Egy intézmény „újragombolása”
MúzeumCafé 2.
Ötvenéves a soproni Központi Bányászati Múzeum
A száraz tény ennyi: 1957. október 13-án nyílt meg Sopronban a Központi Bányászati Múzeum. A miért pont akkor? kérdésre Bircher Erzsébet történész-muzeológus, a múzeum mai igazgatója ezt mondja: mert a munka és a munkásság megbecsülését minden politikai deklarációjában hangsúlyozó hatalom akkora hallotta meg végre a műszaki értelmiség követelését, s mutatkozott hajlandónak a technika és a műszaki kultúra „egyenjogúsítására”; törvényi kereteket teremtettek a műszaki muzeológia intézményeinek létrehozására, s ezek közül volt az első a soproni Központi Bányászati Múzeum.
És hogy miért pont a bányászat? Ennek is számos oka volt. A legfontosabb az ágazat erős pozíciója a „vas és acél országában”, és a bányászok korabeli jó megítélése. Ráadásul ezen a téren volt is mire alapozni: az évszázados múltú foglalkozás igen gazdag tárgyi és dokumentumanyagot halmozott fel. S végül, de nem utolsósorban volt egy ember, aki az ügy megszállottja volt: Faller Jenő – ő lett az új intézmény első igazgatója.
A Központi Bányászati Múzeum első három évtizede „kegyelmi állapot” volt. A soproni Esterházy palotát többszöri renoválással szinte teljesen a múzeum igényei szerint hozták helyre, s ezt a munkát, ugyanúgy, mint a múzeum teljes működtetését – egészen 1989-ig – az ágazat finanszírozta. A sokk 1990-ben érte az intézményt: az Ipari Minisztérium kivonult a támogatók közül, és ezzel egy időben a hazai bányászat gazdasági ereje is megroppant. Az akkor még csak körvonalazódó alapítványi lét lett a megoldás: a bányászat végső erejével adta össze azt a néhány tízmillió forintot, amelynek kamatai a ’90-es években látszólag megoldották a múzeum gondjait. A leépítések, a takarékoskodás kora azonban megkezdődött, a múzeum szakmai munkája a minimumra szorítkozott. „1999-ben felismertük – mondja Bircher Erzsébet, aki ekkorra már közgazdász képesítést is szerzett –, hogy a kényszerű vegetálás csak elhúzza a múzeum agóniáját, de nem old meg semmit, tehát újra gomboltuk a kabátot”.
Első lépésként tisztázták: kié is az a vagyon, amelyet őriznek. Kiderült: az államé. Az alapítvány tehát vagyonkezelői szerződést kötött a Kincstári Vagyon Igzgatósággal.
Az elmúlt évtizedben a Központi Bányászati Múzeum működése alapvetően megváltozott: a fenntartó nélkül maradt bányászati kiállítások, gyűjtemények közül azokat, amelyek értékeket őriznek, a múzeum magába olvasztotta. Ma már több városban működnek, több ezer négyzetméteren több mint tízezer tárgyat őriznek, az őskori bányamaradványtól az aknatoronyig, a karbidlámpától a bányászokat ábrázoló festményekig.
A mai működésében egy magáncéghez hasonlító múzeum nagy gondot fordít arra, hogy a lehető leghatékonyabban működjön. Az állami támogatás mellett számos pályázaton indulnak, van szigorú költségvetésük, kettős könyvelésük, s ami egy múzeumban ma talán még szokatlan: mérlegük. „Ez utóbbi elkészítése minden évben nagy munka – mondja Bircher Erzsébet, majd hozzáteszi: – de nagy tanulság is”.
„1999-ben felismertük – mondja Bircher Erzsébet –, hogy a kényszerű vegetálás csak elhúzza a múzeum agóniáját, de nem old meg semmit, tehát újra gomboltuk
a kabátot.”