Az építészet múzeumának nincs saját épülete – imho
Raktárakban hányódik az 1975 óta országos szakmúzeumi rangú gyűjtemény
MúzeumCafé 48.
Ötvenedik születésnapját már végre saját épületben ünnepelheti a Magyar Építészeti Múzeum, ha a Liget Budapest projektben megálmodottak valóra válnak. A nemzetközi viszonylatban is korainak számító alapítás óta eseménydúsan telt el a majd fél évszázad Magyarország legkisebb, momentán egyetlen főállású munkatársat foglalkoztató országos szakmúzeuma életében. Az intézmény a folyamatos létbizonytalanság ellenére hozott össze egy több százezer darabos, de csak nagyjából ötven százalékban feldolgozott kollekciót, benne olyan különlegességekkel, mint Lajta Béla közel-keleti kerámiagyűjteménye, Molnár Farkas és Walter Gropius levelezése, Major Máté visszaemlékezései vagy Makovecz Imre sevillai világkiállítás-pavilonjának makettje. A gyűjteményhez állandó kiállítóteret azonban mind ez ideig nem sikerült szerezni. „Egyetlenegy miniszter sem volt az elmúlt harminc évben, akit érdekelt volna a múzeum megfelelő kiállítóhelyiséget is magában foglaló, méltó épületben való elhelyezése” – kesergett az intézményt évtizedek óta vezető Pusztai László 1999-ben. [1] Elsősorban ez az oka, hogy nemcsak az átlagember, de az építészek többsége sem tud arról: szakmájuk kultúrtörténetének ápolására, dokumentumainak gyűjtésére önálló múzeum szerveződött 1968-ban. A működéshez pedig nem csupán több munkatársra és biztonságos, állandó helyszínre lenne szükség, hanem egy olyan szakmai programra is, amely határozottan megfogalmazza az intézmény helyét és szerepét a 21. században – ha már az előzőt, nem is kis szerencsével, de mégis túlélte.
Az origó itt van – szögezte le színpadiasan a Magyar Építészeti Múzeum igazgatója 2003 novemberének egyik hűvös napján a Népszabadság újságírójának, kezét az egykori Párisi Nagyáruház tetőteraszának rozsdás korlátján nyugtatva. [2] Bugár-Mészáros Károly ezt úgy értette: az Andrássy úton álló, több kort és stílust ötvöző, állami tulajdonba visszakerült épület tökéletes lenne a múzeum és a kortársak bemutatkozási helyének szánt Építészet Csarnoka állandó otthonának. Ebben akkoriban szinte páratlan módon felsorakozott mögötte az egész szakma, így egy pillanatig úgy tűnt: az évtizedek óta dédelgetett álom végre megvalósulhat. Aztán az épületet eladták; ma gyönyörűen felújítva könyváruház és irodaház, értékes belső tereinek csak egy kis része nyilvános.
Pozitív jelnek tűnik, ha egy házat kiszemelnek a „legtöbb fedél alá beálmodott múzeum” számára. Az impozáns lista egy székesfehérvári polgárháztól és a Dísz téri De la Motte–Beer-palotától az óbudai barokk Selyemgombolyítón át a főváros több zsinagógájáig és a budavári polgárváros számos üres telkéig terjed. A Dísz téri palota nemrég enteriőrmúzeumként megnyitotta a kapuit a nyilvánosság számára, az óbudai és a kőbányai zsinagógákba visszatért a hitélet, a XVII. kerületi Podmaniczky–Vigyázó-kastély évtizedes elhanyagoltság után felújítva rendezvényházként működik, a budai Sándor-palotába költséges rekonstrukciót követően végül tagadhatatlanul prominensebb állandó lakó költözött: sorsuk tehát jobbra fordult. De a lista olyan hosszú, hogy akadnak rajta ellenkező példák is: az óbudai Zichy-kastély szárnyépületében, az Otto Wagner tervezte Rumbach Sebestyén utcai zsinagógában a mai napig sem építészeti múzeum nem lett, sem más, mint ahogyan az utóbbi években kiszemelt Hungária körúti egykori Domus bútoráruház épülete is üresen áll.
Pedig a történet fényesen indult, mármint ha kezdetnek a Magyar Mérnök- és Építészegylet 1904–1905-ös pályázatát vesszük, amelyen „szabadon álló építészettörténelmi múzeum” tervezését adták meg fiktív témaként. Lipták Pál kolosszális, százötven méter hosszú, kupolás épületet álmodott, nyertes tervét azonban csak a korabeli publikációkból ismerjük. Pedig könnyen lehet, hogy megvan, sőt azt is gyanítani lehet, hogy hol: az egykori Országos Magyar Műszaki Múzeum gyűjteményében, amely 1935-ben jött létre a pályázatot kiíró egylet impozáns anyagából. Az új intézmény előbb a Déli pályaudvar igazgatósági épületébe, majd az első bécsi döntés nyomán a visszatért Kassára költözött. A tizenhárom vasúti kocsiban tárolt gyűjtemény megfelelő helyszín hiányában, illetve a közismert világpolitikai események miatt éveket rostokolt a kassai pályaudvaron. Végül 1943. november 11-én az egykori kassai Pénzügyi Palota épületében megnyílhatott a vidéki Magyarország legjelentősebb országos múzeuma, egyben legfontosabb építészeti gyűjteménye. Valamivel több mint egy évig működhetett – 1945 januárjában ugyanis a Vörös Hadsereg elfoglalta a várost, amely ezzel egy másik országhoz került. Az intézményt ma Kelet-szlovákiai Múzeumnak hívják, a magyar kutatók számára felbecsülhetetlen értékű, többek közt a Parlament építésze, Steindl Imre autográf rajzait rejtő kollekciója roppant nehezen kutatható.
Az 1945 utáni Magyarországon – különösen az ötvenes évek szocialista realizmusának idején – a műemlékvédelem éppen olyan fontos menekülőutat biztosított az építészettörténészek és a tehetséges építészek számára, mint az ipari tervezés. Az 1957-ben alapított Országos Műemléki Felügyelőség (OMF) ehhez nem csupán szervezeti kereteket biztosított, de ápolta a Műemlékek Országos Bizottságának az 1870-es évekig visszanyúló hagyományait is. Ami pedig még a hagyományoknál is sokkal többet jelentett, az a bizottság hatalmas értékű archívuma volt, amelyet az új gyűjteményi osztályon keresztül tettek hozzáférhetővé. Nem véletlen, hogy ők karolták fel először a Magyar Tudományos Akadémia építészettörténeti bizottságának 1968-as ötletét: egy önálló Építészeti Múzeum létrehozásának a szándékát. A gyűjteményi osztályba sorolt intézmény születésénél négy elismert szakember bábáskodott: Zádor Anna művészettörténész, Gerő László építészettörténész, Rados Jenő építész, valamint Major Máté, az ekkoriban már a szakma gyakorlásáról inkább az elmélet terepére átnyergelt teoretikus. Az alapszabály értelmében (és figyelembe véve az elérhető, gyűjthető anyagokat) a múzeum a 19–20. századi magyarországi építészet dokumentatív jellegű emlékeinek gyűjtésére, valamint a kapcsolódó területekre: a belsőépítészetre, a városépítészetre, a képzőművészetekre fókuszált. Az első alkalmazott két fiatal művészettörténész, Kelényi György és Pusztai László lett.
A fentiekből nyilvánvaló, hogy a múzeum a kezdetekben a kortárs népszerűsítését, megismertetését nem tartotta feladatának: a történeti építészetre fókuszált. „Reméltük ugyanis, hogy a családi hagyatékok érintetlen anyagában lesznek fellelhetők a 19. és 20. századi hazai építészettörténet azon dokumentumai, amelyeknek egymás utáni elhelyezéséből kialakulhat az a váz, amely az elméleti munkát megalapozó, kézzelfogható terv és dokumentumanyagot alkotja” – írta az első négy év kapcsán Pusztai 1972-ben. [3] Ezt a korai időszak sikerei vissza is igazolták: 1972-ig ötezernél is több tervet, negyvenezer oldalnyi személyes iratot (kéziratokat, kutatói gyűjtést), háromszázhatvanöt műtárgyat (festményeket, érmeket, szobrokat), tizenötezer fényképet és csaknem négyszáz könyvet sikerült vásárolni a formálódó gyűjteménybe. Ekkor kerültek be az anyagba Hauszmann Alajos első tervlapjai, a zsámbéki templomot helyreállító Möller István, a szegedi dómot tervező Foerk Ernő hagyatéka, de megjelentek a két világháború közti időszak neves alakjai: Györgyi Dénes, Weichinger Károly, Borbíró Virgil, Árkay Bertalan is. Az akkori közelmúlt is képviseltette magát az 1965-ben elhunyt Weiner Tibor hagyatékával, aki a Bauhaus egykori hallgatójából Chilét és Moszkvát megjárva lett aztán a születő Sztálinváros főépítésze.
A következő évtizedekben a múzeum anyaga folyamatosan gyarapodott, és léte lassanként a közönség számára is érzékelhetővé vált különböző helyszíneken rendezett kiállításaival, amelyek zöme a szerzeményezett anyagokra épült. Az állandó bázis kérdése azonban egyre égetőbbé vált. A kezdeti állapot – azaz az OMF-székházban fenntartott egyetlen szobácska és egy székesfehérvári raktár, miközben a képzőművészeti anyag különböző állami irodákban díszítette a falat – nyilvánvalóan tarthatatlan volt. A helyzet különösen ellentmondásossá vált, miután a gyűjtemény 1975-ben országos szakmúzeumi rangot kapott, tematikus gyűjtőkörű feladattal – bár szervezetileg továbbra is az OMF kötelékében maradt –, sőt Pusztai László részt vett az International Confederation of Architectural Museums (ICAM) 1979-es helsinki alakuló ülésén is. És mégis: csaknem két évtized munkájába került, hogy a múzeum saját helyet kapjon. Végül az óbudai Mókus utca egy helyreállított barokk házikójába költözhetett be 1987-ben, ez azonban csak irodák, raktárak, kutatószobák számára felelt meg – az anyagok többsége a papírrestaurátori műhellyel együtt egy újbudai raktárba került, amelyet utcája után mindenki csak úgy emlegetett, a „Talpas”.
A következő években felállt egy (mini)múzeum működéséhez szükséges szervezeti struktúra, művészettörténészekkel, kutatókkal, fotográfussal, papírrestaurátorral. Az önálló helyszín a nemzetközi tevékenységet is fellendítette: az 1985-ben bemutatott nagy Lechner-kiállítást például az ICAM segítségével Londonban, Pozsonyban, Prágában és Bécsben is bemutatták. A múzeum maga is fogadott külföldi kiállításokat, illetve az 1980-as–1990-es években jellemzően évi kettő-négy saját tárlatot rendezett. Emellett fontos publikációkat jelentetett meg, kutatóbázisként működött, saját anyagát pedig lehetőség szerint publikálta és restaurálta. A folyamatos forráshiány ellenére ekkoriban szerezték meg Molnár Farkas, Tálos Gyula, Kaesz Gyula és Winkler Oszkár hagyatéka mellett Rimanóczy Gyula, Kotsis Iván és Gádoros Lajos anyagait. Olyan épületek dokumentációja került a gyűjteménybe, mint Borbíró Virgilnek a budaörsi reptér pályázatára benyújtott munkája, Lechner Ödön vázlatai a Drechsler-palotához, a debreceni Déri Múzeum Györgyi Dénes tervező hagyatékának köszönhetően vagy a Hauszmann Alajos tervezte egykori fiumei kormányzósági palota. Utóbbi hagyatékából több tucat 18. századi terv is előkerült, amelyek pecsétjük alapján egykor a József Ipartanoda, a mai Műegyetem elődjének kollekciójába tartoztak – köztük a gödöllői kastély dísztermének belső tervrajzai. [4] A múzeumot emberemlékezet óta Pusztai László vezette; ő volt a központi figura Mendele Ferenc gyakorlatilag névlegesnek tekinthető, 1992 és 1994 közötti igazgatása alatt is, amelyet követően végre megkapta az igazgatói rangot. „Nagyon családias volt a hangulat” – emlékszik vissza ezekre az időkre Ritoók Pál művészettörténész, aki 2011 óta vezeti a múzeumot, de a diplomázása, 1987 óta dolgozik itt. Mellette több hasonló korú művészettörténész és kutató – Hadik András, Fehérvári Zoltán és Hajdú Virág, majd Prakfalvi Endre – került akkoriban az intézménybe. „Ez Pusztai László személyiségéből is fakad, aki amolyan pater familiasként buzdította a fiatalabbakat. Mindig vette a fáradságot, hogy tanítson, és soha nem nézte hülyének az embert. Hogy miként kell rendesen csinálni egy múzeumot, arról viszont nagyon keveset lehetett megtanulni. De sok-sok év kellett ahhoz, hogy ez hiányként fogalmazódjon meg” – mondja Ritoók.
A hiányérzet magától értetődő okokból fakadt. Az építészeti vonatkozású dokumentumokat akkoriban kevés helyen kezelték a műtárgyaknak kijáró tisztelettel, hogy a fotográfiáról ne is beszéljünk. Az idő előre haladtával egyre kevesebb lehetőség nyílt a második világháborút megelőzően felhalmozott, jelentős magánarchívumok megszerzésére is. A legfontosabb hiány azonban az állandó publikus jelenlété; emiatt nevezte P. Szabó Ernő egy alkalommal találóan „fantom-múzeumnak” az Építészetit. Ami a kezdeti időkben még áthidalhatónak tűnt, a kilencvenes évektől egyre sürgetőbb problémaként jelentkezett: a múzeum egyre kevésbé volt látható, még a szakmai közönség számára is. Ennek részbeni oka volt, hogy szorosan összefonódott a rendszerváltás után mindinkább terepét vesztő, újra és újra átszervezett műemlékvédelmi hivatallal: nemcsak finanszírozása érkezett innen, de megjelenései, publikációi is erősen ide kötődtek, a kiállítások többsége pedig a Táncsics utcai központ Pincegalériájában várta a látogatóit. A gyakorló építészszakma sem tekintett sajátjaként az intézményre. A hivatalos alárendeltség ráadásul egy se vele, se nélküle viszonyt eredményezett: a mindenkori műemlékvédelmi főszerv folyamatos kómában tartotta a múzeumot, felébresztéséhez a pénz, a konnektorból való kihúzáshoz a bátorság hiányzott; legalábbis egészen az utóbbi időkig. A hivatalosan kiemelt státus dacára tisztázatlan maradt a hazai múzeumi rendszerben betöltött szerepe – a budapesti építészeti emlékek, dokumentumok gyűjtésével például a Kiscelli Múzeum is foglalkozik a hatvanas évek eleje óta, a Fővárosi Levéltár pedig százezres archívumot őriz, és mindketten szerveznek kiállításokat is. Ráadásul a rendszerváltás után Budapesten több építészeti galéria jött létre, bár a válság őket is megtizedelte. Az intézmény jobb láthatóságában a 2000-es igazgatóváltás sem hozott eredményt. Bár a Pusztai helyére érkező Bugár-Mészáros Károly nagy ívű programot dolgozott ki a Párisi Nagyáruházban történő elhelyezésre, sőt budapesti villákba tervezett filiálésorozatot is vizionált, az álmok dugába dőlésével minden maradt a régiben. A partnerekkel megvalósított kiállítások [5], szakmai kötetek, forráskiadványok, tudományos dokumentációk [6] mellett továbbra is bővült ugyan a kollekció – ekkoriban került be ajándékként Csontos Csaba dokumentációja, hagyatékként Vedres György és Vargha Mihály munkássága –, de maga a múzeum továbbra is árnyékban maradt. A pályázati pénzből elkezdett archimus.hu honlap fejlesztése félbeszakadt, nem akadt, aki a digitális jelenléttel foglalkozott volna, a publikációs felületként használt nyomtatott médiumok egyre ritkultak. Folyamatosan csökkentek a gyűjteményezésre szerezhető források is. Nem túlzás kijelenteni, hogy a kétezres évek első évtizedének végére a múzeum súlyos válságba sodródott.
Ez különösen annak fényében bántó, hogy az ezredforduló után a világ hasonló műfajú intézményeiben lezajlott paradigmaváltás bőven kínál követendő példát. Az 1988-ban alapított Holland Építészeti Intézet (NAI) az archiválás mellett a kortárs építészet bemutatására egyaránt nagy hangsúlyt fektetett. Arra, hogy kicsiből is lehet nagyra nőni, remek példa az Architekturzentrum Wien. Az 1993-ban alapított osztrák építészeti központ eleinte egyáltalán nem foglalkozott gyűjteményezéssel: kizárólag kiállítások, programok szervezésére fókuszált, 2001-től a MuseumsQuartier részeként immár ezer négyzetméteren. A jó példákat oldalakon keresztül lehetne sorolni, annyit azonban fontos megjegyezni, hogy a nyilvánvaló hiányokat pótlandó időközben a szakma is lépett: a 2006-ban alapított Kortárs Építészeti Központ tematikus programok szervezésével, az öt éve működő, a Budapesti Építész Kamara által finanszírozott FUGA Budapesti Építészeti Központ pedig állandó kiállítási helyszínként lépett színre. Mindez bizonyíthatta volna azt is, hogy egy határozott stratégia mentén működő, önálló Magyar Építészeti Múzeumra igenis lenne igény.
Ám 2011-ben ennek éppen az ellenkezője történt. Néhány hónappal azután, hogy Bugár-Mészáros Károly távozása után Ritoók Pált nevezték ki az intézmény igazgatójának, kiderült, a Tamási Judit vezette Kulturális Örökségvédelmi Hivatal saját Építészeti Múzeumában találta meg a megfelelő alanyt a kulturális közintézményekre kirótt kötelező létszámcsökkentésre. A Műemlékek Nemzeti Gondnoksága jelezte ugyan, hogy átvenné az intézményt, ám a KÖH nem adta a vele járó költségvetési támogatást és a státusokat sem. A teljes megszünést ugyan sikerült elkerülni, de a múzeumnak egyetlen munkatársa maradt, a gyűjteményvezetővé lefokozott igazgató, mindenki mást elbocsátottak, illetve átszerveztek más intézményekbe. A ház bezárt – és hamarosan nem csak átvitt értelemben: a KÖH vezetése átadta a Mókus utcai épületet a tulajdonjogért bejelentkező óbudai önkormányzatnak. A tárgyak nagyobb részét a rossz állapotú Talpas utcai raktárba szállították, a gyűjtemény kisebb és értékesebb részéből a Forster Központtá lett KÖH székházának aulájában nyílt „látványraktár”. Jelenleg is ez a gyűjteményvezető munkahelye, aki a kutatók kiszolgálása mellett a gyűjteményezést is igyekszik fenntartani – például Virág Csaba és Pázmándi Margit több évtizedes munkásságának néhány évvel korábban begyűjtött makettjeit is elhelyezték a kollekcióban.. Az állapotokat látva azonban több, az életművét korábban a múzeumnak ígérő idős mester is visszakozni látszik, de tucatnál is több hagyaték várakozik a HAP Galériát 2014-ig működtető Winkler Barnabásnál is a múzeumba kerülésre.
Ez a fordulat már elég tragikusnak bizonyult ahhoz, hogy felkeltse a hazai építészszakma figyelmét is. A múzeum tevékenységét évtizedek óta nyomon követő Fekete György, a Magyar Művészeti Akadémia elnöke az elsők között ajánlotta fel a segítségét; az ő lobbizásának is köszönhető, hogy a Magyar Építészeti Múzeum bekerült a Baán László, az új nemzeti közgyűjteményi épületegyüttes koncepciójáért felelős kormánybiztos által koordinált Liget Budapest projektbe, és azóta is részt vesz a működési programot kidolgozó munkacsoportban. Az első, 2012-es koncepció megírásában a Magyar Építőművészek Szövetsége és a Magyar Építész Kamara képviselői is szerepet vállaltak. [7] A 2014-ben lezajlott tervpályázat eredményeként a múzeum épületét a KÖZTI tervezheti, a szakmai program véglegesítése pedig azóta is folyik.
Ritoók Pál ebbe minél több fiatal szakembert is szeretne bevonni: „A tartalom, a megközelítés, a tálalás egyaránt lehet újszerű – de az a jó, ha a tervezett befogadók a létrehozókhoz életkorban minél közelebb állnak” – szögezi le. A jövő múzeuma a tervek szerint testre szabott épületben különleges, a történeti vonalat és a terek élményét ötvöző, időszakosan megújuló állandó kiállítással, könyvtárral, hangsúlyos múzeumpedagógiai programokkal és a gyűjtemény mellett a kortársakra fókuszáló időszaki tárlatokkal várja a közönséget. A Lajta Béla századfordulós utazásait dokumentáló, több ezres fotókollekció, Seidner Zoltánnak a két világháború közötti építészetet bemutató, egy leföldelt veremből előkerült képei, pincékből és kéménykürtőkből előkerült hagyatékok, egy külvárosi családi ház padlásán fellelt Piranesi-metszet pedig azt bizonyítják: a múzeum értékmentő tevékenységére szükség van a zaklatott 20. század után is.
[1] Pusztai László: A Magyar Építészeti Múzeum jövője. Műemlékvédelem, 1999/6. 346–348.
[2] N. Kósa Judit: Csupaüveg látványliften a város fölé. Népszabadság, 2003. november 22.
[3] Pusztai László: Az OMF Építészeti Múzeumának négyéves működése. Magyar Műemlékvédelem 1971–1972. Az Országos Műemléki Felügyelőség kiadványai VII. 371–384.
[4] A korszak gyűjteménygyarapodásáról lásd Pusztai László három összefoglalóját a Magyar Műemlékvédelem VII. (1971), IX. (1984) és XI. (2002) kötetében.
[5] A kiállítások eddigi leginkább átfogó összefoglalóját lásd A Magyar Építészeti Múzeum kiállításai 1969–2008. Műemlékvédelem, 2008/4. 248–257.
[6] Bővebben lásd Bugár-Mészáros Károly: Kiadványok, 2000–2008. Tudományos műhely a Magyar Építészeti Múzeumban. Műemlékvédelem, 2008/5. 277–285.
[7] A Liget Budapest projektben való részvételt biztosító dokumentum szerzői: Borsos András, Bugár-Mészáros Károly, Czéh Judit, Csontos Csaba, Chappon Miklós, Dulácska Zsolt, Eleőd Ákos, Ertsey Attila, Fekete György, Finta József, Göde András, Jámbor Imre, Kálmán Ernő, Mányi István, Ritoók Pál, Sáros László György, Ulrich Tamás és Vukoszávlyev Zorán.