A klasszikus önarckép… és még egy – imho
Csontváry Kosztka Tivadar: Önarckép (1893 körül, olaj, vászon, 55,5 × 45,5 cm, jelezve nincs, Magyar Nemzeti Galéria, ltsz.: 6585)
MúzeumCafé 16.
Színes, ám a legkevésbé sem tetszetős csokrot állíthatnánk össze azokból a történetekből, amelyek a magyar műtárgyállomány egy-egy jeles darabjának megsemmisüléséről, elvesztéséről szólnak. A villamoson felejtett Vajda-mappa, Szobotka kubista festményeinek első világháborús párizsi kálváriája, a Kassák által 1926-ban Bécsben hagyott bőrönd, amelyben az emigrációs években kiadott Ma-számok teljes reprodukciós „alapanyaga” pihent – csak néhány közismert példa azon esetek sorából, amelyek végeredménye a szomorú, de legalább az előkerülés halvány reményét hordozó „lappang” szóban jelenik meg egy-egy életmű-katalógus fehér foltokkal „tarkított” műtárgylistájában. És akkor még nem beszéltünk a háborúk kikerülhetetlen műtárgytizedeléséről, a műtermekre hullott bombákról és a Keletre hurcolt, hadifogságba kényszerített remekművek tömegéről.
Ám az elvesztések tragédiái néha nagy megtalálások eufóriáiban oldódnak fel, s olyan történetekről is tudunk, amikor a szerencse és egy-egy magányos ember makacs elhivatottsága meg tudta szakítani az események enyészet felé húzó láncolatát. E kivételek közül a legismertebb és a legjelentősebb kétségkívül Gerlóczy Gedeon nevéhez fűződik, aki 1919 októberében egy merész döntéssel, örökségét feláldozva szerezte meg Csontváry művészi hagyatékát, amelynek óriási vász-nait az árverésen megjelent fuvarosok oly szívesen szabták volna fel szekérponyvának. A Csontváry-história azonban nem csupán ezt a már-már unalomig idézett epizódot tartogatja számunkra, ha a happy enddel záródó elkallódások sorából kívánunk szemezgetni. A Magyar Tudományos Akadémia Művészettörténeti Kutatóintézete őrzi egy 1922. január 25-én Gerlóczy Gedeonnak címzett levél másolatát. [1] A feladó, Ferenczy Sári, Bató József festő felesége a következő szavakkal kezdi lelkesült beszámolóját: „Kedves Gerlóczy, megvannak a képek!!! A plakatírozás eredménnyel járt, ma délután jelentkezett egy munkás féle ember és átnyújtotta nekem a régen megsiratottakat. (…) a Lutzo-Uferen találta, közvetlenül az előtt, hogy Jóskáék leszálltak az autóbuszról, tehát az utolsó percben eshettek ki. (…) Nem hiszi, milyen súlyosan nehezedett életünkre ez az esemény. Most nyugodtan nézhetünk megint a maga szemébe…” A levélmásolatból, amely még az említett hirdetés német nyelvű szövegét is közli, az is kiderül, hogy Bató 1921. december 15-én az E jelű autóbuszon, a Kaiser-Wilhelm-Gedächtnis-Kirche és a Hohenzollernbrücke megállók között ejtette el a körülbelül egy méter hosszú vászontekercset. Nem akármilyen művek hullottak az utca porába: a Marokkói tanító és az Athéni sétalovaglás. Csontváry remekművei ma még ismeretlen körülmények között, feltehetően a gácsi patika egykori bérlőjétől, az 1919-ben Kecskemétre költöző Székely Sándortól kerültek Batóhoz, aki végül – a szerencsésen végződő berlini affért követően – Gerlóczy Gedeonnak adta el őket.
Két másik történetben Magyarország legjelesebb múzeuma is fontos szerepet játszott. Az 1945 utáni évtizedben paradox módon éppen a Csontváry iránt fokozódó figyelem okozott jóvátehetetlen károkat az életmű fizikai állapotában. Az emigrációjából 1946 tavaszán hazaérkező Károlyi Mihály két esztendővel később, mint frissen kinevezett diplomata, a párizsi magyar nagykövetségen szervezett kiállítást a művész alkotásaiból. [2] Az öt nagyméretű és nyolc kisebb festményt, valamint tíz rajzot Gerlóczytól kérték kölcsön, aki át is adta azokat a Külügyminisztérium illetékeseinek.
Az 1948-ban megnyílt tárlat nagy sikerrel zárult, ám a folytatás rémálomszerű fordulatot vett: a visszaszállítást követően a képek tulajdonosa elképedve konstatálta, hogy a hatalmas vásznak, a Baalbek, a Taormina, a Mária kútja, a Panaszfal és a Tátra elvesztek, a kisebb alkotások pedig végzetes sérüléseket szenvedtek. A Zarándoklás a cédrushoz című képet, amelyet Gerlóczy egy külön erre az alkalomra készített faládában indított útnak, a visszaérkezéskor lefeszítve, a kiálló szögekkel áttűzdelt vakrámára csavarva, számos helyen átlyukasztva kapta kézhez. Ennek a kalandnak köszönhető, hogy a képen látható égbolt egy jelentős része ma már nem Csontváry, hanem a későbbi restaurátorok műve.
Gerlóczy megdöbbenése leírhatatlan lehetett: a három évtizeden át féltve őrzött monumentális művek – 1950-ben úgy látszott – éppen akkor enyésznek el, amikor Csontváry művészete végre nem csupán itthon, de külföldön is sikereket hozhatna. A képek tulajdonosa és az illetékes hatóságok között éveken át zajló levelezésből kiderül, hogy Gerlóczy csupán hét évvel a párizsi kiállítás bezárását követően tudhatta meg az igazságot elveszettnek hitt képeiről. 1956 augusztusáig abban a hitben tartották, hogy a Csontváry-életmű legfontosabb darabjai valahol Párizs és Budapest között eltűntek, miközben valójában mindvégig a Szépművészeti Múzeum pincéjében, a letéti raktárban kallódtak azoknak a műveknek az özönében, amelyeket 1944 előtt a gyűjteményeiket féltő, zömében zsidó polgárok gyanútlanul a múzeumban helyeztek el, vagy amelyeket – hiszen közben fordult egyet a zsákutcás magyar történelem menete – a kitelepítésre ítélt osztályidegenektől az ötvenes évek folyamán a hatóságok elkoboztak.
A következő történet napjainkban érte el megnyugtató végkifejletét. Az új Csontváry-monográfia szerzője (jelen sorok írója) a kötet összeállítása közben egy fekete-fehér fényképre bukkant a Magyar Nemzeti Galéria Fotótárában. A felvételen látható kép, amely egyetlen korábbi Csontváry-monográfiában sem szerepelt, a festő hiteles, korai művének tűnt, így megdöbbentő volt az az információ, amely a fotó hátoldalán volt olvasható: a feliratból ugyanis az derült ki, hogy a festmény a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményében található, korábban hamisnak minősített alkotás. Ezzel a lakonikus közléssel ellentétben a raktárból kikért mű minden részlete arra mutatott, hogy a hagyományos beállítással, háromnegyed profilban megoldott portré mind festésmódjában, mind a felhasznált vászon és festék tekintetében tökéletesen analóg a Csontváry házvezetőnőjét ábrázoló két korai képpel, a gácsi évek során készült Fohászkodó öregasszonnyal és az Almát hámozó öregasszony című alkotással. Rövid kutatás után kibontakozott a kép története. Az MNG műtárgyleíró kartonjának tanúsága szerint a képet 1933-ban a Szépművészeti Múzeum vásárolta meg 280 pengős áron. A kartonon olvasható autográf feliratból azt is megtudhatjuk, hogy a festmény „Hamisítvány volta a mai napon megállapítást nyert. 1948. XII. 21. Pataki” Az aláíró, Pataki Dénes művészettörténész volt.
A Szépművészeti Múzeum Adattára szerencsére a mai napig őrzi a vétellel kapcsolatos hivatalos dokumentumokat. A 629/1933-as iktatószámú, 1933. augusztus 25-én kelt irat arról tudósít, hogy dr. Büchler Gyula losonci illetőségű tiszti főorvos „Csontváry Kosztka Önarcképét és néhány festményének fényképét mutatja be; a festményeket cserélni vagy eladni kívánja”. A nyomtatványon olvasható feliratokból az is kiderül, hogy az üzlet szeptember 6-án megköttetett, s a felajánlott három festményért, az Önarcképért, a Madonnafestőért és az Ódon boltozatért alig egy hét elteltével Büchler úr 280, illetve a másik kettőért egyenként 135 pengő vételárat kapott. [3]
Büchler neve három alkalommal tűnik fel Romváry Ferenc 1999-ben megjelent Csontváry életmű-katalógusában. Az említett két festmény, a Madonnafestő és az Ódon boltozat mellett egykor az ő tulajdona volt a ma az Antal–Lusztig-gyűjteményt gazdagító Táj holdfénnyel című alkotás. [4] A helyi zsidó hitközség elöljárói tisztét is betöltő Büchler orvosként kollégája volt a korai Csontváry-képek legnagyobb losonci gyűjtőjének, a többek között az említett Fohászkodó öregasszonyt, az Őzet, a Gémet és A gácsi Forgách-kastély című festményt is megszerző Oppenheimer Rezső fogorvosnak. [5] Minden valószínűség szerint ő lehetett az elemzett önarckép első tulajdonosa is, hiszen egy a Magyar Nemzeti Galéria Adattárában található, a gyűjtő fia, Rudolf által írt levélben a következőket olvashatjuk édesapja Csontváry-festményeivel kapcsolatban: „a képek kb. 35 éve vannak a tulajdonában, ott találta akkor, ahol a mester annak idején élt, volt még több kép tőle, sőt egy kitűnő önarckép is, amit egy képgyűjtő kollégával évekkel ezelőtt elcserélt, aki ennek helyébe egy neves festő képét adta”. [6]
A festmény története 1936-ban érkezett újabb fontos állomáshoz. Az esztendő tavaszán az első Csontváry-monográfia szerzője, Lehel Ferenc rábírta Gerlóczy Gedeont és a Fränkel Szalon tulajdonosát egy újabb gyűjteményes kiállítás megrendezésére. A harmincegy festményt és néhány ceruzavázlatot felvonultató tárlat legnagyobb érdeme az újonnan felbukkant művek bemutatása volt. Lehel Ferencnek a katalógusban közölt írása a következő mondatokkal kezdődött: „Amint életrajzában megírtam, a régi Felső-Magyarországról, kivált Losoncról és Gácsról, a titokzatos életű magyar festőzseninek még jó néhány képe fog felbukkanni. Az Ernst Múzeum 1930-ban rendezett emlékkiállítása óta tizenöt ilyen ismeretlen kép került Budapestre, melyek részben a Szépművészeti Múzeumba, részben magánosok gyűjteményébe kerültek.” [7] A tárlat képjegyzékében szereplő 31. tétel az Önarckép címet viseli, ám a katalógusban közölt mérete (51×78 cm) egyik ma ismert, azonos témájú művel sem hozható összefüggésbe. Szerencsére a kor egyik legnépszerűbb hétvégi magazinjában, a Pesti Napló Képes Mellékletének képriportjában – négy másik mű mellett – a most elemzett Önarckép reprodukcióját is megtaláljuk, így az adatok közötti, fent említett eltérés minden bizonnyal a katalógus pontatlanságával magyarázható. [8] Ezt valószínűsíti, hogy Kárpáti Aurél a Pesti Napló május 3-i számában a képet „kis Önarcképként” említi, s ez a megjegyzés kizárja, hogy a tárlaton a jól ismert, korábban Ernst Lajos által birtokolt, nagyobb méretű festmény került volna a közönség elé. [9] A kiállítással kapcsolatban érdemes Gerlóczy 1958. november 12-én kelt, Dévényi Ivánnak küldött leveléből is idézni, amelyben a hagyaték megmentője a Csontváry-hamisítványok kapcsán a következőket írta: „Hitelesnek az 1908-as iparcsarnoki kiállítási katalógusban szereplő és a Fränkel kiállításon kiállított újabban felmerült képek tekinthetők, ezeket darabonként Lehellel együtt megvizsgáltuk és jó pár darabot kellett kiszortírozni a befutott anyagból, amik már akkor is hamisnak bizonyultak”. [10]
Mindezek ismeretében nehéz megérteni, hogy mindeddig milyen okokból maradt ki ez a festmény a hiteles Csontváry-művek sorából. Arra még találunk magyarázatot, hogy 1948-ban miért nyilvánították hamisítványnak: az Önarckép két említett, közeli analógiáját azokban az években még nem tanulmányozhatták alaposan a kutatók. Az azonban felettébb furcsa, hogy a hibás döntés következménye több mint hatvan éven keresztül érvényben maradt, s raktárba száműzte az életmű e rendkívül fontos darabját. Németh Lajos a Jelenkor 1980. 11. számában a következő szavakkal foglalta össze a képről alkotott véleményét: „A portré néhány vonásában hasonlít Csontváryra, de nem feltétlenül őt ábrázolja. A kép stílusa nem illeszkedik az oeuvre-be, de nem rokonul az állítólagos Csontváry művek formajegyeihez sem. Mint kétes kép, nem került be az oeuvre-katalógusba, hiszen már egy 1948-as vizsgálat kiszűrte. Ennek ellenére a kép megérdemelné a komolyabb vizsgálatot. Stílusát tekintve mindenesetre szórványnak minősül, külön kell tehát választani a többi állítólagos Csontváry képtől.” [11] Minden bizonnyal a nagy tekintélyű monográfus – bár érezhetően tétova és visszafelé mutató – ítélete okozta a galéria kutatóinak mulasztását: azt, hogy évtizedeken át senki nem vette a fáradságot a „komolyabb vizsgálat” elvégzésére. Persze mindezért jelen sorok írója csak hálás lehet, hiszen így megajándékozták avval a ritka, keveseknek adódó örömmel, amelyet egy újabb Csontváry-festmény felfedezése jelent egy magyar művészettörténész számára.
[1] MTA Művészettörténeti Kutatóintézet, ltsz.: MKI-C-I-182. Németh Lajos hagyatéka.
[2] Az „elveszett” képekkel kapcsolatos levelezés a Szépművészeti Múzeum Irattárában található, legtöbbjük szövegét közli és a történetet rekonstruálja F. Csanak Dóra: Adalékok Csontváry életművének történetéhez. In.: „A feledés árja alól új földeket hódítok vissza”. Írások Tímár Árpád tiszteletére. Budapest 2009, 155–172. o.
[3] A Madonnafestő és az Ódon boltozat eredetiségét sosem kérdőjelezték meg, szerepel mind Németh Lajos, mind Romváry Ferenc oeuvre-katalógusában. (Németh Lajos: Csontváry Kosztka Tivadar. Budapest 1970; Romváry Ferenc: Csontváry Kosztka Tivadar 1853–1919. Pécs 1999).
[4] Romváry 37., 38., 89. tétel. A Táj holdfénnyel című kép esetében a Julius Büchlerként említett korábbi tulajdonos a vászont hátulról védő kartonon ma is látható pecsét és felirat alapján vált azonosíthatóvá.
[5] Magyar Zsidó Lexikon. Szerk.: Újvári Péter. Budapest 1929, 542. o.; A visszacsatolt Felvidék és Ruténföld címtára. Szerk.: A M. Kir. Központi Statisztikai Hivatal. Budapest 1939, 213. o. A losonci orvosok névsorában mind Büchler Gyula, mind Oppenheimer Rezső megtalálható.
[6] MNG Adattára, ltsz.: 17342/66.
[7] Csontváry Tivadar újonnan fölmerült képeinek kiállítása. Rendezte és a katalógus tanulmányát írta: Lehel Ferenc. Fränkel Szalon, 1936. május 3–31. Katalógus. 1. o.
[8] Pesti Napló Képes Melléklete, 1936. május 10.
[9] -io [Kárpáti Aurél]: Csontváry Tivadar újonnan felfedezett képei. Pesti Napló, 1936. május 3. 18. o.
[10] MTA Művészettörténeti Kutatóintézet,
ltsz.: MKCS-C-I-153/731.
[11] Németh Lajos: A Csontvárynak „tulajdonított” képekről II. Jelenkor, 1980. 11. sz. 1003. o.