A festmény, amit ajándékba kapott a náci birodalom diplomatája
MúzeumCafé 13.
Napfényes délelőtt, vagy viharos délután volt 1893 áprilisában, amikor a Szépművészeti Múzeum képviselői megjelentek a Képzőművészeti Társulat által a régi Műcsarnokban rendezett Lenbach-kiállításon, hogy a múzeum kortárs gyűjteményét új darabokkal gyarapítsák? Nem tudjuk, és történetünk szempontjából mellékes is, mivel az eset sem keltett feltűnést a városban. A vétel lebonyolítása a muzeológusok szokásos napi gyakorlatához tartozott, és képmás sem volt szenzációt keltő darab. Kiválasztásában bizonyára szerepet játszott a Német Birodalom és Magyarország közötti jó politikai kapcsolat igazolásának szándéka, ezért nem számított, hogy nem egyedi portréval, hanem a német nemzet nagyjáról sorozatban készített, kissé fáradt kivitelezésű, ikon-szerű ábrázolással gyarapodott a 19. századi külföldi gyűjtemény.
A budapesti tavaszi kiállítás napjaiban egy távoli, poroszországi kisvárosban szolgálatot teljesítő katonatisztnek egészséges fiúgyermeke született, aki a keresztségben az Ulrich Friedrich Wilhelm Joachim nevet kapta. A hadseregből kiábrándult apa más életet szánt fiának, gazdasági szakembert akart nevelni belőle, így az I. világháború előtt Franciaországba és Kanadába küldte dolgozni. A 21 éves ifjú a háború kitörésekor hazafiúi érzésektől vezérelve visszatért, a harcokban tanúsított hősiességéért I. osztályú Vaskereszttel tüntették ki. Úgy tűnt, diplomáciai karriert fog befutni, hiszen rábízták a kulcsfontosságú isztambuli német nagykövetség vezetését. Közben megismerte, majd 1920-ban feleségül vette a világhírű német pezsgőgyáros, Otto Henkel leányát. Ezt követően Joachim von Ribbentrop Hitler elszánt követőjévé vált, ám mivel származása és érdekgyanús házassága miatt kevéssé bíztak meg benne párttársai, hűségét bizonyítandó ő lett az egyik legkegyetlenebb nemzetiszocialista politikus. Kiterjedt külföldi és hazai társadalmi kapcsolatai miatt munkáját Hitler hasznosnak ítélte, és előbb diplomataként foglalkoztatta, majd 1938-ban kinevezte birodalmi külügyminiszterré.
A két párhuzamos történet, amely ugyanazokban a tavaszi napokban vette kezdetét, a II. világháború idején fonódott össze, amikor a német-magyar barátság szimbólumaként Lenbach képe a német külügyminiszternek szánt ajándékká változott. 1942 januárjában Joachim von Ribbentrop német birodalmi külügyminiszter Budapestre látogatott. A Horthy Miklós kormányzóval és vezérkari tisztjeivel folytatott tárgyalás tétje az volt, hogy Németország kikényszerítse a magyar hadsereg erőinek bevetését a keleti fronton. Adolf Hitler ultimátumának nem lehetett ellentmondani, így a Vezér hű csatlósa elégedetten parádézhatott a magyar fővárosban, miközben már megkezdődtek az előkészületek a 2. magyar hadsereg egységeinek a Don-kanyarba szállítására. Bárdossy László miniszterelnök és Hóman Bálint kultuszminiszter minden módon kedvében akart járni a német külügyek irányítójának, ezért a Hősök terén rendezett katonai díszszemlét követően meg- invitálták a magas rangú vendéget és annak népes kíséretét a szomszédos Szépművészeti Múzeumba. Az intézményt nem érte váratlanul a látogatás, hiszen Csánky Dénes igazgató néhány nappal korábban a miniszter kedvére való kiállítást rendeztetett be a múzeum földszinti termeiben. A falakra a német vezető által kedvelt 19. századi francia, spanyol, német és magyar művekből válogatott anyag került, a termekbe rokokó ülőgarnitúrát állítottak fel. Francisco Goyának egy, a karaktert nagyszerűen megragadó női képmása dominálta a termet, mellé olyan remekművek kerültek, mint Paul Gauguin fekete sertései, Éduard Manet legyezős hölgye, Paul Cézanne büfé-csendélete, és Pierre Puvis de Chavemnes, Gustave Courbet, Henri de Toulouse-Lautrec, Claude Monet, Maurice Utrillo és Maurice Denis képei, a múzeum gyűjteményének legértékesebb darabjai. Ez a békebeli szalont idéző környezet teljességgel ellentmondott az épület üres termeiből áradó baljóslatú hangulatnak, ami 1942 elején, Magyarország háborús szerepvállalásának kezdeti időszakában érthető is volt. Tudnunk kell, hogy a múzeum a háború idején is részlegesen nyitva tartott, de a legértékesebb művek már egy ideje ládák mélyén pihentek az épület pincéjében. A finom ízlésű gyűjtőként ismert Ribbentrop látogatására kiválogatott darabok nemcsak a boldog békeidőket idézték fel, de megfeleltek a hivatalos birodalmi kultúrpolitika szigorú elvárásainak is. Goya és a francia impresszionisták művei, Böcklin, Stuck és Lenbach festményei, valamint a már kanonizált 19. századi magyar mesterek együttes kiállítása szimbolikus jelentéssel bírt, hiszen néhány éve múlt csak, hogy a nemzetiszocialista kultúrpolitika nagyszabású kiállításokon keresztül mutatta be, milyen művészetet tart kívánatosnak és mit üldözendőnek. Hitler teljhatalmat adott Goebbelsnek az úgynevezett „elfajzott művészet” kiirtására, képviselőinek lehetetlenné tételére, a német nép pedig lelkesen szemlélte a hatalmas kiállítótermeket megtöltő kiátkozott modernizmust Münchentől Berlinen át Nürnbergig és Hamburgig. Magyarországra szerencsére nem gyűrűzött be ilyen mértékben a zsidó származású művészek elleni hadjárat, mégis kevésbé volt aggályos a 19. századi művészet biztos talaján maradni, főként pedig a Német Birodalom történelmi felemelkedését hangsúlyozni Adolf Hitler bizalmasa előtt. Ezért a látogatás végeztével a magyar kormány képviselői ünnepélyes keretek között Ribbentropnak ajándékozták a gyűjteményből Otto von Bismarck említett arcképét.
Az ajándékozás gesztusa nem volt egyedülálló, sőt bevett szokásnak kell tekintenünk a szövetségesek között. Gian Galeazzo Ciano olasz külügyminiszter 1938-as budapesti látogatásakor két Markó Károly tájképet kapott ajándékba, más alkalmakkor Horthy kormányzó és Hóman kultuszminiszter is kedveskedett képzőművészeti tárgyakkal Hitlernek és Göringnek, sőt a szövetségi rendszerhez tartozó bolgár elnöknek is. Azonban érdemes megjegyeznünk, hogy az elajándékozott műtárgyakat a miniszterelnökség minden esetben megvásárolta a múzeumtól, és a vételárból az intézmény hasonló darabokkal pótolta ki gyűjteményét. Így az ajándékok jogi értelemben nem írhatók a háborús veszteségek listájára, bár az elhurcolt javakhoz hasonlóan Németországba kerültek. A háború után a müncheni székhelyű, de amerikai irányítású Central Art Collecting Point-ban gyűjtötték össze a külföldről elhurcolt javakat, s innen alapos vizsgálat és igazoló eljárás után sorra visszaadták azokat jogos tulajdonosaiknak. A folyamat lezárulása után az amerikai szervezet a bajor kormányra bízta a különféle okokból mégis itt maradt műtárgyak őrzését, így a Magyarországról ajándékként elszármazottakat is. Az 1955-ben életbe lépett párizsi és bonni megegyezés értelmében restitúció alá estek az ajándékok is, ennek alapján a Szépművészeti Múzeum 1968-ban kísérletet tett a művek felkutatására, de a Lenbach-portré mellett Szinyei Merse Pál Vénasszonyok nyara című képének hollétéről ma sem tudunk. Egyedül F. Adam Sétalovaglás előtt című festményét – amelyet 1943-ban ajándékoztak Hermann Göringnek – sikerült fellelni a Bayerischen Staatsgemäldesammlungen leltárkönyvében. Úgy tűnik, a Vaskancellár egykor Budapesten volt és talán örökre elveszett képmása egyelőre a Vanitas csendes szimbóluma marad.