Hol lakott itt Móricz Zsigmond?
Az egyik leghíresebb magyar író elfeledett háza
MúzeumCafé 6.
Leányfalu. Balra az első ház az Erkel utcában, hegynek fel. A sárga kúria lankás kertje lefut a tornáctól egészen a főútig. Ám a Dunát ívben követő 11-esről nemigen ötlik szembe az épület. Fák, bokrok takarják, és a Millenniumra állított emlékmű. Márványtáblák faragott szélei formálnak keresztet a levegőben. Kocsival suhanva csak egy citromszín villanás a corpus helyén a Móricz Zsigmond Irodalmi és Helytörténeti Múzeum. Árván áll az épület, szerkezetén látszik, rátelepedett az idő, súlya a föld felé nyomja.
„Ott van kakukkos órája, tintatartója, és a lengőteke fagolyója, amelyet maga Móricz lendített a báboknak egykor. S még éppen kibetűz-hetőek a fakuló sorok a gyászszalagokon, amelyek az író ravataláról kerültek a családhoz, majd a múzeumba.”
Az emlékmű Móricz mellszobrát váltotta, amely ledöntése után hosszan hevert a gyepen. Az akkori polgármesterasszony úgy tervezte: felállítják majd egyszer a közeli iskola udvarán. Ám egy másik asszony, a múzeummal szemközt lakó Kolos Virág azt mondta erre: mégiscsak köztérre készült, nem kerítés mögé. Méregbe jött akkor a falu vezetője, és közölte: helyezzék a szobrot a protestáló kapuja elé. Végül a millenniumi emlékművet kifaragó mester vetett végett a vitának: a múzeum tornáca előtt jelölt helyet a Móricz-szoborfejnek. Kolos Virágnak sok története van régebbi múltból, tegnapokból. Amúgy kalauza, gondozója a Móricz-kiállításnak. És nem mellesleg, vagy inkább főként említeni kell: az író unkája, Móricz Virág leánya. Valamikor történelmet-földrajzot tanított, s berzenkedett, ha híres felmenője miatt összesúgott háta mögött a gyereksereg. Aztán rájött: nincs baj az unokasággal. Ma már magát mondja a múzeum legnagyobb kuriózumának. Nincs más irodalmi tárgyú tárlat az országban, ahol a néznivalókhoz literátor leszármazottja adna útmutatót, szolgálna családi mesékkel.
Igaz, Kolos Virág négy éves sem volt, amikor meghalt a nagyapja. De azért maradt róla személyes emlék. Az egyik derűs: az író csak unokájának engedte egyszer, hogy megfésülje híres bajuszát. Két telekkel arrébb, az eredeti Móricz-ház tornácán esett a dolog. Sötétebb tónusú a másik történet. A nagybeteg Móriczhoz küldték be Virágot pohár vízzel egy tálcán. Végtelennek tetsző út volt a nyikorgó parkettán ajtótól az ágyig. Az volt utolsó találkozásuk.
A Móricz-kiállítás kínálatát mesék mellett néhány személyes tárgy, fényképek, plakátok, könyvek, kéziratok (lásd 58-59. oldalon), újságok teszik ki. Megtalálni közöttük az írói sikert hozó Hét krajcár első kiadását, vagy épp a gazdálkodó író kedvenc szecskavágóját, kukoricadarálóját. Ott van kakukkos órája, tintatartója, és a lengőteke fagolyója, amelyet maga Móricz lendített a báboknak egykor. S még éppen kibetűzhetőek a fakuló sorok a gyászszalagokon, amelyek az író ravataláról kerültek a családhoz, majd a múzeumba.
Az eredeti Móricz-házban 1952 és 1979 között lehetett megtekinteni az író dolgozószobáját. Akkor vásárolta meg a hagyaték jelentősebb tárgyait – íróasztalt, könyvtárat, irattárat – a budapesti Irodalmi Múzeum. Abban a házban akkor megszűnt a látogatás. Ma a család nyaralója. A jelenlegi leányfalui kiállításnak helyet adó épület első jegyzett tulajdonosa amúgy Móricz Miklós volt, az író öccse. Azt Kolos Virág sem tudja: vette-e, vagy építette. De annyi biztos, hogy bátyját követte a faluba, akit viszont Rózsahegyi Kálmán invitált először ide. A híres színésznek akkor már saját háza volt a községben. A kiállításon látható egy olyan diófa fotója, amelyhez hasonló ott fogta Móriczot. Szülőfalujának, Tiszacsécsének diósaira emlékeztette.
Móricz Miklós bátyja halála után, 1942-ben adta el saját házát. Az épületet a háború után államosították. Volt pártiroda, a Nőtanács helyi központja. Később iskola, aztán patika. A rendszerváltáskor a frissen megválasztott képviselők úgy döntöttek: dobra kéne verni az ingatlant. Velük szemben harcolta ki az akkori polgármester: maradjon köztulajdonban az épület, szolgálja a kultúrát. Az első Móricz-kiállítást az író halálának ötvenedik évfordulóján, 1992-ben rendezték. A siker után állandósult a tárlat, és újul meg időről időre. A bemutató tematikáját a Szentendrei Ferenczy Múzeum munkatársai állították össze. Eleinte csapatosan látogatták a diákok a házat. Ám ahogy zsugorodott a tanintézetek költségvetése, úgy lett szellősebb a múzeum. Érdeklődés azért ma is van: ad hoc bekukkantó családok, nyugdíjasok egyenként, csoportban. Ami pedig az iskolákat illeti: inkább az ország távolabbi vidékeiről jönnek osztályok. A közeli Szentendréről egyetlen ipariskola tanárnője hozza el rendre a tanulóit, Budapestről alig érkeznek. Az okokról talán szociológus készíthetne tanulmányt. A leányfalui Móricz Zsigmond Irodalmi és Helytörténeti Múzeum korábban évi három-négyszázezer forintból gazdálkodott. A község idén másfélmillió forintot adott az intézménynek. Kolos Virág most filmklubot szeretne indítani az emlékházban: Móricz-művekből készült mozik DVD-it vetítenék, utána esztéta vezetné a disputát. A múzeumot felügyelő kulturális alapítvány tagjai pártolják Kolos Virág ötletét – bár a rábólintáson kívül eddig nem történt más.
Egyébként a Móricz-tárlat mellett most a Reneszánsz Év keretében megrendezett időszakos helytörténeti kiállítás is látható a múzeumban. Míves, korabeli népművészeti munkák. Azzal csak annyi baj van: szervezői sehol meg nem hirdették. Nem is jön rá senki.
Kolos Virág úgy látja: máig sincs sok változás mindabban, ami sajátos karaktert ad ennek a hazának. A nehezen moccanó, „uram-bátyám világban”, amelyet nagyapja is sokszor választott írásai témájául. Az sem titok: az eredeti Móricz-ház, a régi birtok irigyelt terület a község többségének. Lélektan adhat választ, mi bántja még ma is a Móricz család hajdani személyzetét, leszármazottaikat. Másért füstölög néhány egykori kisgazda családostól. Az ő birtokaikat felszabdaltatták a felszabadulás után, míg az írói ingatlant egyben hagyták. És hogy kilegyen a bűvös hármas: Móricz Zsigmond baloldali ember volt, de faluja nagyja másfelé húz.
Kolos Virág parlamenti tudósítást olvasott minap az egyik napilapban. A beszédek, történések abszurditása nem lepte meg. Csak azt találta különösnek, hogy egyetlen képviselő neve sem volt ismerős. A cikk végére érve vette észre: Móricz Zsigmond harmincas években írt tudósítását közölték újra. Emlékezésként az író 129. születésnapjára.