A kisszebeni főoltár ötszáz éves története
A Nemzeti Galéria kiállításában újra látható a gótikus művészet remeke
MúzeumCafé 41.
A késő gótikus szárnyasoltárok virágkora a 15. század utolsó harmadától az 1520-as évekig tartott. A műfaj legjelentősebb emlékeit Dél-Németország, Dél-Tirol, Ausztria és a Magyar Királyság gótikus templomaiban találjuk, de Csehországban és Lengyelországban, sőt Németalföldön és Svédországban is virágzott a műfaj. Dél-Németországban az oltárok pusztulásához nagymértékben hozzájárult a protestáns képrombolás, míg a Magyar Királyság északi területein toleránsabbak voltak a reformáció hívei: a kassai Szent Erzsébet-főoltárt például szőnyegekkel és barokk képekkel takarták le, de megőrizték.
A múzeumi gyűjtés a gótika iránti érdeklődéssel párhuzamosan, a 19. században kezdődött, legfőképpen az egykor oltárokhoz tartozó, már kallódó festményeké és faragványoké. A komplett szárnyasoltárok gyűjtését az sem segítette elő, hogy a művészettörténeti kutatás előterében akkor különösen, de mind a mai napig érezhetően a képek és a szobrok elkülönített vizsgálata állt. Az eltelt évszázadokban természetesen az oltár szerkezeti részei voltak a legsérülékenyebbek: az oromzatok például sok esetben lehullva teljesen megsemmisültek.
A magyar műemlékvédelem a 19. században és a 20. század elején kitűnő gárdával rendelkezett, ők példamutató módon felmérték, rajz- és akvarellmásolatokat, fotókat készítettek a középkori műemlékekről. Nekik köszönhetjük, hogy a három kisszebeni oltárt 1896-ban eredeti helyükről beszállították az Iparművészeti Múzeumba. Pótlásukra a templomba neogótikus oltárok készültek, amelyek az új stílusnak megfelelően követik az eredeti oltárokat, és a mai napig betöltik liturgikus funkciójukat.
A Budáról Krakkóba vezető út mentén, Kassa és Bártfa között fekvő Kisszeben (mai szlovák nevén: Sabinov) szabad királyi város a középkori Magyar Királyság egyik jelentős települése volt. A város plébániatemplomának főoltárát készítő mesterek Kisszeben művészetföldrajzi helyzetéből adódóan is szoros kapcsolatban álltak a sziléziai és a lengyel területekkel. Az általuk készített szárnyasoltár Közép-Európa egyik legnagyobb oltárépítménye volt, ebben a térségben a ma múzeumban őrzött késő gótikus szárnyasoltárok legnagyobbika; egy gazdag oltáregyüttes részeként a Budavári Palota egykori tróntermében, a Nemzeti Galéria Szépművészeti Múzeummal egyesített gyűjteményében látható.
Az oltár egykori méretére csak következtetni tudunk. Jelenlegi magassága menza nélkül, a predellával és a szekrénnyel együtt 410 centiméter, szélessége a merev szárnyakkal együtt 660 centiméter. A még restaurálás alatt álló oromzattal együtt magassága meg fogja közelíteni a hét métert, eredeti magassága pedig tizenegy méter körül lehetett. Ez az átlagos magasság jellemző a ma is templomokban álló híres főoltárok többségére. (A lőcsei Szent Jakab-templom főoltára, Lőcsei Pál alkotása 1517-ből ma is teljes épségében áll, és 18,62 méter magas.)
Az oltárnak a szárnyakkal nyitható és zárható módon változtatható alakja alkalmas volt arra, hogy a témákat az egyházi év ünnepeinek megfelelően osszák el. Általános szabályt nem ismerünk, azt azonban a fennmaradó feljegyzésekből tudjuk, hogy az év nagyobb részében az oltárok zárva voltak, és a hívek csak a nagy egyházi ünnepeken (karácsony, húsvét, pünkösd stb.), esetünkben Keresztelő Szent Jánosnak, a templom névadó szentjének ünnepén, illetve sok esetben minden Mária-ünnepen láthatták a faragásokkal gazdagon megrakott oltárszekrényt, a szárnyak aranyozással díszített belső oldalait. Az életnagyságúnál valamivel nagyobb szekrényszobrok egyike a templom és főoltára névadó szentjét, Keresztelő Szent Jánost ábrázolja a Madonna jobbján, Szent Péter társaságában. Az oltárt kinyitva a mozgatható oltárszárnyak belső oldalának festményein Keresztelő Szent János élete nyolc jelenetben, míg az oltár csukott állapotában a Credo szövegét megjelenítő, eredetileg tizenhat, jelenleg tizenkét kép látható, ebből nyolc eredeti helyén, a merev szárnyakon, míg négy az oltártól függetlenül.
Az oltár készítési idejének meghatározásához két évszám is támpontot nyújt: a jobb oldali mozgó oltárszárny külső oldalán, a középső kereten festve 1490, a bal oldali merev szárnyon, a Krisztus színeváltozása tábla hátoldalán pedig vörös krétával 1516 olvasható. A predella címerei ugyancsak arról tanúskodnak, hogy az oltár készítésének munkálatai még Mátyás idején elkezdődtek, de csak a Jagellók idején fejeződtek be. A város és temploma 1461-es leégéséről a predella hátán olvasható felirat is értesít. Mátyás 1472-ben Buda és Kassa kiváltságaival ruházta fel a várost, és adóengedményeket tett a plébániatemplom javára, amelyet ettől kezdve folyamatosan bővítettek, még 1516 után is. Az újjáépített templom szentélyébe új főoltárt állítottak. A Madonna szobra alatt a címerpajzs „ans” betűi az oltárt alapító közösségre utalhatnak. A lőcsei Szent Jakab-plébániatemplom oltárairól vagy a kassai Szent Erzsébet-főoltárról is tudjuk, hogy a város, annak polgársága és az egyház közös adományaiból épültek.
Az oltár külső képeinek ikonográfiai programja meglehetősen szokatlan. Bár az Apostoli hitvallás, a Credo más művészeti műfajokban való megjelenése a korai századok óta ismert, szárnyasoltárokon való ábrázolásáról másutt nem tudunk. Pedig Temesvári Pelbárt beszédeiben foglalkozik a Credo magyarázatával, és a 15. század utolsó harmadától ismertek olyan színezett fametszetes búcsúcédulák is, amelyek a képek sorrendjét egyértelművé teszik, és segítséget nyújtanak a festőnek egy ilyen részletes program kivitelezéséhez. Nyilvánvalóan egy egyházi programadó kívánsága lehetett ez a képsor, amely a misén részt vevő hívőknek vizuálisan felidézte a Hiszekegy szövegét.
Az oltár restaurálásával kapcsolatban maga a mű éppúgy szolgál információkkal, mint az írásos dokumentumok és a fotók. Először a 17. század első felében, európai viszonylatban is igen korán „restaurálták”. Az oltárszekrény bal oldali ferde részén, az aranyozás alsó szegélyén „Johannes Czernak 1624 die F. Mich. Archangeli” olvasható. Ez az adat az oltár első nagy felújítására utalhat, amikor újraaranyozták, és valószínűleg más javításokat is végeztek rajta. Hasonló módon újították fel a kisszebeni plébániatemplomnak ugyancsak a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményében található két mellékoltárát is, az Angyali üdvözlet- és a Szent Anna-oltárt.
A középkori táblaképeknek a 18. századi, olajfestékkel történt átfestése a jelenetek ikonográfiai tartalmát nem változtatta meg (mint ezt sokáig hittük), egyes esetekben pontosan követte a középkori kompozíciót (A világ teremtése), másutt redukálta a szereplők számát (A Szentháromság Szűz Máriával), ugyanakkor a régi festményt meg is védte. Az átfestések eltávolítása igen időigényes munka, mechanikus és vegyszeres tisztítást igényel. Az oltár huszonnégy festményéből eddig tizenhárom képről távolították el a barokk átfestést, ezek közül először látható restaurálva a bal oldali merev oltárszárny első, felső képe, A világ teremtése. A merev szárnyakon még jelenleg is barokk átfestés látható a Krisztus színeváltozása, a Krisztus a pokol tornácán és a Krisztus mennybemenetele jeleneteken. A legrosszabb állapotban lévő, jobb oldali mozgó oltárszárny képei nincsenek kiállítva, ezek közül egyes jelenetek, mint például az Ecce homo csak töredékesen maradtak fenn. Egy ilyen tábla esetében megfontolandó a barokk festmény megtartása; ezzel a restaurálástörténet múltja egy példán továbbra is jelen lenne. A dolog érdekességét tovább növeli, hogy a barokk festőt a szepesszombati Szent József halála oltárkép 18. századi festőjével sikerült azonosítanunk.
A templomban álló oltár legteljesebb állapotáról – egy fotón kívül – Henszlmann Imre 1876-ban készített jelentése tudósít, ugyanis 1891-ben egy bártfai szobrász, Mauritius Hölzel már az oromzat felső részének két évvel korábbi leeséséről és porrá mállásáról ad hírt. Az oltár felújítása, az oromzat kiegészítése két évvel a múzeumba szállítása után, 1898-ban az Iparművészeti Múzeumban történt, mint erre az egyik merev szárny fölötti faragott betét felirata utal.
Az oltárt 1909-ben átadták a három évvel korábban megnyílt Szépművészeti Múzeumnak, de csak 1928. szeptember 4-én, Petrovics Elek főigazgató állíttatta fel állandó jelleggel a múzeum Márványcsarnokában, ahol 1944-ig állt. Ezekből az évekből ránk maradt egy fotó, amely fontos dokumentum az oltár akkori állapotáról. Ezen az is látható, hogy a Szépművészeti Múzeum Márványcsarnokában az oromzat Fájdalmas Krisztus-szobra csaknem eléri az „Ars longa, vita brevis” feliratot. Ez az aforizma, úgy látszik, teljesen összefonódott az oltár sorsával: A művészet hosszú, az élet rövid – ahogy több generáció élete is rövidnek bizonyul ennek a hatalmas szárnyasoltárnak a megőrzéséhez.
A második világháború idején, Budapest bombázásakor, 1944-ben az oltárt szétbontották, és a múzeum pincéjében helyezték el. 1945-ben a betört ablakok és a hófúvás következtében az oltárt nedvesség érte, sőt szemtanúk elbeszélései alapján az ornamentális töredékeken orosz katonák is tapostak. A legrosszabb állapotban lévő táblaképek és szobrok állagmegóvása a Szépművészeti Múzeumban 1945 után azonnal elkezdődött. 1954-től Kákay Szabó György és Móré Miklós vezetésével több táblakép parkettázása, alapos restaurálása, tizenegy festményről a barokk átfestés eltávolítása is megtörtént.
Az oltár szétszedett darabjait 1973-ban a Szépművészeti Múzeum raktárában konzerválás után becsomagoltuk, és a Budavári Palotába szállítottuk. Az oltár a Régi Magyar Gyűjteménnyel együtt, változatlan leltári számmal a Magyar Nemzeti Galéria tulajdonába került. A helyreállítás folytatására az 1980-as évek végén, a trónterem megnyitása, a kisebb oltárok felállítása után kerülhetett sor. 1991-ben egy Getty-pályázat elnyerése reményében megtörtént a teljes anyag restaurátori és művészettörténeti felmérése, az 1990-es évek végéig a szobrok nagy részének és egy táblaképnek a helyreállítása folyt. Bár 1982-ben az oltár néhány restaurált festményét bemutattuk a trónterem állandó kiállításán, és 1989-től az életnagyságon felüli oltárszobrok, posztamensen állva, oltárszekrény nélkül, művészi közegüktől, az égi szférát szimbolizáló arany hátterüktől megfosztva láthatók voltak, csak 2014 elején vált elképzelhetővé a műalkotás monumentális hatása a maga építészeti egységében, amely egykor a gótikus templom szentélyébe oly jól beilleszkedett.
Az oltár történetében új fejezet kezdődött az építészeti részek, a predella és az oltárszekrény restaurálásakor, amihez jelentős hozzájárulást nyújtottak a 2002 és 2013 között elnyert minisztériumi és a Nemzeti Kulturális Alap által támogatott pályázatok. Legvégül került sor az oltár szerkezeti elemeinek összeépítésére, a szükségessé vált tartó acélváz megtervezésére. Az oltár eredetileg önmegtartó volt, de a fa sérült és vetemedett állapota miatt egykori stabilitását nem lehetett visszaadni. Ezért statikus bevonásával olyan acélszerkezet készítésére volt szükség, ami külön-külön megtartja a nagy egységeket, így le lehetett választani a szekrény súlyát a predelláról, az oltárszárnyakét a szekrényről, és előre gondolni kellett a még később visszahelyezendő mozgó szárnyak megtartására is. Mindezt úgy, hogy a szemlélő ebből semmit ne vegyen észre. Jelentős probléma a még nem restaurált, nagyon rossz állapotban lévő, jobb oldali mozgószárny négy hatalmas táblát tartó kerete is, amely belső megerősítést kap majd.
Az oltárszekrény, mint a legnagyobb szerkezeti egység, eredetileg két, középen összeillesztett fél részből állt, az 1991-ben készült fotó tanúsága szerint azonban már hat függőleges részre bontva került a Nemzeti Galériába, és az évek alatt erősen tovább vetemedett. Az egységes hátfal helyreállítása csak oly módon volt lehetséges, hogy az oltárszekrény hátára vízszintes bordák kerültek, oldható és szorítható csavarozással, amelyek tartják az előzőleg valamelyest kiegyenesített deszkákat. A hosszanti illesztéseknél új vászonalapra és a gravírozott aranymustra kiegészítésére is szükség volt. A fotó azt is jól mutatja, hogy a szárnyasoltárokon az aranyozott háttér készítésekor a szobrok helyét mindig kihagyták, az egykor Szűz Mária feje fölé koronát tartó angyalokat körülvevő festett felhők fölött éppúgy, mint a három nagy szekrényszobornál és a négy kisebb oldalsó fülkeszobornál. Az oltárszekrényt felülről lezáró, áttört faragványos dísz rekonstrukciója még nem fejeződött be; az oltár még restaurálás alatt álló oromzatával formai összhangban leghamarabb 2015 őszére készül el. Az oltároromzatban eredetileg konzolokon álló szobrok – középen a Vizitáció jelenetével – viszont, ha külön posztamenseken is, de már restaurálva megtekinthetők az oltárral szemközti pillérek előtt. A bal oldali mozgó oltárszárny restaurált képei is jelenleg az oltártól függetlenül, állványokon láthatók. A Keresztelő Szent János életét bemutató oldalon, a képek felső részét díszítő áttört faragványok nagyobb részt megmaradtak, ezek vissza is kerülnek a képekre.
Utoljára szólni kell az oltárt tartó legalsó építészeti elem, a predella restaurálásáról. Ennek faanyaga a többihez hasonlóan igen roncsolt állapotú volt, belülről egy fa tartószerkezettel meg is kellett erősíteni. A faragványok rekonstrukciója Dabronaki Béla érdeme. Ennek a látszólag csak ornamentális dísznek fontos tartalmi mondanivalója van, a szőlőleveles indák és szőlőfürtök az eucharisztiára (oltáriszentségre) utalnak, és ezért gyakori díszei a predelláknak.
Az oltárról még a templomban készült fotón egyértelműen látszik, hogy a predella közepén, a barokk tabernákulum helyén üres folt tátong, a Szépművészeti Múzeumban álló oltár predelláján azonban meglehetősen kaotikus kompozíció uralkodik. A restaurátori vizsgálat bebizonyította, hogy a középső rész faragványai nem vesztek el teljesen, hanem a jobb és bal oldalon, a már akkor meglévő hiányok helyére kerültek be, ezen felül 20-25 töredéket a predellától függetlenül dobozban őriztünk. A faragványok eredeti helyének megtalálásához az a felismerés vezetett, hogy azokat kizárólag vízszintes szálirányban lehetett elrendezni. Ezek után elegendő volt az eredeti letöréseknél a kompozíció logikus folytatását megfaragni, amely közrefogja a középkori darabokat, és azoktól jól megkülönböztethető. Ezt az önálló, áttört faragványt az azuritos predella-homlokzat elé lehetett helyezni, ugyanúgy, mint a középkorban. A 18. század óta most először látjuk a középkori állapotot leginkább megközelítő formában a Mátyás- és Jagelló-címer közötti nagyszerű, faragott betétet.
Az oltár restaurálása megismételte a középkori oltárműhelyek gyakorlatát: ahogyan egykor a szárnyasoltárok elkészítése a céhes keretekben dolgozó festők, aranyozók, fafaragók, asztalosok és segédeik együttes feladata volt, ugyanúgy ma is a legkülönbözőbb képzettségű szakemberek együttműködéseként születhetett újjá a mű.
Az évtizedek óta restaurálás alatt álló oltáron harmincnál is több restaurátor és munkatársaik dolgoztak (a jelenleg nem látható részeknek, az oromzatnak és a jobb oldali mozgatható szárny festményeinek, valamint az oltárszárnyak kereteinek a restaurálása a következő időszakban folytatódik). Vezető restaurátor: Dabronaki Béla; művészettörténész: Török Gyöngyi; külföldi restaurátor-művészettörténész szakértő: Manfred Koller. A munkában a következő művészettörténészek vettek részt: Gerevich Lászlóné (?), Mikó Árpád, Poszler Györgyi, Török Gyöngyi. Restaurátorok: Szépművészeti Múzeum, 1954–1973: Kákay Szabó György (?), Kákay Szabó Ildikó, Kutas Erika, Lakatos József, Lente István, Móré Miklós, Németh Kálmán (?), Prudzik József, Siskov Ludmill, Somogyiné Ember Veronika, Varga Dezső; Magyar Nemzeti Galéria, 1988–2013: Dabronaki Béla, Eisenmayer Tiborné, Juhász István, Kázik Márta (?), Laurentzy Mária, Marjai Zoltán, Menráthné Hernády Szilvia, Takácsné Szabó Marianne, Szentgyörgyi Edit, Szentkirályi Miklós, Szutor Katalin, Velledits Lajos, Zetye Péter, Zsámboki Orsolya, Zsolnay Krisztina. Szerkezeti és díszítőelemek restaurálása: Dabronaki Béla, Eisenmayer Tiborné, Juhász István, Kázik Márta (?), Laurentzy Mária, Márkus Botond, Menráthné Hernády Szilvia, Molnár László, Rátonyi Dávid (?), Takácsné Szabó Marianne, Szentgyörgyi Edit, Sztojanovics Márton, Szutor Katalin, Zetye Péter, Zsámboki Orsolya. A felmérést 1991-ben Bíró László, Dabronaki Béla, Lakatos József, Marjai Zoltán, Radovics Krisztina és Török Gyöngyi végezték. A predella középső részét és a mérmű alsó részét díszítő ornamentika rekonstrukcióját Dabronaki Béla tervezte és kivitelezte. A restaurátorok munkatársai: Balázs Gyula, Beregszászi Sándor, Hering Zoltán, Kispál Sándor, Magyari Ferenc, Márkus Ferenc, Német Gábor, Polgár István. Technikai vizsgálatok: Galambos Éva, Horváth Mátyás, Székely Dorottya. Fotósok: Bokor Zsuzsanna, Hasznos Zoltán, Mester Tibor. Felmérési rajzok: Zsámboki Orsolya. Statikus tervező és kivitelező: Tri-sys Kft. Az oltár felállítása: Berta Zsolt, Kiss Zoltán és munkatársaik műve.