„Meg volt szabva, hogy hol mit lehet kiállítani”

Decemberi számunkban, a Romváry Ferenccel készült interjúban szó esett Uitz Béla moszkvai műtermének felszámolásáról, a műtárgyak Magyarországra szállításáról. A másik „érintett” a Magyar Nemzeti Galéria részéről Bajkay Éva volt, akinek attól a pillanattól kezdve, hogy frissen végzett művészettörténészként Pogány Ö. Gábor őt küldte az agg és beteg Uitz Béla fogadására a pályaudvarra, megpecsételődött a sorsa: a magyar avantgárd és nemzetközi kapcsolatainak elszánt kutatójává vált. Az MNG Grafikai Osztályának vezetőjeként arra is jutott energiája, hogy a németországi Bauhaus-intézmények vezetőivel elismertesse a magyar művészek befolyását.

Művészettörténet–orosz szakon végeztél, ami ma, amikor ennyire népszerű az orosz avantgárd, kurrens választásnak tűnik. De miért választottad a hatvanas években?

Mi voltunk az elsők Török Gyöngyivel, aztán velünk be is fejeződött a sor. Mérnök és orvos családból származom, különösebb fogékonyság nem volt a családban a művészetek iránt. Anyám nagybátyja Alpár Ignác volt, de gyerekként nemhogy nem ismerhettük, de nem is hallottunk róla. Tíz évvel ezelőtt, Alpár jubileuma alkalmából építész férjem feldolgozta az életművét, és könyvet írt róla. A Szi-lá-gyi Erzsébet Gimnáziumban Krúdy Gyula lánya tanított történelemre és művészettörténetre, Molnár Vera édesapja volt a magyartanárunk. Vera révén bemehettem az egyetemre meghallgatni néhány elő-adást, és ezzel számomra a dolog el is dőlt. Amikor érettségiztem, 1961-ben, nem indult művészettörténet szak, csak kétévenként vettek fel tíz hallgatót. Előfelvételt nyertem történelem szakra, így előbb Szabad Györgynél letettem egy jeles szigorlati vizsgát, majd bejelentettem neki, hogy elhagyom a szakot. Szerencsére nem nehezítette meg a váltást. Az orosznak az az oka, hogy Zádor Anna a művészettörténet szak mellé feltétlenül egy idegen nyelvi szakot javasolt. Mivel a gimnáziumban latint tanultam, azzal pedig nem értem volna sokat, ezért az oroszt választottam, mert oda sokat vettek fel.

Németül azért csak megtanultál, hiszen a magyar művészet osztrák és német kapcsolatait kutatod.

Az egyetemen az volt a menő, aki az Olasz Intézetbe járt, így mi is eljártunk Kelényi Györggyel és Beke Lászlóékkal, le is vizsgáztam belőle az egyetem után, a korábbi latintudásom segítségével. Valamennyire tudtam azért korábban is németül, Pogány Ö. Gábor ezért engem, a friss diplomást küldött Uitz Béla elé a pályaudvarra, amikor megérkezett Moszkvából, mert Uitz anyanyelve a német volt: szülővárosában, Temesváron a saját szememmel láttam is később, hogy német nyelvűként anyakönyvezték. Tehát olyan ember kellett, aki mindhárom nyelven szót tud vele érteni.

Hogyan emlékszel vissza erre a találkozásra? Egyáltalán: hogyan tudtál felkészülni a mester fogadására?

Amikor 1967-ben nyolcvanéves lett, felvetődött, hogy legyen egy nagy kiállítás Budapesten és Moszkvában. A Corvina ekkor kiadott egy albumot, de abban elég vacak anyag volt, néhány képet nem is ismert el a magáénak a művész, és a szerkesztők nem ismerték eléggé az életművet. Uitz a kiküldöttekkel nem is igen állt szóba, a sztálini börtönben eltöltött másfél év után elég bizalmatlan volt az idegenekkel. Majdnem száz műve már korábban a Magyar Nemzeti Galériában volt, de Pogány úgy gondolta, hogy a moszkvai anyagból rendezne kiállítást. A Puskin Múzeum ugyanis már korábban kiválogatott a műteremben egy izgalmas anyagot, köztük sokat a bécsi és párizsi munkákból, meg is vásárolták ezeket a budapesti kiállítás előtt. Az MNG végül a művész műtermi munkáiból és a Puskin Múzeumból kölcsönözte az 1968-as kiállítás csak az emigrációra koncentráló anyagát. Szóval fiatal gyakornokként én mentem ki Uitz elé, úgy, hogy csak aznap szóltak. A kormányváróban fontos emberek gyűltek össze, ott volt Aczél is természetesen, de mind eltűntek hamar, mi meg ottmaradtunk Uitzcal, aki ekkor már nyolcvan fölött volt, betegen, fagyott lábbal. Otthagytak nekünk egy autót sofőrrel, hogy vigyük a szállodába. Másnap vasárnap volt, valamilyen programot mégiscsak ki kellett neki találni úgy, hogy az MNG-be nem vihettük be, ne lássa, ahogy Kontha Sándor éppen rendezi a kiállítását. Ő már korábban foglalkozott Mészárossal, ismerte tehát a szovjet emigrációt, csak Mészáros rosszabbul végezte, mint Uitz. Kontha ragaszkodott a saját koncepciójához, ami nem feltétlenül tetszett Uitznak, de végül megegyeztek a Ludditák másfélszer kétméteres tablókra felnagyított kiemelésében is. Az én feladatom volt az MNG-től minél inkább távol tartani a művészt. Az öregnek időnként mégiscsak muszáj volt bejönnie, és egy kicsit morgott ugyan, de belátta, hogy nagyon szép lett a kiállítás. Mit tudok kezdeni ezzel a beteg, rigorózus öregemberrel? Beültünk az állami autóba. Kérdeztem, hogy kit ismer. Mondta, hogy Pátzay Pált. Elvittem a Lenin-szoborhoz, de nem volt nagyon oda tőle. Ki legyen még? Olcsai Kiss Zoltánt még Párizsból ismerte, 1925–26-ból. Abszolút nem céltudatosan, de kivittem a Kerepesi temetőbe, megmutattam neki a Munkásmozgalmi Panteont, és azonnal láttam rajta, hogy haza akar jönni meghalni. Leutaztunk Pécsre, hiszen Aczél nagyon szerette volna, ha ott lenne egy múzeuma. Uitz egy év múlva hivatalosan is jelezte, hogy hazaköltözne, ehhez pedig segítséget kér. Évfolyamtársam, Nagy Zoltán aspiránsként kint volt Moszkvában, de a művész nem állt vele szóba, mert megpróbálta elmagyarázni Uitznak Lukács Györgyöt, de ő ismerte Lukácsot, és annyi éppen elég volt neki belőle. Végül a minisztérium fél évre ki akart küldeni, de nem tudtam vállalni, mert éppen készültem férjhez menni. Egy hónapot vállaltam, hogy ha kell, éjjel-nappal dolgozom. Egy hatalmas iskolai terem volt a műterme, és volt ugyan egy háromszobás lakása, de ott a fiáék laktak, akikkel összeveszett, és odalátogatott időnként Pestről a felesége, Kassák Teréz, akivel már rég nem voltak jóban. A terem tele volt papírokkal, vázlatokkal, és volt egy halom freskókarton, amit az ötvenes években a mezőgazdaság témában készített egy csoport fiatallal, már ő sem tudta, hogy egyáltalán melyiket ki csinálta. Abból alig hoztunk el valamit. Ezt az állapotot látta Romváry Ferenc, amikor a pécsi Uitz Múzeum megvalósításán dolgoztunk a JPM és az MNG anyagából (a kiállítás végül 1978 és ’87 között állt fenn). Az egyetemen persze nem tanultunk Uitzról semmit, ezért csak a régi folyóiratokból tudtam felkészülni, hogy mi lehetne fontos az életműből, mi az, ami nem szerepelt a pesti kiállításon, de valahol meg kellene lennie. 1926-ban Mácza János írt egy szép tanulmányt, ahhoz volt egy melléklet, kitartóan kérdezgettem, hogy hol vannak ezek a nagy ikonanalízisek. Nem válaszolt, legfeljebb morgott valamit. A műveket már összecsomagoltuk, a személyes holmija minimális volt, de volt közte egy ikon is. A családot elhívtam, hogy búcsúzzanak el, mert indulunk Budapestre. Még vettem tortát is, hogy lágyítsam a hangulatot. Elég hamar elmentek, de letettek egy hatalmas göngyöleget a földre, amiből nem látszott semmi. Uitz azt mondta, hogy itt van, amit annyira akartam. Kicsomagoltam a szoba közepén, és elájultam, mert azok a vásznak, amelyeket ő 1922-ben Bécsben festett, ha sérülve is az ezer kaland és a rossz kezelés miatt, de megvoltak. Egy szekrény mögött voltak elrejtve. Ahogy ránéztem a mesterre, láttam, hogy mélyen meghatódott, könnybe lábadt szemmel nézte, amit negyven éve nem vehetett elő, mert a formalizmus vádja miatt örök félelemben élt. Ő sem volt biztos abban, hogy még valaha elő meri szedni. Gyorsan összecsomagoltuk a ruhák közé, hiszen a művek már úton voltak Pestre. Azt tudni kell, hogy Pogány igazán nem volt rendben az absztrakt képekkel, hiszen még a Kossuth-díja is elbukott, miután megírta az előszót a párizsi Kassák-katalógushoz a Denis René Galériának. Nem akart újra ilyen kalandokba keveredni, bár ez már 1968-ban volt, a párizsi diáklázadások után, enyhébb időszakban, az Iparterv-kiállítások idején. Nem sokon múlott, hogy nem pusztult el Uitz modern anyagának legjava. Végül nem is Pesten állítottuk ki először, hanem a magyar avantgárd kiállításokon, külföldön.

Szerinted miért csak meghalni jött haza Uitz, miért nem korábban? Nem volt jó sora kinn, amihez ragaszkodnia kellett volna…

Máig megválaszolatlan ez a kérdés, hiszen 1945 után talán hazajöhetett volna. Megkérdezni nem illett volna akkor. Ortutayék hívták 1947-ben, hívták 1958-ban, haza is látogatott, de akkor azt mondták a bölcs tanácsadói, hogy amíg az epigonja, Ék Sándor tanít a főiskolán, addig nincs esélye, hogy ő is taníthasson. Talán ezért mondott le a hazatelepülésről.

Ez volt az első találkozásod a modern művészettel, az avantgárddal?

Vissza kell térnem az egyetemi évekre és Zádor Annára: 1963-ban a Kúria dísztermében, az akkori MNG-ben volt egy Nemes-Lampérth József-kiállítás, és ő múzeumi óra keretében elvitte oda az évfolyamot. Nagyon tetszett, egy szemináriumon meg is beszéltük, elemeztük a műveket. Pedig Zádor Anna nem a modernekkel foglalkozott, hanem a klasszikus művészettel, és a kultúrpolitika sem ezt támogatta, ezért sokat elmond Zádor Anna nyitottságáról, hogy fontosnak tartotta a tanítványainak megmutatni az anyagot. Amikor negyedévben szemináriumi témát kellett választani, én egy Bauhaus Büchert választottam, Moholy-Nagy Lászlótól a Malerei, Fotografie, Filmet, ami csak németül létezett akkor. Hatalmas bátorsággal nekivágtam, mert izgatott a dolog, csodálkoztam, hogy Aradi Nóra egy ilyen témát elfogadott, másrészt pedig ötöst is adott rá. Nem oktatták, de lehetővé tették, hogy az ember ezekhez a dolgokhoz hozzájusson.

A hatvanas években nem voltak sokan művészettörténészek, akik az avantgárddal foglalkoztak. Passuth Krisztina említette, hogy mennyire forradalmi tett volt Székesfehérvárott megrendezni egy Nyolcak és Aktivisták-kiállítást, bár Pogány lehetővé tette, hogy az MNG anyagából válogasson, de arra mégsem volt mód, hogy ez a tárlat Budapesten legyen. Kik foglalkoztak ekkor kutatóként a témával?

Korábban, az ötvenes években persze erre sem lett volna esély. 1961-ben a Galéria rajzgyűjteményéből Pataky Dénes rendezett egy grafikai kiállítást a „Nyolcak és az Aktivisták” munkáiból, mert ezek a művészek nagyon erősek voltak rajzban, ebből lett is egy vékony katalógus. Utána jött Kovács Péterék kiállítása Fehérváron. Krisztina ekkor éppen a Galériában dolgozott. Fehérvár meg tudta rendezni azokat a kiállításokat, amiket az MNG nem, akkor azt hittük, hogy nem is akar. Utólag találtam olyan dokumentumokat, amelyek szerint meg volt szabva, hogy hol mit lehet kiállítani, avantgárdot, „nyugati” művészetet az MNG-ben biztosan nem. Az a Pogány Ö. Gábor, aki 1947-ben Baumgarten-díjat kapott A magyar festészet forradalmárai című kötetéért, benne például Uitz Bélával, pontosan tudta, hogy kik ezek a művészek. Kölcsönzéssel támogatta a többi kiállítást, ez volt a kiskapu, ma már tudjuk, hogy ennél többet nem tehetett.

Az 1970-es Tisztelet a szülőföldnek című, az emigráns magyar művészeket bemutató kiállítást sem a rendező Szépművészeti Múzeumban, hanem a Műcsarnokban tartották meg, pontosan ezért, hogy egy kicsit elvegyék a rangját a dolognak. Még így is támadták.

Igen, és ezek a szabályok nagyon sokáig éltek. Amikor először Kelet-Németországból hoztak egy kis Bauhaus-kiállítást, azt csak egy Deák téri kiállítóhelyen lehetett bemutatni. Uitz kapcsán rájöttem, hogy semmit sem tudunk az emigráció magyar művészetéről, de a dolog elkezdett izgatni. Bécs akkor annyira távolinak tűnt, mint ma a világ vége. Nem volt egyszerű odamenni és kutatni. De voltak nyitottabb intézmények, mint a Petőfi Irodalmi Múzeum, amelynek akkori igazgatója, Botka Ferenc Déryvel foglalkozott, ott dolgozott Vezér Erzsébet, aki Lesznai Annáról publikált, ott több volt a lehetőség. A hatvanas évek végén az MTA kifejezte azon szándékát, hogy memoárokat, dokumentumköteteket kell kiadni, tehát benne volt a levegőben, hogy nyitni kell. Mindig sorozatokban gondolkodom, és Uitz bécsi művei miatt megpróbáltam jobban megismerni az MNG emigrációs grafikai anyagát, ebből kiállításokat rendezni. Már 1982-t írtunk, amikor elkészült A magyar grafika külföldön sorozat első, bécsi vonatkozású kiállítása és katalógusa, amelyet be lehetett mutatni Békéscsabán, Szombathelyen, Salgótarjánban és Budapesten a PIM-ben is, mert az egy másik kategória volt akkoriban. A katalógus kiadását az MNG állta, ekkor már Bereczky Lóránd vezetésével. Berlin és Párizs következett volna. Ekkor megjelent a kasseli egyetem kutatócsoportja Hubertus Gassner vezetésével, hogy szeretnének rendezni egy magyar modernek Németországban kiállítást, egy féléves szemináriumi kutatás keretében. Szerencsés véletlen, hogy éppen egy időben kezdtük el, egymástól függetlenül a konstruktivizmust kutatni. Ők elmentek Moszkvába, én pedig Bak Imréék fotóit használtam, mert ők akkor már utazgattak, fotóztak a múzeumokban, és szereztem nehezen elérhető kiadványokat az 1979-ben megjelent Konstruktivizmus dokumentumkötetemhez. Bántott, hogy Uitznak arról a szerepéről, hogy ő vitte el először és publikálta Bécsben Malevics, Rodcsenko és a Pevsner testvérek manifesztumait, a nyugati szakirodalom semmit sem tudott. Az idős mester belém helyezte a bizalmát, egy húszkilós magnóval mellette járva próbáltam minden szavát rögzíteni, de kutattam könyvtárakban, adattárakban, mindezeket tudatni akartam a világgal. Amikor Bécsben szerettem volna kutatni, nem kaptam meg az ösztöndíjat, így írtam az Akadémiának, hogy nem tudom megírni a disszertációmat Uitz korai avantgárd korszakáról. 1980-ban mégis megkaptam egy CH-ösztöndíjat. Később a németországi projekthez is kellett volna kutatni, de csak úgy engedtek, hogy az NDK-ban el kellett tölteni néhány hetet. Ezt úgy hidaltam át, hogy Berlinben lehúztam egy februárt, és mivel módom nyílt a Bauhaus Archív kutatására, többször is átmehettem Nyugat-Berlinbe, majd ezt követően kaptam meg a lehetőséget, hogy Nyugat-Németországban folytathassam a kutatásokat Gassnerékkal közösen. Végül elkészítettünk egy hatszáz oldalas alapművet, az akkori viszonyoknak megfelelően még kicsi, fekete-fehér képekkel. 1986-ban naivan azt hittem, hogy akkor már Budapesten be lehet mutatni az anyagot, de nem, a katalógus sem készült el magyarul. A Béccsel elkezdett grafikai sorozat Berlin helyett Németországra változott, mert akkor már bele akartam venni a Bauhaust. Az érintett művészek egy része teljesen ismeretlen volt Magyarországon, senki nem tudott Weininger Andorról, Johann Hugóról, Stefán Henrikről, Forbát Alfréd grafikáiról László Károly hozott levonatokat Magyarországra.

Vannak olyan magyar művészek, akiket a kinti művészettörténészek is az egyetemes avantgárd meghatározó alakjai közé sorolnak?

Ebben nagy szerepe volt a hetvenes években felvirágzó műkereskedelemnek, a müncheni Gmurzynska Galéria ráállt a keleti avantgárdra. Vásároltak az akkor még élő művészektől vagy a leszármazottaktól, ezek a művek bekerültek a kereskedelmi forgalomba, egy művelt muzeológus pedig innen már tudta, hogy kicsoda Kassák Lajos, Bortnyik Sándor, a bauhausosok közül természetesen Moholy-Nagy László, akit igazán ismertek. Kádár Bélát vagy Scheiber Hugót nem annyira, pedig ők néha szerepeltek a berlini Sturmban. Talán az expresszionisták kezdtek a köztudatba kerülni, gondolok elsősorban Czóbelre és Kernstokra, de nem volt elég mű, amit a kisgalériák közvetíthettek. Bortnyik és Kassák annak köszönhette az ismertségét, hogy munkáik reprodukciói keringtek a Walden európai lapterjesztői hálózatában. A műkereskedelem felvirágzása után a német múzeumok is kezdtek vásárolni, Nürnberg vett vagy tizenöt Kassákot, divat lett az új felfedezés lázában, nyilván innen jött Gassnerék ötlete is.

Lehet mondani, hogy a magyar múzeumok rendkívül sokat vesztettek a műkereskedelemmel szemben azzal, hogy sokáig nem vettek tudomást az avantgárdról, és elvesztettek jó néhány főművet?

Jó tíz évvel maradtak le. A nyitás nemcsak Uitzot érintette, hanem ekkor került haza a Tihanyi-hagyaték, Bortnyik hagyatékának egy része, 1977-ben Lesznai halála után a férje, Gergely Tibor ajándékozott a múzeumoknak műveket. Nem számított, hogy él-e a művész, hiszen Tihanyi már jóval régebben elhunyt, amikor Passuth Krisztinának sikerült Brassaïval beládázni a hagyatékot, neki is nagy „sikere” volt, hogy miért hozott ennyi absztraktot haza. A MA-t az ember lapozgathatta, már aki igényelte, de köztudatról nem beszélhettünk. Aczél miatt a pécsi múzeumot jelölték ki ezeknek a műveknek a fő gyűjtési helyéül. Argentínából Mund Hugó és Dömötör Gizella hagyatéka úgy került elő a semmiből, hogy a MA-ban látott reprodukciókon kívül nem is ismertünk semmit. Kapott az állam egy levelet, hogy a leszármazott ajándékozna, teljesen ingyen, csak a szállítást kellett kifizetni. A Weininger-hagyatékon is osztozott az MNG és Pécs. Fogalmam sem volt, hogy kicsoda Weinenger Andor; amikor Éri Gyöngyi volt a Galéria megbízott vezetője egy átmeneti időre, ő nagyon is nyitott volt ezekre a kapcsolatokra, szólt, hogy kellene Weiningerrel foglalkozni. Ez persze nem volt egyszerű, hogy majd kiugrik valaki New Yorkba, és akkor majd kap a múzeum néhány képet ajándékba. Először írtam egy cikket a New Hungarian Quarterlybe a fellelhető dokumentumok alapján, és éppen kinn járt egykori évfolyamtársam (aki a Gondolat kiadónál 1974-ben szerkesztette a szemtől szemben sorozatban az Uitz-könyvemet), Krén Katalin férje New Yorkban, s az ő kezébe adott a művész két képet, ezeket ajándékozta a Magyar Nemzeti Galériának. Amikor Weininger nem sokkal ezután meghalt, a felesége szétosztotta azon országok általa kiválasztott múzeumaiba a műveket, ahol Weininger Andor alkotott. Egy másik kiállítás kurátorjaként kiutaztam, felkerestem, és elmondta, hogy a férje mennyire boldog volt, hogy Magyarországról érdeklődnek iránta, még cikk is jelent meg, így választhattunk a hagyatékból. A legtöbb dolgot az ulmi múzeum kapta, elég sokáig elhúzódott a dolog, végül 2002-ben, utolsóként a magyarországi anyag is megérkezett, egy kisebb keresztmetszettel az életmű egészéről. A szerződésben benne volt, hogy ki kell adni egy kiadványt. Ekkor már 2006-nál tartunk. A pécsi Pro Pannonia kiadónál kijött egy sorozat (már megint sorozat!), Weininger lett az első, majd jött Breuer Marcell, Forbát Alfréd és Molnár Farkas. Ha kiállítani sokáig nem is lehetett avantgárdot, vásárolgatni igen. Szerettem volna egy Kassák–Vasarely-mappát a grafikai gyűjteménynek. Pogány halála után az OSZK-ból szóltak, hogy eladó a Kassák által PÖG-nek (Pogány Ö. Gábor – a szerk.) dedikált mappa kilencvenezer forintért, megfizethető összeg volt, és a tulajdonos személye miatt is itt lett volna a helye. Ám kiderült, hogy ez a mappa eladó ugyan, de az MNG-nek nem. Valami személyes oka lehetett az ellenállásnak az özvegy részéről, így végül az OSZK vette meg.

Végig, a teljes pályád alatt a Galériában dolgoztál?

Ötödévesként ötven évvel ezelőtt léptem be először a Galériába, gyakornokként. A Festészeti Osztályon Bodnár Éva nagyon örült a gyakornokoknak, rengeteg munka volt, napi feladatok, kiállításrendezésben, gyűjteményezésben való részvétel, tárlatvezetés stb., sok mindent csak így lehet megtanulni, nem az egyetemen. Amikor végeztem, nem volt állásom, a Művészeti Alaptól Pogány szerzett két évre ösztöndíjat, de státusom nem volt. Ha az embernek nem volt állása, akkor elvihette a rendőr, ezért kellett egy olyan helyet találnom, amit bele is írhatnak a munkakönyvembe. Ebben Németh Lajos segített. A Művészettörténeti Kutatóintézetben akkor még Bernáth Mária volt a lexikontár vezetője, jó néhány embert foglalkoztattak ott, szigorúan, hiszen ki volt adva, hogy egy hónap alatt mennyi munkát kell elvégezni. A legfiatalabb kapja a legrosszabb munkát: én az Észak-Magyarország című napilapot lapoztam a Széchenyi Könyvtárban úgy, hogy délután ötig a Galériában, a Kúriában ültem, onnan mehettem a könyvtárba. Mondhatom, alapos képet kaptam a miskolci képzőművészeti életről. Aztán lett egy helyettesítő státus, majd egy végleges, összenőtt az életem a múzeummal. Most már nyugdíjasan, de még rendszeresen járok be az MNG-be.

Ezek szerint részt vettél a költözésben.

Igen, kifogtam, hiszen arra 1973-ban került sor. Az Uitz-anyaggal még a Kúriában sikerült lenn egy teljes szobát megtölteni, nem is fönn, a grafikai tárban, mert ott már nem volt hely. Megkérdezte Pogány, hogy a festészetre tegyen vagy a grafikára. Akkor döntöttem, elsősorban Uitz miatt, hiszen tőle sok mű és archív anyag gyűlt össze, ezt pedig kutya kötelességem volt feldolgozni. A mai napig nem értem a végére, bár a centenáriumára megjelent a nagymonográfiám az oeuvre katalógussal, 1987-ben. A mostani orosz kiállítás kapcsán elővettem a még megkutatatlan dolgokból, és lelkiismeret-furdalásom támadt. Van még mit tenni! Ezután jött a költözés, és 1975-ben, a harmadik emeleten egy reprezentatív válogatásból már nyitni tudtunk egy átfogó rajzkiállítást. Nem volt pénz katalógusra, pedig egy kiállításrendezőnek az a vágya, hogy valami maradjon a munkájáról. Aztán arra gondoltam, hogy kellene csinálni egy Magyar rajzművészet mesterei sorozatot, hiszen a szakdolgozatomban a biedermeierrel foglalkoztam, a vezetőség is örömmel fogadta. Barabásnak gyönyörűek a rajzai és az akvarelljei, ebből készített egy nagyon jól sikerült kiállítást Szabó Katalin és Szvoboda Gabriella, majd elővettük Markót, akitől a hagyatéki rajzok és akvarellek mellett vannak a múzeumban olyan nagy vásznak, amelyeket nem fejezett be, a festő módszere látható rajtuk. Ez volt a második része a sorozatnak. 1994-ben Libay Károly Lajos következett, akitől volt száz lapunk, de fogalmunk sem volt a művészről. Kijutottam egy kiállítással Bécsbe, mert a rendszerváltással érdekesek lettünk, és az Albertinában rendezhettem egy Uitz-tárlatot. Érdekes, hogy amit akkor kölcsönkértek, és bekerült a köztudatba, azóta minden alkalommal ugyanazt kérik kölcsön. Szóval véletlenül egy antikváriumban találtam néhány lapot Libaytól, és a kereskedő elárulta, hogy van leszármazott, tőle nagy nehezen, de olyan anyagot kaptunk, amitől elállt a szavam, és még azt is elárulták, hogy hol találunk további lapokat, például Salzburgban. A kiállítást az Albertina igazgatója, Walter Koschatzky nyitotta meg, aki a rajzművészet egyik legnagyobb kutatója volt, írt is a katalógusba. Mindig az a szándékom, hogy külföldi szerzőkkel is írassak, többek között azért, hogy így a nemzetközi vérkeringésbe is végre bekerüljön a magyar művészet. A rajzsorozatot lehetett volna folytatni Székely Bertalannal, Rippl-Rónaival, Tihanyi Lajossal stb., de ekkor jöttek a nagy monografikus kiállítások, Csontváry, Rippl-Rónai, Mednyánszky, ezekben sajnos csak minimális grafikát lehetett elhelyezni, és azok el is vesztek a festmények között.

Volt még egy sorozat, amit a Miskolci Galériával készítettetek. Ez lényegében áttekinti a magyar sokszorosított grafika történetét.

A sokszorosított grafika Miskolc országos gyűjtőkörébe tartozik. Dobrik István, a Miskolci Galéria vezetője Bán Andrással együtt vetette fel, hogy a sokszorosított grafika száz évéről készítsünk egy sorozatot, a litográfia százéves ünneplése 1996-ban éppen aktuális is lenne. Összeállítottunk egy tervet, hogy induljunk a litográfiával, majd következzen a rézkarc, a fa- és a linómetszet. A Miskolci Galériának régi anyaga nem nagyon volt, azt az MNG adta. A kilencvenes évekre a régi kollégák jórészt nyugdíjba mentek az osztályon, és lehetőség adódott egy új csapatot kiépíteni. Még 1986-ban sikerült a műcsarnoki plakátkiállítás nagy sikere után idehozni Bakos Katit, hogy végre legyen egy igazi szakember a plakáttárhoz, ami mégiscsak egy tizenötezres gyűjtemény. Hessky Orsolyával, Zsákovics Ferenccel, majd Róka Enikővel és a szomszédban Földi Eszterrel, jött Kopócsy Anna, végül Tokai Gábor, mind frissen az egyetemről. Egy lelkes, fiatal, kutatásra kész gárda került össze. Az osztályt 1980-tól 2000-ig vezettem, egy darabig a betegeskedő Manga Jánosnét helyettesítve, majd halála után kinevezve. Ezzel a csapattal készítettük a miskolci sorozatot, az utolsót már az utódom, Róka Enikő szerkesztette, az utána következő, jelenlegi osztályvezető, Földi Eszter a magyar művész-grafika kezdeteit PhD-dolgozatként írta meg és publikálta.

Gassner még egyszer felbukkant az életedben, a Mattis Teutsch-kiállítás idején. A segítségével tudtatok külföldi műveket kiállítani.

Az 1986-os katalógus és kiállítás után terveztük, hogy rendezünk még közös kiállítást, de ezt követően ő átkerült Münchenbe, a Haus der Kunst vezető művészettörténésze lett. Gondoltunk Mattis Teutsch Jánosra, de csak elképzelés maradt. Amikor előkerültek a MissionArt tulajdonosai, és fűzni kezdték Bereczkyt, hogy legyen az MNG-ben egy kiállítás, akkor azt találtuk ki, hogy legyen inkább Mattis Teutsch és a Der Blaue Reiter, amit a Galéria, Jurecskó László és Kishonty Zsolt egyaránt elfogadott, annak ellenére, hogy a költségvetést jelentősen megdobta, de rangot adott a dolognak. Erre viszont fel kellett készülni. A Lenbachhaus gyűjteményvezetője azt mondta, hogy nem ad kölcsön semmit. Elmentünk hozzá Gassnerrel, Jurecskóval (akiről nem mondhattuk el, hogy műkereskedő), és engem egy óra alatt levizsgáztatott a Blaue Reiterből. Gassnert nem kellett, régóta ismerte, évfolyamtársak voltak. Ezek után szólt az igazgatónak, hogy talán mégiscsak adjanak kölcsön jó néhány szép képet. Amit nem csináltunk jól, hogy a külföldi művekkel kezdődött a kiállítás az MNG-ben, majd jöttek a Mattis Teutschok sorban, abban a lehetetlen U alakban (akkor még nem voltak ilyen installációs csodák). Nem volt jó ötlet. Münchenben összeraktuk a kettőt, és így volt attraktívabb, s lett a németeknél váratlanul nagy sikere. Gassnerrel a gyümölcsöző együttműködésünk úgy zárult, hogy meghívtuk 2009-ben egy szimpóziumra, amely a pécsi Bauhaus-kiállítást készítette elő Berlinben. Ő akkor már a hamburgi Kunsthalle igazgatója volt, és az is a mai napig. Már egy ideje próbáltam egy Magyarok a Bauhausban témát keresztülvinni a Bauhaus Archív vezetőin, de korábban mindig fenn-akadtam. Aztán amikor az Európa kulturális fővárosa project kapcsán Pécsnek lett erre pénze, elérkezett az idő, hogy Fabényi Júlia igazgatósága alatt, Várkonyi Györggyel együttműködve felelevenítsük a tervet. Az új berlini igazgatót, a svájci Annemarie Jaeggit már korábbról ismertem, az Iparművészeti Egyetem Moholy-Nagyra való átkeresztelése alkalmával meghívtuk Budapestre, kértem, hogy dolgozzunk együtt, és Pécs után rendezzük meg a kiállítást Berlinben is. Nagyon sikeres együttműködés kerekedett ki belőle. A pécsi konferencián a weimari igazgató elismerte, hogy „nem tekinthetjük a Bauhaust kizárólag német főiskolának”. A katalógusból látszik, hogy mekkora szerepe volt a magyaroknak, amit az tett lehetővé, hogy Gropius mindvégig nemzetközi műhelyben gondolkodott.

Bejársz a Galériába, most is aktívan dolgozol.

Az osztályvezetésről leköszönve a muzeológia oktatására és kiállítások rendezésére koncentráltam. Legutóbbi munkám tavaly a Hagenbund magyarjai tárlat volt a bécsi Collegium Hungaricumban, Méhes Márton igazgatóságának rangos búcsúrendezvénye. Véletlenül találtam a témára egy, a Belvedere által húsz éve rendezett kiállításon. A művészcsoportnak volt egy győri tagja, Mayer-Marton György, akiről nem tudtam semmit. Volt egy katalógus is, abban szerepelt pár magyar név, Kalmár Elzáé, Simay Imréé, Lesznai Annáé, Gergely Tiboré, Ferenczy Bénié, de róluk ők tudtak keveset. Összekerültem egy gyűjtőkörrel, amelyik kizárólag a Hagenbund tagjainak műveit gyűjtötte, én is segítettem nekik a magyarok megismertetésében. Végül összegyűlt egy hatvandarabos anyaguk, amit az MNG tizennyolc plasztikájával egészítettünk ki, és létrejött egy nagyon szép bemutató és katalógus Fákó Árpád remek grafikai tervei alapján, párhuzamosan a Belvedere Hagenbund, az európai modernek hálózata című kiállítással. Hihetetlen látványt nyújtott, ahogy a különlegesen beállított fényben Kövesházi Kalmár Elza kisplasztikái táncra perdültek a falakon… ¶

Bajkay Éva 1943-ban született Budapesten. 1967-ben végzett az ELTE művészettörténet–orosz szakán, ezt követően rövid ideig a Művészettörténeti Kutatóintézetben dolgozott, párhuzamosan az MNG Festészeti Osztályán folytatott munkájával. 1969-től a Galéria Grafikai Osztályának munkatársa, 1980-tól helyettes vezetője, 1984-től 2000-ig vezetője. 1983-ban kandidátusi fokozatot szerzett Uitz Béla korai művészetéről írt tanulmányával. Kutatási területe a 20. századi magyar és egyetemes művészet, azon belül az avantgárd nemzetközi kapcsolatai és a Bauhaus magyar vonatkozásai. Fontos kiállításai közül néhány: A magyar grafika külföldön (sorozat), Mund Hugó és Dömötör Gizella, Libay Károly, Mattis-Teutsch és a Der Blaue Reiter, Magyarok a Bauhausban, a Hagenbund magyarjai. Jelenleg is a Mome doktori iskolájának oktatója.