Kárpát-medencei kelta érmek a Nemzeti Múzeum éremtárában
MúzeumCafé 9.
A Széchényi Ferenc által 1802-ben a nemzetnek adományozott 2675 darabos, magyar és erdélyi érmekből álló gyűjtemény Közép-Európa második legnagyobb Éremtárává nőtte ki magát mintegy 350 ezer darabos állományával. Kicsiny szelete ennek a néhányezer kelta pénzérme, amelyek éppúgy az európai, mint a hazai kulturális örökség részei, hiszen a kelták az Atlanti óceántól a Fekete-tengerig uralták kontinensünk középső sávját.
A vaskori Európa és a Mediterrán kultúrák találkozásából született civilizáció hazánk területén is közel négyszáz éven át volt jelen, majd fokozatosan feloldódott a Római Birodalom nagy olvasztótégelyében. A kelták a „barbár” Európa első pénzt verető és használó népei voltak, akik nagyjából Kr. e. 310 és 275 között a görög világ ellen folytatott támadásaik, majd a hellenisztikus hadseregekben végzett zsoldos-szolgálat során ismerkedtek meg a vert pénz, a pénzérmék használatával és mai ismereteink szerint nagyon korán, már a Kr. e. 3. század legelején elkezdték a görög pénzeket utánozni. Az előképek kezdeti szolgai másolásából aztán hamarosan kinőtt egy sajátos és jellegzetesen kelta éremművészet, amely azonban távolról sem tekinthető egységesnek. Az érméket készítő műhelyek, mesterek hagyományai, szellemisége, tehetsége még az azonos előképekre visszavezethető pénzérmék esetében is nagy különbségeket eredményezett.
A Magyar Nemzeti Múzeum Éremtára főként a Kárpát-medence területének az éremleleteit őrzi. Az anyag tekintélyes része egykori magángyűjteményekkel került a múzeumba. Elsősorban gróf Dessewffy Miklós nevét kell megemlíteni, aki a 20. század elején az Éremtár kurátora, Gohl Ödön irányításával tudatosan kezdte el a kelta pénzverés hazai emlékeinek gyűjtését, és 1910-től több füzetben közzé is tette ezt az éremanyagot, amelyek ma is alapműnek számítanak a kelta numizmatikában. A Kárpát-medencében élt kelták elsősorban II. Philipposz makedón király (358–336) ezüst tetradrachmáit választották mintául, az előlapon Zeusz szakállas, babérkoszorús fejével, a hátlapon pedig a pálmaágat tartó, ifjú lovassal. Keltáink meglehetősen konzervatívnak bizonyultak, hiszen ezen az alaptípuson – eltekintve stiláris és minőségi különbségektől – szinte semmit sem változtattak. Megfigyelhető ugyan néhány más görög pénz hatása is, de a hátlapon szereplő lovas, vagy olykor csak a ló figurája a kelta pénzverés végéig uralkodó éremkép maradt. Bizonyára nem véletlen a ló-ábrázolás ilyen kiemelt szerepe az érmeken, de ma még nem lehet egyértelműen bizonyítani az ábrázolás valamely kelta istenséggel való kapcsolatát, a korszak kelta vallásáról ugyanis csekély ismeretekkel rendelkezünk. Számos motívum (kerék, vaddisznó, madár) egyértelműen kultikus jelentőségű, de még esetükben is nehéz a konkrét kelta istenségekkel való kapcsolat bizonyítása. A kelta pénzek esetében nemcsak az éremképek jelentése okoz problémát, de az érmék készítési ideje is vitatott. A pénzeken nincsenek keltezhető feliratok (már ha egyáltalán van felirat), többségük nem fordul elő jól keltezhető ásatási rétegben, vagy jobban keltezhető tárgyak, érmék társaságában. Ez különösen jellemző a hazai anyagra, és ezért volt korszakalkotó jelentőségű az 1969-ben a Nógrád megyei Egyházasdengelegen előkerült éremkincs, ahol fennmaradt az érméket rejtő edény is, amely régészeti párhuzamok alapján a Kr. e. 3. század középső harmadára keltezhető.
A régebbi kutatás alapvetően a „romlási sorra” építette fel az érmék kronológiáját. Azaz minél jobban eltér egy típus az előképtől és minél kisebb a súlya, gyengébb az ezüsttartalma, annál távolabb áll időben az eredetiektől. Ma már sokkal differenciáltabban kell kezelni ezt a jelenséget, főként azért, mert a kelta pénzek nem egyetlen kibocsátó, egyetlen műhely folyamatos egymásutániságban készített termékei, hanem különböző helyeken, különböző képességű mesterek állították elő őket, és olykor párhuzamosan léteztek egymás mellett a kvalitásos és az egészen gyatra kivitelű veretek. Továbbá az sem mindegy, hogy egy adott éremtípus milyen célból és mekkora mennyiségben készült. A modern numizmatikai kutatások központi kérdése a kelta pénzhasználat mibenléte. Valóban forgalmi célokra készültek, vagy csak úgynevezett presztízsveretek voltak? Időszakos, vagy folyamatos, rendszeres pénzverésről beszélhetünk-e? Egyértelmű, hogy ez is területenként változó, a pénz megléte és a tényleges pénzhasználat nem szükségszerűen esik egybe. A mai értelembe vett pénzhasználat feltétele az aprópénzek, váltópénzek (kisezüstök, bronzok) megléte, és ezek megjelenése a városias jellegű településekhez (oppidumok) kapcsolódik. Gallia egyes részein már a Kr. e. 2. század első felében számolhatunk velük. Ez a folyamat a Kárpát-medencében – még ha kisebb mértékben is – a Kr. e. 1. században már biztosan megfigyelhető. A század vége felé aztán megjelenik a térségben Róma, majd hamarosan létrejön Pannonia provincia, és ezzel új fejezet kezdődik a pénzforgalom történetében is.
A kelta pénzverés, pénzhasználat, az átmeneti időszak kutatásában még nagyon sok a tennivaló a hazai numizmatika és régészet oldaláról egyaránt, és ehhez az elsődleges forrásanyagot az MNM Éremtárának gyűjteménye jelenti.