Az erdélyi művészet tárlata után megszületett tudományos olvasat
MúzeumCafé 50.
Bocsánat, hogy szerkesztőségi belső ügyekkel traktálom az olvasót, de talán nem teljesen tanulság nélküli elmondanom, hogy amikor annak idején a lap tartalmának tervezésekor erről a rovatról beszélgettünk, kimondódott (ne tagadjam el: általam), hogy a különböző kiállítások mellé megjelenő múzeumi katalógusokról nem fogunk „szemléket” írni, hiszen azokon kívül is bőven akad a könyvesboltokban múzeumi témában ajánlható szakmai olvasnivaló. Mármost ez ugyan tényleg így is van, mégis, aki figyelemmel kísérte az ezen az oldalon az utóbbi években megjelent ajánlókat, láthatta, hogy ettől az elv(em)től bizony már régen elálltunk; elsősorban amiatt, hiszen ma sokszor a – természetesen leginkább a nagyobb szabású – kiállítások alkalmával olyan, nem egyszerűen csak a múzeumi kiállítótérben megtekinthető művek látványát megismétlő és azokat így-úgy magyarázó kísérő kiadványokat adnak ki a magukat komolyan vevő intézmények, hanem olyan vaskos – akár alkotói nagymonográfiáknak beillő, akár egy-egy korszakot, irányzatot, témakört teljességükben feldolgozó – tudományos összefoglalókat, komoly, sokszerzős szakmai antológiákat jelentetnek meg, amelyek valóban hiánypótlóak az adott szakterületen (és amelyek ráadásul természetesen a kiállítások bezárása után is jól használhatók).
Pontosan egy ilyen kiadvány jelent meg a Magyar Nemzeti Galéria idei nagy erdélyi magyar képzőművészet-kiállítása… hát ha nem is pont „mellé”, de nagyjából a végére (amelyik így viszont éppen emiatt a késés miatt legalább a kiállítás enteriőrjeiből is dokumentálni tud néhányat). És ahogyan a tárlat is – amint ez minden lehetséges fórumon elhangzott-leíródott – valóban egy régi adósságot törlesztő, nagyszabású és hiánypótló múzeumi vállalkozás volt, ugyanúgy a méretében is hatalmas (nagyalakú, kettő híján négyszáz oldalas) könyv is az: a kiállításban (is) látott művekkel illusztrálva tizennégy részletes tanulmányban foglalja össze az erdélyi magyar képzőművészet hetven évének fontosabb irányait és csomópontjait. A tanulmányok között van átfogóbb jellegű (értelemszerűen a kurátor Szücs Györgytől, vagy az erdélyi művészi életmodelleket és intézményrendszert taglaló Sümegi Györgytől), és van egy-egy konkrét jelenségre-művészcsoportra fókuszáló (például Murádin Jenőnek az erdélyi köz- és magángyűjteményeket bemutató vagy Novotny Tihamérnak a marosvásárhelyi MAMŰ határokon átívelő történetét taglaló írása); van korszakokat elemző (például ugyancsak Murádin Jenőnek az 1940 és 1944 közötti észak-erdélyi, Banner Zoltánnak az ötvenes, majd Székely Sebestyén Györgynek a hatvanas évek művészetét dokumentáló összefoglalói); van egy-egy helyszínhez (például Vécsi Nagy Zoltánnak a marosvásárhelyi művészeti oktatás hatásairól szóló) vagy egy-egy irányzathoz kapcsolódó (Ileana Pintiliének az erdélyi akcionizmust elemző) írás. És esik szó bőven a katalógusban a kiállításban éppen csak felvillantani tudott irodalmi kapcsolódási pontokról (Balázs Imre József és Vallasek Júlia tollából), valamint egy folyóirat, a Korunk képzőművészeti szerepéről (Kántor Lajostól), vagy a Minerva Irodalmi és Nyomdai Műintézet (Tibori Szabó Zoltán) és a realizmus és az avantgárd Nagy Albert művészetében összekapcsolódó szerepéről (Boros Judit) is. Szóval mindarról, amiről a kiállítás is beszélt, csak most az írás adta lehetőségnek köszönhetően bővebben – és főleg a már lebontott tárlat után is megmaradóan.
Sors és jelkép. Erdélyi magyar képzőművészet 1920–1990
Szerk.:SzücsGyörgy. SzépművészetiMúzeum–Magyar NemzetiGaléria, 2015