Hevesi Lajos, a századforduló legjelentősebb bécsi szakírója
Orvosnak készült, újságírónak hívták, kritikus lett belőle
MúzeumCafé 15.
Száz esztendeje, 1910. február 27-én vasárnap este főbe lőtte magát bécsi otthonában egy öregedő úr, Ludwig Hevesi, a bécsi művészeti élet szürke eminenciása. Máig talány, miért lett öngyilkos ez a zárkózott, de mindenki által tisztelt és sokak által őszintén szeretett kritikus. (Valószínűleg nem akarta vállalni súlyosbodó betegségének konzekvenciáit, megvárni, amíg mások segítségére szorul.) Temetésén ott volt a császárváros művészeti és irodalmi elitje, Gustav Klimt, Otto Wagner, Hermann Bahr, Arthur Schnitzler; az összes jelentős napilap a legteljesebb elismeréssel az első oldalon ismertette munkásságát. Manapság nemcsak Magyarországon, de Ausztriában is keveset tudnak róla. A szakma többnyire csak az általa két kötetbe szerkesztett művészetkritikáit ismeri, az Acht Jahre Secessiont és az Altkunst – Neukunst: Wien 1894–1908-at, vagy a kétkötetes Oesterreichische Kunst im 19-ten Jahrhundert című jelentős összefoglalást. A kutatók ezekből a frissen, színesen megírt forrásmunkákból merítik a szecesszió- kiállítások és művészmonográfiák „háttér-információit” és legtalálóbb képelemzéseit.
Nemigen köztudott, hogy magyar származású volt, és bár bécsivé lett, identitása egész életében többrétegű volt. Mindvégig magyar állampolgárként, magyar útlevéllel utazott, Kossuth- szakállt viselt és sujtásos fekete magyar kabátban, atillában járt. Bár bécsi barátai azt tudták róla, hogy magyar, de azt csak alig néhányan, hogy zsidó származású, és hogy eredeti neve Lővy volt. Ki is volt hát ez a tárcaíró és műkritikus, aki pedig igazán megérdemelné, hogy száz évvel a halála után újra bekerüljön a köztudatba?
Heves megyei zsidó családból származott. Orvos apja a szabadságharcban a magyar oldalon állt és családját is hazafias szellemben nevelte. 1843-ban született fiát is orvosnak szánta. Lajos a pesti piarista gimnáziumban tanult, majd Bécsben az orvosi egyetemre iratkozott be, de rendszeresen hallgatta a klasszika filológiai és esztétikai előadásokat is, és hogy megéljen, rengeteget fordított magyarról németre. Pár évvel idősebb rokona, Ágai Adolf révén (aki szintén az orvosi egyetemen tanult, de hamar újságírásra adta a fejét) rövidesen kapcsolatot talált a Bécsben élő magyar újságírókhoz, Falk Miksa köréhez. Ez az újságíró-gárda fontos publicisztikai szerepet játszott a kiegyezés előkészítésében és az ezt támogató közhangulat megteremtésében. Amikor Falk főszerkesztő lett a Pester Lloydnál, 1866-ban Hevesit is hazahívta a lap munkatársának, aki így abbahagyta orvosi stúdiumait és végképp az újságírásnak kötelezte el magát. 1867 és 1875 között igen sok német és magyar nyelvű lapba írt, a Borsszem Jankó szerkesztőgárdájához tartozott és életre szóló barátságot kötött az akkori irodalmi fészek, a Kávéforrás törzsasztalához tartozó literátorokkal, elsősorban Dóczy Lajossal. A kortársak „Fiatal magyaroknak” nevezték ezt a kis társaságot, amelynek a tagjai az ország modernizálásán ügyködtek.
Hevesi legszívesebben a festőművészetről és az építészetről írt, bár eleinte – mint minden tárcaíró – ő is „mindenes” volt. Művészetkritikáit nagy körültekintéssel és műgonddal írta, így hamarosan rábízták a legtöbb ilyen esemény ismertetését a lapnál, amennyiben a „nagy öregek”, Henszlmann, vagy Ipolyi nem foglalkoztak a témával. Ekkoriban még szépirodalmi ambíciói is voltak az ifjú újságírónak, aki baráti körében híres volt humoráról, finom iróniájáról. Heti tárcái, a Pester Briefe (Pesti levelek) és a Pester Bagatellen mellett időről időre Wiener Briefe címmel bécsi kulturális eseményekről is tudósított. 1871-ben kezdte folytatásokban közölni ifjúsági regényét, a Jelki András kalandjait, ami nagy siker lett, a 20. század derekáig a magyar ifjúsági irodalom népszerű és fontos műveként többször is kiadták. A kortársak még 1900-ban is „magyar Robinson Cruso”-ként emlegették, és finn fordítása északon is igen sokáig népszerű maradt.
Az egyesített főváros első úti kalauzát is Hevesi írta, magyarul és németül, 1873-ban. (Rendhagyó módon a még fel nem épült, de tervekben és maketteken már létező monumentális állami középületeket és a Sugár – az Andrássy – utat is ismertette a turistáknak, jó egy évtizeddel megelőlegezve a város majdan kibontakozó arculatát. Munkásságának első évtizedéből összegyűjtött humoros írásai Karcképek az ország fővárosáról címmel jelentek meg 1876-ban magyarul. Egy ilyen indulással akár jeles magyar íróvá is válhatott volna a tökéletesen kétnyelvű, nagyreményű ifjú zsurnaliszta, de 1875 gyökeres fordulatot hozott az életében: áttelepült Bécsbe. Barátja, a magas rangú hivatalnok és író Dóczi Lajos a Fremdenblattnál, a K. und K. külügyminisztérium félhivatalos napilapjánál szerzett neki szerkesztői állást, így Hevesi a színházi-művészeti rovat vezetője lett ennél a rendkívül fontos, bár nem nagy példányszámú újságnál, amit Ferenc József elsőnek olvasott el naponta, és ezért minden udvarbéli tekintélynek és magas rangú állami hivatalnoknak is illett ismernie a cikkeit. Hevesi szerződése ekkor két évre szólt. Ettől kezdve minden erejéből azon volt, hogy minél tökéletesebben megfeleljen új megbízatásának, és a német nyelvű feuilleton mestere legyen. Bécsben volt kitől tanulnia, ragyogó tollú stiliszták, Ludwig Speidel, Ferdinand Kühnberger dominálták a napilapok tárcarovatait, de a kor elismert tudósai, írói, szakemberei is gyakran írtak magas színvonalú ismeretterjesztő
cikkeket a napilapokba. Hevesi szinte alázatos tisztelettel közeledett ezekhez a mesterekhez, megtanult tőlük mindent, ami megtanulható, és gyorsan megtalálta saját, egyéni hangját, amit hamarosan elismert a szigorú szakma is. Nyilvánvalóvá vált, hogy az ő erőssége az esztétikai bírálat, a műkritika, legyen bár témája színház, épület, szobor, vagy kép. Egykettőre kiderült, hogy Bécs éles szemű, rendkívül művelt és érzékeny művészetkritikust nyert a személyében, akinek az írásait nemcsak a császárvárosban, de az egész német nyelvterületen olvasták.
Hevesi ezt a pozícióját, mármint hogy Bécs egyik legtekintélyesebb művészetkritikusa lett, haláláig megtartotta. Minden jelentős bécsi kiállításról, új épület, vagy szobor avatásáról beszámolt. Munkaszerződésében kikötötték ugyan, hogy más osztrák, vagy német napilapba nem írhat, szerződésének ezt a pontját mégsem vehették komolyan, mivel a Fremdenblatt mellett 1876-tól újra rendszeresen írt a Pester Lloydnak is. Hevesi haláláig párhuzamosan írt tehát a bécsi és a magyar (budapesti) sajtóba (sokszor ugyanarról a kiállításról más-más hangsúllyal, bölcsen „tájolva” mondanivalóját), azaz mind a két fővárosban frissen, megbízhatóan tájékoztatta az aktuális művészeti eseményekről a közönséget. Míg a magyar művészetről már csak akkor írt, ha a magyarok külföldön, Bécsben, vagy Münchenben állítottak ki, a bécsi eseményekről, a Künstlerhaus kiállításairól, majd később a Secession minden egyes kiállításáról első kézből, friss, árnyaltan elemző híradást kaptak a Pester Lloyd magyarországi olvasói.
Bátran állíthatjuk, hogy kortársai között (a kritikus-gárdán belül) ő volt a legtájékozottabb, a legműveltebb. Többször beutazta Európát, ismerte múzeumait, legfontosabb művészeti centrumait. 1867-től kezdve megnézett minden párizsi világkiállítást, müncheni és berlini tárlatot, 1910-ig az összes velencei biennálét. Járatta a legfontosabb európai képzőművészeti szakfolyóiratokat, és vizuális memóriája legendás volt. Kikapcsolódásként rendszeresen lejárt Itáliába, hogy felfrissítse kvalitásérzékét. Hevesi azon kevés kritikusok közé tartozott, akik soha nem öregedtek meg, mivel mindig nyitott volt az újra: biztos ösztönnel ismerte fel a reménykeltő, friss festői kísérleteket a hatalmas méretűvé duzzadt nemzetközi kiállítások anyagában; „előítélettől mentesen” igyekezett megérteni az alkotó szándékát, feltárni az aktuális motívumokat, amik egy új stílus megteremtéséhez vezettek. Elfogadta a sokféle stílus, a különböző művészegyéniségek egymásmellettiségének létjogosultságát, és még akkor is jóindulattal közeledett egy-egy életműhöz, vagy képhez, ha az gyökeresen más ízlést, szemléletet, életérzést képviselt, mint a domináló korstílus, vagy az éppen nagy sikert aratott és általa is lelkesen támogatott bécsi Secession. Tolerancia, nyitottság, a szándék, hogy a mű belső üzenetét megértse, és hogy azt közvetítse a közönségnek, ezek voltak azok az erények, amelyek Hevesit képessé tették arra, hogy az értékes új mellé álljon. Soha nem abszolutizált egyedül értékes és aktuális törekvésként egyetlen stílust sem. Amikor Klimt legmerészebb szimbolikus stilizáló képeit dicsérte, a fiatal generáció becsmérlésével szemben hevesen védte Hans Makart festészetét, mint azét, aki a saját korában éppoly modern és korszerű volt, mint Klimt 1900-ban. A bécsi Secession 1898-ban épült és akkor ultramodern kiállítási pavilonjának bejárata fölött az ő jelmondata hirdette aforisztikus tömörséggel a bécsi modernek ars poétikáját: „Minden kornak a maga művészetét, a művészetnek a szabadságát” (mármint kell megadni). Az aktualitás, a korszerűség történeti jelenség és korhoz kötött, de a megingathatatlan alap az, hogy a művészetnek teljes szabadságot kell biztosítani a kísérletezés terén, hogy képes legyen a maga nyelvén kifejezni saját korának lényegét.
Bár Hevesi mindvégig írónak, literátornak is tartotta magát, és egy stuttgarti kiadónál (Alfred Bonz) vékony kötetekben rendszeresen kiadta irodalmi tárcáit és novelláit, képzőművészeti kritikáit csak a századforduló után gyűjtötte egybe. Első jelentős művészettörténeti munkája az Oesterreichische Kunst im 19-ten Jahrhundert egy német kiadó megrendelésére készült és 1903-ban Lipcsében jelent meg. Ez volt az osztrák művészet (építészet, festészet szobrászat, sőt iparművészet) első összefoglalása, amivel Hevesi egy máig érvényes kánonrendszert állított fel. Földrajzi-történeti kereteken belül, de kifejezetten Bécs-centrikusan tekintette át az Osztrák–Magyar Monarchia osztrák felének, Ciszlajtániának a művészeti termését, bevonva a legjelentősebb cseh és lengyel festőket is – nemzeti identitásuk hangsúlyozásával. A magyarok, mint jogi szempontból és kulturálisan is külön ország fiai természetesen kimaradtak ebből az összefoglalásból.
A másik, már említett két vaskos kötet valójában napi kritikáinak antológiája, az Acht Jahre Secession 1906-ból és az Altkunst – Neukunst 1909-ből. Az első a Secession kiállításainak legautentikusabb forrása 1897 és 1905 között, a második a következő három év fontos művészi eseményei mellett a régebbi korok mestereiről, témáiról írt, és általa fontosnak tartott cikkeinek a válogatása. Tudta, hogy összegyűjtött kritikái a kor nélkülözhetetlen dokumentumai lesznek. Óriási szaktudással, bölcs mértékletességgel és pszichológiai éleslátással volt képes a kvalitást támogatni, ahol csak tudta, teljesen önzetlenül a tehetségek útját egyengetni. Hevesi számára minden kor és minden irányzat képviselője becses volt, amennyiben magas művészi kvalitású munkákat teremtett. Amit szigorúan elítélt, az a rutin és a slamposság, a felületesség volt. De jobban szeretett dicsérni, mint dorgálni, így inkább hallgatott – ha lehetett – a gyenge produkcióról. A kortársak jól látták életműve ritka kettősségét: egyszerre volt precíz filológus, szaktudós és az illanó hangulatot, pillanatnyi életérzést impresszionisztikus könnyedséggel megragadó író, aki maga is művész, a műelemzés művésze volt.