Arisztokratáink nyomában — az eltékozolt örökség?

„Ami 1944-től a második világháborút követő államosításokig lezajlott, az a magyar társadalomtörténet egyik legnagyobb cezúráját hozta magával: a nemesség eltűnését. Sem a történelemtudományban, sem a szociológiában nem eléggé helyén kezelt az a törés, amit a kilenc évszázadon át vezető szerepet betöltő nemesi elit egyik napról a másikra bekövetkező teljes hatalom- és birtokvesztése jelent.” Történeti áttekintés az aranykortól a sorsfordító éveken át az értékek mentéséig vagy a teljes pusztulásig – melyik kastélynak milyen sorsot szánt az épp arra járó hadsereg, az állam, a rendszerváltás vagy a vak végzet.

Magyarország egyik legfontosabb múltbéli specifikuma, hogy történelmének jelentős részében társadalmi szerkezetét tekintve erőteljes polarizáltságot mutatott. Az ország népességének túlnyomó többségét az etnikailag mind heterogénebbé váló parasztság adta, amely azonban hosszú ideig teljességgel ki volt rekesztve a földtulajdon kínálta előnyökből, míg a másik pólust jelentő nemesség a birtokállomány java fölött rendelkezett. A 19. századig szinte mutatóban is alig akadt olyan polgárság, amely középrétegként kiegyensúlyozhatta volna a sokaknak keveset, keveseknek viszont sokat juttató rendszer egyenlőtlenségeit.

További jellegzetesség, hogy a társadalmi szerkezet átalakítására irányuló, többnyire részleges eredményeket hozó törekvések (mint például a jobbágyfelszabadítás) nem önállóan, hanem a nemzeti függetlenségért vívott harcok farvizén valósultak meg csupán, de semmiképp sem olyan kataklizmaszerű megrázkódtatások révén, mint amilyeneket az angol vagy a francia polgári forradalom okozott. Legalább ilyen fontos hazai sajátosság, hogy a fentebb vázolt szisztéma – főként ami a földterületek tulajdoni megoszlását illeti – a 20. század közepéig nagyrészt fenn is maradt. Ennek eredményeként egy meglehetősen archaikus, belső feszültségekkel terhelt társadalom volt kénytelen szembenézni a modernitás kihívásaival. Ami hátrányos volt a lakosság tömegei számára, az kedvezett a nemesi életforma zavartalan fenntartásának. A francia uralkodói és főúri kastélyokat 1789-től feldúló plebejus düh a magyar arisztokrácia otthonait sokáig elkerülte. 1944 augusztusában–szeptemberében azonban elérték hazánkat a szovjet csapatok, így ettől kezdve több mint fél évre gyakorlatilag hadszíntérré vált Magyarország. A nagybirtokrendszer fenntartásában érdekelt állam által addig biztosított védőernyő szempillantás alatt tovatűnt, aminek hatására a köz- és főnemesség javai nagyjának és főleg lakhelyének hátrahagyásával pánikszerű menekülésbe fogott. A hatásában leginkább özönvízhez hasonló változás tehát ezúttal sem belső, és ami még fontosabb, nem szerves folyamatok eredményeként ment végbe, hanem egy idegen hadsereg irgalmat nem ismerő harci tevékenységének következtében.

Ami 1944-től a második világháborút követő államosításokig lezajlott, az a magyar társadalomtörténet egyik legnagyobb cezúráját hozta magával: a nemesség eltűnését. Sem a történelemtudományban, sem a szociológiában nem eléggé helyén kezelt az a törés, amit a kilenc évszázadon át vezető szerepet betöltő nemesi elit egyik napról a másikra bekövetkező teljes hatalom- és birtokvesztése jelent. Ez nagyrészt azzal magyarázható, hogy a nemesség privilegizált helyzete a 20. század viszonyai közepette valóban anakronisztikus volt, afféle levetkőzni való hazai sajátosság, amelyet az alsóbb néprétegek felemelésében érdekelt magyar progresszió régtől ellenségesen szemlélt, bukása miatt pedig nem sok könnyet hullatott. A honi viszonyokat sajnálatos módon ugyancsak alulnézetből szemlélő tudományosság pedig hasonló okból maradt mindmáig érzéketlen a probléma iránt. Azt azonban tudomásul kell venni, hogy ez a kiváltságos pozíció nem csupán retrográd vonásokat hordozott, hanem múltunk egyes korsza-kaiban a hazai magas kultúra fennmaradásának zálogát is jelentette. Először talán a Mohács után nemzeti dinasztia nélkül maradt, feldúlt országban hárult olyan szerep a főrendűekre, amelynek betöltetlenül maradása elvégezte volna a Szulejmán hadai által megkezdett munkát. A magyar nemesség és főként az annak felső rétegét jelentő arisztokrácia akkor sikerrel vette át az elpusztult királyi udvar legtöbb kulturális funkcióját a mecénási szerepkörtől kezdve a nemzeti önreprezentációig. Ez a helyettesítő feladatkör a Habsburg-ház uralma idején csaknem végig a főnemesség vállára nehezedett. Vagyona így nem pusztán a saját kényelmét szolgálta, hanem annak felhasználásával a szuverenitását vesztő ország múltbéli rangjához méltó megjelenítése terén is helyt kellett állnia. Idézzük csak emlékezetünkbe, hogy Mohács után két és fél évszázaddal a köznemesi származású Bessenyei György testőrköltő szerint „…nemzetünk dicsősége kívánta, hogy Eszterháza magát csudává tegye”, ami által az arisztokráciával szemben támasztott elvárások egyikét fogalmazta meg. Arról sem szabad továbbá megfeledkezni, hogy a modernitás kora előtti „magyar progresszió” vezéralakjai javarészt ugyancsak a nemesség és főleg az arisztokrácia köréből kerültek ki. Elég, ha a polgári átalakulás alapjainak megvetésében döntő szerepet játszó reformkori nagyjainkra, Széchenyire, Wesselényire vagy Eötvösre gondolunk. Mindettől függetlenül valamennyi társadalom megszenvedi, ha az elitváltás átmenet nélkül megy végbe, hiszen az újonnan vezető pozícióba kerülők kellő tapasztalat és európai látókör nélkül kénytelenek szembenézni az elődök által évszázados gyakorlat alapján végzett feladatokkal. Magyarország kulturális pozícióira és nemzetközi reputációjára pedig különösen rányomta bélyegét a komoly nyugati kapcsolatrendszerrel és jelentős műveltséggel bíró főúri réteg távozása.

A következőkben annak vázlatos számbavételére teszek kísérletet, hogy az arisztokrácia eltűnését követően milyen sors jutott osztályrészül legféltettebb kincseinek, a kastélyoknak, különös tekintettel a közelmúlt történéseire. Bár a közgondolkodás a főúri rezidenciák kifosztását hagyományosan a Vörös Hadsereg számlájára írja, a képlet természetesen korántsem ilyen egyszerű. A szovjet betörést nem sokkal követő nyilas hatalomátvétellel már megkezdődött a belső összeomlás. A szentivánfai Bezerédj-kastélyt például felbecsülhetetlen értékű képtárával, bútoraival és műgyűjteményével együtt felgyújtották a nyilasok, nem utolsósorban az ott működtetett vésztörvényszék nyomainak eltüntetése érdekében. A hungaristákkal együtt harcoló megszálló német csapatok – a gáláns viselkedésükkel kapcsolatos legendákkal szemben – jócskán kivették részüket a fosztogatásból, ráadásul sok esetben még azt sem várták meg, hogy a kastély ura odébbálljon. Így történt Nádasdladányban is, ahol a család nemrégiben elhunyt fejének, az eseményeket gyermekként átélő Nádasdy Ferencnek (1937–2013) a visszaemlékezései szerint módszeresen, vagonszámra hordák el az értékesebbnél értékesebb berendezési tárgyakat és az egyéb kincseket (festményeket, könyveket, fegyvereket stb.). A historizmus egyik legszebb hazai enteriőrjeként számon tartott, Hauszmann Alajos által tervezett Ősök galériájából csak azért nem tudták elrabolni a magyar történelemben magát számtalanszor kitüntetett família kétszáz-háromszáz éves portréit, mert a fal mentén sorakozó festményeket a ház úrnőjének utasítására már korábban „elfalazták”.

Az előrenyomuló szovjet csapatok több hullámban vonultak át az ország területén, ezek közül kastélyaink szempontjából rendszerint nem az élen haladó, harcoló alakulatok jelentették a legfőbb veszélyt, hanem az utánuk érkezők.
A főváros bankjaiban elrejtett polgári magángyűjtemények szisztematikus, tervszerű, de a műtárgyak épségére vigyázó elrablásához képest vidéken sajnos sokkal barbárabb fosztogatás zajlott. A Batthyány hercegek körmendi rezidenciájának felbecsülhetetlen értékű levéltári iratait például meglehetősen „praktikus” szemlélettel hasznosították a szovjet katonák: a középkori oklevelek függőpecsétjei nemegyszer a csizmák viaszozását szolgálták, míg a pergamen- és papíranyag is megtalálta funkcióját a latrinák mellett. Természetesen a pusztításon túl zsákmányolás is folyt, részben az egyszerű katonák szintjén, akik szerzeményeik egy részét feltételezhetően vasúton hazaküldhették, részben központilag szervezett módon, mintegy a Szovjetuniót ért károk ellentételezéseként. Az így Keletre került műkincsek bizonyos hányada napjainkig megtalálható különböző oroszországi közgyűjtemények raktáraiban, felkutatásukra több kísérlet történt, azonban részleges hazakerülésük esélye is roppant kétségesnek tűnik. Mindenesetre 1946 végére a megszállók javarészt elhagyták kastélyainkat.

A legfájóbb veszteséget viszont nem a kivonuló németek vagy a helyükre érkező szovjetek okozták, hanem a helyi lakosság. S bár ez a kérdés mindmáig kibeszéletlen, el kell fogadnunk a tényt, hogy a hazai tárgyi kultúra legbecsesebbjei közé tartozó kastélyok tönkretételében szégyenletes szerepet vállalt a magyar nép, azon nemzeti önfelszámoló folyamat részeként, amely a 20. század egészén végigvonult. Mindössze egyetlen példaként álljon itt a nagycenki kastély esete, amelyet teljesen feldúltak, Széchenyi István saját kezű bejegyzésekkel ellátott, pazar kötetekből álló könyvtárát pedig ablakostul hajították ki az udvarra, ahol a történelem legsötétebb korszakait idéző autodafé keretében égették el azt. A legnagyobb magyar falujának lakóit, illetve otthonait később átkutatta ugyan a rendőrség, ám a keresett relikviáknak akkor már nem sok nyomát találták. A történtek okai több tényezőre vezethetők vissza, de ezek közül is kiemelendő az a szociális és intellektuális szakadék, ami – a bevezetőben írtaknak megfelelően – Magyarország társadalmának két pólusa között tátongott. Az arisztokrácia alsóbb néprétegektől való elzárkózása, illetve a sokakat nyilván okkal sértő kiváltságos életvitele ekkor bosszulta meg magát. Ugyancsak itt csapódott le a kellő számarányú és súlyú polgárság fájó hiánya, hiszen e réteg hatékonyan közvetíthette volna a nemzet közös szellemi tulajdonát képező javak tiszteletének és megbecsülésének eszméjét. A polgári nemzetfogalom a maga osztályokat áthidaló absztraktságával ugyanis éppúgy képes értékként felmutatni a népi kultúrát a tradicionális elit számára, ahogy az arisztokrácia javait is közös kincsként tudja megjeleníteni az alsóbb társadalmi csoportok irányában. E szisztéma működőképességét igazolja a régió nálunk polgárosodottabb országainak, mindenekelőtt Csehországnak a példája, ahol az eleve magasabb műveltségi átlagnívón lévő lakosság többnyire nem rabolta ki a főnemesek otthonait, holott az etnicitás logikája alapján erre minden indoka meglett volna. Csehországban ugyanis a harmincéves háborút követően a főúri családok javát megbízható, katolikus és főként német ajkú famíliákra cserélték le a Habsburgok. A cseh népességnek a sokéves náci német elnyomás után pedig éppenséggel lett volna ürügye arra, hogy a Liechtenstein, a Schwarzenberg vagy épp a Mansfeld család kastélyait maradéktalanul kifossza.

Nálunk viszont még a magyar nemzetiségű és hazafias tettek sorával elévülhetetlen érdemeket szerző Széchenyiek, Károlyiak és Esterházyak otthonait sem kímélte a népharag. Természetesen az emberben ösztönszinten megbúvó szerzési vágy kulturális mintákkal nehezen írható felül, de a fentebb ecsetelt esztelen pusztításnak talán valamilyen módon elejét lehetett volna venni.

A veszteség mértéke szinte felbecsülhetetlen, dacára annak, hogy több bizottság is alakult a károk összeírására, illetve a még menthető értékek kevés sikerrel kecsegtető biztonságba helyezésére. Annyi vigaszt azonban találhatunk, hogy a kastélyállomány élvonalbeli emlékei között viszonylag kevés olyan akadt, ami berendezéséhez és egyéb értékeihez hasonlóan maga is elpusztult volna. A fosztogatás ellenére az épületek többnyire fennmaradtak. Nem volt minden ország ilyen „szerencsés,” hiszen például a Szentpétervár környéki cári rezidenciák többsége (így Cárszkoje Szelo, Petrodvorec, Pavlovszk, Gatcsina vagy Sztrelna) kiégett, üszkös romként állt a háború végén, falcsonkokat őrizve csupán a néhai gazdagságból. Hasonlóan járt Németország építészetének nem egy főműve is (Bruchsal, Mannheim, Stuttgart, Karlsruhe stb.). A hazai épületállomány soha helyre nem állított jeles emlékei közül kiemelendő Alcsút, ahol a főként helyiek által elhordott kastélyból csak a portikusz maradt meg, így napjainkban bizarr kerti romépítménnyé redukálva árválkodik József nádor, a legmagyarabb Habsburg otthonának hírmondója. A rédei Esterházy-kastélyból mindössze a kapu keretezése látszik, a háború után készült archív fotókon viszont jól nyomon követhető, miként fogyott el a kezdetben csak tetőszerkezetétől megfosztott épület. Ebédlőjének csodás, idilli jeleneteket ábrázoló 18. századi pannói azonban ismét megtekinthetők az edelényi kastély egyik frissen felújított helyiségében.

Amit gyér polgárságunk a nemesség privát javainak szellemi értelemben vett társadalmasítása terén nem volt képes elvégezni, azt a szocializmus fizikai és jogi vonatkozásban megvalósította, amikor állami tulajdonba vette a főúri lakokat. Az államosítás utáni kastélysorsokat a méltatlan hasznosítás fémjelezte, amely egyszerre volt kártékony az épület számára, és tökéletesen diszfunkcionális a beköltöztetett intézmény szempontjából. A birtoktestüktől megfosztott, legfeljebb valamikori kertjük töredékével egyben tartott kastélyok elvesztették a fenntartásukat korábban biztosító gazdasági hátteret, így jövőjük a bennük elhelyezett rendeltetés milyenségétől függött. A legkevésbé romboló funkciók, így az oktatási és szociális létesítmények jóval több esélyt kínáltak a belsőépítészeti értékek megmaradása szempontjából, mint a gépállomás, a termelőszövetkezeti vegyszerraktár vagy a laktanya. Elegendő, ha a gödöllői Grassalkovich-kastély esetére gondolunk, ahol a legértékesebb enteriőröket (a főlépcsőházat, a dísztermet vagy a Mária Terézia-szobát) magában foglaló központi részt időskorúak szociális otthonaként működtették, így ezek a helyiségek meglepően jó állapotban maradtak meg, szemben azon oldalszárnyakkal, amelyekben szovjet laktanyát alakítottak ki, ezek a megszálló csapatok 1991-es távozása után kétségbeejtő képet mutattak. Fontos megjegyezni, hogy mennyire sok függött a beköltöztetett intézmény vezetőjének műveltségi szintjétől és hozzáállásától. Örök hálával tartozunk például Ozory Aladárnak, aki rendkívüli lelkesedéssel és odaadással küzdött a gödöllői kastély gondjaira bízott részének megőrzéséért. Ugyancsak megbecsüléssel kell adóznunk a péceli Ráday-kastélyban elhelyezett MÁV kórház főorvosának, dr. Farkas Lászlónak, aki az új funkció céljaira történő kevéssé érzékeny átalakítás idején számos olyan bontásra ítélt falat mentett meg agilitásával, amelyeken utólag értékes barokk falképek kerültek napvilágra. Nélkülük ma összehasonlíthatatlanul szegényebbek lennénk kulturális örökségünk tekintetében. A szociális hasznosítású épületek között maradtak meg talán a legjobb állapotú kastélyok, így a barokk stílusú zsirai Rimanóczy- vagy a historizáló nagymágocsi Károlyi-kastély, amelyek máig őrzik háború után kapott rendeltetésüket, temérdek enteriőrművészeti értékükkel együtt. Természetesen az összkép korántsem volt ilyen idilli, hiszen a legtöbb rezidencia a rossz funkció miatt vesztette el azokat a kincseit, amelyeket a háború esetleg megkímélt. A lovasberényi Cziráky-kastélyban a Pompei romjai közt előkerült freskók lepusztultságát is alulmúló állapotú nagytermi falképeken, valamint egyetlen kandallón kívül jószerivel minden odaveszett a termelőszövetkezeti hasznosítás következtében.

Miközben Sztálin legjobb csehszlovák tanítványa, Klement Gottwald országlása idején északi szomszédunknál fényképekkel gazdagon illusztrált, büszke kötet jelent meg Csehország pompás állapotban megőrzött kastélyairól, felénk évtizedekig gondolni sem lehetett arra, hogy egy főúri lakot – amely sok generáción át a műveltség fellegvára volt – esetleg ismételten a kultúra szolgálatába állítsanak. Míg a gödöllői kastély állapota a fent említett hasznosítás nyomán fokozatosan romlott, addig vele szemben hatalmas és költséges művelődési házat emeltek, fittyet hányva a városképi szempontokra. A funkcióváltás terén ekkor elindult öngerjesztő folyamat máig tart, következetesen kizárva annak lehetőségét, hogy valamely épület a létrejötte korabeli rendeltetését kaphassa vissza. Az enyhülés szelei talán csak a hetvenes években kezdtek lengedezni, amikor Keszthelyen, hazánk egyik legnagyobb kastélyában hosszas felújítás után megnyílhatott a Helikon Kastélymúzeum első tizenhét terme. A Batári Ferenc művészettörténész vezetésével zajló munkálatok során először tettek komolyabb kísérletet arra, hogy az enteriőrök eredeti hangulatát a helyszínen fennmaradt burkolatok, illetve pótlólag összegyűjtött berendezési tárgyak segítségével idézzék fel.

A Kádár-korszak alkonyán, 1981-ben született csak döntés az akkori kormány gazdasági bizottságában, hogy az ország rendkívül lepusztult állapotú kastélyállományát immáron nem kétes színvonalú eseti felújítgatások révén, hanem egységes koncepció mentén kell megmenteni. A kastélyprogram néven ismertté vált helyreállítási folyamat során részben kulturális, részben idegenforgalmi (szállodai), részben szociális és egészségügyi célból végeztek jelentős munkálatokat. Ebben az időszakban már fokozott igény mutatkozott arra, hogy a kastélyok egy-egy helyreállított enteriőr révén egykori múltjuk és rangjuk hirdetőivé váljanak. A seregélyesi Zichy–Hadik-kastélyt például a Taurus Gumiipari Vállalat újíttatta fel, gondot fordítva a falképekkel díszített nagyterem restaurálására.

A rendszerváltozás idején sok szakember tekintett reménnyel a jövőbe kastélyaink sorsának alakulását illetően. Főként a magántőke bevonásának lehetősége ígérkezett biztatónak. Jó néhány szomszédos posztszocialista országgal szemben azonban nálunk nem történt restitúció, vagyis kastélyainkat nem szolgáltatták vissza eredeti tulajdonosaiknak. Mi több, az állami tulajdonból ki nem adható ingatanok között számos főúri lak is helyet kapott, ami a pártállami tulajdonviszonyok prolongálásának tűnhet ugyan, örökségvédelmi szempontból alapvetően mégis helyes döntésnek bizonyult. A privatizációban bízók sajnos a legtöbb esetben csalódni voltak kénytelenek, hiszen a magánbefektetők gyakran kellő anyagi háttér nélkül akartak eleve irreális célokat megvalósítani a tulajdonukba került kastélyokban, majd szándékaik meghiúsulását követően magukra hagyták azokat, az elemi karbantartás követelményeinek sem téve eleget. Több ízben az is vélelmezhető, hogy a tulajdonszerzésre csupán a későbbi jelzálog-alapítás, illetve hitelfelvétel érdekében került sor, vagyis a vásárlás mögött nyilvánvalóan nem volt valós felújítási szándék. Az elkeserítő példáknak sajnos se szeri, se száma. Közülük idekívánkozik annak a mikosszéplaki Mikos-kastélynak a szomorú esete, amely még a kilencvenes években is meglehetősen jó állapotban volt. A korai gótizáló jegyeket mutató, romantikus stílusú épület a korszak magyarországi emlékanyagának egyik főműve, amelyben szebbnél szebb faragott famennyezetek, falburkolatok, sőt eredeti berendezési tárgyak élték túl a vészterhes időket. Háromkarú lépcsőháza relatíve kis mérete ellenére is monumentális hatást keltett. Az ezredfordulón magánkézbe kerülő, majd többször gazdát cserélő kastély szállodai hasznosítására látványos tervek készültek. Ezek azonban olyan bővítési és átalakítási elképzeléseket vázoltak fel, amelyek érzéketlenül változtatták volna meg az épület történelmileg kialakult hiteles képét. Mindebből természetesen semmi sem lett, az egyik szárny tetőszerkezetének elbontása miatt azonban olyan mértékű beázások és fagykárok keletkeztek, amelyek mostanra aligha visszafordítható pusztulást indítottak el a felépítményben. A tetőszerkezet megmaradt részén is korhadás és penészedés következett be, a belső terek – így különösen az aládúcolt lépcsőház – kritikus állapotot mutatnak, ennek nyomán finom műrészleteik javarészt elkallódtak. A tulajdonosok és az örökségvédelem közötti, Mikosszéplakon tapasztalható huzavona sajnálatos módon tipikusnak tekinthető. Az előírt munkákat nem végezték el, a megkapott engedélyekben foglaltak végrehajtására újabb és újabb haladékot kértek, miközben az épület több ponton életveszélyessé vált. Mivel bírságok kiszabásával és az építtetőről üres malasztként lepergő kötelezésekkel a műemléket nem lehet megmenteni, az ördögi kör bezárult, ami kulturális örökségünk egyik pótolhatatlan elemének végpusztulását vetíti előre.

A magántulajdonosok kezén üresen, felújítatlanul álló kastélyaink között számos élvonalbeli alkotás is akad, mint a Hauszmann Alajos tervezte csalapusztai Kégl- vagy a közelmúltban gazdát cserélt turai Schossberger-kastély.

Külön esetkört képez a privatizált főúri rezidenciák ízléstelen átalakítása, amely a kétezres évek elején kezdett elharapózni. A nagyvázsonyi Zichy-kastély egyrészt hazai klasszicista építészetünk nemesen egyszerű, mindazonáltal igényes példájaként érdemli meg figyelmünket, másrészt azon okból, hogy az egykori birtokos Zichy család neve előtt szereplő „vásonkeői” predikátum erre a településre utal. Az egyik legjelesebb és – számos kastélya alapján kijelenthetjük –
legjobb ízlésű főúri családunk valamikori otthonát azonban az újsütetű magántulajdonos úgy elcsúfította, hogy az mára közös szégyenünkké silányult. Az ezredforduló táján végzett felújítás óta vázákkal ékes műkőpillérek közé fogott, túlburjánzóan díszes vaskapu, valamint az ehhez illő kerítés zavarja meg az udvar mélyén álló főépület látványát. A klasszicizmustól köztudomásúlag eleve idegen ez a szeszélyes komponálási mód, főként ha az ügyetlenül mímelt barokkos formák ilyen gyenge kivitelezéssel párosulnak. A rácson feltűnik ugyan a műkovácsolás néhány alapfogása, de alkotója szemlátomást az elemi arány- és stílusérzéknek is híján volt. A kapu túlontúl alacsony a szélességéhez viszonyítva, a kitöltő motívumok pedig fölöttébb ritkásak, illetve sematikusak, ahogy az ornamentális részletek is esetlenek. A kastélyról készült archív fotókon megfigyelhető, hogy hajdan egy meglehetősen kisigényű, bár semmiképp sem ízléstelen kerítés választotta el a kastélyt az előtte haladó úttól, ahogy az is szembetűnik, hogy nyoma sem volt semmilyen tálcás szökőkútnak az épület udvarán. A mélypontot a kerti oldal előtti térség jelenti, ahol egy korábban soha ott nem volt erkély, valamint az előterében kialakított vázás, ülőpados és a kapupillérekhez hasonlóan ugyancsak méltatlan anyagból készült terasz rontja az összhatást. Ezek a költött, minden építészeti előzményt nélkülöző elemek a kastély szellemiségének teljes félreértéséből fakadóan kerülhettek ide. Az erkély lemeze – a felső szint alárendeltséget sugalló s ezért kisebb méretű ablakaihoz való kényszerű igazodásból kifolyólag – túl magasan van, így az azt hordozó oszlopok is aránytalanok.

A fenti példákhoz hasonlóan kétes ízlésről tanúskodó, ám sokkal kiterjedtebb munkálatok folytak a felismerhetetlenségig átépített sorokpolányi Szapáry-kastélyon, amelynek kertjében a valamikori versailles-i Thetisz-grotta (Grotte de Thétys) központi csoportjának ügyetlen másolatait állíttatta fel a tulajdonos, a maga örömére. Az Apollót a nimfák társaságában ábrázoló, feltételezhetően meg nem értett jelenet alakjai összefüggésükből kiragadva, egymástól elszakítva állnak most Sorokpolányban, a múlt művészeti emlékeiben csupán cifra formaságokat látó megrendelő afféle szimbólumaként. A műemlékekben testet öltő közös szellemi javakért felelősséget érző honpolgár az ilyen átépítések mellett éppúgy nem mehet el szó nélkül, ahogy a pusztulás és elhagyatottság példái mellett sem. Azzal az erővel és ráfordítással, amivel giccsé változtatnak egy valaha volt jeles épületet, akár szakszerűen is helyre lehetne állítani azt, főként, ha erre a jó ízlés mellett valójában a törvény betűje is kötelezi a tulajdonost.

A magántulajdonba került kastélyok körében is akadnak azonban jól sikerült felújítások, még ha nem is különösen nagy számban. A hőgyészi Apponyi-kastély szállodává történő átalakítása sokáig példaként állhatott az ilyen beruházások iránt fogékony üzletemberek előtt, bár a hotel az utóbbi időben állítólag működési zavarokkal küzd. Az itteni munkálatok fő erénye, hogy a meglévő építményt nem terhelték hozzá nem illő részletekkel, továbbá nem törekedtek történelmi jellegének modern eszközökkel történő megváltoztatására sem. Mindazonáltal mindenképpen meg kell jegyezni, hogy a kastélyok hasznosításával kapcsolatban felénk pavlovi reflexként felvetődő szállodai funkció a jelesebb emlékek esetében méltatlannak tekinthető. A nívós szálláshelyek forgalma, a napjainkban megfogalmazódó kényelmi igények, valamint az ezzel szükségképp együtt járó túlzott korszerűsítés összeegyeztethetetlen egy képző- és iparművészeti részletekben gazdag kastély műemléki hitelességének fenntartásával.

A javarészt állami tulajdonban maradt legértékesebb épületek vonatkozásában a kulturális és muzeális hasznosítás alapkövetelmény. Az e körbe sorolható gödöllői kastély újjászületése minden esetleges botlás ellenére sikertörténetként értékelhető. Az 1985-től napjainkig folyó, több ütemre tagolódó munkálatok során a visszafordíthatatlanság határáig leromlott állagú épületet nemzetközi szinten is jegyzett, nagy turistaforgalmat lebonyolító látványossággá tudták tenni. Az első fázis részeként a belső udvart övező, U alakot formázó szárnyak helyreállítása történt meg. A díszterem és a lépcsőház feletti födém nemzetközi szintű műszaki bravúrral végrehajtott cseréje által sikerült in situ megőrizni az eredeti stukkódíszt. A kétoldalt sorakozó királyi és királynéi lakosztály helyiségeinek helyreállítása során pedig a megmaradt eredeti részletek (falburkolatok, parketták stb.) szakszerű restaurálásával, valamint az időközben eltűnt elemek (falikárpitok, függönyök) rekonstrukciójával olyan hatást lehetett elérni, amilyenre a keszthelyi felújítások óta kísérletet sem tettek hazánkban. A barokk színház következő ütemben történt újjáépítése a hagyományos műemléki elvek fényében már számos, hitelességgel kapcsolatos kérdést vet fel, de a kivitelezés színvonala még ez esetben is roppant megnyerő végeredményt produkált. A Magyarország 2010-es uniós elnöksége apropóján felújított oldalszárnyak és a lovarda helyreállítása azonban már a sietős munka jeleit mutatja, számos vitatható megoldással, illetve a történeti formákat kissé esetlenül mímelő, újonnan készített részletekkel. Az uniós források felhasználhatósága érdekében megkövetelt technikai nóvumok, a liftek vagy a historikus hatású enteriőrök mennyezetén elhelyezett, hangulatbontó légbefúvók napjaink kastélyfelújítási visszásságaira hívják fel a figyelmet.

Az uniós forrásokra Magyarország ugyanis csak turisztikai vonzerőfejlesztés címén pályázhat, ami számos kényszer szülte kompromisszum okozója. A felvonók olykor eredeti boltozatok áttörése árán történő beerőltetése éppúgy problematikus, mint a belső terek miliőjét megzavaró füstérzékelők, kamerák, légkondicionálók vagy a menekülési útvonalat mutató kijelzők garmadája. Ehhez társul a legtöbbször teljesen fölösleges és a műemlék érvényesülését zavaró fogadóépületek divatja, amelyekben a méregdrága, ám hihetetlen gyorsasággal elavuló műszaki berendezésekre alapozott didaktikus filmvetítések és egyéb látványelemek megfosztják a történeti épületet attól, hogy önmaga tárja fel titkait, felkínálva a spontán megismerés örömét az érdeklődőknek.

A jelenleg előkészítés alatt álló, roppant ígéretesnek tűnő Nemzeti Kastélyprogramot alapvetően ugyancsak uniós forrásokból kívánják finanszírozni. A fenti jelenségek azonban fokozott óvatosságra intenek, hogy utódaink ne csupán egy meglehetősen korlátok közé szorított támogatási szisztéma emlékműveiként gondoljanak a mai felújításokra, hanem időtálló, színvonalas és maximálisan értékközpontú munkákként tekinthessenek rájuk.

Mivel a magyar nemzet kulturális örökségének számottevő hányada mai határainkon kívül található, nem maradhat említés nélkül az elcsatolt területek kastélyainak helyzete sem. Az emlékanyag hatalmas méretére tekintettel azonban csak egyik szomszédunk, jelesül Szlovákia területéről említenék példákat, amelyek által érzékletes kép alkotható a külföldre került kastélyok sorsának alakulásáról. A történelmi Felvidék törökdúlástól megkímélt megyéiben a főúri mecenatúra olyan gazdag és változatos épített emlékanyaga jött létre, amilyen sehol másutt. A 20. század viszontagságai azonban ezeket a kincseket is igencsak megtizedelték, jóvátehetetlen kárt okozva közös hagyatékunkban. Szerencsés módon azonban úgy adódott, hogy a mai Szlovákia valamennyi újkori stílustörténeti korszakból képes legalább egy-egy, épségben megmaradt rangos példát felmutatni, ami nálunk sajnos elképzelhetetlen. A korai barokk idejéből származó vöröskői Pálffy-várkastély (Červený Kameň) stukkó- és freskódíszes termei éppúgy csordultig vannak eredeti bútorokkal és egyéb műkincsekkel, mint a késő barokk enteriőrművészet legintaktabb helyiségeivel büszkélkedő hontszentantali (Svätý Anton) Koháry–Coburg-kastély. Az utóbbiban több évszázados textiltapétától kezdve a nemes faburkolatig minden megtalálható. A klasszicizmus talán eleve legszebb magyar kastélyépülete, Keglevich János egykori kistapolcsányi (Topoľ-čianky) otthona kupolatermével, érintetlen állományú és berendezésű könyvtárával a korszak nyugati példái mellett is megállja a helyét. Végezetül a betléri (Betliar) Andrássy-kastély a historizmus páratlan hírmondójaként nevezetes.

Akad azonban egy olyan fejedelmi igényű rezidencia, amelynek szomorú története mindenképp idekívánkozik. A ma Pozsony részét képező Oroszváron (Rusovce) magasodó Zichy–Ferraris-kastély gótizáló romantikus építészetünk európai rangú alkotása. Hazai viszonylatban rendkívül korai keletkezésű, hiszen még a klasszicizmus utolsó periódusával egy időben, 1841 és 1844 között készült. Építtetője Zichy-Ferraris Emánuel volt, aki brit származású feleségének, Charlotte Strachannek kívánt kedveskedni az angliai előképeket (mindenekelőtt az akkoriban átalakított windsori kastélyt) követő várszerű stílussal. Tervezője Franz Beer osztrák építész volt, akinek nevéhez egyebek mellett a nagy turistaforgalmat bonyolító csehországi Hluboká Schwarzenberg-kastélya is fűződik. Az épület pazar faburkolatait és festményeit a legkiválóbb külföldi mesterek készítették, így enteriőrjei a 19. század legnívósabb belső terei a történelmi Magyarországon. Közülük is kiemelkedik a kétszintes nagyterem egész falat betöltő színes üvegablakával, faragott fa erkélyével, lovagi témájú pannóival, márványkandallójával. Az együttes később Lónyay Elemér gróf (utóbb herceg) tulajdonába került, aki feleségével, Stefánia belga királyi hercegnővel élt itt. A második világháború harcai idején Pannonhalmára menekülő pár ingó- és ingatlanvagyonát egyaránt az apátságra hagyta örökül. Csehszlovákia azonban államosította a kastélyt, majd egy népzenei együttesnek utalta ki, aminek következtében kivételesen jó állapotban maradt annak kiköltözéséig. A bencés rend és a szlovák állam között a rendszerváltást követően elkeseredett pereskedés indult a felbecsülhetetlen ingatlan tulajdonjogáért.
A szlovák fél eddig minden hazai bíróságon nyert, de a szerzetesek készek európai fórum elé vinni az ügyet. A más körülmények között tiszteletre méltó állhatatosság ezúttal végzetes lehet múltunk e pótolhatatlan emléke számára, hiszen Szlovákia nem hajlandó egy bizonytalan jogi státusú épület helyreállításába invesztálni, a bencéseknek pedig vajmi kevés esélyük van a győzelemre. Emiatt viszont az épület üresen áll, a kilencvenes években megkezdett, majd félbeszakadt felújítás nyomaival. A lezárt kastélyról készült újabb fotók beszakadt födémeket, lezuhant mennyezeteket, penészes faburkolatokat mutatnak, holott két és fél évtizede itt még eszményi állapotok uralkodtak. Az Arany János által is megénekelt „ez sem enged, az se hagyja” szituáció valódi kárvallottjai mi vagyunk, akik hamarosan megint szegényebbek leszünk közös örökségünk egy kitüntetett darabjával, hacsak a józan belátás nem győzedelmeskedik a szerzési vágy felett. Ne feledjük, bölcs Salamon is annak az anyának adott igazat, aki inkább lemondott gyermekéről, semmint hogy az utána való vágyakozása annak pusztulását okozza…