Élővé tenni a gyűjteményt
Bodor Kata, a Szépművészeti Múzeum művészettörténésze
MúzeumCafé 2.
Bodor Kata nevét a budapesti Hundertwasser-kiállítás rendezőjeként ismerhették meg a magyar múzeumi világ iránt érdeklődők. A Szépművészeti Múzeum fiatal művészettörténésze szerint az a jó kiállítás, amelynek mondanivalóját a nagyközönség is megérti, a múzeum gyűjteménye pedig akkor válik élővé, ha a bemutatás mellett a gyűjtésre, azon belül a kortárs művészetre is fókuszál.
– Nincs három éve, hogy a Szépművészeti Múzeumban dolgozik, de már két kiállítás szervezésében is részt vett. Ilyen könnyen kerülnek „helyzetbe” itt a fiatal művészettörténészek?
Nem, annál is kevésbé, hiszen én nem is művészettörténészként kerültem a múzeumba. Az intézmény készülő új honlapjához kerestek munkatársat, és mivel korábban dolgoztam már egy online magazin szerkesztőjeként, Kárpáti Zoltán, a múzeum tudományos titkára, akivel még az egyetemről ismerjük egymást, felkért a közös munkára. Természetesen már akkor az volt a tervem, hogy művészettörténészként is érvényesüljek, de ehhez kellettek olyan itt dolgozó muzeológusok is, akiket érdekeltek az általam írt, kortárs kiállításokról szóló cikkek, és ezek alapján szakmai kérdések felmerülésekor is gondoltak rám. Szerencsémre a Parabélyeg-kiállítás szervezésekor felvetődött, hogy bár a tárlatnak Galántai György személyében van ugyan kurátora, de kellene mellé valaki a múzeum részéről is, aki megírja a kiállítás katalógusának a szövegét is. Ez lettem én. Tehát lépésről-lépésre kerültem egyre „beljebb”.
– Aztán jött a Hundertwasser-kiállítás. Az, hogy ennek a tárlatnak már Ön lett a rendezője, nyilván azt jelentette, hogy elégedettek voltak az addigi munkájával.
A Szépművészeti Múzeum honlapja több szakmai elismerést kapott, és a Parabélyeg-kiállításban végzett munkámnak is jó volt a visszhangja. Amikor a Hundertwasser-kiállítás ötlete felvetődött, a 20. századi grafikák „kurátori széke” hivatalosan éppen üresen állt, mivel Geskó Judit, akinek ez a szakterülete, a Modern Osztály vezetője lett. Így aztán addigi munkáim és írásaim alapján Czére Andrea főigazgató-helyettes és Bodnár Szilvia, a Grafikai Gyűjtemény vezetője bizalmat szavazott nekem ehhez a nem éppen egyszerű feladathoz. Mondhatnám úgy is: jókor voltam jó helyen…
– A kiállítás vége előtt egy hónappal úgy néz ki, hogy ez a munkája sem sikerült rosszul, hiszen a kiállítás sikeres, sokan látogatják.
Ennek persze örülök, bár ez még nem feltétlenül jelenti azt is, hogy egy kiállítás valóban jó. Egy kiállítás ugyanis szerintem akkor jó, ha – persze a jó művek mellett – van egy, a kurátor által kitalált mondanivalója, amit a látogatók széles köre is megért. Egy tárlatot, bár létrehozásának sok tudományos vonatkozása lehet, mégis úgy kell megcsinálni, hogy az alapgondolatát ne csak a vájt fülűek értsék. Úgy gondolom, hogy a Hundertwasser-kiállítás is ilyen. Ennek a fő célja egyébként az, hogy egy ismert művész ismeretlen arcát mutassuk meg: az inkább építészként hírnevet szerzett alkotóval ezúttal mint képzőművésszel találkozzon a magyar közönség. Úgy látom, ez sikerült.
– Könnyű helyzetben van ma egy fiatal kutató? Kérdezhetném persze másként is: könnyebb helyzetben van, mint az elődei?
Egyrészt ma már szűkebbek a kutatási területek, másrészt viszont olyan eszközök állnak a rendelkezésünkre, amelyek tíz-tizenöt éve még nem.
– Például?
Ilyen például az internet, amelynek segítségével ma gyorsabban informálódhatunk adatokról, történésekről. Mondok egy példát: Yoko Ono művészetéről írtam a szakdolgozatomat, és egyik alkotása esetében – egy tiszta fehér sakk-készlet, amelyből egyébként a budapesti Ludwig Múzeum is őriz egy példányt – különösen fontos volta számomra, hogy hány alkalommal reprodukálta újra. Összeszámoltam minden általam fellelt darabot, és felépítettem egy koncepciót az ismétlődésből. Mielőtt azonban teljesen tévútra vitt volna a példányszám, a világhálón megtaláltam az egykori Galéria ’56 vezetőjét (korábban a mű itt is ki volt állítva), akivel néhány gyors levélváltásnak köszönhetően még időben tisztázhattam a helyes darabszámot, így nem vontam le téves következtetéseket.
– A múzeumban eltöltött két évének mérlegét nézve akár a sikertörténet jelző is eszünkbe juthatna. Egy művészettörténész azonban ennél nyilván sokkal hosszabb távon gondolkodik, tervei vannak. Milyen vágyakat dédelget egy fiatal kutató?
Engem az érdekel elsősorban, hogy mi az erőssége és mi a gyengesége a múzeum 20. századi grafikai gyűjteményének; hogy hol lehet fejleszteni, hol vannak még feltáratlan területei. Érdekes megnézni, hogy hogyan válogattak elődeink a saját koruk művészetéből, és mi hogyan folytathatnánk ezt. Ahhoz, hogy a gyűjtemény élő maradjon, foglalkoznia kell a kortárs alkotásokkal is, ugyanis ami ma kortárs, az holnap már klasszikus.