Hogy kell jól kisütni a kenyeret?
A siófoki 320° Művészeti, Kulturális, Oktatási és Technikai Központ múltja, jelene, jövője
MúzeumCafé 24.
Hullámzó gabonatáblák és kertvárosi utcácskák közé szoruló, fél évszázados, lerobbant ipari épület egy dunántúli kisváros szélén – nem éppen olyan helyszín, ahová első hallásra egy nemzetközi léptékű kulturális teret képzel el az ember. Vannak azonban, akik igen, és ők – stílszerűen – évek óta „élesztik” a siófoki kenyérgyár új világát. A kenyérsütés hőfokáról elnevezett, 320°-nak keresztelt kiállítótér különös érdeklődéssel tölti el jelen sorok íróját: csak egy gabonatábla választja el szülői házát a kenyérgyártól, így a város többi lakójával együtt gyerekkora óta ismeri a téglás-tornyos épületet. De kik azok, akik valami gyökeresen mást, egy óriási lehetőséget látnak ebben az egyszerű, funkcionális építményben?
Tavaszi esőben várok a projekt atyjára Siófokon, a kenyérgyár kapujához vezető zsákutcában. A bejárat körül tyúkok kapirgálnak, a kopott gyárudvaron öreg kutya néz maga elé. Ebből a miliőből indul el a ma még kibontakozására váró álom. Időközben befut Juhász László, s besétálunk a nyári szezonra készülő, hatalmas kiállítótérbe. Hogy ki is ő? „Senki – válaszolja lakonikus tömörséggel, majd hozzáteszi –, mondjuk úgy: a 320° ötletgazdája.” Annyit azonban mégis megtudunk róla: Pécsen végzett matematika-népművelés szakon, majd gyártásvezető lett a Pannónia Filmstúdióban, hogy később a családi barkács-műszaki vállalkozást vigye tovább. Közben felnőtt fejjel üzleti tanácsadást is tanult. A hol grandezzával gesztikuláló, hol hirtelen visszafogottá váló ötletgazda az üzleti élet és a művészvilág felé is kiterjedt kapcsolati hálóval rendelkezik. „Hat rám a hideg, racionális gondolkodás és az idealista elkötelezettség is.” De leginkább a művészeti menedzselés a szívügye: a 320° szervezését is egyfajta kulturális producerségnek fogja fel – persze a mecenatúra mellett.
A kiállítótér atyja úgy véli: „Az elmúlt hetven évben megölték a mecenatúra kultúráját: hiányoznak a Hatvanyak, a Márffyk, a dinasztiák.” Az utóbbi években viszont szerinte is erősödik a mecenatúra Magyarországon. Juhász László maga is gyűjtő. „A 320°-ot viszont nem magamnak csinálom, és ezt nem engedem a kollégáknak sem. Üldözöm az elefántcsonttorony híveit, az önmagukat építőket.” Úgy fogalmaz: ismeri a művészek és a kurátorok érzékenységét, de azt szeretné, hogy a 320° maga legyen a hívó szó. Hat éve vágott bele a nagy terv megvalósításába: 2005 körül futott bele a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület elraktározott gyűjteményébe. Több száz érdekes munkát talált a hatvanas évektől a nyolcvanasokig. „Méltatlannak tartottam, hogy egy raktárban tartják őket.” Felvette a kapcsolatot az egyesülettel, mivel szerinte volt annyira gazdag az anyag, hogy bemutassák azt a nagyközönségnek. Juhász Lászlónak Siófok az otthona és a szülővárosa, így a balatoni városban keresett helyet a gyűjteménynek. „Több száz képről, szoborról, grafikáról volt szó, ami sok helyet igényelt.” Így futott bele a kenyérgyár akkor már évek óta használaton kívül álló épületébe, amelyben az ezredforduló táján sütöttek utoljára kenyeret. „Itt még súlyos gépek voltak, és élesztőszag, egér, patkány, lom…” – emlékezik vissza az első bejárásra Juhász. A kenyérgyár a Dunántúli Sütödék tulajdonában állt, és csak egy tervük volt az ingatlannal: minél hamarabb eladni.
Juhász László a kezdetektől Siófok városát akarta bevonni vásárlónak, de a helyi politika először nem támogatta a terveket. Végül Juhász két szerződést kötött az ingatlan tulajdonosával: vevőkijelölési jogot szerzett, és bérbe vette a kenyérgyárat. „Szükség volt a bérletre, hogy ki tudjuk takarítani az épületet, majd elkezdjük szervezni a kiállításokat.” A hasznosításra végül a város adta be a pályázatot az NFÜ-höz, persze Juhászék hathatós támogatásával. „Lobbiztam minden szinten, minden pártnál” – ismeri el az ötletgazda. Ebben az időszakban úgy érezte, mindenki egyfajta kultúrházat képzel el a kenyérgyárban, de ő jóval nagyobb projektet akart létrehozni. A pályázatot azonban mégis elutasították. Juhász ekkor úgy döntött: még egyszer nekifut, s végül elérte, hogy a Balatoni Fejlesztési Tanácson, a Dél-dunántúli Fejlesztési Tanácson, a Nemzeti Fejlesztési Ügynökségen keresztül végül eljussanak odáig, hogy 2,2 milliárd forintos támogatást különítsenek el a Dél-Dunántúl régióban létrehozandó, turizmusra is építő művészeti-tudományos-oktatási központra. A fideszes vezetésű város hozzájárult, hogy ehhez a támogatáshoz további 1,46 milliárdot ad a saját büdzséjéből. Így ma hatalmas összeg, 3,66 milliárd forint áll készen arra, hogy egy különleges kulturális projekt jöjjön létre Siófok kertvárosában – legalábbis elvileg.
2010 tavaszán megalakult az új kormányzat, amely az összes kiemelt beruházást felfüggesztette. „Minden adott volt, de a kormánydöntés nem született meg arról, hogy a támogatást megkapja a 320°.” Több mint egy éve tart már ez a várakozásteli állapot. Juhász – miközben igyekszik a lelket tartani a munkatársaiban – úgy tudja, hogy 2011 harmadik negyedévében tér vissza a kormány a kiemelt beruházásokra. „Mi természetesen készen állunk, sőt időközben aktualizáltuk is a terveinket” – teszi hozzá.
Az első időben bérlettel oldották meg a kiállítótér működtetését, de a Dunántúli Sütödék továbbra is inkább el akarta adni a gyárat. Juhász végül előbb megvette az ingatlant, majd 2009 tavaszán – mivel a város által beadott pályázathoz szükséges volt a város tulajdonjoga – Siófoknak adta el az ingatlant 396 millió forintért. Juhász László ezután kötött egy használati szerződést, amelynek alapján mind a mai napig ő működteti és fejleszti a Siófok tulajdonában álló kenyérgyár kiállítótereit. „Minden, ami fal, a városé, a többi az enyém. 2010 óta pedig várunk a nagy projekt elindulására” – foglalja össze a jelenlegi helyzetet. Addig is a saját pénzéből finanszírozza a kiállításokat a 17 ezer négyzetméteres ingatlanon található, négyezer négyzetméteres beépített területen. Évente mintegy tízmilliót költ el a jelenlegi állapot fenntartására.
A jövőbeli állapotot pedig már régen megálmodták: a külsőre vonatkozó vízió szerint Siófoknak, sőt az egész Balaton-térségnek is kellene hogy legyen egy olyan izgalmas, ikonikus épülete, amely önmagában, építészetileg is vonzza a látogatókat. „Nézzük meg a Bilbao-effektust! Egy poros, ipari város volt, amelyben felhúztak egy fantasztikus múzeumépületet. Egy évtized kitartó munkájával, egy épület hatására megváltozott a város, és ma kétmillió feletti látogatóval büszkélkedhetnek” – beszél a lehetőségekről Juhász László. „Egy város átalakult egy épület miatt.” A 320° ötletgazdája szerint a Balaton természeti csoda ugyan, de szükség van mellette különleges emberi alkotásokra, messze híres épületekre is.
Juhász László sommás ítéletet mond a régió kortárs építészetéről: szerinte nem jött létre számottevő modern épület sem Magyarországon, sem Kelet-Közép-Európában az elmúlt évtizedekben. „Hiszi, hogy a kenyérgyárból világhírű épület lehet?” – tesszük fel a szkeptikus kérdést. „Nem hiszem, tudom!” Siófok önkormányzata 2010 márciusában írt ki nemzetközi építészeti pályázatot a kenyérgyárból és a környezetéből álló 320° Művészeti, Kulturális, Oktatási és Technikai Központra. Több mint ötven pályázat érkezett, belföldről és külföldről egyaránt. Olyan épületet akartak, ami mellett nem veszik el a kenyérgyár formai értéke. A pályázat I. díjas pályaműve Tarnóczky Tamás Attila (Építészkohó Kft.) alkotása lett. A bírálóbizottság – amelynek elnöke Moravánszky Ákos volt – „ikonikusnak és emblematikusnak” látta a terv „markáns és erőteljes gesztusát”, méltányolta az építmény „egyediségét és eredetiségét”. A bizottság szerint „az új épület léptéke bátor és arányos”.
A külsőhöz méltó tartalom kialakítását célozza a belső vízió is: összművészeti kiállítóhelyet képzeltek el, amely a látványművészetekre koncentrál, miközben a tudományos ismeretterjesztés is fontos szerepet kap benne. Európai szintű, európai színvonalú intézmény létrehozása a cél. 2008-ban Frank O’Gehry-; 2009-ben kínai fotóművészeti és plakátkiállítás, valamint graffitipályázat; 2010-ben pedig mexikói fotográfia, balatoni plakátkiállítás és szoftverművészeti installáció volt az intézményben. A 2011-es évad a Nyaraló Műveké: a harminc alkotó kétszáz műtárgyát bemutató kiállítás alapos keresztmetszetet ad a kortárs képzőművészet két jelenleg virágzó területéről, a fotográfiáról és az installációkról. Szilágyi Lenke, Németh Dániel, Surányi Miklós, Perlaki Márton (a már nemzetközi szinten is ismert The Room magazin művészeti vezetője) fémjelzi a fotóművészek névsorát; míg a szobrok és installációk világából a Kis Varsót, Lakner Antalt, Tarr Hajnalkát, Kicsiny Balázst és Megyik Jánost emelik ki a szervezők.
A 320° csatlakozott a neves szónok-előadók különleges beszédeit szervező, világméretű TED csoporthoz, TED-x Balaton néven: idén őszre tervezik a második siófoki konferenciát. Lesznek gyerekprogramok is: egy berendezett gyerekszobában Richly Zsolt, a Kockásfülű Nyúl atyjának alkotásait is bemutatják. Lesznek vetítések is, például a NASA-filmjeiből, Juhászék ugyanis csatlakoztak az űrkutató szervezet filmes programjához.
És ha már a kozmoszig jutottunk Siófok széléről, tegyünk egy kitérőt Budapestre is: egy belvárosi kávéházban ülök le beszélgetni Sz. Szilágyi Gábor művészettörténésszel, aki a kezdetektől vesz részt a projektben mint tanácsadó, művészeti igazgató és kurátor. „Juhász László tudta, hogy mit szeretne elérni a kenyérgyárral: rendeztem egy ad hoc kiállítást, amivel teszteltük a helyszínt. Ő egy olyan mecénás, amilyennel nem találkoztam az elmúlt tizenöt évben” – ismeri el a művészettörténész az ötletgazda központi szerepét. A korábban építészeti kiállításokat is szervező kurátor nagy próbája a 2008-as Frank O’Gehry-kiállítás volt, amely pozitív visszhangot kapott a szaksajtóban. Az építészeti pályázat sikere erőt ad a művészeti igazgatónak, hogy továbbra is higgyen a 320° jövőjében. „Ez nem egy álomgyár: van már múltunk, bevezetett márkánk, nem a nulláról indulunk majd, amikor megvalósul a nagy fejlesztés.”
Azt azonban elismeri: a kortárs kulturális életben többen meglepődtek a 320° indulásakor. „Mit keres a magaskultúra a beach-ről és a diszkókról ismert Siófokon? – emlékezik az első visszajelzésekre Sz. Szilágyi Gábor, de szerinte most már kezdenek meggyökeresedni a kulturális életben. – Izgalmas kiállítások, magas színvonalú építészet, kiváló gasztronómia – ez a fejlett világ kulturális és turisztikai fejlesztéseinek egyik legmarkánsabb iránya, amelynek megvalósulására számos példa hozható Portugáliától Franciaországon át a világ távolabbi pontjaiig” – sorolja a nemzetközi mintákat az igazgató.
„Ha nincs jó kiállításod, hiába lesz tízmillió euró értékű kulturális központod” – állítja. Több dimenzióban gondolkodnak: a helyi miliőhöz, a Balatonhoz, a vízhez kapcsolódó tematikában, illetve országos, sőt nemzetközi szintben is: „A Balaton százezreket vonz évente, de a környéknek hiányos a kulturális ellátottsága” – teszi hozzá. Csak Siófok évente háromszázezer turistát fogad, és ha az első időben ennek csupán a tíz százaléka eljutna a 320°-ba, a művészettörténész már elégedett lenne: „Az intézménynek fel kell fedeznie a helyi kultúra értékeit, de teljes természetességgel indexálhatónak kell lennie a nemzetközi színtéren is.” Az elmúlt évek nemzetközi vonatkozású kiállításai is ezt igazolták: Spanyolországtól Szlovákiáig érdeklődtek a további bemutatás után.
Sz. Szilágyi Gábor tudatosan törekszik közönségbarát kiállítások szervezésére: ilyen volt a tavalyi, régi balatoni plakátokból összeállított kollekció, amely a tó üdülési hagyományaira, annak fejlődésére reflektált; vagy éppen Scott Draves fraktálprojektjei, ami nagy siker volt a fiatalabb látogatók körében. Cél az is, hogy középtávon a nyári szezonon kívül is érdemes legyen ellátogatni a 320°-ba. „Fontos, hogy ne csak a budapesti elit ügye legyen a kortárs kultúra. A kortárs divatot, a zenét, a vizuális kultúrát az ország más tájain élőknek is meg kell ismerniük.” És hogy mit hoz a jövő? „Bármi is történjen, nincs nemzeti megújulás anélkül, hogy az ország és annak kulturális közössége ne fogalmazza meg újra önmagát, és ehhez jól működő, kortárs kulturális intézményekre van szükség” – állítja a művészeti igazgató. Szerinte a 320° a debreceni Modem vagy a pécsi EKF-beruházások nagyságrendjét elérő intézménnyé nőheti ki magát, ha a kidolgozott, döntésre váró elképzeléseik megvalósulnak.
„Merj nagyot álmodni! Kicsit álmodni nem szabad” – így hangzik Juhász László „filozófiája”. Az siófoki intézmény ötletgazdája szerint a világban vége a provinciális gondolkodásnak, és már az angol nyelvtudás is csak egy a szükséges alapok közül. „A kenyérgyárnak is tudnia kell angolul.” Juhász László ezért vette fel az első évad előtt a kapcsolatot magával Frank O’Gehryvel, ezért szerveztek kínai és mexikói kiállításokat. „Gátlás nélkül kezdtünk el a külfölddel együttműködni” – hangsúlyozza a globalizáció adta lehetőségek kihasználását Juhász, aki minimum évtizedekre tervezi előre a 320° útját. Hogy honnan ez a magyar glóbuszon meglepőnek tűnő kitartás és elszántság? Andrew Carnegie iparmágnást (többek között a Carnegie Hall atyját) idézi válaszában: „Az ember életének egyharmada felkészülés az életre; a második egyharmad az egzisztencia megteremtése; a harmadik pedig arról szól, hogy amit megszerzett, azt adja vissza a társadalomnak.” Juhász azt is hozzáteszi: „Sokan tartják ezt értelmetlennek, mondván, miért erre költöm a pénzemet? Nekem viszont éppen ez az értelmes dolog.”
320° Művészeti, Kulturális, Oktatási és Technikai Központ
8600 Siófok, Somogyi utca 53.
Telefon: +36.30.870.4293
E-mail: info@320fok.hu
www.320fok.hu
Nyitva tartás: hétköznap: 13.00–19.00; hétvégén: 11.00–19.00
Jegyárak: felnőtt 1000 forint; diák, nyugdíjas 500 forint; hétéves kor alatt és siófoki lakosoknak 100 forint; csoportkedvezmény 10 fő felett 500 forint/fő