Értékeink mentése és teremtése
Kárpáti Tamás újságíró a Hungarikonok-gyűjtemény történetéről
MúzeumCafé 41.
A gyűjtő egész otthona a szenvedélyéről mesél: a kert, a terasz, a lakás mind-mind – ahogyan ő nevezi – a magánmitológia színterei. Kezdetben családtagjainak kedveskedett: Alma lányának almás képeket, fiának bohócokat gyűjtött. Festettek neki a barátokká lett interjúalanyok, adtak képeket, tárgyakat a régi barátok. A lassan hatalmassá váló kollekció tudatosságra, műgyűjtésre inspirálta Kárpáti Tamást. Aztán jött az ötlet: a múlékony tárgyak is váljanak egy-egy műalkotás részévé; már csak a művészeket kellett hozzá játékra buzdítani. Így születtek a Hungarikonok, amelyek neves emberek rekvizitumait szövik bele kortárs alkotásokba. A ma már több mint száz darabból álló gyűjtemény az elmúlt években több alkalommal is bemutatkozott itthon és a határokon túl ; ennek nyomán jöttek a külföldi hírességek emlékei is, amelyek megszülték az Eurikonokat és a Worldikonokat. Kárpáti Tamás gyűjteménye idén májusban megkapta a Magyar Olimpiai Bizottság Fair Play díját, és meghívást kapott a 2015-ös Milánói Világkiállításra is.
A Hungarikonok gyűjteménye évtizedek szenvedélyének különleges termése. Az újságírói szakma, a barátságok adták a kezdeteket? Hogyan lett gyűjtő?
Fiatal újságíróként többször készítettem interjút idős képzőművészekkel. Így jutottam el többek között Reich Károlyhoz, Barcsay Jenőhöz, Amerigo Tothoz. Tot Alma lányomnak három piciny almát rajzolt – ez volt a gyűjteményem első darabja. Kezdetekben a fiamnak bohócokat, a feleségemnek vitorlásokat ábrázoló képeket gyűjtöttem. A komoly, tudatos gyűjteményépítés csak később, a „Mesterecsetekkel” kezdődött. Sikerült megszereznem Rippl-Rónai József krétáját és egy krétarajzát, majd Bernáth Aurél, Hincz Gyula, Molnár-C. Pál ecseteit, Borsos Miklós lúdtollát, Hencze Tamás festőhengerét. Barcsay Jenő ecsetéhez nem találtam képet. A Barcsay-tanítvány Fehér Lászlót kértem meg, hogy komponálja bele az ecsetet egy alkotásába. Így született meg a későbbi Hungarikon-gyűjtemény első műve, amelyhez Nádas Péter írt nagyon szép szöveget. Aztán egyre fontosabb lett ez a „játék”. Korábbi művész-interjúalanyaimat, barátaimat kértem fel, készítsenek műveket a tárgyak felhasználásával. Faludy György botja, Pege Aladár bőgővonója és sok más tárgy hamar művészre talált. Hamarosan itt álltam egy gyűjtemény kellős közepén.
Olyan tárgyakat gyűjt, amelyekhez személyes történetek fűzik. Fontos, hogy olyan alkotások szülessenek, amelyek továbbmesélik a történeteket? Emlékállítás?
„Szellemi rongygyűjtőként” mindent eltettem; ez a szenvedélyem rendeződött gyűjteménnyé, amikor azzal szembesültem, hogy utódaim, akiknek ezek a tárgyak már nem lesznek fontosak, alighanem lomtalanítják majd a kacatjaimat. Nem akartam, hogy erre a sorsra jussanak. Míg rendet raktam közöttük, azt láttam: erős kisugárzásuk, vonzerejük van; ezért is találtak olyan könnyen egymásra művészek és a gyűjtésem darabjai.
Tandoritól is van rekvizituma. Az ő szavaival élve: maga a talált tárgyak megtisztítását végzi el?
Tandoritól természetesen sapkám van, és szöveget is írt Pauer Gyula Fekete párduc című alkotásához, amelybe Pauer Grosics Gyula futballmezét applikálta. Mint a fogaskerekek, úgy kapcsolódnak egymáshoz a tárgyak, a művek és a hozzájuk írt szövegek. A Hungarikonok-gyűjteményt először Csorba Csilla főigazgató meghívására a Petőfi Irodalmi Múzeumban állítottuk ki; ekkor vetődött fel, hogy szülessenek írások is a művekhez. Bár többek között Parti Nagy Lajos, Kukorelly Endre, Jókai Anna, Garaczi László, Kányádi Sándor, Grecsó Krisztián írták ezeket, kevéssé ismertek. Tervezem, hogy albumot készítek ezekből is.
Maga kéri fel az alkotót, vagy a tárgy „talál rá”?
Eleinte a művészek választottak, de sokszor magam látom meg a tárgyakban az alkotókat. Cziffra György kottáskönyve Barabás Mártont juttatta eszembe. Solti karmesteri pálcája Vinczellér Imre után kiáltott, aki rengeteg zenei témájú képet festett. Kentaur szenvedélyesen gyűjti az írógépeket; tudtam, ha bekerül egy írógép a gyűjteményembe, őt kérem fel. Később Karinthy Márton tényleg nekem adta a család egykori gépét, Kentaur pedig a klaviatúrán úgy rendezte át a betűket, hogy azok az Előszó első két sorát, a „Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek” feliratot adják ki. Harasztÿ István Édeske Szabó István filmrendező csapóját hangos mobilszoborba építette, amelyen a „Figyelem, csapó!” Harasztÿ hangján szól. Kezdetekben a „nagy öregeket”, Konok Tamást, Nádler Istvánt, Gyémánt Lászlót, Kass Jánost kértem fel a játékra. A többség belement. Később sok fiatal képzőművész, hallva a gyűjteményről, maga keresett meg engem.
Személyesen kötődik minden egyes tárgyhoz. Vannak kérései? Volt már elégedetlen az elkészült alkotással?
Nagyon változatosak a munkafolyamatok. Sokszor már csak a kész művet látom, olykor a vázlatokba is bepillanthatok, követem a készülő munkát. Gábor Áron Kertész Imre Borsalino kalapját szögesdrótba komponálta; ennek számos vázlatát nézhettem meg a végleges mű elkészülése előtt. Láttam, Áront milyen mélyen megérintette a téma. De arra is volt példa, hogy a felkért művész, bár többször nekifutott az alkotásnak, nem tudott mit kezdeni a tőlem kapott tárggyal. Ezek egyébként mind „szerelemmunkák”: az anyagköltséget én finanszírozom, de a művészek szerelemből alkotnak. És igen, mindegyikhez személyes emlékek kötnek. Bár ajánlottak fel, de olyan tárgyat nem fogadok el, amihez nem köt személyes kapcsolat.
Egy-egy műnek több olvasata is van: egyrészt emlékállítás, másrészt önálló műtárgy, ami magában hordozza készítője stílusjegyeit is. Általában melyik válik hangsúlyossá?
Akkor vagyok boldog, ha mindez szimbiózisban él egymással. Asszociációk láncolata a tárgytól eljutni a műig. Évekkel ezelőtt megkaptam Radnóti Zsuzsától Örkény István zsebóráját. Azonnal Szikora Tamásra gondoltam, hiszen Örkényről a Tóték, arról a dobozolás, a dobozokról pedig Tamás jutott eszembe. A kép emlékállítás Örkénynek, de ott van rajta Szikora összetéveszthetetlen kézjegye is; messziről ordít, hogy ez egy Szikora-kép.
Ha a látókörébe kerül egy fontos tárgy, mit tesz meg a megszerzéséért?
Mindig vannak olyan tárgyak, amelyeket meg szeretnék szerezni – és mindig bukkannak fel újak is, amelyeket szintén meg szeretnék szerezni. Általában sikerül, sőt szívesen adják, mert tudják, hogy jó helyre kerülnek a féltett emlékek. Persze hogy a legjellemzőbb tárgyait szerezzem meg valakinek, az sokszor remény csak. De sokat megyek, beszélgetek, tárgyalok, hogy egy-egy tárgya nálam lehessen. Legutóbb Wichmann Tamás kenulapátját és Széchenyi István gyógyszerestálkáját kaptam meg. Rengeteg olyan emlék van a birtokomban, amelyek még alkotókra várnak. És vannak alkotók is, akik elindították a fantáziámat. Tóth György fotográfus munkáit nagyon szeretem, be akartam vonni ebbe a munkába. Így született meg a Magyar Múzsák sorozat: hét művészről – táncosnőről, színésznőről, írónőről, képzőművésznőről – születtek és születnek még aktfotók, és itt is megjelennek majd mellettük a rájuk jellemző kellékek: a balett-táncosnő cipője, a színésznő maszkja… Tóth György nagyon finom fotói és ezek a tárgyak tehát hasonló szellemiségben születnek, mint maga az egész gyűjtemény. És külön örülök annak, hogy ezzel a sorozattal a fotó is létjogosultságot kap a kollekcióban.
A gyűjteményébe számos olyan tárgy került, amely ma már halottak emlékét őrzi. Nehéz elkérni ezeket a hozzátartozóktól? Miért adják magának a féltett kincseiket?
Mindegyiknek saját története van. Kodály metronómja is érdekes úton került hozzám. Vásáry Tamástól kértem el az általa színes ceruzákkal preparált kottáit. Már jöttem el tőle a „zsákmánnyal”, amikor megmutatta ezt a metronómot. Nem kellett volna, hiszen innentől kezdve az hajtott, hogy megkaphassam. Végül Vásáry is belátta, méltó helye lesz a gyűjteményben, és ideadta. Ez a gyűjtemény nem a mának, a jövőnek készül, hiszen reményeim szerint évtizedek múlva is méltó emléket állít majd a tárgyakon keresztül.
Mindez tehát egyfajta „leletmentés”?
Értékmentés, értékőrzés, értékteremtés. Számos olyan rekvizitum van a gyűjteményben – a Cziffra-kottáskönyv, Nicolas Schöffer homokórája, Pierre Székely szemüvege, Szalay Lajos ecsetjei, Vaclav Nizsinszkij tarotkártyája –, amelyik emiatt tért haza külföldről.
De ezek egy vitrinben nem képviselnék ugyanazt az értéket?
Önzőbb vagyok annál, mint hogy egy vitrinben nézzem őket. Így, ebben a formában sokkal komplexebb megmutatási lehetősége van. Dunaszerdahelyen, ahová elvittük a kiállítást, osztályfőnöki óra keretében dolgozták fel a diákok a témát. Számomra fontos az érintés varázsa is, hogy meg lehessen fogni, simogatni a tárgyakat. Hogy a megtapintásával átjöjjön a tárgyak múltja, a használója, aki érintette azokat. Ez csak így lehetséges. Itt áll a házban Farkas Ádám szobrász műve, aki Borsos Miklós vésőkészletét applikálta márványba. Nincs alkalom, hogy ne érinteném meg, amikor elmegyek mellette. Izgat az is, hogyan állják ki ezek a tárgyak az időt. Kertész kalapjából, Garas Dezső Minarik-kalapjából mi marad évtizedek múltán? Ez előre vetíti a jövő munkáját is: szükség lesz ezeknek a műveknek az állagvédelmére. Arra törekszem, hogy láthatóvá tegyem mindenki számára a gyűjteményt. A műtárgy akkor lélegzik, ha látható, ezért is élek minden kiállítási lehetőséggel.
Ma a személyes történelem, a még élő, aktív emlékezet teszi érdekessé ezeket a műveket. De vajon évtizedek múlva mitől maradnak majd izgalmasak? Ha lekopnak róluk a személyes történetek, mindegyik „pusztán” egy-egy képzőművészeti alkotás lesz a néző szemében.
Fikció erről gondolkodni. De valóban annyi történetet, barátságot hordoznak az egyes tárgyak, hogy azt érdemes megírni. Egy-egy alkotásnak persze így nagyon hosszú, szövevényes leírást kellene kapnia, hiszen el kellene mesélni mindent, ami hozzájuk köt. A Barcsay ecsetjét el is kezdtem már megírni – kiderült, többoldalnyi sztori van benne. Messzire visznek a visszaemlékezések – de kapaszkodót is nyújtanak az alkotások megértéséhez.
A gyűjteménynek a lakása ad otthont. A kiállítások alkalmával más terekbe, más összefüggésekbe kerülnek a művek. Más lesz az olvasatuk, más lesz a hangsúlyuk, amikor kilépnek ebből a térből az idegenbe?
Sok helyen állítottam ki: a balatonfüredi Vaszary-villában, az egri várban, Rómában az Akadémián, Bécsben, Londonban. A Nemzeti Múzeum is kért kölcsön műveket tőlem egy kiállítására. A házunk valóban sajátos helyszín. Magánmitológia. Hogy hogyan változik ez a mitológia a kiállítóterekben? Függ a kiállítások rendezésétől, a helyszíntől, a látogatók befogadásától. Volt olyan kiállítás, amit én másképpen rendeztem volna.
Meddig növelhető a gyűjtemény?
Korábban úgy gondoltam, száznál megállok, de most már százkettőnél tartok. És megszülettek az elágazások, az Eurikonok, a Worldikonok, amelyek túlmutatnak a Hungarikonok gyűjtési körén. Niki Lauda sapkáját, John Lennon nyakkendőjét, Jiři Menzel pulóverét, Frida Kahlo ecsetjét nem hagyja ott az ember csak azért, mert nem magyar. Persze hogy elhoztam, és meg is találták a maguk helyét.
Jövőre a Milánói Világkiállításra hívták meg a Hungarikonokat. Vajon ezek a tipikusan magyar történetek mit tudnak mondani a külföldi nézőknek?
Ezért kap nagy hangsúlyt a képzőművészet: hogy befogadhatóvá tegye a számunkra ismert, személyes történeteket a külföldiek számára is. A gyűjteményben csak néhány világszerte ismert magyar van; ismerik Bartókot, Kodályt, Rubik Ernőt, Puskás Öcsit, de sokakat nem. A 2015-ös Milánói Világkiállításon is az ismertebb, külföldön is híres magyarok tárgyait, az ezekből született alkotásokat állítjuk ki. És fontos szerepet kapnak majd az Eurikonok is: a világhírességek átvezetnek a kevésbé ismert, de számunkra fontos magyar személyekhez is.