Állami pénz + pályázatok, szponzorok, mecénások

A muzeális intézményekről, a nyilvános könyvtári ellátásról, valamint a közművelődésről szóló törvény szerint az élettelen és élő természet keletkezésének, fejlődésének, valamint az emberiség, a magyar nemzet és Magyarország történelmének kiemelkedő és jellemző tárgyi, képi, hangrögzített és írásos emlékei, illetve egyéb bizonyítékai – kiegészülve a művészeti alkotásokkal – tekinthetők kulturális javaknak. Ezek „múltunk és jelenünk megismerésének pótolhatatlan forrásai”, amelyeknek felfedezése minden ember alapvető joga. Ezeknek az értékeknek a védelme, megőrzése és mindenki számára hozzáférhetővé tétele a mindenkori társadalom kötelezettsége, aminek elvégzéséről elsősorban a muzeális intézményeknek kell gondoskodniuk. Alapvető kérdés azonban, hogy mindehhez milyen források állnak a rendelkezésükre. Az alábbi összeállítás erre próbálja megadni a választ.

A muzeális intézmények köre központilag meghatározott: a múzeumok, a közérdekű muzeális gyűjtemények és a közérdekű muzeális kiállítóhelyek tartoznak bele. Magyarországon több mint kilencszáz működési engedéllyel rendelkező ilyen intézményt tart számon a minisztérium, és ez a szám évről évre növekszik. Ez az adat is alátámasztja azt a hipotézist, miszerint hazánkban van igény a kultúra védelmére és bemutatására, illetve hogy az erre a célra alapított intézményeket többnyire fenn is tudják tartani. A törvény a múzeumot mint intézményt és annak feladatait is definiálja. Eszerint a múzeum a kulturális javak tudományosan rendszerezett gyűjteményeiből álló intézmény, amelynek feladata nem más, mint a kulturális javak meghatározott anyagának folyamatos gyűjtése, nyilvántartása, megőrzése és restaurálása, valamint tudományos feldolgozása és publikálása, illetve kiállításokon és más módon történő bemutatása. A múzeum rendelkezik a fentebb felsorolt feladatok ellátásához a szakmai normatívák szerint szükséges tárgyi és anyagi feltételekkel, azaz megfelelő épülettel, és szakirányú végzettségű alkalmazottakkal.

A múzeumok fenntartójuk, illetve szakmai besorolásuk szerint is csoportosíthatók. Az előbbi alapján léteznek állami, önkormányzati, magán-, alapítványi és egyházi fenntartású intézmények; feladatellátásukat tekintve pedig országos múzeumok, országos szakmúzeumok, megyei múzeumok, valamint területi és tematikus múzeumok, illetve közérdekű muzeális gyűjtemények és kiállítóhelyek. A múzeum elnevezést hivatalosan csak a működési engedéllyel rendelkező, múzeumi besorolású intézmények használhatják. E kritérium alapján a hazai múzeumok száma 2009-ben elérte a százharmincat, és bár ez a szám jelentősen nem változott, az utóbbi időben mégis lassú csökkenés volt megfigyelhető. Ennek oka főleg az, hogy azoknak a feltételeknek, amelyeket az állam támaszt, hosszú távon nagyon nehéz megfelelni, így egyes intézmények esetenként alacsonyabb szintű besorolásba esnek vissza, más esetekben pedig intézmény-összevonással igyekeztek megakadályozni a bezárást. Erre volt példa, amikor a költségek csökkentése céljából 2009-ben összevonták a Magyar Műszaki és a Közlekedési Múzeumot. És bár a tapasztalatok azt mutatják, hogy az összevonásnak köszönhetően a feladatellátás korszerűbbé vált, úgy tűnik, a finanszírozási oldalon mégsem jelentkezett megtakarítás.

Az állami támogatás csökkenő, csupán a fenntartási költségeket fedező szintje mellett a múzeumok rá vannak kényszerülve, hogy további forrásokat keressenek, kiszélesítve feladatkörüket, mert csak így tudják teljesíteni a rájuk bízott feladatokat. Emiatt a múzeumok három fő funkciója – a megőrzés-kutatás-bemutatás – az utóbbi években egyebekkel is bővült. Ilyen például saját kiadványok megjelentetése, boltok, éttermek, kávézók üzemeltetése, termek kiadása, műtárgyak kölcsönzése és azok reprodukciós jogának eladása, parkolóhelyek biztosítása, kulturális utak szervezése. Mindez együtt járt saját bevételeik megnövekedésével – és a közönségigények felé való nyitással.

A múzeumok költségvetését vizsgálva egyértelművé válik, hogy az ezekből a plusztevékenységekből származó bevételek folyamatosan nőttek az elmúlt tíz évben, egyre nagyobb részét adva a múzeumok összbevételének. Példaként érdemes megnézni a Szépművészeti Múzeum bevételi forrásait 2010-ben. Ebből kiderül, hogy az 1,013 milliárd forintos költségvetési támogatás mellett körülbelül egymilliárd forintnyi saját bevétellel tervezte az intézmény a tavalyi évét. Az utóbbi összegnek mintegy a kétharmadát a jegybevétel adja, a fennmaradó egyharmad pedig pályázati, szponzori, rendezvényi és egyéb forrásokból származik. A fenntartásnak egyik fontos részét képezik tehát ezek az állami támogatáson felül megszerzett források, emiatt ezekről egyetlen múzeum sem szívesen mondana le, hiszen hosszú távú céljaik megvalósulását egyértelműen elősegítik, még ha nem is olyan mértékben, mint a Szépművészeti Múzeum esetében. Egy átlagos magyar múzeum költségvetésének ma csupán tíz-tizenöt százalékát teszik ki a saját bevételek.

A fenti példában leírt jelentős arányú jegybevétel is mutatja, hogy a múzeumoknak igyekezniük kell minél teljesebben eleget tenniük a közönség igényeinek. Ebben a Szépművészeti Múzeum élen jár magyar és angol nyelvű, új kialakítású és tartalmú honlapjával, az online jegyvásárlás lehetőségével, csaknem száz önkéntesével, ők a múzeumlátogatóknak segítenek, valamint a múzeumpedagógiai foglalkozásokkal, illetve az úgynevezett családi füzetekkel, amelyek a kiállításokat a gyerekek számára is élvezetessé teszik, de a közönség felé való nyitásban egyre több és több magyar múzeum is hasonló úton jár, mint a Szépművészeti.

A fenti folyamatok kiindulási pontja pedig nem más, mint a múzeumok finanszírozási struktúrájának átalakulása, az állam fokozatos visszavonulása a területről. Az állam szerepvállalásának fokozatos csökkenése és a szponzoráció alacsony volta talán arra vezethető vissza, hogy a haszon a kulturális befektetések esetében nehezen megfogható; Mednyánszky Orsolya szavaival élve: „időben nagyon soká, térben esetleg egészen máshol jelentkezik, mint ahol a befektetés történt” (Mednyánszky Orsolya: A múzeumok gazdaságtana, www.kormanyzas.hu/081/6.php). Ezért is fontos hangsúlyozni a kultúra és az azt életben tartó múzeumok pozitív hatását a társadalom egészére nézve. Ilyen az úgynevezett opcionális kereslet (optional demand), amikor az emberek értékelik annak a lehetőségét, hogy a jövőben bármikor fogyaszthatják a múzeum által előállított javakat, és erről nem kívánnak lemondani. A múzeum, megőrzési funkciója révén, fennállási értéket (existence value) is képvisel, ekkor az embereknek hasznuk származik a múzeum puszta létéből, még ha azt soha nem is látogatják meg. A megőrzés örökségi értéke (bequest value) pedig azt jelenti, hogy az embereket megelégedettséggel tölti el az a tudat, hogy a következő nemzedékek is élvezhetik majd a múzeumokat, vagyis a jelen nemzedék hasznossága nő azáltal, hogy gondoskodik gyermekei és unokái jövőjéről. A múzeumok leggyakrabban emlegetett közvetett pozitív hatása azonban az oktatási érték (educational value). Ez azt jelenti, hogy azon kívül, hogy a múzeum kielégíti a látogatók tanulási igényét, a múzeumlátogatásból származó többlettudás „tovagyűrűző hatásként” az egész gazdaságra jótékonyan hathat: a kulturális tőke beépül a humántőkébe, ezzel elősegítve a gazdaság egészének fejlődését. A többek között a múzeumokban is végezhető kulturális tevékenységek révén az emberekben olyan készségek válhatnak belsővé, amelyek a többi ember számára pozitív externális hatásokkal járnak. Egy kulturált ember viselkedése előny embertársai javára (civilizációs externáliák), ezért is annyira fontos a művelődés közösségi finanszírozása. Emellett a múzeumok a helyi gazdaság számára további közvetlen bevételeket is jelenthetnek. Egyrészt a gazdag, vonzó kulturális kínálat pozitív hatásaként a múzeum látogatókat vonzhat hosszabb-rövidebb időre, akik fogyasztanak, így járulva hozzá az adott közösség fejlődéséhez, másrészt a befektetők számára a kultúraszerető közeg maga is vonzóbb lehet.

A társadalmi-gazdasági változás hatására az utóbbi húsz évben nagy átalakulások mentek végbe az európai múzeumok világában. Egyrészt mára az időszaki kiállítások nagy részét a múzeumok többsége saját intézményében, saját stábjával hozza létre, ellentétben a régebbi gyakorlattal, amikor is az adott témákkal foglalkozó különböző intézmények szervezték ezeket. Másrészt az európai múzeumok igazgatóinak sarkalatos kérdésévé vált a sztárkiállítások szükségessége, amelyek többnyire jelentős bevételekhez juttatják a kiállító intézményeket (bár nem kevés negatív hatással is járnak). Guy Cogeval, a párizsi Musée d’Orsay igazgatója szerint egyes múzeumok esetében elengedhetetlen a „blockbuster” kiállítások megrendezése, mert olykor előfordul, hogy egy adott múzeum saját gyűjteménye nem elég kiterjedt ahhoz, hogy bevonzza az embereket újra meg újra. Ha viszont van lehetőség, hogy a saját gyűjtemény méretének és összetettségének köszönhetően bizonyos szempontok alapján újraértelmezzék, nagyító alá vegyék a már meglévő műveket, akár hasonló népszerűséget is elérhet a múzeum, mint egy jóval költségesebb „bomba” produkcióval. Ezt a párizsi Musée d’Orsay egyik sikeres projektje is mutatja, amely azt vizsgálta, hogy a 19. századi művészet miként hatott Walt Disney-re, voltak-e, és ha igen, milyen hatással a rajzolóra a kor klasszikusai.

Ahogy Wilfried Seipel, a bécsi Kunsthistorisches Museum volt igazgatója fogalmazott: egy múzeum elsősorban nagy, látványos show-k rendezésével alapozhatja meg a sikereit. Ebbe az irányba mutat az is, hogy a múzeumok igazgatói is közszereplőkké váltak: míg korábban „csupán” a szakma ismerte őket, mára a média állandó vendégei lettek. Lehet vitázni természetesen azon, hogy ez a fajta átalakulás miként befolyásolja a múzeumok szakmaiságát, viszont tény, hogy ma már ezek a „látványelemek” is részei annak, hogy egy múzeum sikeres legyen. Ugyanakkor ez a törekvés egyúttal versenyhelyzetet is teremt az egyes intézmények között, ami azért lehet hasznos, mert felpezsdíti a kulturális élet egészét.

Ahhoz, hogy egy kiállítás sikeres legyen, sok minden szükséges, a többi között személyes kapcsolat, kormányzati támogatás, diplomáciai tőke és nem elhanyagolható a több éven át tartó szervezés sem. Mindezek együttese volt jelen a budapesti Szépművészeti Múzeum által 2006-ban szervezett Van Gogh-kiállításon, amely Magyarország egyik legdrágább kiállítása volt: összesen csaknem félmilliárd forintba került. Ugyanakkor finanszírozás tekintetében is egyedinek mondható, hiszen ezelőtt soha nem volt még példa ilyen nagyvonalú támogatásra hazánkban: az ING szponzorációja a kiállítás költségvetésének majdnem negyedét tette ki.

Talán a legszerencsésebb, ha a kétféle stratégiát sikerül egy múzeumnak egyidejűleg megvalósítania, mint ahogyan ezt a párizsi Pompidou is teszi, amikor párhuzamosan rendeznek benne tömegeket megmozgató és experimentális kiállításokat. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy egy sikeres kiállításhoz elengedhetetlen olyan témát találni, amely egyszerre ragadja meg az embereket, és illeszkedik a múzeum profiljához is, különben az elveszíti hitelességét.

A fentiekből is kiderülhetett már, hogy az európai múzeumok esetében ma alighanem a finanszírozás a legfontosabb kérdés, mivel az állam elvárja, hogy a múzeumok mind nagyobb részben járuljanak hozzá a saját működésükhöz. Az állami támogatás csökkenése, ezzel egyidejűleg pedig a múzeumok saját bevételeinek növekedése abba az irányba mutat, hogy az állami szerepvállalás az alapműködéshez szükséges összeg biztosítására redukálódik. „A mi múzeumunk szerencsés ebből a szempontból, mivel jelentős a bevételünk, a legtöbb látogatónk ugyanis turista. Jelenleg a költségeink felét fedezi az állam, de tudható, hogy ez az összeg tíz éven belül 20-25 százalékra csökken, így új források után kell néznünk” – jelentette ki Guy Cogeval, a Musée d’Orsay igazgatója. Hasonlóan vélekedett Nicolas Serota, a Tate igazgatója: „A Tate állami támogatása, ha kis mértékben is, de emelkedett az utóbbi tíz évben. Mindeközben azonban elképesztő mértékben növekedett a közönség száma, és ezzel arányosan nőttek az elvárások is.” Míg tehát tíz éve a kiadásaik 70 százalékát fedezte az állami támogatás, manapság az már csak 35 százalékra elég. Úgyhogy ha meg akarnak felelni az elvárásoknak, szponzori források után kell nézniük.

Az ausztriai múzeumfinanszírozást szintén a pénzhiány és a megmaradó összeg egyre több részre való felosztása jellemzi. Az állami támogatást 2001-ben határozták meg, azóta ez az összeg érdemben nem változott. Jelenleg az osztrák állam a múzeumok működési költségeinek 60 százalékát biztosítja, a megmaradt 40 százalékról saját maguknak kell gondoskodniuk. „Ez hátráltatja, hogy ellássuk a múzeum összes alapfeladatát, azaz végezzük a tudományos munkát, a gyűjtést, a restaurálást a kiállítások szervezése mellett” – mondta Wilfried Seipel, a bécsi Kunsthistorisches Museum volt igazgatója. Ausztriában több mint 1700 mú-zeum működik, ebből 160 található Bécsben. A múzeumok folyamatosan igyekeznek kielégíteni a látogatók növekvő igényeit. A kiállítási terület például a fővárosban 17 ezer négyzetméterről 97 ezerre emelkedett az utóbbi négy év alatt, a látogatók száma pedig meghaladta a 3,6 milliót a tavalyi évben. Eközben tizenegy éve tart a finanszírozási struktúra fokozatos átalakítása. Ennek lényege az állami múzeumok leválasztása a költségvetésről, az állam fokozatos kivonulása az érintett területről. A cél ezzel az, hogy az érintett múzeumok önálló gazdasági egységként működjenek tovább, és az állam alacsony, a fennmaradáshoz éppen szükséges szinten fagyassza be a szubvenciókat. Mindezt arra alapozzák, hogy a múzeumok bevételei folyamatos növekedést mutatnak, ami lehetőséget nyújt arra, hogy maguk gazdálkodják ki egyre növekvő költségeiket. Emellett a közhivatalnokoknak számító alkalmazottak fizetése és annak törvény szerinti emelése továbbra is a központi költségvetést terheli.

Összességében tehát elmondható, hogy az európai közintézményekben az állami támogatás mértéke lassanként csökken. Emellett a szponzoroktól való függés következtében a múzeumok jobban ki vannak téve a pénzügyi kockázatoknak. A jelenlegi helyzetben sokkal nehezebb többéves távlatban tervezni, pedig a hosszú távú szervezés a költségek visszafogásának egyik leghatékonyabb módja. Habár a válság egyelőre nem járt feltétlenül látogatószám-csökkenéssel, és nehéz megjósolni, hogyan alakul a helyzet a következő években, a megváltozott körülményekre minden intézménynek fel kell készülnie.

„Miközben a nemzetközi múzeumi világ a nyolcvanas évektől folyamatos boomot élt meg, addig a magyarországi múzeumok látogatószáma a kilencvenes években, a 2000-es évek elejéig a korábbi évtized átlagának felére csökkent” – mondja Baán László, a Szépművészeti Múzeum főigazgatója. Magyarországon a rendszerváltást követően – ellentétben a többi kulturális ágazattal – a múzeumi élet nem indult rohamos fejlődésnek. Míg a társadalom teljesen átalakult, addig a korábbi évtizedek „ódivatú” múzeumi gyakorlatai mit sem változtak. A politikai és gazdasági változások hatására megindult ugyan a kultúrafinanszírozás átalakulása, és bár 1990 minden értelemben korszakhatár volt hazánk történetében, a múzeumok területén viszonylag kevéssé érvényesültek a más területeken jellemző kedvező folyamatok. Az állam monopolhelyzete a kulturális területen egyik pillanatról a másikra megszűnt, bizonyos területekről az állam teljesen kivonult. A támogatás mértéke jelentősen csökkent, s ahol maradt, ott az elosztás átláthatatlansága adott állandó vitaalapot. Mindezzel párhuzamosan a kultúra területén megjelentek a magánvállalkozások, számukra azonban a fő szempont az eladhatóság és nem az értékmegőrzés volt, ami egy torz szabadpiac kialakulásához vezetett. Ezt egyszerre jellemezte a szabályozottság és a teljes szabályozatlanság. A rendszerváltást követően az értékrend is átalakult, lehetővé téve a silány, esetenként alantas emberi ösztönöket is kiszolgáló „értékek” megjelenését (például a tömegkommunikációban, a filmekben, a könyvkiadásban).

A korábban említett társadalmi és gazdasági változások következtében az utóbbi években a látogatói igények is jelentősen módosultak, differenciálódtak. Ezeket a megújult igényeket a múzeumoknak is fel kellett mérniük, hogy ebből kiindulva alakíthassák ki profiljukat. Ebben segített a marketing és a PR eszköztárának alkalmazása is. Ez jelentős változást hozott, hiszen ebben a szférában e fogalmak korábban ismeretlenek voltak, mára viszont elengedhetetlen fegyverek lettek a múzeumok sikerre vitelében. A döntő fordulatot azonban az hozhatja, amikor a múzeumok megkezdik elsajátítani és olykor formálni is a társadalom állandó változásban lévő nyelvét.

A művészi, a humán és a természettudományos teljesítmény olyan érték, amelynek árát az egyéni fogyasztók nagy többsége közvetlenül nem hajlandó vagy nem képes megtéríteni. Ezért a kultúra esetében indokolt a külső támogatás, az állam szerepvállalása. A terület különböző modelljeinek meghatározása Kuti Éva és Marshall Miklós nevéhez fűződik; eszerint négy alaptípust különböztethetünk meg. Az első a rásegítő: ennél az állam szerepe kicsi, csupán útmutatóként jelenik meg. A második típus a mecénás: ilyenkor van közvetlen állami támogatás, de csak a támogatott intézményeken keresztül. A harmadik a menedzser típusú támogatás, amikor az állam szerepe jelentős: intézményeket tart fent, és azokon belül irányít. A negyedik a művezető állam: ekkor az állam ideológiája az egész irányítást és ezen a kultúrafinanszírozást is áthatja. Hazánkban lassú elmozdulás volt megfigyelhető a művezetői irányításból a menedzser típusú felé a szocializmusban, majd a rendszerváltás után egy kevert menedzseri és mecénási modell alakult ki. Ezzel egy időben a rásegítő modell néhány eleme is megjelent (például a kulturális nonprofit szervezeteknek nyújtott magánadományok utáni adókedvezmény formájában). „A kultúra támogatásában az állam a részfinanszírozás melletti koordinációs feladatokat vállalja magára, keretet és partnerséget nyújt” – fogalmazott az akkori kulturális miniszter 2009-ben.

Napjainkban a kultúra egész területén többcsatornás finanszírozási rendszer működik: az érdekeltségi viszonyok megfelelő alakításával a piac egyéb szereplői is bevonhatók a kulturális javak iránti kereslet bővítésébe. Ebből adódóan a központi és önkormányzati költségvetési támogatások mellett – direkt és indirekt eszközök (például adókedvezmény) segítségével – a mecenatúrából egyre nagyobb szerepet vállalnak az üzleti és a civil szféra szereplői, de ez még mindig elenyésző az európai átlaghoz képest. Ma hazánkban néhány százalékot tehet ki a kulturális intézmények bevételeiből a mecénási-szponzori támogatás. Ezt is többnyire eseményre, kiállításra kapják a múzeumok, hiszen a szponzorok számára fontos, hogy médiafigyelmet kapjon a szerepvállalásuk. Emiatt például restaurálásra jóval ritkábban lehet támogatót találni. Persze vannak kivételek: a Telenor Magyarország Zrt. (a korábbi Pannon GSM) például több mint tíz éve főtámogatója a Nemzeti Galéria restaurálási munkáinak.

Mecénási, szponzori szerepet ma többnyire pénzügyi tevékenységet végző vállalatok (biztosítótársaságok, bankok) vagy telekommunikációs cégek vállalnak magukra. Ha csak a szakmai munkára fordítódó pénzekhez arányítjuk, ezek az összegek akár jelentősnek is mondhatók. Ugyanakkor egy adott múzeum szponzorációja azt is megmutatja, milyen az intézmény elfogadottsága. Ha jó, ha viszonylag nagy népszerűségnek örvend, akkor a szponzorációja is növekedni fog. Az viszont más kérdés, hogy a múzeumok hajlandók-e tenni is azért, hogy minél több támogatót szerezzenek, vagy inkább az önkormányzatoknál kopogtatnak a szponzorok helyett. Másrészről a válság következtében ezek a szponzori szerepvállalások jelentősen visszaestek, és a bankadó bevezetését követően további csökkenés tapasztalható erről az oldalról. A helyzet várhatóan a közeli jövőben sem fog javulni. „Korlátozott az a szervezeti kör, amely ilyen körülmények között is ki tudja nyitni a pénztárcát” – mondja Baán László.

Ezzel kapcsolatosan érdemes kitérni arra is, hogy a budapesti és a vidéki szponzoráció között jelentős különbség tapasztalható. Míg Budapesten átlag 15-20 millió forintot kapnak a múzeumok a támogatóktól, addig vidéken ez alig éri el a félmillió forintot. Ennek egyik lehetséges oka, hogy a nagyvállalatoknál a szponzori döntéseket a fővárosi központokban hozzák meg, helyi „lerakataik” csupán néhány százezer forint felett dönthetnek. A budapesti multinacionális cégeknek pedig nem érdekük a kisebb, vidéki kiállítások szponzorációja, mert ezek hírértéke elég csekély. Ugyanakkor több példa is mutatja, hogy a helyi lakosok és vállalkozások a saját erejükhöz mérten támogatják kulturális intézményeiket, ezzel megmentve őket a bezárástól. Persze ahhoz, hogy egy múzeum sikereket érjen el a szponzorok megnyerésében, át kell alakítania belső struktúráját. Ez jelentős szervezői munkát, vezetési döntéseket és megfelelő munkatársakat igényel, ezért a kis vidéki intézmények többnyire inkább amellett döntenek, hogy egyszerűbb a polgármesternél kopogtatni támogatások reményében.

„Begyömöszölve” az általános normatívába

A szponzoráció és a céges vagy magánmecenatúra ugyanakkor az állami támogatásnak csupán kiegészítője lehet. A vezető szerepet továbbra is a kormánynak kell(ene) magára vállalnia. Az állam kultúrafinanszírozásban vállalt szerepének tanulmányozásakor azonban különbséget kell tenni központi és helyi, továbbá közvetlen és közvetett támogatási formák között.

Európában a múzeumok összbevételének legnagyobb része közvetlen állami támogatás – általában központi, nemzeti szintű költségvetési támogatás. „Magyarországon a kulturális javak védelméből, valamint a muzeális intézmények fenntartásából és működéséből adódó feladatok ellátásához a központi költségvetés járul hozzá. Az állami tulajdonú muzeális intézmények és a helyi önkormányzatok esetében – közművelődési és közgyűjteményi normatív hozzájárulás keretében – is a felelős miniszter által vezetett minisztérium költségvetési fejezetében foglaltak alapján kerül kiosztásra a támogatás” – szögezi le az 1997. évi CXL. törvény. A költségvetési folyamat során döntenek a múzeumoknak nyújtott támogatás nagyságáról is. Ennek három fajtája ismert: a báziséven, a tevékenységen és a teljesítményen alapuló finanszírozás. A bázisévi finanszírozás esetében a múzeum előző évi költségei alapján állapítják meg az adott évi állami támogatás mértékét. Ha a múzeum költségei az elmúlt évben magasabbak voltak, akkor értelemszerűen a tárgyévi támogatás mértéke is magasabb lesz. Ennek a finanszírozási formának a legfőbb problémája az, hogy könnyen lehet pazarló, ugyanis konzerválja a régi finanszírozási hibákat. A tevékenységen alapuló finanszírozás esetében az állam meghatározott tevékenységi körökhöz kapcsolódóan nyújt támogatást. Ha változik a tevékenységi kör, az állami támogatás mértéke is változik. A teljesítményalapú támogatási formának pedig az az alapja, hogy kvantitatív célok (például adott látogatószám, az eladott jegyekből származó bevételi szint) eléréséhez köti a támogatás mértékét.

A jelenlegi helyzetben a legfőbb probléma az, hogy a költségvetési támogatások csupán kevéssé vagy egyáltalán nem ösztönzik a múzeumokat arra, hogy többletbevételre tegyenek szert, és minimalizálják a költségeiket. A hatékony megoldás a teljesítményen alapuló támogatási forma lenne, amikor a jogalkotó – újraelosztó szerepet vállalva magára – „aki többet ad, többet kap” arányban osztja el az adott támogatási összeget, ezzel „jutalmazva” azokat az intézményeket, amelyek megfelelő színvonalon támogatják a saját működésüket. Ezt az ösztönző finanszírozási rendszert vezették be 2009-ben az előadó-művészi törvényben, mégpedig úgy, hogy a támogatás egy részét fix alanyi jogon, a másik részét érdekeltség alapján osztják ki. Ennek eredményeképpen a színházak 2009 végére már jelentős többletbevétellel zárták az évet.

Lehetséges lenne-e vajon az előadó-művészi törvényben meghatározott ösztönző finanszírozási modell bevezetése a múzeumok esetében is? (Ma a múzeumok esetében nincs címzett alaptámogatás, az általános normatíva alá van „begyömöszölve” az igazgatás, a sport és a kultúra területe egyaránt.) Vígh Annamária, a Nemzeti Erőforrás Minisztérium közgyűjteményi főosztályának vezetője elmondta, hogy „nem sok hiányzott volna, hogy legyen olyan kormányzati szándék a közgyűjtemények esetében is, mint amilyen az előadó-művészi törvényhez hasonló finanszírozási struktúra létrehozásakor volt, de ez utóbbi nem volt a kultúrpolitikai prioritások között”. Ráadásul egy bevételhatékony rendszer a kormány álláspontja szerint aggályos lenne a kisebb múzeumokra nézve, mivel az önkormányzatok domináns jelenléte a múzeumok jelentős részénél nem elhanyagolható. Ugyanis – a színházakkal ellentétben – a muzeális intézményekben az állam legalább ötvenszázalékos jelenléte a kiadások tekintetében elengedhetetlen; ennek oka a nagy finanszírozási bizonytalanság ezen a területen. Az általánosan érvényes normatíva továbbra sem ösztönzi az önkormányzatokat arra, hogy saját forrásaikból támogassák a múzeumokat. Ez pedig azért is jelentős probléma, mert a normatíva a múzeumok költségvetésének csupán harminc százalékát adja, a többit az önkormányzatoknak kellene kipótolniuk. Szintén súlyos gond, hogy sem a normatíva elosztásáról, sem pedig a saját források felhasználásáról nincsenek pontos kimutatások. „Tagadhatatlan, hogy ezzel a jövőben foglalkoznia kell az államnak” – tette hozzá a főosztályvezető.

Másrészről a fenntartói döntéseknél a társadalmi hasznosságnak is kellene tükröződnie. Rónai Iván, a Nemzeti Erőforrás Minisztérium közgyűjteményi főosztály könyvtári osztályának vezetője ezt a következő példával érzékeltette: „Olyan ez, mintha valakinek három gyereke lenne (igazgatás, sport, kultúra), és a családi pótlékot, valamint a saját bevételeit kellene szétosztania egyfajta fontossági sorrendben közöttük. Természetes, hogy mindig változnak az arányok: hol az egyiknek, hol a másiknak kell többet adnia a meglévő forrásokból.” A közgyűjtemények esetében a rangsort a levéltár, a könyvtár, a múzeum és a színház között kell felállítaniuk az önkormányzatoknak. Így viszont már nem elég érv az, hogy a múzeum pótolhatatlan, hiszen különleges értékeket őriz; ma az adott közösség számára csak akkor válik hasznossá egy muzeális intézmény, ha van rá tényleges kereslet, ha meg tudja szólítani a társadalmat. Ez a kihívás pedig versenyhelyzetet teremt, amelyben a múzeumnak el kell fogadtatnia a támogatókkal, hogy nélkülözhetetlen. Mindeközben persze a másik oldalról nem szabad elkövetnie azt a hibát sem, hogy esetleg olyan területre téved, amely nem az „övé”.

A normatívával kapcsolatosan felvetődik az a probléma is, hogy nem veszi figyelembe a települések lélekszámát, illetve a kulturális kiadások nem egyenesen arányosak. A nagyobb települések intézményei a környező települések lakóit is ellátják kulturális szolgáltatással, nemcsak a saját lakosságukat. Ezt a problémát úgy lehetne feloldani, hogy az önkormányzati tevékenység támogatására szánt központi pénzalapot ketté kellene osztani: egy lakosságarányos normatívára és egy érdekeltségi részre, az utóbbi pedig a saját források arányában illetné meg a helyi önkormányzatokat. Az állami normatíva egyébként az elmúlt években arányaiban tovább csökkent, mert amíg 1997-ben, a szaktörvény életbelépésének idején a költségek 60 százalékát kívánták a normatívával fedezni, ez mára a 30 százalékot is alig éri el. Ez persze nem azt jelenti, hogy az önkormányzatok kulturális kiadásai mérséklődtek volna (sőt), csupán azt, hogy az állami szerepvállalás csökkent jelentősen.

Ezt igyekszik ellensúlyozni más források (európai uniós pályázatok és egyéb egyedi pályázatok, egyszeri támogatások, kölcsönök, garanciák) beléptetésével a kormány. „Ezzel nem került ugyan egyensúlyba a támogatottság, de drámai változások, radikális intézménybezárások, nagyszabású elbocsátások sem történtek még” – állítja Vígh Annamária. Az uniós fejlesztések ügye egy folyamat, tervezése hosszú távú, a jelenlegi fejlesztések 2013-ig tartanak. Független a költségvetéstől abból a szempontból, hogy a döntések a megvalósítást illetően jóval a költségvetési törvény előtt születnek meg. Az eddigi kulturális fejlesztések leginkább itt valósultak meg, erre a területre ment a legtöbb konkrét fejlesztési forrás.

Szemléletváltásra lenne szükség

Egyértelmű, hogy az intézmények fenntartása és az intézményi feladatok megtartása az elsődleges, de hasonló fontossággal bírnak az önkormányzati fejezeti forrásból biztosítható érdekeltségnövelő támogatások is a közművelődés területén. Többek között az önkormányzati múzeumok munkájának segítéséhez biztosít jó alapot az Alfa program folytatása. Ennek keretén belül 2004 óta 224 millió forintot fordítottak a vidéki múzeumok felújítására. Az elmúlt hat év tapasztalatai azt mutatják, hogy az a múzeum tud eredményes lenni a pályázáskor, majd pedig a pályázat megvalósulását követően, amelyik a felvevőpiachoz igazodik, és nem csak a külső elemeket kívánja lecserélni, hanem ezeken felül új aspektusba helyezi meglévő anyagát, tehát szakmailag is képes megújulni. A muzeológusi szemléletváltást igénylő projektek a célravezetők; nem elég lecserélni a világítást ahhoz, hogy sikeres legyen az intézmény.

Az Agorában 13 milliárd, ezen felül 1,5 milliárd forint újrapályázható összeg áll az intézmények rendelkezésére. Ezzel a támogatással Eger 1,7 milliárdos, Hódmezővásárhely 1,1 milliárdos, Tatabánya 1,5 milliárdos fejlesztésekbe kezdhet. Ezek mind olyan intézmények lesznek, amelyek valamilyen kulturális, művészeti vagy közgyűjteményi funkciót kapnak. Az Agora Pólus pályázatokba a nagyvárosok tartoznak bele, mint Miskolc, Székesfehérvár vagy Debrecen.

Ide sorolható a Visegrádi Királyi Palota turisztikai funkcióbővítő programja is, amely szintén európai uniós pályázat keretein belül valósult meg, a támogatás pedig csaknem 175 millió forint volt. Megemlíthető még Miskolcon a Herman Ottó Múzeum bővítése, itt a Pannon-tenger Múzeum építésére 369,2 millió forint pályázati pénz áll rendelkezésre. Ezek a példák azt mutatják, hogy bár a kulturális ágazat egyes területeken problémákkal küzd, ezzel egyidejűleg viszont más forrásokból akár új lehetőségek is megnyílhatnak előtte.

Az egyedi, célzott támogatások terén a fenntartási támogatás mellett a közfinanszírozási alapok, közalapítványok jelentik az állami szerepvállalás másik formáját. Az előbbiek közül Magyarországon a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) a legjelentősebb. Létrehozásakor a projektszemléletű finanszírozás volt az alapgondolat: a szakmai alapfeladatok támogatását kívánták megoldani a segítségével. Mára a NKA meghatározó szerepe a kulturális élet pályázati úton történő támogatásában megkérdőjelezhetetlen. Ez hosszú távon is biztosítottá vált azzal, hogy megszűnt a járulék, és helyette az ötös lottó bevétele lett a forrás. Ennek hatására az NKA 2010-re tervezett tízmilliárd forintos bevétele valószínűleg csak tovább növekszik. Baán László szerint a kulturális politika kiemelt egyedi projektjeinek finanszírozása a jelenlegi támogatási rendszerben csak a NKA-n keresztül valósulhat meg. Az alap beruházásokat nem finanszíroz, és általában csak résztámogatást vállal, így a hozzá pályázóknak a társfinanszírozást más forrásokból maguknak kell biztosítaniuk.

Mivel a kormányzatok a költségvetési kiadásoknak általában csupán 1-1,5 százalékát fordítják kulturális célokra, az összeg emelése érdekében gyakran más, közvetett eszközökkel igyekeznek az ezen a területen értelemszerűen felmerülő hiányt pótolni. Ezeket a közvetett finanszírozási lehetőségeket négy csoportba rendezhetjük. Az első az össztársadalmi finanszírozás: ennek során az állam nem közvetlen támogatást nyújt, hanem valamilyen bevételről mond le a kultúra javára. A másik megoldás a minden gazdálkodó egység által fizetendő kulturális hozzájárulás: ennek lényege, hogy céladóval teremti meg az alapot a kultúra támogatásához. A harmadik az ágazatok közötti, lényegében a szolgáltatások ellenében történő átcsoportosítás; ennek hátránya, hogy áremelést indíthat el. A negyedik lehetőség a kultúrán belüli újraelosztás: ennek az az előnye, hogy nem von el a vállalatok belső mecenatúrára, keresztfinanszírozásra szánt összegeiből, hátránya azonban, hogy a veszteséges intézményeket támogatja a nyereségesek rovására, valamint hogy sérti a versenysemlegesség elvét.

A múzeumok közvetett támogatásának két legáltalánosabb formája a kormányzati döntés-hozataltól független allokációs mechanizmusok beiktatása és az adókedvezmény. Az utóbbira jó példa hazánkban az előadó-művészeti törvénynek az a paragrafusa, amelyik lehetővé tette, hogy a társasági adókat a keletkezett bevételük 80 százalékáig visszakapják a színházak. Így 2010. november 12. és december 31. között több mint 876 millió forint többletbevétel folyt be hozzájuk. Ez 2,3-szorosa például a Budapesti Kamara Színház teljes állami támogatásának; más megközelítésben azt mondhatjuk, hogy gyakorlatilag két közepes vidéki színháznak a támogatása érkezett be két hónap leforgása alatt külső forrásból. Ezeknek a számoknak az olvasása közben azonban azt sem szabad elfelejtenünk, hogy ez a támogatás tulajdonképpen nem más, mint hogy az állam az adó egy részét közvetlenül átirányította a színházaknak. Ezen felül a határozat szerint az előadó-művészeti szervezeteket támogató társaságok adókedvezményt vehetnek igénybe a támogatás mértékéig. Ha ez továbbra is az eddigiek szerint alakul, márpedig az adatok ezt mutatják, akkor 2010 végére több mint négymilliárd forint folyhat be ebből. (A szerző a cikket december 1-jén adta le – A szerk.) Ez azt jelenti, hogy egy egész operaháznyi költségvetés folyik be közvetlenül a gazdaságból a színházak kasszájába. Ugyanez a lehetőségük azonban a múzeumoknak nincs meg.

Végső soron elmondható, hogy az egyik legnagyobb probléma a múzeumok finanszírozása szempontjából az önkormányzatok egyre kilátástalanabb helyzete. Újabb és újabb feladatokat hárít át a kormány rájuk, viszont a pénzügyi forrásokat és a személyi, technikai feltételeket nem biztosítja, kötelező feladataik pedig ugyanúgy megmaradnak; többek között továbbra is biztosítaniuk kell a helyi lakosság művelődését szolgáló tevékenységet. Azzal, hogy az önkormányzatoknak több pénzre van szükségük ahhoz, hogy fenntarthassák kulturális intézményeiket, megőrizhessék kulturális értékeiket, a kormány is egyetért, de arra nem ad választ, lehet-e növelni, és ha igen, mennyivel ezeket a forrásokat. A kultúra a minisztériumon belül mindössze egy államtitkársággá redukálódott, és ezzel a kultúrával kapcsolatos szemlélet is jelentősen megváltozott; a kormány például a látványsportok támogatását helyezi előtérbe a kultúra finanszírozásával szemben. Egyértelmű bizonyítékai ennek az utóbbi időben elszaporodó pénzügyi zárolások a múzeumok világában. Sajnos már érezhetők ezeknek az intézkedéseknek a negatív hatásai: 2010 novemberében a Zala megyei múzeumok nagy része a költségek visszaszorítása miatt csak előre bejelentett látogatócsoportokat fogadott, mert a gáz-, illetve a villanyszámlák kifizetése hatalmas gondot jelent nekik. A Természettudományi Múzeum is hasonló okok miatt tartott a télen „rendkívüli szénszünetet”.

A tavalyi évből kiindulva összességében elmondható, hogy a 2011-es esztendő sem lesz könnyű a muzeális intézmények számára. Mind a normatíva felhasználásának átláthatatlansága, mind az önkormányzatok intézmény-fenntartási nehézségei, mind pedig a múzeumok, levéltárak, könyvtárak működésével kapcsolatosan felvetődő kérdések súlyos gondokat okozhatnak. De nem szabad elfelejteni, hogy vannak pótlólagos források, lehetőségek is. Nagyon sok próbálkozás van a költségek csökkentésére: ilyenek az energiaszolgáltatókkal való megegyezés az energiaköltségek csökkentéséről, társulások létrehozása vagy civilszervezetek és egyéb szolgáltatók bevonásával különböző kedvezmények biztosítása a látogatók részére. Van egy nagyon tanulságos példa erre, amelyet 2009 januárjában vezettek be Érden, és azóta is jelentős sikereket könyvelhetnek el a kitalálói. Lényege, hogy a helyi önkormányzat összefogott egy könyvesbolttal, a CBA üzlettel és egy virágbolttal, és minden, a művelődési házban vásárolt színházjegy után a vevő kap egy 300 forintos utalványt, amelyet a kezdeményezésben részt vevő szolgáltatóknál válthat be. Az utalvány száz százalékban levásárolható, de értékhatárhoz van kötve (ötezer forintos vásárlás esetén ezer forint), viszont egy teljes év áll rendelkezésre a levásárlására. Az összefogás óta folyamatosan telt házzal mennek az előadások. Ez is mutatja, mekkora ereje van az együttműködésnek egy közös cél elérése érdekében.

Az nem kérdés, hogy szükség van-e állami támogatásra, ugyanakkor az is biztos, hogy nem lehet kizárólagos támogató a kormány. Sokszínű mecenatúrát kellene kialakítani: minél többen legyenek jelen a támogatói oldalon. Ugyanakkor a múzeumoknak is szponzorok megnyerésén lenne érdemes fáradozniuk, új stratégiákat kidolgozniuk. Másrészről meg kell tudniuk felelni a folyamatosan változó gazdasági és társadalmi körülményeknek és a látogatók igényeinek. A már korábban is említett szemléletváltás elengedhetetlen a múzeumok irányításában és a fenntartók stratégiájában. Ennek részeként be kell illeszteniük tevékenységi köreik közé a különböző marketingtevékenységek alkalmazását, a megfelelő kommunikációs eszközök, csatornák használatát. Ebben segítségükre lehet a kormányzati politika, amennyiben a média – elsősorban a közszolgálati médiumok – több teret enged a múzeumok médiában való megjelenésének. Végső soron ahhoz, hogy a múzeumok a kulturális piac hatékonyabb szereplőivé váljanak, intézményeiket és tevékenységeiket a látogatók igényeihez kell közelíteniük, és új szolgáltatások bevezetésein kell fáradozniuk. Bár némi támogatást ehhez nyújt az állam is (Alfa program, NKA), de inkább a kedvezmények beszüntetésére irányuló törekvések vannak túlsúlyban a kormány részéről, nem pedig újabbak bevezetése. Az igazi kiugrást a múzeumok mostani nehéz helyzetéből az intézmények vezetőinek piac- és látogatóorientáltabb elvek alapján való munkája hozhatja meg.

A társadalom nagy részében megvan az akarat, hogy megtartsa a közgyűjteményeket, csak meg kell szólítani az embereket. Az alkotás, befogadóitól elszigetelve, csupán élettelen tárgy, ahhoz, hogy magasrendű funkcióját betölthesse – gyönyörködtessen, gondolatokat ébresszen és tisztább etikai tartalmakkal gazdagítsa személyiségünket – kapcsolatba kell kerülnie a mű élvezőjével, az emberrel. Éppen ezért fontos, hogy a múzeumok is felismerjék az új igényeket, amelyeket a közönség állít fel számukra.