Bronzkori telepek, földvárak és harangok egyetlen életműben
Beszélgetés Patay Pál régésszel, százegyedik életévében
MúzeumCafé 46.
Patay Pál kutatásai alapvetően két helyszínen zajlottak: a föld alatt, illetve templomtornyokban. Keresett bronzkori temetőket és telepeket, ókori szarmata erődítmény maradványait, kora középkori földvárakat, de megmászott ezerháromszáz templomtornyot is, hogy összeállítsa a magyarországi öntött harangok adatbázisát. Elapadhatatlan munkakedvét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy még a nyolcvanadik születésnapján is a Nemzeti Múzeum teljes munkaidőben foglalkoztatott munkatársa volt, tavaly decemberben pedig ő volt az első az intézmény történetében, akinek a századik születésnapját is megünnepelhették. Az alábbi interjúban többek között arról osztja meg emlékeit olvasóinkkal, hogy milyen hatással volt a magyar muzeológiára a nagy gazdasági világválság, ő maga miként lett földbirtokosból Nógrád megye első főállású régésze, illetve miért akadályozta meg a politika, hogy az egyik legfontosabb nemzetközi régészeti szervezet Budapesten tartsa meg a kongresszusát – ha már egyszer az elnöke magyar.
– Eredetileg agrármérnöki diplomát szerzett Debrecenben, később mégis a régészetet választotta hivatásául. Mindkettő a földdel foglalkozik, ennek ellenére eléggé idegen egymástól a két terület.
Mindkettő a földet túrja, ez kétségtelen. A szüleimnek földbirtokuk volt, ezért természetes módon arra gondolt a család, és ebben nem is volt vita, hogy az érettségi után ez lesz az én utam is. Apám úgy gondolta, hogy aki ebből él, az értsen is hozzá, ezért kerültem a debreceni akadémiára. Nem tudom, mit jelentenek a gének, de nálam bizonyosan közbeszóltak, mert a családunkban generációk óta kimutatható volt a régészet iránti érdeklődés, erősebben, mint a mezőgazdaság iránt. A dédapám unokatestvére volt Kubinyi Ágoston, a Nemzeti Múzeum igazgatója 1847 és 1863 között, testvére, Kubinyi Ferenc végezte az első magyarországi őskorral kapcsolatos ásatást. Dédapám (Prónay Gábor – a szerk.) publikálta 1855-ben az első néprajzi vonatkozású kötetet Vázlatok Magyarhon népéletéből címmel, magyar, német és francia kiadásban. Nagyapám fiatal korától kezdve passzív tagja volt a Magyar Régészeti Társaságnak, az ő páratlan könyvtárából szereztem az első ismereteimet erről a tudományról. 1929-ben, még a tizenötödik évet sem töltöttem be, szembekerültem egy földből kiásott bronzkori urnával, az érdeklődésem rögtön megindult ez iránt. Kapcsolatba kerültem a Nemzeti Múzeummal, ahová gimnazista koromtól bejártam, kaptam szakmai könyveket, és megismerhettem az akkori muzeológusokat.
– Ezek szerint már gyerekként is komolyan vették az érdeklődését a múzeumban. Kik segítették, kikre emlékszik, akiknek a hatására végleg a régészet felé fordult.
A régészeti osztály igazgatója akkor Márton Lajos volt, az őskőkor szakembere. Márton halála után 1934-től Hillebrand Jenő lett az osztály vezetője, és ugyancsak még gimnazistaként közelebbi kapcsolatba kerültem Tompa Ferenccel, a múzeum őskoros régészével. Megismerkedtem Fettich Nándorral, bár a találkozásaink idővel ritkultak, ő a népvándorlás kori részt vezette. Debrecenben már beiratkoztam ugyan az akadémiára, de amikor Pesten jártam, rendszeresen felkerestem a múzeumot, és az első tanév tavaszán Tompa Ferenc javasolta, hogy iratkozzak be a pesti egyetemre is, ahol ő magántanárként működött a múzeumi munkája mellett. Lehetővé tették, hogy a két iskolát együtt végezzem, így 1933 őszén Pestre is beiratkoztam, főtárgyként a régészetet választottam, melléktárgyként a művészettörténetet és az ókortörténetet. Mint az ingaóra, jártam a két város között két évig. Debrecenben három év után színjelesre diplomáztam. Elvittek egy évre katonai szolgálatra, ez az év Pesten is kimaradt. 1936 őszén folytattam, az édesapám részéről teljes támogatással, felvettem az antropológiát, és miután az egyetemen kettévált a régészet (Tompa Ferenc az ősrégészeti tanszékre került tanárnak, Alföldi András maradt a népvándorlás kor és a római kor régészetének professzora), Tompa tudománya lett a fő tárgyam. Hallgattam geológiát, paleontológiát, mivel akkor még az őskőkorral szerettem volna foglalkozni. A disszertációm témáját Tompától már harmadéves koromban megkaptam: Korai bronzkori kultúrák Magyarországon, ami meg is jelent Alföldi András kiadványsorozatában. A szigorlatomra később került sor, mert közbeszólt a politika Felvidék visszacsatolásával. Ebben az évben kétszer is behívtak, 1939-ben háromszor, de februárban le tudtam tenni a szigorlatot. Tompa felajánlotta, hogy szeptember 1-jétől tanársegédként alkalmaz, fizetés nélkül, ezt két-évenként újították meg. Néha magam sem tudtam, hogy katona vagyok vagy tanársegéd.
– Hol volt a családi birtok, és ki vezette, mert ha jól értem, arra már nem maradhatott sok ideje?
Pest megyében, a Galga völgyében, Aszód fölött, Acsa és Csővár községek határában. Amíg apám élt, ő vezette, és hozzájárult, hogy ne menjek haza. 1941 februárjában apám meghalt. Felmentem Tompához, hogy lemondok a tanársegédségről, mert otthon van rám szükség. Ő ebbe nem egyezett bele. Mivel úgyis fizetés nélkül voltam, fél évre szabadságolt. A gazdaság Pesttől ötven kilométerre volt, így a háború miatt nem volt olyan hét, hogy ne kelljen Pesten valamelyik hivatalban megjelennem, ügyet intéznem. Megállapodtunk, hogy hétfőn, kedden, szerdán délelőtt Pesten az ügyeimet intézem, délután az egyetemen vagyok, csütörtöktől pedig a birtokot vezetem. 1942–43-ban szerencsére egyszer sem hívtak be, 1944 nyarán viszont minden tartalékos tisztet mozgósítottak, október 6-án nekem is be kellett vonulnom. Decemberben a frontra kerültem, ami akkor történetesen a fővárosban volt, Csepel északi részén, miután karácsonykor a várost körbezárták az oroszok, február 8-án orosz fogságba estem. Kivittek Oroszországba, de szerencsém volt, egy tiszti táborba kerültem, mintegy kétezer magyar, kétszáz német és egy román tiszt közé. Négy nappal a béke előtt érkeztünk Oroszországba, 1945 augusztusában vittek tovább egy Borovicsi nevű városba, ahol többségben voltak a német hadifoglyok. Mi, tisztek sokkal jobb körülmények között voltunk, mint azok, akik a Gulágra és egyéb szibériai táborokba kerültek. 1947 júliusában vittek haza, és Debrecenben bocsátottak el. A földreform során száz katasztrális hold maradhatott meg a birtokból, ami az akkori viszonyok között szinte paradicsomi állapotban maradt meg a háború közben és után. 1942-ben megnősültem, a következő évben megszületett a lányom, a családom itt élte át a megszállást. Odakinn gyűjtöttem annyi tapasztalatot, hogy belássam, ez az idill nem lesz sokáig tartható. Pesten jelentkeztem a tanszéken, Tompa volt az egyetem egyetlen áldozata az oktatók között, egy aknaszilánk érte a tüdejét 1945 februárjában. Helyette már Banner János volt a tanszékvezető, akit Szegedről helyeztek Pestre. Ő vállalta továbbra is, hogy fizetés nélkül, de maradjak tanársegéd, viszont azt mondta, keressek mellette valami munkát, amiből eltarthatom a családomat. 1949-ben az egyetemet átszervezték, fizetés nélküli munkakör nem maradt, így az év végén jelentkeztem a Múzeumok és Műemlékek Országos Központjában, ami a vidéki közgyűjteményének feletti szakmai irányítást végezte. Felajánlottak egy régész-muzeológus állást Balassagyarmaton, Manga János igazgató, néprajzkutató mellett. Egyből elvállaltam.
– Ment a család is Nógrádba?
Nem egészen. 1949-ben elváltam, 1951-ben újraházasodtam. A feleségem az Ortutay vezette Múzeumok Országos Központjában dolgozott grafikusként. 1953-ban a Nemzeti Múzeumhoz helyezték, amikor a MOK megszűntével a minisztériumhoz került a múzeumok felügyelete. (Patay Pálné – aki portrénkon is ott látható férje mellett – rövid ideig a Nemzeti Múzeumban dolgozott, majd nyugdíjba vonulásáig az OSZK Térképtárának volt vezetője – a szerk.) A forradalom egy ásatáson ért, Vác mellett, Rádon. Azonnal feljöttem Pestre, és akkor tértem vissza Balassagyarmatra, amikor megindult a vonatközlekedés. Akkor még centralizált volt a múzeumok irányítása, ezért amíg Pesten ragadtam, kértem a hivatalt, hogy bejárhassak a Nemzeti Múzeumba, ott végezhessem a dolgom. Balassagyarmaton olyan dolgok jutottak a tudomásomra, hogy Korek József minisztériumi osztályvezető-helyettessel közöltem, Manga alatt nem vagyok hajlandó tovább ott dolgozni. Januárban megkaptam az áthelyezésemet a Nemzeti Múzeumhoz. 1982-ben kértem a nyugdíjazásomat, ezt követően négyórásként dolgoztam tovább. Egy idő után közölték, hogy a rossz gazdasági helyzet miatt nem foglalkoztathatnak tovább nyugdíjasokat, de 1993-ban Kralovánszky Alán, az új igazgató visszahívott négyórás munkára tanácsadónak, amit egy évre rá nyolcórásra változtattak, így a 80. születésnapomon teljes munkaidős dolgozó voltam. Viszont Kralovánszky hamar, négy hónapos működés után elhunyt, így végleg eljöttem. Azóta is vezettem ásatást vagy leltároztam ásatások anyagát, alkalmi megbízással.
– Beszéljünk az ásatásokról! Mit tekint főművének, pályája legnagyobb eredményének?
1974 és 1990 között Tiszalúc község határában, Sarkadpusztán tártam fel egy rézkori telepet. Ekkor már a rézkorral foglalkoztam főképpen, Fényeslitkén, Magyarhomorogon rézkori temetőket tártam fel. A rézkorból temetőt egész szép számban ismertünk már, és publikáltunk is zömmel, de telepről addig nem volt fogalmunk. 1960-ban Kalicz Nándor Tisztalúcon folytatott ásatást, egy terepbejárás során felfedezett egy lelőhelyet, amiről azt gyanították, hogy rézkori telep lehet. Kutzián Ida azokat a felszínen talált leleteket, amiket Kalicz gyűjtött, publikálta is. Én már korábban is kaptam anyagi támogatást erre vonatkozó kutatásra, de nem jártam sikerrel. Amit az irodalom említett lehetséges lelőhelyként, mint Berettyóújfalu, Herpály, Orosháza, Nagytatársánc, ott végeztem próbaásatásokat, de nem bizonyultak rézkori telepnek. 1974-ben kaptam újabb támogatást, próbaásatást végeztem Tisztalúcon, az első négyszer négyméteres szonda után tudtam, hogy itt ragadok, és tizenhét évi munkával egy nagyjából egyhektárnyi területen teljes egészében feltártam a telepet. Ez volt a legnagyobb munkám. Feltártam továbbá még nem teljesen ismert rézkori temetőket, például Fényeslitkén, Tiszavalkon, Magyarhomorogon, de a pályafutásom alatt az őskőkortól a 19. századig jóformán nincs olyan időszak, amiben ne folytattam volna terepmunkát, és két ásatásom kivételével mindegyiket publikáltam.
– Egyik fontos publikációjának tartja a Csörsz-árokkal kapcsolatos kutatásait. Mi ez az építmény, amelynek egyébként mára nem maradt sok nyoma.
Valóban sokat foglalkoztam ezzel a sáncrendszerrel, amely az Alföldet zárja le északról és keletről, a Nyíregyháza–Debrecen–Arad–Temesvár vonalon: azt gondoltam, hogy addig kell megfejtenünk, hogy kik, mikor és miért hozták létre, amíg a mezőgazdasági gépek végleg el nem tüntetik az utolsó nyomait. Feltehetően a szarmaták építették, de a rómaiak is használták. Korábban Balás Vilmos is végzett ásatásokat a témában, én 1962-ben kaptam anyagi támogatást a kutatáshoz. Soproni Sándorral és Garam Évával vizsgáltuk ennek a védműnek a magyarországi szakaszait, és állítottuk össze a topográfiáját. Az anyagot 1983-ban publikáltuk, és 2003-ban második kiadásban is megjelent. Ez azért érdekes, mert ez az egyetlen a Régészeti Füzetek publikációi közül, amelyik két kiadást is megért.
– Terepen szeretett dolgozni inkább, vagy a múzeumban feldolgozni az anyagot? Az eddigi, régészekkel készített interjúim alapján úgy látom, van, aki szívesen ás, más inkább csak rendszerezi a mások által kiásott emlékeket.
Úgy vélem, a kettő együtt járt. A magyar régészet jelentős hibájának tartom, hogy a kollégák nagyon szívesen mennek terepre (persze nem mindenki, például Szabó Miklós sem), de nem szívesen publikálnak. Szerintem ha nem akarom publikálni az eredményeket, már ne is menjek terepre. A kettő egymástól elválaszthatatlan.
– Több évtizedet dolgozott a Nemzeti Múzeumban. Hogy látja, ez idő alatt milyen változások, folyamatok zajlottak le a muzeológiában és a régészetben?
A második világháborúig a régészeti kutatást a Nemzeti Múzeum irányította. Az akkori törvényes rendelkezések keretében szerintem helyesen. A két háború közötti anyagi támogatás, különösen a világgazdasági világválság idején, nem tette lehetővé, hogy a múzeum komolyabb tematikus kutatást, feldolgozást folytasson. 1931-ben tudok olyan esetről, amikor a múzeumi tisztviselők maguk nyalták a bélyeget a levélre, mert nem állták hozzá a költségeket. Eközben a múzeum a világ élvonalába tartozott. Ennek ékes példája, hogy az 1932-ben megalakult Nemzetközi Régészeti Unió (UISPP) harmadik nemzetközi kongresszusát 1940-re Budapestre tervezték, és az Unió elnöke Tompa Ferenc volt. Sajnos jött a háború, utána 1949-ben tartották volna meg az elmaradt budapesti eseményt, miközben Banner lett az elnök, de a politikai változások közbeszóltak, és a minisztérium megszakította az Unióval a kapcsolatot, így Zürichben tartották meg a kongresszust. Tompa meghalt, Hillebrand nyugdíjba vonult, és hamar meg is halt, Fettich politikai okokból kiesett a sorból. Az Unió állandó tanácsában a tisztségeket még betöltöttük: Banner lett a kongresszus elnöke, Párducz Mihály a titkára, Mozsolits Amália és jómagam a tanács állandó tagjainak lettünk beiktatva, de a munkában már nem vehettünk részt. A korábbi színvonal visszaesett. Ha jól tudom, 1956-ban merült fel, hogy létre kell hozni egy akadémiai régészeti intézetet, amihez sikerült a politikát megnyerni, így az intézet 1958-ban felállt, ma is létezik. Olyanok számára nyílt lehetőség az intézetben dolgozni, akik nem fértek be a Nemzeti Múzeumba. Szerintem ha akkor azt a jelentős pénzösszeget, amiből az intézetet felállították, a múzeum kapja meg, egy európai élvonalbeli kutatóközpontot lehetett volna létrehozni. Az intézet eredeti feladata a hazai régészeti topográfia megteremtése lett volna, de már akkor is tudtuk, hogy ez a munka ötven évig tartana, és utána lehetne elölről kezdeni. Ebből csak Veszprém, Békés megye és Pest megye néhány járása készült el.
– A Nemzeti Múzeum mellett a megyei múzeumok is fontos szerepet vittek a régészeti feltárásban. Gondolok például Székesfehérvárra.
A háborúig a vidéki múzeumok hol városi, hol megyei, hol egyesületi intézményként működtek. A háború után megalakult a MOK, egy vízfejű intézmény lett, ami túl sok feladatot vállalt, mégis jó irányba állította be a vidéki múzeumok munkáját. 1953-tól a minisztérium vette át ezt a feladatot, elindult a decentralizálás, Baranya megyét vették példának, ezt követően létrehozták a megyei múzeumokat. Sok megye, mint Baranya, Fejér, jól járt az átalakulással, másutt, mint például Nógrádban, nem jelentett semmit.
– Több megyei múzeumot is régészek vezettek, mint Szegeden Trogmayer Ottó…
Sokfelé, igen. Szabolcsban Csallány Dezső, Székesfehérváron Fitz Jenő, Baranyában Dombay János, bár ő alapjában véve nem volt régész, kormányzói engedéllyel kapta meg a szükséges végzettséget, amikor először nevezték ki intézményvezetőnek. Ezt a szerintem jól működő rendszert mára sikerült tökéletesen szétverni. Vegyék át a települések a múzeumok működtetését? Nyíregyházának miért érdeke, hogy Csengeren kutatást folytassanak? Nógrád egyébként egy bölcs dolgot tett annak idején, mert maga decentralizálta a múzeumait szakmák szerint. Kezdetben csak Balassagyarmaton volt múzeum, a fő kutatási területe a néprajz volt, igen magas szinten. Sajnos az anyag jelentős részét a háború elvitte, de utána Manga János kiváló szakmai munkát végzett. Nagyon helyesen rávette a megyét, hogy Balassagyarmat maradjon csak néprajzi múzeumnak, a történelem és a régészet menjen át Szécsénybe, ahol új múzeumot létesítettek, Salgótarjánban legyen egy munkásmozgalmi, vagyis egy legújabb kori történeti múzeum és egy képtár, ami addig nem volt. Így egy-egy helyen csak egy szakma érvényesül, így Szécsény kapott régészeti könyvtárat és restaurátor-műhelyet. Ezzel szemben Dankó Imrének Hajdú-Biharban az volt az elgondolása, hogy Debrecen mellett más településeken is önálló, minden szakmát átfogó múzeumok jöjjenek létre. Most kérdezem, 19 kilométerre a Déri Múzeumtól, Hajdúböszörményben miért kell régészeti könyvtárat létesíteni? És miért kell Berettyóújfalun? Most mi lett az átalakítás után? Balassagyarmat nem fogadta a múzeumot, a néprajzi profilú múzeum a Nemzeti Múzeumhoz tartozik, amelynek nincs néprajzi profilja, Szécsényt a város vállalta, nem tudom, meddig bírja. Van remek régész, restaurátor-műhely, kiállítás és raktár, van anyag, de csak kiállítóhelyként működik, nem végezhet kutatást a megye területén, csak Salgótarján, ahová egy régész átkerült Szécsényből, de itt nincs anyag, sem restaurátor-műhely, sem pedig könyvtár.
– Bár úgy tűnik, hogy pályájából viszonylag kevés időt töltött Nógrádban, mégis több fontos kutatása indult innen. Gondolok elsősorban a harangokra, de a kora középkori várépítészettel kapcsolatos kutatásaira is.
Egészen pontosan megmondom: 1950. május 16-tól 1957. január 18-ig dolgoztam ott, a megye első főállású régészeként. Az első harang, ami az utamba került, az Ipoly-menti Nógrádszakál templomának 1523-as évszámmal jelzett harangja, amely az egyik legrégebbi ma is használatban lévő öntött harang Magyarország területén. Az ipartörténet látókörében nem szerepelt a téma, nem egy népszerű kutatási terület, hiszen a harangok többnyire a templomtornyokban vannak, nehezen megközelíthetők. Magam ezerháromszáz tornyot másztam meg az évtizedek során, és egy tizenhatezres állományú adatbázist hoztam létre, amely ma az Öntödei Múzeumban található, ezt publikáltam Corpus Campanarum címmel. Ebben nemcsak az összes magyarországi harang, hanem az országban működő összes műhely adatait is feldolgoztam. A másik felfedezésem ugyancsak Nógrádhoz kapcsolódik. Ekkoriban jelent meg Gerő László Magyarországi várépítészet című kötete, amelynek tipológiája a késő középkorra korlátozódik, ám az ásatásaim során számos példát találtam arra, hogy ez a várépítészet nem előzmény nélküli, erődítéseket, földvárakat, kisebb tornyokat korábban, már az Árpádok idején is emeltek. Ezeket a 12–13. századi kisvárakat is a nógrádi terepbejárásaimon fedeztem fel annak idején, ezek az irodalomban addig egyáltalán nem szerepeltek, és innen indult a kisvárak kutatásának hazai története.