Élj egy napig úgy, mint a bronzkori emberek – imho

Ma mintegy háromszáz szabadtéri régészeti múzeum működik Európában, amelyek összesen évente hat-hét millió látogatót vonzanak. Igaz, ez eltörpül a párizsi Disneyland népszerűsége mellett, amely egyedül csaknem kétszer ekkora közönséget vonz, mégis érdemes vele számolnunk, hiszen ez a múzeumi terület mind muzeológiai, mind turisztikai szempontból kiaknázatlannak tűnik, különösen Magyarországon. A régészeti szabadtéri múzeumok sajátos, hiteles rekonstrukcióiknak köszönhetően fontos szerepet játszanak a régészeti kutatásokban, miközben a régészeti muzeológia bemutatási lehetőségeit is színesítik, árnyalják, főleg azért, mert a mára külön nemzetközi szervezetet is felmutató intézménytípus interpretációs lehetőségeinek köszönhetően a látogató képessé válik, hogy a bemutatni kívánt kort közvetlenül összekapcsolja a régészeti, történeti forrásokkal.

Archeopark, régészeti park, régészeti szabadtéri múzeum, régészeti terület, romkert, régészeti leletegyüttes, in situ megőrzött régészeti emlékek – mind-mind olyan intézmények, amelyek egy mára letűnt korszak emlékeit próbálják védeni, megőrizni és bemutatni. Bárhol térünk is be a világon ilyen területre, egyvalamiben biztosak lehetünk: a régészet sokszor évtizedes módszeres munkájának eredményeit láthatjuk. Az igazi különbséget a bemutatni kívánt táj, kultúra, leletanyag sajátosságain túl a bemutatás módszerei jelentik. Ez azonban nehezen kiszámítható, hiszen egybemosódnak a különböző fogalmak. Ugyanazon név alatt találjuk a spanyol Cartagena El Monite Régészeti Park high tech, hullámzó acéllemezek alatt sűrűsödő római kori romjait, mint a százhalombattai Matrica Múzeum korai vaskorban emelt halomsírjait, bronzkori és vaskori épületrekonstrukcióit bemutató szabadtéri kiállításait. Ugyancsak ezen a néven vált ismertté Ausztria legnagyobb, római kultúrával és korral foglalkozó, háromezer-háromszáz kiállítási tárgyat, rekonstruált épületet felvonultató múzeuma, a Carnuntumi Régészeti Park és Delhiben a kétszáz hektáros Mehrauli Régészeti Park, vagy Kambodzsában az Angkor Régészeti Park, amelyek célja főleg az ott található műemlékek megőrzése, a tervásatások befejezése. Az egy fogalomhoz tartozó intézmények és bemutatási formák különbözőségeire nem muszáj a világ különböző pontjai között cirkálnunk. Elegendő, ha Magyarországon megnézzük, hányféle cégérre fér rá a régészeti park titulus.

2007-ben Budaörsön tartottak Régészeti parkok Magyarországon. Kísérleti és környezeti régészet, múzeumpedagógiai lehetőségek a régészeti parkokban címmel tudományos konferenciát és bemutató napokat. Az akkor már élénk nemzetközi diskurzus ellenére a konferencián nem sikerült tisztázni, mit ért a magyar muzeológia és régészet a régészeti park fogalmán. A konferenciakötet előszava a kísérleti régészet és az archeometria kutatási eredményeinek megjelenítését, a növénytermesztési, tárgy- és épületrekonstrukciós kíséretek megvalósítását, a múzeumpedagógiai kezdeményezéseket emeli ki. [1] Ahogy a néprajzi muzeológiában a szabadtéri néprajzi múzeum, a skanzen, a tájház fogalmával kapcsolatos szakmai, majd társadalmi konszenzus több évtizedes múltra tekint vissza, a régészeti parkok, régészeti szabadtéri múzeumok esetében ez nem történt meg. A nemzetközi szakirodalomban is gyakran pozitív példaként bemutatott Százhalombattai Régészeti Park mellett a többi között ott volt a soproni Scarbantia Régészeti Park, a balácai római kori villagazdaság, az Aquincumi Múzeum, a dunaújvárosi Intercisa Múzeum, amelyek ekkor még mind inkább hagyományos romkertként működtek. Míg a római kori romokra, feltárásokra épülő intézmények nagy hagyománnyal rendelkeznek, a százhalombattai Matrica Múzeum 1987, a hozzá kapcsolódó régészeti park 1996 óta fogadja a látogatókat. A város közepén található klasszikus múzeum eredeti tárgyak párbeszédéből álló kiállításán szól a környező táj és az ember máig tartó kapcsolatáról. Az őskori szabadtéri múzeum mintegy négyhektáros területén a bronzkorból, vaskorból származó építmények rekonstrukciói mellett a fő attrakció egy vaskori sírhalom, amelyet egyedülálló módon konzerváltak, majd tettek bemutathatóvá. Az eredeti helyükön megtekinthető maradványok mellett egy multimédia-alkalmazás segíti a halotti szertartás és az emlékek megértését. Ugyancsak érdekes kezdeményezés a 2007-ben megnyílt, de azóta az eredeti céljait jórészt maga mögött hagyó polgári M3 Archeopark. Egy francia kezdeményezés mintájára olyan régészeti parkként működő pihenőhelyet alakítottak ki a Nemzeti Autópálya Rt. támogatásával, ahol egyszerre lehet megismerni a megelőző régészeti ásatásokon előkerült leleteket, a néprajzi örökséget, a táj és az ember évezredeken átnyúló kapcsolatát. A hiteles rekonstrukciók éppúgy helyet kaptak, mint az ugyancsak ezen a konferencián bemutatott bodrogközi Árpád-kori Régészeti Parkban. Itt, Kisrozvágyon öt ház épült fel hiteles régészeti ásatás alapján. A tizenöt hektáron felépített régészeti parkban, Rozvad vezér szálláshelyén és a környező Berzseny faluban a honfoglalás korára jellemző jurtasátrak, veremházak, föld- vagy kőalapú faházak, paticsházak állnak. A látogató a letelepedéstől az államalapításig tartó időszak életmódjára koncentrálhat: kipróbálhatja a korabeli kismesterségeket, benézhet a pásztor, a sámán és a nemzetségfő hajlékába is. (Ennek a feltárásnak az anyagára épült az Elit alakulat című kiállítás a Miskolci Herman Ottó Múzeumban, lásd cikkünket a XX. oldalon – a szerk.) Hasonló céllal jött létre a budaörsi Csiki Pihenőkert – Árpád-kori régészeti park is, többféle múzeumpedagógiai programmal. Tiszaalpár Árpád-kori falurekonstrukciója a környéken folyó ásatásokon előkerült településszerkezetet jeleníti meg. Az eredetihez képest kissé zsúfolt formában, hiszen a valóságban egy falu négy–hat hektáron terült el. A kínálatban egzotikus színfolt Regöly mellett egy magánkezdeményezésre létrejött újszkíta régészeti és életmód-rekonstrukció, ahol – ráadásként – a tulajdonos közüzemi szolgáltatások igénybevétele nélkül él. De hasonlóan bizonytalanná teszi a régészeti park fogalmát a viking találkozóknak évről évre otthont adó szigethalmi Emese Park, amely a 9–10. századi Európa népeinek településformáit igyekszik rekonstruálni és élményszerűvé tenni.

A különböző színvonalon, tudományos háttérrel, fenntartóval (állami, önkormányzati, alapítványi, magán) megvalósuló projektek által felvetett kérdések közül talán a legfontosabb: miben más a régészeti szabadtéri múzeum mint egy romkert vagy egy in situ megőrzött emlék, esetleg egy rekonstrukciókra épülő témapark? Ahogy a már említett konferencián Vicze Magdolna, a Matrica Múzeum igazgatója fogalmazott: „a Százhalombattai Régészeti Park abban különbözik az azóta számos helyen megnyílt más régészeti parktól, hogy itt őskori rekonstruált épületek, kemencék és melléképületek mellett eredeti, helyén restaurált régészeti emléket (halomsír) és újratelepített egykori környezetet együtt és egyszerre láthat az érdeklődő. Folyamatos a múzeumi munka, maga a park is múzeum, kulturális hely, ahol kiállítások láthatók, aktív múzeumpedagógiai munka folyik, és töretlen a tudományos kutatás, rekonstrukciókészítés, kísérleti tevékenység. A Százhalombattai Régészeti Park nem csupán egy turisztikai látványosság, hanem egy működő ismeretterjesztő, bemutató- és kutatóhely egyben, azaz egy klasszikus értelemben vett szabadtéri múzeum.” A szövegből egyértelműen körvonalazódik a különböző régészeti parkok, romkertek, témaparkok között egy jól körülhatárolható muzeológiai fogalom: a szabadtéri régészeti múzeum intézménytípusa, amely szilárd szakmai keretek között kívánja tartani a régészeti forrásokra épülő rekonstrukciók világát és a történelmi korokba vezető rendezvények, bemutatók, múzeumpedagógiai foglalkozások módszertanát. A múzeumtípus jól rokonítható a szabadtéri néprajzi múzeumokkal, amelyek tudományos szakszerűséggel berendezett néprajzi gyűjteményként működnek, a település-, építkezés-, házbelső- és gazdasági formákat szabad terepen mutatják be. [2] Ahogy arra lapunk egyik korábbi számában már Frazon Zsófia is felhívta a figyelmet [3], a skanzenek a „népi kultúra” építészeti emlékeinek muzealizálására helyezik a hangsúlyt, és ezekből az emlékekből építik fel a létező vagy fiktív tereket. A múzeumi környezetet természetes módon egészítik ki: egyfelől a zárt néprajzi múzeumokra is jellemző tárgyi emlékekkel, másfelől az épített kultúrát körbevevő természeti környezettel – pontosabban: annak rekonstrukciójával. Folyamatos probléma viszont, hogy az autentikus bemutatás jegyében hogyan válhat a múzeum olyan találkozási ponttá, érintkezési felületté, amely megnyugtató módon alkalmazza a különböző módszertani megoldásokat. Még inkább átgondolandó mindez a régészeti parkok, szabadtéri múzeumok esetében, ahol – változó arányban, de – hasonlóan hitelesen és élményszerűen kívánják interpretálni a régészeti eredményeket. Míg a néprajzi múzeumok általában áttelepített, esetleg helyben megőrzött épületekre alapozzák koncepcióikat, a régészeti intézmények csupán leletekre és a hozzájuk kapcsolódó hipotézisekre, valamint a kísérleti régészet sokat kritizált elveire támaszkodhatnak. A szakemberek jó ideje felmérték, ahhoz, hogy a szabadtéri régészeti múzeumok, az ott folyó kutatások és programok hiteles brandként tudjanak a muzeológiai, kulturális, sőt turisztikai kínálatban megjelenni, az intézményeknek nemzetközi szinten is tisztázniuk kell ezeket a fogalmakat. Nem elegendő, hogy a régészeti tárgyak jól értelmezhető, a történeti tudással nem rendelkező látogatók számára is elfogadható kontextusba kerülnek, és az sem, hogy ezeken a szabadtéri bemutatóhelyeken különböző korok házrekonstrukciói között, hiteles viseletben, hiteles fegyverekkel harcolnak, hiteles használati tárgyak között, autentikus módon elkészült ételeket kínálnak, miközben a látogatók tanulhatnak, korabeli technikákat próbálhatnak ki. Egységes koncepcióra van szükség.

A ma már az ICOM keretén belül működő EXARC (International Organisation of Archaeological Open Air Museums and Experimental Archaeology) azzal a céllal jött létre 2001-ben, hogy vizsgálja, kontextusba ágyazza, bemutassa és értelmezze a régészeti és kísérleti régészeti örökséget. A csaknem kétszázötven tagú csoport fontosnak tartja, hogy a kísérleti régészettel foglalkozó intézmények munkatársai között hatékony kapcsolat alakuljon ki, és a tudományos eredmények mihamarabb bekerüljenek a különböző korokat, kultúrákat reprezentáló parkok gyakorlatába, ezáltal a múlt rekonstrukciójának aktív folyamata kézzelfoghatóvá váljon, és a megélt történeti élmény új dimenziója jelenjen meg. Olyan, minőségi elven működő, a közösség által meghatározott követelményeknek megfelelő intézménytípusban gondolkodnak, amely újszerű módon egyesíti a régészeti, néprajzi, témaparkok elemeit, miközben nagy hangsúlyt fektet az élethosszig tartó tanulásra vagy a “szórakoztatva oktatás” elveire. Az együttműködés nem titkolt célja, hogy a résztvevők hatékonyan pályázzanak, sőt nagyobb, az Európai Unió által támogatott projekteket is kezdeményezzenek [4], képezzék magukat a marketing, a kommunikáció, a közönségkapcsolatok, valamint a múzeumi menedzsment területén. A szervezeten belül a harminc ország intézményeit összekapcsoló hálózatok alakulnak ki, tudományos konferenciákat szerveznek, a folyamatosan frissülő honlapon megtalálhatók a témába vágó legfrissebb publikációk, hírek, események, a tagintézmények programjai. Az EXARC-nak köszönhető, hogy a szabadtéri régészeti múzeum fogalma is tisztázódott, majd – a különböző intézmények közötti különbségek ellenére is – gyökeret vert. Eszerint a szabadtéri régészeti múzeum olyan állandó, nonprofit intézmény, amely elsősorban régészeti forrásokon alapuló kültéri, méretarányos építészeti rekonstrukciókat mutat be. Ennek a szellemi kulturális örökség forrásait bemutató régészeti gyűjtemény éppúgy része, mint az egykor élt népek, kultúrák embere mindennapi életének és cselekedeteinek interpretációja. Mindezt tudományosan megalapozott módszertanra építi, a látogatók képzése, nevelése és szórakoztatása érdekében. [5] A múzeumok működését, gyakorlatát, programjait a kísérleti régészet segítségével, régészeti források alapján felépített építmények mellett az adott kor technikáinak, mesterségeinek, gasztronómiájának, szokásainak, tárgyainak, viseletének, mindennapi életének bemutatása is segíti.

Ez a meghatározás azonban nem elegendő ahhoz, hogy a szabadtéri régészeti múzeumok működésének elveit megértsük. Mindig fontos információt hordoz, hogy egy intézmény mikor, milyen célból alakult, milyen fejlesztések valósultak meg, hogyan hatottak rá az olyan eszmék, mint a nacionalizmus, a nosztalgia, a romantika, vagy éppen egy-egy régészeti irányzat, esetleg egy ásatási kampány, de érdemes figyelembe venni egy-egy ország kulturális sajátosságait vagy a bemutatandó korszak jellegzetességeit is. Egészen más anyagokkal kell dolgoznia egy őskori tematikájú múzeumnak, mint egy rómainak vagy egy középkorinak. Míg az első számára főleg az írásbeli források hiánya és az anyagok mulandósága jelent gondot, addig a római kőházak eredeti technikával történő felépítése és fenntartása szinte lehetetlen. A hitelességhez való viszony mellett a célok és a kommunikációs formák is eltérők. Nagy-Britanniában az intézmények ritkán határozzák meg magukat múzeumként, inkább látogatóközpontokként, parkokként vagy történeti falvakként hirdetik magukat, annak ellenére, hogy minden tekintetben megfelelnek a szabadtéri régészeti múzeum kritériumának. Hollandiában és Skandináviában a hivatalos fogalom a jellemző, Németországban a múzeum és a park a legismertebb leíró kifejezés, viszont francia nyelvterületen a szabadtéri régészeti múzeumon in situ megőrzött romokat értenek. Azaz visszatértünk a magyar régészeti park fogalmához hasonló jelentésbeli zűrzavarhoz. A már hivatkozott Paardekooper-kötet ezeket az ellentmondásokat az egyes intézmények sajátosságai alapján oldotta fel, amely egyúttal tipizálja is ezeket az intézményeket, bemutatva a különböző interpretációk módszertanát, azok esetleges veszélyeit.

Elsőként azokat a hagyományos „vitrines” múzeumot különböztette meg, amelyek műtárgy alapúak, és gyakran statikusak. Ilyen Olaszországban a dél-tiroli ArcheoParc Schnals, amely a közelben megtalált Ötzire, a jégemberre és életmódjára reflektál kül- és beltéri kiállítással egyaránt. A múzeumépület mellett házmodellek érzékeltetik, milyen élettere volt a neolitikum emberének az Alpokban. A problémák általában a bemutatás kettősségéből fakadnak. A szabadtéri múzeumok ritkán sorakoztatnak fel eredeti tárgyakat, hogy a látogatók megfoghassák a bemutatott „demonstrációs eszközöket” az intézménytípus öt kulcsszava – oktatás, kísérlet, bemutatás, kapcsolat, élő történelem – jegyében. A látogató szabadabb viszonya a tárgyakhoz egyfajta elvárásként is felfogható, ami eredeti tárgyak mellett érthető okokból nem érvényesülhetne. Ugyanakkor a kétféle bemutatási mód, azaz egy hagyományos kiállítótér eredeti tárgyai, illetve a házrekonstrukciókban elhelyezett kipróbálható eszközök ki is egészíthetik egymást: a két különböző tapasztalat újabb felismerésekhez vezetheti a látogatót. Anomáliák akkor keletkezhetnek, amikor egy régészeti skanzen muzeológiai tapasztalatok, valamint koncepció nélkül hoz létre beltéri kiállítást, sokszor azért, mert hagyományos múzeumként többféle erkölcsi és anyagi támogatásra számíthat. Magyarországon, ahol a régészeti interpretációt szigorú szakmai elvárások szabályozzák, éppen fordított a helyzet. Százhalombattán a városi múzeumépületben található kiállítás kiegészíti, mondhatni ellenjegyzi, hitelesíti a régészeti park hipotetikus világát. A balácai, aquincumi és vélhetően a táci római kori parkokban sem kerül ellentmondásba a kétféle bemutatás: a helyben megőrzött romok, a kiállításokon bemutatott eredeti tárgyak és a különböző rekonstrukciók komplex élményt kínálnak.

Ez gyakran elmarad a Paardekooper által másodikként említett régészeti és történelmi emlékhelyeken. Szerinte itt gyakran félrevezetik a látogatókat, hiszen a régészeti lelőhelyeken felhúzott rekonstrukciók modern technikákkal, sokszor modern anyagokból valósulnak meg, és erről nem tájékoztatják a betérőket. A szemlélő azzal a ténnyel sem szembesül, hogy amit lát, az csupán egy bemutatott lehetőség. Nem így van ez azonban az 1994-ben átadott katalán La Ciutadella Ibérica de Calafell területén. Ez volt az első lelőhely Spanyolországban, ahol a kísérleti régészet módszereivel rekonstruálták a maradványokat, és azt a közönség elé tárták. A régészeti ásatások nyomán létrejött emlékhelyek fogalmával Magyarországon is találkozhatunk, de más jelentéstartalommal. A Zalavári Történelmi Emlékpark és a hozzá hasonló létesítmények azonban inkább turisztikai funkcióval nyíltak meg, mint régészeti szabadtéri múzeumként. Karoling- és Árpád-kori hiteles rekonstrukciók helyett Makovecz Imre Millenniumi Emlékműve uralja a teret. A szabadtéri régészeti múzeumok sorába nem illeszthető, mégis említésre méltó konstrukció az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékpark. Az intézmény történetileg legrégebbi része egy romos középkori monostor, ahol 1970 óta folynak a feltárási munkálatok, és a látogatók ma is megtekinthetik, hogyan dolgoznak a régészek. E köré települt a nomád park, a Puszta Háza, a néprajzi örökséget bemutató Skanzen, Csete György jurta alakú pavilonjai, a millenniumi Árpád-emlékmű, valamint a Feszty-körképet bemutató Rotunda. A létesítmény célja elsősorban nem a régészeti örökség értelmezése, hanem a nemzeti emlékezet különböző elemeit, szimbólumait ötvöző témapark látogatóbarát üzemeltetése.

Paardekooper a szabadtéri néprajzi múzeumok típusát sem felejti ki a felsorolásból, hiszen a régészeti skanzenek szempontjából meghatározó előképet jelentenek, sőt az etnográfiai intézmények történetére jellemző fázisok, ellentmondások itt azonosíthatók. Mindkét intézménytípus első időszakaszában nagyon fontos szerepet játszik a nemzeti és a lokális identitás. A néprajzi és a régészeti anyagra épülő kiállítások gyakran nem is válnak el, hanem kiegészítik egymást. Magyarországon a nyíregyházi Sóstói Múzeumfalu kezdett ilyen típusú fejlesztésekbe. 2014-ben a hét és fél hektáros néprajzi falu mellett másfél hektáron kapott helyet az Árpád-kori Nyires falu is, amelyben öt épületet, egy kutat és egy kemencét rekonstruáltak a szakemberek. A területen egy kurgánt, majd a hagyományos élővilággal betelepítendő tavat is kialakítottak.

A leghíresebb azonban a walesi St. Fagans Nemzeti Történeti Múzeum, amely 2010 óta az EXARC tagja, az Egyesült Királyság kedvenc turisztikai attrakcióinak egyike. A szabadtéri múzeum 1946-ban jött létre a helyi kastély területén, eredeti néprajzi, valamint rekonstruált vaskori épületeken keresztül mutatja be Wales múltját. A múzeumban a szentendrei Skanzenhez hasonlóan lakóépületek mellett műhelyek, üzletek, sőt nyaraló, nyilvános WC, óvóhely reprezentálják a vidéki életmód különböző formáit, a bemutatást pedig rendezvények, kiállítások, fesztiválok és társművészeti programok egészítik ki. A kísérleti régészetben élen járó Peter Reynolds 1992-ben régészeti kutatások alapján itt rekonstruált egy olyan kelta falut, amelyet agyaggal tapasztott sövénykerítés vett körül. A rekonstrukció küzdelmes története nemcsak a kísérleti régészet számára fontos, hanem felhívja az intézménytípus legsérülékenyebb pontjára, a fenntarthatóságra a figyelmet. A szigorúan az eredeti technikákkal készült épületek állandó karbantartást igényelnek, sokszor nem felelnek meg az alapvető állományvédelmi és biztonsági feltételeknek. Éppen ezért a múzeumok gyakran csak látszólag eredeti épületeket mutatnak be, a látogató számára nem érzékelhető épületszerkezetek modern anyagból és technikával készülnek.

A szabadtéri régészeti múzeumok ugyanakkor gyakran az 1972-es világörökség-egyezmény kultúrtáj fogalmához is kapcsolódnak, amely az ember és környezete közötti kölcsönhatást (földhasználati technikák, természethez való spirituális viszony stb.) hangsúlyozza. Az ilyen intézmények időnként ökomúzeumként is definiálják magukat, bemutatják a hagyományos népi kultúra, életformáit, technikáit, megélhetési lehetőségeit, rekonstruálják az őskori és ókori gazdaságokat, növénytársulásokat. Hogy ezt a szemléletet megértsük, nem kell messzire mennünk. A Százhalombattai Régészeti Park bronzkori és vaskori épületrekonstrukciói köré az adott korszakra jellemző növényzetet telepítettek. Azaz a közeli régészeti területen előkerülő leletek alapján nemcsak az anyagi kultúrát rekonstruálták, hanem a természeti környezet egyes elemeit is. Tatárjuharos lösztölgyest, gyűjtögethető vadgyümölcsöket telepítettek, évről évre külön a bronzkorra és külön a vaskorra jellemző haszonnövényeket, gabonafajokat ültetnek, majd ezeket a különböző programjaikon feldolgozzák. A park területén létrehozott „mikrotáj” tervezése elsősorban irodalmi adatokra épülő ökológiai vizsgálaton alapul, amelyet pollenanalitikai, zoológiai, hidro- és geomorfológiai adatok egészítenek ki. A többlépcsős környezetrekonstrukciós tervezést és kivitelezést táj- és kertépítő mérnök vezette, archeobotanikus, régész, biológus, talajtanos segítségével. A vaskori településrészlettől északra a gabonakísérleteknek megfelelően szántóföldi területet alakítottak ki, ahol 1995 ősze óta tönke- és tönkölybúzát termeltek. A kísérlet célja az volt, hogy megállapíthassuk, egy adott terület mekkora népességet tarthatott el, illetve hány év alatt merülhetett ki a talaj tápanyag-utánpótlás nélkül. Hét éven át az elvetett adag hússzorosát takarította be a régészeti park a legegyszerűbb agrotechnika alkalmazásával és a növényvédelem teljes mellőzésével. A hetedik évtől a termésmennyiség csökkenő tendenciát mutatott. A pelyvából való szemkinyerésre több módszert is kipróbáltak, az őrlést kézzel, őrlőkövek között végzik. A tönkölybúzából lepényt sütnek, amit a látogatók lekvárral, tejföllel, fokhagymával ízesítve kóstolhatnak. A gabonafelesleget fémbödönökben pelyvástól tárolják a következő évi vetésig. [6]

Más szabadtéri régészeti múzeumok az állattartásra koncentrálnak. Tevékenységük nem merül ki az őshonos vagy őskori, ókori, középkori állatfajok tartásában, hanem ehhez kapcsolódó programokat is szerveznek. Ilyenkor ne csupán látványetetésre és állatsimogatóra gondoljunk, ezek az intézmények komoly kutatóprogramokat is megvalósítanak. A berlini Düppel Múzeumfalu egy középkori települést feltáró ásatás nyomán jött létre. A kézművesprogramjai, tematikus workshopjai miatt kedvelt intézmény azonban nem épületrekonstrukciói miatt vált igazán híressé, hanem a középkori sertések tenyésztéséhez végzett speciális kutatásai kapcsán. Természetesen van, ahol a két tevékenység összeér. Ilyen az Albersdorfi Régészeti és Ökológiai Központ is Schleswig-Holsteinben. A központ azért dolgozik, hogy felidézze a neolitikumra jellemző, ötezer évvel ezelőtti kultúrtájat. Első lépésként a háziállatok ősi fajtái kapták vissza a területet, második lépésben felépült az újkőkori falu, az itt feltárt őskori sírhelyek közelében, harmadikként pedig egy, a témát feldolgozó állandó kiállítás koronázta meg a vállalkozást.

Egy-egy szabadtéri múzeum tematikája középpontjában ezenkívül a technika, a közlekedés is állhat. A különböző korok fém- és eszközmegmunkálásával kapcsolatos bemutatók mellett a hajók állnak több intézmény repertoárjának centrumában. Sokan emlékeznek arra, amikor 2006-ban az Aquincumi Múzeum korhű ruhába öltözött munkatársai fogadták azokat a regensburgi egyetemistákat, akik egy rekonstruált római kori gályán római öltözékben 910 kilométert eveztek le a Dunán. De például a norvég Lofteni Viking Múzeum sem csak arról híres, hogy itt találták meg és rekonstruálták a világ leghosszabb viking házát, amelyben a korhű ruhákba bújtatott látogatók birkaételeket ehetnek. A múzeum csónakháza miatt is népszerű, ahol a legnagyobb viking hajó, a Lofotr méretarányos mása is látható. Ahogy a többi múzeumi vízi alkalmatosságot, ezt is kipróbálhatják a látogatók, a kedvelt Lofotr Viking Fesztivál időszakán túl is.

A szabadtéri régészeti múzeumok fajtái között még két, sokszor az eredeti elveken túllépő, a műfaj határán mozgó típust kell kiemelnünk: a living history múzeumot és a témaparkot. A régészeti skanzenek központi eleme az élő történelem. Mivel az intézmények legfontosabb célkitűzései között mindig ott van az oktatás, az ismeretterjesztés, a szórakoztatás és az átélhető történelem, szinte kihagyhatatlanok a beöltözős, az adott korszakból merítő programok. Az egyes intézmények korszakra jellemző ruha-, fegyver- és eszköztárai között azonban fényévnyi különbségek vannak. Még a legkomolyabb intézményekben is előfordul a műszálas jelmez, a tömegkultúra tucatáruinak mint „eredeti”-nek a feltüntetése. Ennek oka egyszerű, a korhű és hiteles tárgyak tervezéséhez, elkészítéséhez, az alapanyagok beszerzéséhez, a foglalkozásokhoz, a drámapedagógiai játékokhoz sokféle képzettségű szakembergárdára és nagyon sok pénzre van szükség.Ugyanakkor a személyes interakcióknak köszönhetően ezek a játékok vonzók, és fontos elemei a játszva tanulásnak. Ennél jóval nehezebb hitelességre törekedni azokban az intézményekben, amelyek inkább archeológiai díszlettel ötvözött élményparkok. Itt a látogató már fizikailag és szellemileg is eltávolodik a régészeti ásatások, kutatások eredményeitől, a régészeti tematika mindössze az élménypark kulisszájaként értelmezhető. A történelem színfalat ad a nagyon is globalizált szórakozáshoz, úgyhogy a bemutatott kultúra már térben sem kötődik az intézmény környezetéhez. Ezeknek az itnézményeknek a népszerűségét nézve a hitelességen, eredetiségen, egyediségen alapuló szabadtéri régészeti múzeumokra a legnagyobb veszélyt a bevételekre erőteljes hatást gyakorló turizmus, annak elvárásai jelentik. A költségesen fenntartható múzeumoknak ma már sehol sem mindegy, mekkora a látogatószámuk. A régészet pedig világszerte a globális turizmus egyik húzóágazatává vált: tömegek sorakoznak a különböző egzotikus vagy európai romok, romkertek előtt vagy a múmiakiállításokat befogadó múzeumokban. Ez persze nem jelenti azt, hogy a látogató élményszerzés közben kapcsolatba lépne egy valós régészeti tárggyal. [7] A kutatóktól és a tudósoktól a látogatók azt várják el, hogy hatékonyan és egyszerűen írják le a világot, miközben a különböző jelenségek egyre jobban keverednek, oldódnak. A látogató úgy akarja élvezni a régészeti emlékeket, hogy nem akar vitrint, fali szöveget látni, csupán élményt szerezni. A régészeti parkok ráadásul azon intézmények közé tartoznak, amelyeknek folyamatosan reagálniuk kell a kultúra és a társadalom strukturális változásaira, praxisukba be kell építeniük a turizmus más területén már bevált innovatív és felhasználóbarát módszereket. Megengedhet-e magának egy tudományos alapon működő intézmény olyan hirdetést, hogy „élj egy napot bronzkori emberként” vagy „nyaralj családostul egy őskori kunyhóban”? Mondhatja-e, hogy hitelesen rekonstruált házat bocsát a vendég rendelkezésére, ha az inkább a komforthoz szokott ember igényeire, mint a régészeti ásatások adataira támaszkodik? Nagy kérdés, hogy meddig mehet el egy-egy ilyen intézmény a közönségbarátság és a marketing területén úgy, hogy a szakmaiság se szenvedjen csorbát.

A helyzetet az sem könnyíti meg, hogy a látogatók egyfajta „kukkolói” nézőpontba szeretnének helyezkedni a régészeti, történeti kiállításokban. Figyeljük meg, hogy a tudósítások, az idegenvezetők, sőt sokszor maguk a tudomány képviselői is mindig kiemelik a szexszel, halállal, múmiákkal, cselszövéssel kapcsolatos információkat – sokszor a mindennapi élet vagy a gender studies fedőnév alatt –, azaz mind a régészeti turizmus, mind a tudásközvetítők nagymértékben kapcsolódnak a voyeurizmus dimenzióihoz. Ezzel szemben egy régészeti skanzen önmagában csupán házakat, bizonytalan tárgyegyütteseket tud bemutatni, az írott források megjelenése előtti időszakból pedig csak hipotézisekkel pörgethetik fel a látogatókat. Ebből jelenthet kiutat a szakmailag felügyelt living history vagy az ökológiai szemlélet, a hiányzó történeteket pedig az ásatások kalandos sztorijai helyettesíthetik. A már említett, 1995-ben megnyílt norvég Lofotreni Viking Múzeum ezt a problémát például úgy oldotta fel, hogy a vikingek történelmét a vaskortól egészen a késő középkorig tolta ki, sok, színészeket is felvonultató drámajátékkal. A szabadtéri múzeumok ugyanakkor hitelességre épülő látásmódjukkal az új turisztikai gyakorlatokkal szemben megfogalmazott kritikaként is vonzóak. Értelmezhetjük őket a kivonulás helyszíneként is, hiszen általában a városon kívül találhatók, programjuk pedig a történelem mellett összekapcsolódhat akár a gasztronómia, a borászat, a vidéki turizmus vagy éppen a slow food hívószavával is.

A magyarországi régészeti parkok és a turizmus kapcsolata egészen más úton jár: nálunk ezek az intézmények nagy nyugat-európai és más kontinensek intézményeivel szemben csak regionális szinten érzékelhetők a turisztikai kínálatban. A Százhalombattai Régészeti Park előnytelen fekvése miatt nem tud tömegeket megszólítani, holott a kínált programtípusok a világ más táján meglehetősen népszerűek. Paardekooper kutatásai szerint az általa vizsgált nyolc intézmény közül ez vonzza arányaiban a legkevesebb turisztikai látogatót, ellenben az ő közönsége érdeklődik a legnagyobb arányban a múlt, a bemutatott kor iránt. A programokon (a májustól augusztusig tizenkilenc éve megrendezett családi napokon), a múzeumpedagógiai foglalkozásokon megelevenedik az őskori élet. A felnőttek és a gyerekek fonhatnak, szőhetnek, csontot csiszolhatnak, megismerhetik az őskori ember használta eszközöket, technikákat és alapanyagokat, meghallgatják a hitelesen elkészített öltözékbe bújt tárlatvezetők előadásait, megkóstolhatják a leletek alapján elképzelt korabeli receptekből készült ételeket. Bár a múzeum kínálata nem ér el tömegeket, Magyarországon mégis, ha a romkertek, régészeti területek turisztikai fejlesztéséről van szó, az intézmények rendszerint a szabadtéri skanzenek módszereivel frissítik fel kínálatukat. Azaz nem a kísérleti régészet elvei alapján működő intézmények adják fel a hitelesség mértékadó elvét, hanem ebből inspirálódnak a nagyobb népszerűségre vágyó intézmények. Olyan attrakciókat terveznek, amelyek a rekonstrukciók, az életre keltett történelem, az élményszerűség, a megértés irányába nyitnak. Az Aquincumi Múzeum az egykori Pannónia provincia székhelyének maradványait gyűjtő, őrző és bemutató intézményként jól körülhatárolható, egyedi profillal rendelkezik, amely több mint egy évszázados fejlődés során alakult ki. A múzeum 2009-ben az Európai Unió „versenyképes turisztikai termék és attrakciófejlesztés”-t célzó pályázatán sikeresen indult, ennek köszönhetően több tekintetben is megújulhatott (lásd: MúzeumCafé 38. – a szerk.). A klasszikus romkertet és kőtárat, valamint a múzeum kiállítási épületét virtuális élménytér, játszószoba egészíti ki, a szabad téren pedig mitológiai játszótér, új lapidárium készült. A térdig érő romok új és modern kronoszkóp segítségével váltak értelmezhetővé, de a legnagyobb szenzáció egy római épület rekonstrukciója. A festőház a korábbi épület helyén, az egykori feltárás dokumentációja alapján épült fel. (Mivel a szakmai etikába nem fér bele, hogy az épületeket a meglévő romok helyén építsék fel, ez csak azért volt lehetséges, mert az 1940-es években az eredeti épület romjai megsemmisültek.) A házban a régészeti skanzenekhez hasonlóan bejárhatók a római lakóházak jellegzetes helyiségei, amelyeket rendeltetésüknek megfelelő római tárgymásolatokkal és rekonstrukciókkal rendeztek be. Az épület azonban nem tökéletes rekonstrukció, a fenntarthatóság zsarnoki szempontjait figyelembe véve kortárs technikákat is felhasználtak az építkezéskor. Ennek köszönhetően Aquincum többféle interpretációt felsorakoztató római kori régészeti komplexummá vált, amely, ha a múzeum által tervezett térbeli kommunikációs keret megvalósítása után a helyszín jobban láthatóvá válik, jelentősen növelheti bevételeit. Hasonlóan nem talált még forrást a Villa Romana Balaca turisztikai hasznosítási terve, pedig jól épülhetne A balácapusztai római kori villagazdaság kulturális-turisztikai és látogatóbarát szolgáltatásainak fejlesztése projekt 2012-ben átadott eredményeire. Ekkor bővült a kiállítóterek technológiai felszereltsége, és műtárgymásolatokkal felszerelt, római jellegű szobákat alakítottak ki. Ennek leglátványosabb eleme a Magyar Nemzeti Múzeum tulajdonában lévő, de egykor az itteni tablinumot díszítő mozaikpadló azonos méretű másolata. Várhatóan 2015-ben készül el Gorsium Régészeti Park és Szabadtéri Kiállításban az a nyolcszázmilliós projekt, amelynek a célja, hogy a látogatók egy napot eltölthessenek a római kori romok között. A Quies Gorsiense – Gorsium a kikapcsolódás antik szigete című pályázat célja, hogy a területet élményszerűen mutassák be a látogatóknak. Ha minden igaz, a 2. század második és a 3. század első feléből származó lakóház két, falfestményekkel díszített lakószobáját is láthatjuk majd a beruházás elkészültével.

A beruházások célja rendkívül fontos, mégsem mehetünk el amellett, hogy ezek az épületrekonstrukciók mennyire lehetnek hitelesek és fenntarthatók egyszerre. Peter Reynolds, a kísérleti régészet egyik legmarkánsabb alakja sosem felejtette el hangsúlyozni, hogy a rekonstrukció magában foglal egyfajta hamis bizonyosságot. Nem szabad arról megfeledkezni, hogy a régészeti skanzenekben látható épületekben legtöbbször csak az alaprajz biztos, a többi találgatás. Nem beszélve a berendezési tárgyakról, amelyek néha megkérdőjelezhető analógiák alapján kerülnek be egy-egy kiállításba. Kevés az olyan intézmény, mint Százhalombatta, ahol – Paardekoopert idézve – semmi sem látható, ami nem tudományosan bizonyított, vagy nincs elmagyarázva. Az eredeti elvei mellett következetesen kitartó intézményben ezeknek a hiteles épület-, gasztronómiai, technikai rekonstrukcióknak nem csupán az a céljuk, hogy a látogatók számára tapinthatóvá, megtapasztalhatóvá váljon az őskori élet. Legalább ilyen fontos, hogy az objektumok megépítése egyfajta tudományos kísérlet, amelynek segítségével a régészek válaszokat keresnek az ásatások elemzése közben felvetődő kérdéseikre. Nem mindegy azonban, hogy erről őszintén beszél-e a múzeum! Sok múlik azon, hogy a bemutató intézmény mennyire hangsúlyozza a bizonytalanság mértékét, hiszen mindig előkerülhet olyan új ismeret, amelynek alapján az épületek akár még egyszer megépíthetők. Ha így nézzük, a régészeti szabadtéri múzeumok egyfajta értelmezési központként is felfoghatók, amelyeknek az is feladatuk, hogy érzékeltessék azt a bizonytalanságot, amely igazán érdekessé teszi ezeknek a parkoknak az időnként fikcióba hajló világát. Az itt folyó oktatás így nemcsak tárgyi tudást, hanem az élet más területén is hasznosítható rugalmas, önreflexív szemléletet is átadhat a látogatóknak. Ha a régészeti parkok jól reagálnak a turisztikai élmény, a kulturális önmegvalósítás, a szabadidős tevékenység, az identitáskeresés kihívásaira, fel tudják oldani azt a töredezettséget, amely a mai ember és a lelőhely egykori lakói között tátong. Ha ízélmények, fények és hangok várják a látogatót, a minőségi régészeti turizmus összekapcsolja az embert a gyökerekkel, szembesíti a kortársakat egy korábbi világ pusztulásával, kultúránk sebezhetőségével. A régészeti park, szabadtéri múzeum igazi állatorvosi ló: jól vizsgálhatók rajta a posztmodernre jellemző legújabb trendek. Az új „hipertapasztalati” és „poliérzékszervi” régészeti turizmus igazán érdekes és kreatív irányt vehet, főleg, ha tükrözi a kísérleti régészet haladását, új szempontjait. Az EXARC szabadtéri régészeti múzeumokkal kapcsolatos definíciójának sem az a lényege, hogy szabályozza ezeknek az intézményeknek a működését, és franchise-szerű láncolatot hozzon létre, mivel a régészeti parkok legnagyobb értéke különbözőségükben, egyediségükben rejlik. A legnagyobb eredmény az, hogy a múzeumelméleti munka rákényszerítette az intézmények képviselőit, hogy önkritikusan és előremutatóan elgondolkozzanak a régészeti parkok jövőjéről, és megfogalmazzák, milyen módszertan mellett őrizhetik meg a hitelességüket és növelhetik a látogatószámukat egyszerre. [8]