Hogyan befolyásolja a kulturális szponzorációt a gazdasági válság?
MúzeumCafé 10.
Igaz Zoltán az ING bank kommunikációs igazgatója
Az üzleti szféra a világban az elmúlt évek, évtizedek tapasztalata alapján kezdi felismerni, hogy a művészetek támogatása segít a névismertség növelésében, hasonlóan a sportok területén történő támogatáshoz. A támogatók köréből kiemelkednek azok a vállalatok, amelyek nem rendelkeznek kézzelfogható termékekkel, mint például a pénzügyi szféra vállalatai, a bankok, biztosítók. Ezen szponzorációk előkészítése általában több időt vesz igénybe, mint ahogy azt kívülről látni lehet. Magyarországon az ING Csoport vállalatai a jelenlegi gazdasági és pénzügyi világválságot jóval megelőzően döntöttek arról, hogy a Szépművészeti Múzeum által 2011-ben megrendezendő Cézanne-kiállítást, a korábbi Van Gogh-tárlathoz méltó, kiemelkedő jelentőségű művészeti eseményt támogatják. Azzal párhuzamosan, hogy a pénzügyi válság rátelepedett a mindennapjainkra, vita nélkül született meg az a korábbi döntést megerősítő helyi döntés, amely alapján ezt a kiállítást az ING vállalatai Magyarországon több éven áthúzódó támogatási szerződéssel segítik előkészíteni. Ennek okai között volt, hogy a korábbi Van Gogh-kiállítás támogatása sikertörténet volt Magyarország, a Szépművészeti Múzeum és az ING Csoport magyarországi vállalatai számára. A már kibontakozó válság ellenére egy ilyen ötlet és konkrét terv nem eshet a recesszió, és az ennek hatására az egész világon meghozott megszorító, költségtudatosabb működést előirányzó intézkedések áldozatául. Emellett úgy gondolom, hogy ezzel az ING csoport dolgozóinak is adunk valamit, hiszen erre a támogatásra ők is büszkék lehetnek.
A mindenkit érintő gazdasági válsággal szemben természetesen a művészetek sem lehetnek immúnisak, de a világon eltérő válaszokat adnak a támogatási igényekre a vállalatok, a magánszemélyek a gazdasági és pénzügyi válság tükrében. Előretekintve a 2009 utáni időszakra azonban túl korai lenne megjósolni – ahogy a gazdasági válságra is rendkívül nehéz lenne előrejelzést adni –, hogy a művészetek támogatása hogyan fog alakulni. Annyit bizton állíthatok, hogy a művészetek támogatására rendelkezésre álló szabad jövedelem csökkenni fog, ez már látható. A csökkenés oka és hatása azonban eltérő minden országban, attól függően, hogy a támogatások forrásszerkezete hogyan alakult ki az elmúlt évtizedekben. Németországban például a kultúra támogatása elsősorban az állam és az önkormányzatok felől érkezik, ahol 2007-ben a művészetek támogatása ilyen módon meghaladta a nyolcmilliárd eurót; a hasonló szám az Egyesült Államokban 2006-ben ezzel szemben 125 millió dollár volt. Az Egyesült Államokban köztudottan a vállalati támogatásokra helyeződik a hangsúly, ezért várhatóan a művészetek támogatása ott jóval nagyobb mértékben csökken, hiszen amennyiben az üzleti világnak csökkentenie kell a költségeit, egyértelműen az önkéntes kötelezettségvállalásokat fogja drasztikusan visszafogni. Mindez jelzi az eltérő társadalmi megközelítést is: amíg a németek elvárják, hogy magas személyi jövedelem- és társasági adójukból az állam finanszírozza a művészeteket, úgy az Egyesült Államokban elvárják a gazdag, illetve meggazdagodott rétegtől, hogy adjon vissza a társadalomnak. Minthogy a válságban eltelt rövid időszak alatt is már jelentősen zuhant egyes vagyonok értéke, várhatóan az Egyesült Államokban jobban fog csökkenni a művészetek támogatása a válság hatására.
Az elkövetkező néhány évben a vállalati támogatások és adományok alakulását a recessziótól való félelem fogja alapvetően meghatározni: a túlélésért küzdő vállalatok költségeikben ezt a területet vágják le először. Ugyanakkor a továbbra is stabilan működő vállalatok számára a válság lehetőséget biztosít arra, hogy támogatásaikkal névismertségüket növeljék. Ebből talán az valószínűsíthető, hogy egy-egy országban a túlélésért küzdő és a stabil vállalatok aránya befolyásolhatja jelentősen a támogatások alakulását ott, ahol az állam szerepe ebben csekély. Ahol az állam szerepe jelentős, ott is csökkeni fog a támogatások mértéke, és a gazdasági válság mélypontján kialakuló egyensúly fogja megteremteni a jövőben az újbóli építkezés lehetőségét a művészetek és a kultúra terén, csakúgy, mint a gazdaságban. Véleményem szerint a válság hatásait csillapítani fogja a művészet és a kultúra iránt vonzódó közönség, itt nem számítok jelentős visszaesésre, mert természetesen válságban is szeretjük a kultúrát és a művészeteket, hiszen éppen ezek adhatnak erőt, alakíthatnak ki pozitív jövőképet, hogy egyszer csak elindul a fellendülés. Hiszen a művészetek és a kultúra örök, ahogy mondani szoktuk. Mindenki szeret hátradőlni: zárjuk ki a körülöttünk levő válságot, és nézzük a festményeket, fényképeket, filmeket, hallgassunk zenét. Érezzük jól magunkat, és akkor a kevéssé ismert Abba Gazdasági Index erősödni fog – ahogyan például a jazz az 1930-as évek válságában kapott erőre és terjedt el.
Gulyás Gábor a MODEM igazgatója
A kérdésre rövid és határozott válasz adható, s ez szinte mindenki számára egyértelmű: a piacukat vesztett, vegetáló cégektől aligha várható el, hogy a kultúrát támogassák. Nincs rá pénzük. Hasonló a helyzet a vagyonos magán-mecénásokkal is – bár ilyenek mifelénk kevesen vannak. Azt tapasztalom, hogy hagyományos értelemben vett mecenatúra – amikor valaki azért támogat egy kulturális teljesítményt, mert társadalmi szempontból fontosnak tartja – Magyarországon gyakorlatilag nem létezik. Nálunk inkább kölcsönös előnyökön nyugvó együttműködési megállapodások vannak. A szponzor egyre inkább igyekszik megkérni az árát a támogatásának, magyarán: a döntés meghozatalakor üzleti szempontok érvényesülnek. Mivel egy jó kiállítást támogatni sokak számára jó üzlet, ez a konstrukció működőképes. Legalábbis az volt a gazdasági válság előtt. Manapság, amikor a recesszió a korábbi támogatók majd’ mindegyikét érinti, ez korántsem ilyen egyértelmű. Azokban a nyugati országokban is visszaszorult a kulturális szponzoráció, ahol a támogatások megítélésénél jórészt nem az üzleti érdekek dominálnak, de a poszt-szocialista államokban kifejezetten rossz a helyzet. Magyarországon ilyen szempontból – mint az közismert – katasztrófa-közeli állapotba kerültünk. Hogyan lehet kikecmeregni innen? A személyes kapcsolatok (amelyek a hazai szponzorációs gyakorlatban – az üzleti szempontok mellett – meghatározóak) valamelyest segíthetnek, de az gyakorlatilag kizárható, hogy a kultúra ne szenvedje meg a válságot. Ha a jelenlegi tendenciák folytatódnak, az év közepére a visszaesés elérheti az 50 százalékot is. Mi kellene, hogy következzen mindebből? Az, hogy az állam pótolja a kieső bevételeket. Ezt kívánná a táradalom érdeke. De nem akarok ál-naiv lenni: nyilvánvaló, hogy amíg a kormányzati döntések során a politikai és a gazdasági lobbi-érdekek elsőbbséget élveznek a társadalmi érdekekkel szemben, ilyesmire nem számíthatunk. Vagyis ha azt a kérdést tesszük fel, hogy mi következik mindebből Magyarországon, a válasz az: kevesebb lesz a színvonalas kulturális program.
Jelentős, hosszú távú visszaesésre kell berendezkednünk. Közel vagyunk ahhoz, hogy Magyarország kulturális téren is ugyanúgy leértékelődjön, mint például a sportban (ahol az szinte már természetes, hogy idén egyetlen népszerű sportág Európa- vagy világbajnokságának sem adunk helyet – hét-nyolc éve ez még elképzelhetetlen volt). A tehetséges fiatal művészek közül, aki teheti, elmegy az országból – olyan helyre, ahol kap majd lehetőségeket. A magyar embereknek egyre kevésbé van kedvük és pénzük arra, hogy belépőt váltsanak egy jó kiállításra. Összefoglalóan azt mondhatom: a helyzet nem igazán biztató.
Török András a Summa Artium igazgatója
A mi küldetésünk a kultúra magántámogatásának növelése, legyen az céges (szponzori), vagy klasszikus magán (adományozói) támogatás. Öt év alatt szép fejlődésnek lehettünk tanúi. Ez a fejlődés most drámaian megtorpant. Ahogy a mi magaslati megfigyelőpontunkról látszik, a gazdasági válság tökéletes zavart és szinte teljes lefagyást idézett elő. A saját bőrünkön is azonnal megéreztük a dolgot. Elvesztettük két legnagyobb partnerünket, egy nagy bankot és egy nagy biztosítót. Hat ígéretes, lezárás előtt álló tárgyalásunk közül csak egy zárult eredménnyel – a többi félbemaradt. Minden november végén a Műcsarnokban hagyományosan nagy gálaestet rendezünk, Mecénás Nap néven. Itt kitüntetjük a szponzorációban és adományozásban jeleskedő cégeket és magánszemélyeket, és árverést is rendezünk, ahol a nyertesek semmit nem tudnak hazavinni, kivéve a dicsőséget… Most november 27-én gyászos hangulatban indult az este, a házigazda Király Júlia drámai szózatot intézett az összesereglett üzletemberekhez. A 2007-es 14 millió forint helyett csak 11 520 000 forint gyűlt össze. Korábban csaknem egy tucat nagyvállalat vett részt aktívan és nagy örömmel az árverésnek nevezett játékban – most mindössze kettő. Hogy az esemény mégsem lett kudarc, azt annak köszönhettük, hogy két tucat magánember kisebb-nagyobb összegeket hozzátett a már leütött eredményekhez. A mi benyomásunk az, hogy a szépen fejlődő klasszikus mecenatúra korántsem esett vissza olyan nagymértékben, mint a szponzoráció. Ezt biztató tendenciának érezzük. Azt is láttuk, hogy lassanként nyugalomba vonul egy olyan első nemzedék, amelyik a rendszerváltás után már fényes pályát futott be és vagyonos ember lett. Ezek között sok a kultúra iránt vonzódó személy. Őket meg kell próbálni személyükben megnyerni a támogatásnak. Ez bizony sok és kitartó munkával jár. A modern non-profit világban már ugyanannyit kell dolgozni, mint a for-profit világban – csak persze sokkal kevesebb pénzért. De általában a szabadság-fok is nagyobb, és az örömök is, siker esetén.
Összefoglalva: a kulturális jótékonysági piacon felfordulás és téli álom következett be. Pedig ebben a gazdasági szektorban ilyenkor szokott lenni a leginkább aktív periódus: tervezés, mérlegelés, döntés-előkészítés, döntések. Mindez most sokkal későbbre tolódott, ha nem teljes sorok törlése jön-jött el az egyes költségvetésekben. A komoly nagy szponzorok Magyarországon igyekeznek betartani az ígéreteiket – de új dolgokba csak nagyon ritkán kezdenek. De mindig mindent meg kell próbálni! A Summa Artium másfél éve kínálgat egy általa kitalált terméket – az angliai Turner-díj mintájára elképzelt új képzőművészeti díjat, a Műcsarnokkal összefogva. Ezt a kínálgatást nem hagytuk abba a legmélyebb válság idején sem. És egyszer csak jelentkezett egy nagy biztosító – akinek olyan speciális a portfóliója, hogy nem voltak nagy veszteségei… Sőt, vállalásait hosszú távra teszi – és a szponzorációban is így akar eljárni. Eszerint tehát kell lenni olyan vállalatoknak is, amelyek a válságon kifejezetten sokat kerestek. Egyre keressük őket.
Kérdésünkkel megkerestük az Oktatási és Kulturális Minisztériumot is, álláspontjuk lapzártánkig nem érkezett meg. A Múzeum-Café a közélet és a múzeumi szakma jeles képviselőit keresi meg, hogy a magazinban – számról-számra – lehetőséget kapjanak arra, hogy kifejtsék véleményüket, álláspontjukat egy-egy aktuális kérdés kapcsán. Minden esetben olyan témák, problémák kerülnek terítékre, amelyek kapcsolódnak a múzumok világához, segítik, befolyásolják, meghatározzák mindennapi működésüket, lehetőségeiket. A magazin Disputa rovata olyan fórum, ahol nem feltétlenül a vita – bár annak is teret enged –, hanem az eszmecsere, az érvek és ellenérvek bemutatása a legfőbb cél. Amennyiben észrevétele van, vagy hozzá szeretne Ön is szólni a disputákhoz, írjon nekünk a mc@muzeumcafe.hu címre.