Magángyűjteményekből múzeumok

Győrben éppúgy kisgalériák hálózatából épült fel a központi múzeum, mint Szentendrén és Pécsen, ám az itteni rendszer létrejötte több ponton eltér az utóbbi kettőétől, amelyekről lapunk korábbi számaiban már közöltünk áttekintést (MúzeumCafé 22., 33. – a szerk.). Itt a meglévő, valamikor helyben létrejött magángyűjteményre alapuló megyei múzeum mellett született egy új múzeumi struktúra, ám itt – Szentendrével és Péccsel szemben – a kezdeményezés is helyben indult, a város pedig áldását adta rá. Ehhez kellett egy rendszerváltás, hogy a város önállóan is létrehozhasson egy kismúzeum-hálózatot, és kellett egy civil kezdeményező; Győr esetében ez utóbbi és az infrastruktúrát biztosító városháza között van némi átfedés, hiszen Kolozsváry Ernő, az 1945 utáni műgyűjtés egyik emblematikus alakja próbálta meg bebiztosítani a gyűjtemények és hagyatékok sorsát, a város rendszerváltás utáni első polgármestereként pedig meg is tudta teremteni – vagy legalábbis elkezdte megteremteni – ennek feltételeit. Ma több helyszínen, több épületben működik a két korábbi múzeumból (az egyháziból lett városi, majd a megyeiből és az újonnan alapított városiból) létrejött harmadik (megyei hatókörű városi), ami annyiban mindenképpen egyedi történet, hogy az újabb fogadta be a régebbit és nagyobbat, a nevét ugyanakkor az eredetiről kapta. Ma a múzeum a barokk történelmi belváros patinás épületeiben működik, kivéve a néhai megyei múzeum központjául szolgáló Apátúr-házat, amely új pompájában – előreláthatólag – 2016-ban nyílik meg ismét, újrarendezett állandó kiállítással.

A győri múzeum alapítása a többi városi múzeumra jellemző módon helyben kezdődött: Rómer Flóris bencés gimnáziumi tanár 1839-ben, Győrbe kerülve azonnal hozzáfogott egy természetrajzi, numizmatikai és régészeti gyűjtemény felépítéséhez, és elhatározásától az a nyolc év sem tántorította el, amit a szabadságharcban való részvétele miatt osztrák börtönökben töltött. [1] 1859-ben visszatért Győrbe, a következő évben pedig megnyitotta a múzeumot a gimnázium épületében, amely az őt követő múzeumőrök jóvoltából (Rómer ugyanis hamarosan Pesten lett levéltáros és gimnáziumigazgató) tovább gyarapodott a környékbeli ásatásokból előkerült leletekkel és helyi néprajzi tárgyakkal, történeti emlékekkel. A gyűjtemény az első világháborút követően vált valóban múzeummá azáltal, hogy Lovas Elemér nekifogott a tárgyak rendszerezésének, katalogizálásának, valamint kezdeményezte, hogy az ekkor már Rómer Flóris nevét viselő papi gyűjtemény városi múzeummá váljon. Győr 1934-ben felajánlotta a városi kultúrház (a későbbi Kisfaludy Színház) egyik emeletét kiállítás céljára, ám nem sikerült megegyezni a pannonhalmi főapáttal a gyűjtemény birtoklásának és elhelyezésének kérdéseiről (a helyet és a pénzt a város adta volna, a bencés gyűjtemény pedig örök letétként került volna Győrhöz).

A negyvenes években mégis elindult egy városi gyűjtemény felépítése és egy kiállítási program – utóbbi egyfajta párhuzamos múzeumként a Nemzeti Múzeum és a Szépművészeti Múzeum részvételével –, a világháborút követő években azonban csak rövid ideig maradt esélye a szerzetesrendnek megtartani függetlenségét. A főapát addig tudott ellenállni a gyűjtemények egyesítésének, amíg a törvény engedte neki: a városi és a bencés gyűjtemény 1949-ben egyesülve a Széchenyi téri Apátúr-házba költözött, ahol a mai napig is található (itt jelenleg teljes átalakítás zajlik). Az épületet 1949-től 1960-ig újították fel és alakították át a múzeumi igényeknek megfelelően. Hamarosan megnyílt az állandó kiállítás, néprajzos, régész és természettudományi muzeológus is érkezett a gyűjtemények pontos felmérésére és katalogizálására. Egy pap nevét persze nem viselhette a régi-új intézmény, így a Győrben élt Xántus János természettudós és gyűjtő nevét vette fel a múzeum, amelynek igazgatója 1951-ig Szőke Béla, ezt követően Mithay Sándor volt. Még az ötvenes években újabb épülettel, az úgynevezett Sforza-kazamatákkal bővült a múzeum, itt kapott helyet a római és a kora középkori kőtár. 1958-ban 58 ezer látogatója volt a múzeumnak – tudhatjuk meg az alapítása századik évfordulójára készülő múzeum első évkönyvéből.

A Győr főterén található barokk palota 1668-ban került főúri tulajdonból a pannonhalmi bencésekhez, az emeleti hat szobában laktak a főapátok, a földszinten pedig iparosok működtek, akik bérleti díjat fizettek a rendnek. [2] Az épület mai formáját (több egykori telekre és házra épülve) az 1740-es években érte el Sajghó Benedek főapát intézkedései nyomán, ez lett az egykori Piac tér leglátványosabb, legimpozánsabb, és sokáig Győr legmagasabb épülete. A térre néző erkély mögötti dísztermet freskók díszítik (Az egyház diadala, Szent Imre Pannonhalmán, Szilveszter pápa álma, Szent István és Asztrik apát), alkotójuk az 1756-os datálású szignó szerint Schaller István, akinek működését Garas Klára pontosította 1955-ben. A rend feloszlatása után II. József kaszárnyaként hasznosította az üresen maradt épületet, amely később (ismét egyházi) árvaház, majd papnevelő intézet lett, 1949-től pedig múzeum. Az intézmény hosszú ideig elsősorban néprajzi, régészeti és történeti kiállításokkal fogadta a látogatókat (és ezen az 1971-ben megnyílt Patika Múzeum sem változtatott), ám 1974-ben Kovács Margit harmincnyolc alkotását ajándékozta szülővárosának, Győrnek; az anyagot az úgynevezett Kreszta-házban helyezték el, az így létrejött kismúzeumot az 1963-ban megyeivé váló Xántus János Múzeum működtette. Egy évvel korábban nyílt meg Szentendrén a keramikus saját múzeuma (a Ferenczy Múzeum részeként) a művésszel szoros baráti viszonyt ápoló Aczél György kezdeményezésére, a Pest megyeieknek juttatott „ajándék” fejében pedig életjáradék járt az adományozónak. Nyilvánvalóan a szentendrei gyűjtemény mellett anyagi igény és a „festők városának” rangja szólt, hiszen Kovács Margit életrajza és életműve más módon nem kapcsolódik Szentendréhez, a győri adományozás inkább tekinthető privát gesztusnak. A kor másik kedves művésze, Borsos Miklós is önálló múzeumot kapott még életében Győrben (ez az irány a szentendrei múzeumalapításokhoz hasonlatos, csak itt hamarabb véget ért). A Káptalandombon álló 15. századi Püspöki Udvarbíró házat újították fel, hogy otthont adjon 1979-től az életmű-kiállításának, amely teljes keresztmetszetet nyújt a gyermekkora egy részét és fiatalkorát Győrben töltő művész grafikai és plasztikai munkáiból (ezzel egy időben dísz-polgári címet is kapott), és itt nyílt meg felesége, a győri születésű Kéry Ilona emlékszobája (az Úri utcai lakás egy részének rekonstrukciója) is 2003-ban.

Nem volt bevett szokás Magyarországon a rendszerváltás előtti évtizedekben, hogy egy magángyűjtemény önálló kismúzeumot kapjon, önálló épületben, márpedig ez 1986-ban Győrben megtörtént: Patkó Imre újságíró modern és kortárs képzőművészeti, valamint távol-keleti és óceániai gyűjteményét a Vastuskós házban helyezték el, és éppen ezzel a nagyvonalú felajánlással (mármint a kiállítás helyszínéül szolgáló, nem is akármilyen önálló épülettel) szerezte meg a város Pécs és Székesfehérvár elől a hagyatékot 1983-ban. [3] Az előzőleg, a gyűjtő 1981-ben bekövetkezett halála után feldolgozott (Magyar Nemzeti Galéria, Néprajzi Múzeum, Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Múzeum) kollekció a gyűjtő szándékainak megfelelően egyben maradt, a kismúzeum a Xántus János Múzeum filiáléjaként nyílt meg. (Gegesi Kiss Pál és Tompa Kálmán hasonló nagyságrendű és kvalitású gyűjteményéből egy nagyobb válogatás 1957-ben, illetve 1967-ben került Pécsre, még a gyűjtők életében, Petró Sándor gyűjteménye végrendeletileg pedig 1977-ben Miskolcra, ám ezek „betagozódtak” a Janus Pannonius, illetve a Herman Ottó Múzeum képtárába, nem önálló kismúzeumként váltak látogathatóvá.)

A magángyűjtők jóvoltából tovább gazdagodott a Xántus Múzeum anyaga: 1991-ben a neves győri orvosdinasztia, a Petz család orvostörténeti, iparművészeti és képzőművészeti hagyatéka érkezett, ez az állandó kiállításon önálló szobát kapott, akárcsak az Abád–Hauser-gyűjtemény régiséganyaga (Abád József és Hauser Henriette sportvezető-tanár házaspár hagyatéka) 1998-ban. Szabó József evangélikus püspök győri lelkészként kezdte a papi pályát, nyugdíjazása után visszaköltözött a városba, és 1973-ban ritkaságokkal, kéziratokkal, első kiadásokkal, relikviákkal teli Madách-gyűjteményét a megyei múzeumnak ajándékozta, ahol egyébként irodalomtörténészként is foglalkoztatták. A Madách-kiállítás csak 2011-ben nyílt meg, az állandó kiállítás részeként. Ez most az átépítés miatt nem látogatható, nem úgy, mint a Cserépkályha-történeti Kiállítás: Fruhmann Antal végrendeletében (1987-ben) a városra hagyta házát, műhelyét és gyűjteményét kiállítás céljából.

1994 októberében Kolozsváry Ernő középiskolai tanár, műgyűjtő, a város rendszerváltás utáni első polgármestere kezdeményezésére létrejött a Városi Művészeti Múzeum, országos gyűjtőkörű területi múzeumként. Az új intézmény folytatta tovább a városi tanács által 1969-ben alapított Nemzetközi Győri Művésztelep és az 1985-ben létrejött Győri Grafikai Műhely működtetését, és a Városi Múzeum kezdeményezte 2011-től a Nemzetközi Rajz- és Képgrafikai Biennálék elindítását (lásd: MúzeumCafé 41. – a szerk.). Látható, hogy míg a megyei múzeum kiállítási anyaga és gyűjtőterülete a környéket érintő néprajz, helytörténet és régészet, addig a városi múzeum tematikája a képző- és iparművészetre épült: a művésztelep és műhely anyagának gyűjtése és kiállítása mellett átvette a Kovács Margit Múzeum és a Borsos Miklós Múzeum kezelését is. A Kovács Margit Múzeumban az említett ajándék mellett a szentendrei múzeum letéti anyaga is látható, a Borsos-életműből – a Borsos–Kéry Alapítvány döntése értelmében – négyszázhatvanhárom alkotás került Győrbe; ezek a műtárgyak is a városi múzeum tulajdonába kerültek. A művésztelep anyagát korábban részben a Xántus Múzeum kezelte, majd a kilencvenes évek közepén a városi művelődési központ, itt tehát vegyes tulajdonú és fenntartású intézményről és gyűjteményről van szó, a Városi Múzeum létrejötte lényegében rendezte a helyzetet. [4]

Az alapításkor a fentiek mellett két magángyűjtemény is az új intézményhez került, ezeket nem „örökölte” a múzeum, hanem kifejezetten Kolozsváry Ernő személyes kapcsolatai révén kerültek Győrbe. Váczy Péter művészettörténeti jelentőségű képző- és iparművészeti gyűjteménye közvetlenül a történész halála után, az örökösöknek járó életjáradék fejében került a városhoz, a belőle rendezett állandó kiállítás 1995-ben nyílt meg az Ispita-házban (az épület eredetileg menhelyként szolgált, amelyet Széchényi György püspök hozott létre 1666-ban). A városi múzeum székhelyének a Széchenyi tér és a Király utca sarkán álló Esterházy-palotát szemelték ki. Az eredetileg földszintes épület 1770-ben került gróf Esterházy Gábor tulajdonába, aki nagyszabású építkezésekbe kezdett, az emeletet kapott épület sarkára zárt erkély került, az építtető monogramja pedig a bejárat fölötti erkély rácsára. A palota mai formáját 1920-ra nyerte el. A felújított és átszabott épület 1997 novemberében nyílt meg a Városi Művészeti Múzeum székhelyeként, de csak jóval később, 2005-ben költözött be Radnai Béla ajándékként Győrbe került hagyatéka, amely a két világháború közötti időszak festészetéből és szobrászatából nyújt gazdag válogatást. Az örökösök választása nem véletlen: Radnai gyűjtői példaképe és jó barátja volt Kolozsváry Ernőnek, a megegyezés már a városi múzeum létrejöttekor megszületett, az anyag azonban csak az özvegy halálát követően került Győrbe. A gyűjteményből rendezett állandó kiállítás mellett van terület időszaki kiállításoknak, de itt találhatók a Rómer Flóris Múzeum irodái is.

Bár évekkel a halálát követően, de mégiscsak Kolozsváry „keze” volt abban is, hogy az ő gyűjteményéhez hasonló tematikájú, időnként bizony „ellenlábas” kollekció, idősebb Vasilescu Jánosé szintén a Városi Művészeti Múzeumot gazdagítsa. A Vasilescu-gyűjtemény állandó kiállításának helyet adó romos zsinagóga helyreállítására éppen ő kezdeményezte 1991-ben a Győri Zsinagóga Megmentéséért Alapítvány létrejöttét, még nyilvánvalóan nem azzal a szándékkal ugyan, hogy az valamikor majd kiállítótérként (is) működjön. Ráadásul a kilencvenes évek derekán bár lényegében már mindkét gyűjtemény lezártnak volt tekinthető, a „hogyan tovább” kérdése még nem vetődhetett fel. Hamarosan mégis megoldást kellett találni a Vasilescu-gyűjtemény egyben tartására és elhelyezésére, így esett a választás – ismét csak pályáztatás után – Győr városára és a csodálatosan felújított zsinagógára, amelyben 2006-ban nyílt meg az állandó kiállítás.

Ezzel a gyűjteményegyüttessel Győr néhány év alatt felzárkózott az alkotói kismúzeumok (Vasarelytől Amerigo Toton át Martyn Ferencig) mellett rendkívüli gazdagságú képanyagot felmutató modern képtárral rendelkező Pécs, a múzeumvezetők tudatos gyűjtőmunkájának köszönhetően impozáns 1945 utáni és kortárs képzőművészeti gyűjteményt felépítő Székesfehérvár és a földrajzi helyzetét a művészettörténetben betöltött szerepével ügyesen kombináló Szentendre mellé. A négy nagy, Budapesten kívüli múzeumi képzőművészeti gyűjtemény keletkezése között számos eltérő pontot és néhol párhuzamot találhatunk. A pécsi és a szentendrei fejlesztésen és gyűjteményépítésen egyértelműen megtaláljuk Aczél György keze nyomát: a baranyai megyeszékhelyen országgyűlési képviselőként, a Dunakanyar romantikus kisvárosában művészek barátjaként és patrónusaként vett részt a kismúzeumok létrejöttében, az alkotói hagyatékok, magángyűjtemények megvásárlásában és az épületek, kiállítási lehetőségek biztosításában. Mind a négy városban a személyes kapcsolatok járultak hozzá, hogy éppen akkor és éppen ott kössenek ki a hagyatékok, gyűjtemények: Gerlóczy Gedeoné, Tompa Kálmáné, Gegesi Kiss Pálé Pécsen, Anna Margité, Ámos Imréé, Barcsay Lajosé, Czóbel Béláé, Vajda Lajosé Szentendrén, Radnaié, Váczyé Győrben, Schaár Erzsébeté Székesfehérváron. Szentendrén a város kiválasztása többnyire nem volt véletlen (Kovács Margit és Kerényi Jenő esetében mondjuk igen), de Barcsay Jenő, Czóbel Béla, Ámos–Anna, Vajda, Kmetty János múzeuma magától értetődően került Szentendrére, ebből több is még az érintett művészek életében. Pécsen is ezen okból nyílt múzeuma Vasarelynek és Martyn Ferencnek, de nem emiatt Amerigo Totnak vagy Csontvárynak. A székesfehérvári példa nagyban különbözik a többitől, hiszen itt éppen az aktuális politikai vezetés ellenére sikerült létrehozni – a semmiből – az ország egyik legszínvonalasabb modern képtárát, nem egy politikai vezetőnek a gyűjtőkhöz, művészekhez, hanem a képtár programját meghatározó Kovács Péter–Kovalovszky Márta házaspárnak a művészekhez fűződő kapcsolatai hívták életre a gyűjteményt (természetesen a múzeumot vezető Fitz házaspárral egyetértésben és támogatásával), ahogy az egyetlen alkotói kismúzeumot, a Schaár Erzsébet-gyűjteményt is. Bizonyára már csak ezért a „self-made” helyzet miatt sem volt mód kismúzeumok hálózatát kiépíteni Fehérváron, hiszen ahhoz nagyságrendekkel több pénz és tanácsi/minisztériumi támogatás kellett volna, így a Szent István Király Múzeum képzőművészeti gyűjteményébe került minden, legtöbbször a művészek önzetlen felajánlásával összegyűjtött alkotás.

A győri múzeumalapítás egy harmadik utat jelentett, egy történelmi pillanatban. A rendszerváltás több függetlenséget hozott a szabadon választott összetételű és vezetésű önkormányzatoknak, és mint ahogy ma is látjuk, a városvezetők saját vérmérsékletük, politikai nézetük és ízlésük szerint nyitnak-zárnak intézményeket, így múzeumot is, nem beszélve az intézményvezetők kiválasztásáról. A rendszerváltás utáni első önkormányzati választások alkalmával Győr élére egy középiskolai tanár, mellesleg „az ország legszebb modern múzeuma” (Mravik László) tulajdonosa, Kolozsváry Ernő került, aki maga is kis helyi rendszer- és szemléletváltásba kezdett: emlékezetes televíziós vitája volt a győri futball városi támogatásának megvonásáról Verebes Józseffel, a klub akkori edzőjével, a polgármester a „kis foci, kis pénz” elvet vallotta, a megtakarított összeget oktatási és kulturális célokra kívánta fordítani. Noha csak egy ciklus adatott meg neki, a városi múzeum létrejöttét és az Esterházy-palota átépítését, múzeummá alakítását utódja, a több cikluson át városvezető Balogh József is folytatta, miután ő is rájött, hogy a múzeumalapítás nem Kolozsváry Ernő egyéni ambíciója, kulturális intézmények híján az ipar sem telepedik meg a városban. Az új múzeum első nagy dobása, a Váczy Péter-gyűjtemény megszerzése után ennek állandó kiállítását még Kolozsváry Ernő nyitotta meg, és ő egyezett meg 1992-ben Radnai Béla özvegyével is a gyűjtemény itteni elhelyezéséről (Szegedet, Pécset, Szombathelyet és Peter Ludwigot kellett ehhez túllicitálni, pontosabban meggyőzni Radnainét arról, hogy Győrben lesz a legjobb helye a gyűjteménynek). [5] Ennek érdekében 1993-ban elkezdődött az emeleten lakók, a földszinten pedig egy élelmiszerbolt által használt – és lelakott – barokk Esterházy-palota átépítése. A felújításra szánt pénz hamar elfogyott, és amíg újabb forrásokra nem lelt a városvezetés (1996-ra), az utód az előddel konzultálva lemondott a belső udvar lefedéséről, így aztán alacsonyabb költségvetéssel elkészülhetett a felújítás. Az eredetileg több telken álló épületből kialakított V alakú palotában ma több szinten kiállítótér, legfölül iroda, kutatóhely és restaurátor-műhely található. Az új múzeumi központot 1997-ben adták át, Radnainé 2005-ben hunyt el, ekkor került át a gyűjtemény fizikai valójában is a győri múzeumba (Kolozsváry ezt már nem érhette meg, 1999-ben elhunyt). Radnai Béla özvegye 1992-től kapott életjáradékot a várostól, cserébe az egész gyűjteményért, bár a megegyezés akkor jelentős ellenállásba ütközött a képviselő-testület némely tagjánál. A tizenhárom év alatt kifizetett összeg nem lehet több egy kvalitásosabb Egry József-kép áránál, márpedig ezekből harminc van a Radnai-gyűjteményben, a teljes anyag (mintegy ezer festmény, grafika és ötvenegy szobor) becsült értéke pedig elérheti az egymilliárd forintot. (Köszönet Kolozsváry Mariannának, hogy mindezekre felhívta a figyelmemet!)

Hogy a Borsos-ház és a Kovács Margit Múzeum, ahogy a nemzetközi művésztelep gyűjteménye is a városi múzeumhoz került, tematikájuk okán lényegében természetes döntés volt, és ezzel le is zárult a múzeumalapítás, amelynek következő fontos állomása 2013. január 1., a múzeumi struktúra országos méretű átalakítása (ekkor szűnt meg a megyei múzeumi rendszer): Győr megyei jogú város átvette a Győr-Moson-Sopron Megyei Múzeumok Igazgatósága (és a Kisfaludy Károly Megyei Könyvtár) irányítását, a korábbi megyei múzeumok épületei (az Apátúr-ház, a Vastuskós ház, a Cserépkályha-történeti Kiállítás épülete és a Várkazamata, valamint a raktárépületek) továbbra is állami tulajdonban maradtak, ezeket az állam ingyenesen az intézmény (ekkor Xántus János Megyei Hatókörű Városi Múzeum) használatára és kezelésére bízta, és az ingóságok vagyonkezelője is a múzeum lett, ha azokat 2013. január 1. előtt vették leltárba; amit ezt követően, annak a város önkormányzata.

Ezek a változások a többi megyei múzeumnál is lezajlottak, Győrben azonban más volt a helyzet, ugyanis a közgyűlés azonmód összeolvasztotta a Városi Művészeti Múzeumot a Xántusszal, olyan módon, hogy a városiba olvasztotta a megyeit. Ezzel egy időben a megyei vezetőjének (Perger Gyula) a megbízatása megszűnt, az összeolvasztással keletkezett új intézmény igazgatója Grászli Bernadett lett, aki addig a városi múzeum (egyben jogutód) igazgatói pozícióját töltötte be. Ugyanez a közgyűlés (2012. november 30-án) határozta el, hogy február 1-jével a múzeum felveszi (visszaveszi) Rómer Flóris nevét.

A városi volt a nagyobb és a látogatottabb múzeum – tájékoztat az egyébként soproni születésű Grászli Bernadett, aki 1997-ben került művészettörténész munkatársként a városi múzeumhoz, két évvel később nevezték ki igazgatónak, mandátuma idei lejártával pedig újra megpályázza a posztot. Kilenc műemlék épületben tizenegy kiállítás tartozik a múzeumhoz. A széttagoltság nem jelent gondot (földrajzi szempontból a kismúzeumok többsége néhány perc sétával elérhető), sőt mivel az épületek többnyire a város legpatinásabb műemlékei közül valók, ez olyan adottság, amellyel élni kell. Bár korábban, 2004 táján volt szó a Városi Művészeti Múzeum kitelepítéséről az egykori olajgyár helyén felépülni tervezett (de meg nem valósult) „kultúrpalotába” (társbérletben a Győri Balettel és a Vaskakas Bábszínházzal; a 14 ezer négyzetméteres terület felét a múzeum foglalta volna el), amely magánpénzből épült volna fel, az önkormányzat pedig lízingelte volna.

Hozzátehetjük: talán nem is lett volna fair az örökhagyókkal szemben, hiszen a magángyűjtemények (Váczy, Radnai, Vasilescu) kezelői éppen a kiállítás helyeként felkínált csodálatos épületek láttán döntöttek Győr mellett. Azért költözésre és építkezésre így is sor kerül, hiszen idén márciusban bezárt az Apátúr-ház, amelynek az ötvenes években kialakított struktúrája nem volt tovább tartható. Az egykori megyei múzeumi központ két és fél milliárd forintos program keretében újul meg, felmérik a műemlék állapotát, akadálymentesítik az épületet. Korszerűsítik a korábbi helytörténeti és néprajzi kiállítást, amely az új tematika szerint „életmódtörténetet” mutat majd be – tudjuk meg az igazgatótól. Magából az épületből indulnak ki, amelyhez számos fontos győri történet fűződik: többek között ez volt a pannonhalmi főapátok otthona, itt ünnepelték Napóleon tisztjei a város átvételét. Grászli Bernadett arra is kitért, hogy az örökösökkel való megegyezés szerint továbbra is az Apátúr-házban kap helyet az Abád–Hauser- és a Petz-gyűjtemény, a Madách-anyag, de mindez újragondolva, „kabinetes” rendszerben. A régi-új múzeum várhatóan 2016 tavaszán nyílik meg. A többi épület akadálymentesítése is létező probléma, hiszen egy mai korszerű múzeum az effajta kívánalmaknak is meg kell feleljen. Ugyanakkor az épületek többsége barokk műemlék, természetes adottságaik nehezen engedik a jelentősebb átépítéseket. Az Ispita-ház liftjét már megtervezték, és szükséges is, hiszen az emelet rendszeresen ad helyet időszaki kiállításoknak, ezeket is bárki számára elérhetővé kell tenni.

A múzeum leglátogatottabb része ma a Radnai-gyűjtemény az Esterházy-palotában, noha egyes darabjait gyakran kikölcsönzik más intézmények; jelenleg Derkovits Gyula művei hiányoznak a győri falakról, főművekről lévén szó a Magyar Nemzeti Galéria életmű-kiállításán a helyük. Radnai Béla (1891–1962) gyors- és gépíró iskolát indított a két világháború között, gyűjteni a tankönyve kiadásából származó jövedelméből kezdett, főleg Egryt, Derkovitsot, Szőnyit, miután Medgyessy Ferenc szobrász felhívta a figyelmét kortársai műveire. (Később, már a hatvanas években ő is ugyanazt tanácsolta az őt felkereső, tőle tanácsot kérő gyűjtőknek: gyűjtsék a saját korukat, a kortársaikat.) Hamarosan a Gresham-kör gyűjtői közé tartozott, Fruchter Lajossal, Oltványi Imrével, Szilágyi Sándorral együtt. Többnyire műtermekből vagy a Tamás Galériából vásárolt, ám a gyűjtemény gyarapítása a világháborúval elakadt – ezt követően több fontos művet eladott (például a Magyar Nemzeti Galériának) vagy elajándékozott. Cimbalom utcai villája továbbra is, élete végéig társasági összejövetelek, szalon jellegű események helyszíne volt. Noha a gyűjtött korszaknak lényegében csak egy bizonyos irányvonalát, a posztnagybányai művészeket preferálta, ennek a körnek talán a legnagyobb magánkézben lévő anyagát birtokolta, és ez az egyetlen, amelyik jobbára egyben maradt, és ilyen gazdagságában folyamatosan látogatható. Az Esterházy-palota kiállításán a gyűjtemény legjava látható, és miközben az ember a művekben gyönyörködik, érdemes megnézni, hogy az átépítés közben az épület valamennyi adottságához milyen óvatosan nyúltak a felújítást végző Winkler Gáborék: megtartották az egybenyíló teremsort, a beszögelléseket a termek sarkában, és az ovális ajtókereteket is. A sarkokban Szőnyi, Bernáth, Egry művei mellett kaptak helyet az épület eredeti kőszobor-díszei, a Király utcai fonton látható díszes erkélyen a felújítás után másolatokat helyeztek el. A barokk szobrok a múzeumban érdekes párhuzamot mutatnak Medgyessy Ferenc vaskos, tömbszerű kőszobraival.

A tágasság és bőség érzete után egészen más hangulat fogadja a látogatót a Vastuskós házban, a Patkó-gyűjtemény kiállításán (az épület nevét a ház sarkához rögzített, vaslemezekkel borított fatörzsről kapta, amelybe a legenda szerint az erre járó vándorló inasok egy-egy szöget vertek). Az előzőhöz képest kisebb terekben, szűk lépcsőfordulókban, alacsony belmagasságú, fagerendás padlástérben, Győr egyik legrégebbi barokk épületében helyezték el 1986-ban a még mai szemmel is friss képzőművészeti anyagot (pedig a gyűjtés 1983-ban lezárult). Patkó Imre (1922–1983) újságíróként dolgozott az MTI-nél, majd a Népszabadságnál, volt pekingi és londoni tudósító, a hetvenes években a párizsi magyar nagykövetségen teljesített külszolgálatot. Hat nyelven beszélt, ötvenévesen még megszerezte a művészettörténész diplomát, távol-keleti országokról írt útikönyveket. A gyűjtemény is pontosan ezt a sokszínűséget tükrözi: a klasszikus avantgárdtól (Kassák, Bortnyik, Mattis-Teutsch János) indul, az Európai Iskola művészein (Korniss, Bálint, Anna Margit, de van Vajda és Ámos is) keresztül az Iparterv-csoportig (a legtöbb Laknertől) és a hetvenes évek neoavantgárdjáig (Maurer, Galántai, Swierkiewicz, Szirtes) terjed. Külön csoportot alkotnak a franciaországi magyar művészek (Stein Anna, Kolosvary Zsigmond, Hantaï, Csernus és mások) alkotásai. A gyűjtemény kétségkívül csúcsdarabja Kondor Béla Darázskirálya. (Említést kell tenni a gyűjtő feleségéről, Bíró Líviáról, aki az Európa, majd a Corvina Kiadó igazgatójaként, a Párizsi Magyar Intézet munkatársaként támogatta Patkót a művek kiválasztásában, de neki köszönhető a gyűjtemény szakmai feldolgozása, egyben tartása és győri elhelyezése is).

Noha Patkó Imre az előző rendszer kedvezményezettjei közé tartozott, privát érdeklődése a művészetek iránt eredményesen kapcsolódott a pártlap rovatvezetői posztjából adódó „hatalmával”, az utazási és többéves külföldi tartózkodási lehetőségekkel. Barátai vagy az általa preferált festők, grafikusok emlékezése szerint „mindenevő” volt, „habzsolta” a művészetet, így nem is mindig döntött kellő körültekintéssel, viszonylag rövid idő alatt hihetetlen mennyiségű műtárgyat gyűjtött össze, százával csak sokszorosított grafikát. Klasszikusokhoz (Egry, Derkovits, Mednyánszky) a Bizományi árverésein jutott, nyilván ezek jelentették a nagyobb anyagi áldozatot, a többit a művészekkel ügyesen felépített kapcsolatokkal, többnyire műtermekből vásárolta. A gyűjtemény egészét tekintve Patkó Imrére a nyitottság, a finom ízlés éppúgy jellemző volt, mint a nem megalapozott döntések sorozata.

Kondorral baráti viszonyban állt, bizonyára ezért is volt módja főműveket vásárolni tőle (a Darázskirály mellett a Párharc, küzdelmet és a Muzulmánt, a ceruzarajz Ostromot). Jelentékeny anyagot gyűjtött össze Bortnyiktól (korai grafikákat és késői olajképeket), Bálint Endrétől (Patkóhoz került a párizsi korszak egyik erős darabja, A charentoni elmegyógyintézet lakói), Kassák utolsóként számon tartott műve, a Barna este, Kornisstól több mű is az Európai Iskola időszakából. Patkó kortársai iránti nyitottságát bizonyítják Lakner László korai korszakának emblematikus alkotásai (a Tanu, 1966-ból, a Vérző láb 1964-ből, a Valaki elment 1957-ből), Kováts Albert vásznai szintén a hatvanas évekből, Swierkiewicz Róberttől pedig csaknem húsz művet birtokolt, ennek fele egyedi alkotás. [6] A festmények és grafikák két emeleten, a sokszorosított grafikák és kisebb rajzok a lépcsőfordulókban láthatók, a padlástérben kapott helyet a gyűjtemény egzotikus része. (Minden emeleten érintőképernyős gép segít eligazodni a gyűjteményben.) A többnyire tárlókban elhelyezett keleti és óceániai néprajzi tárgyak valós kultúrtörténeti értéke nehezen mérhető fel, és ebben leírások sem segítenek, bár a tárgyak meghatározását (hozzávetőleges korát és származási helyét) megtaláljuk. Eltekintve a vörös falak nyújtotta bátor összképtől, látható, hogy a Patkó-gyűjteményé a legrégebben felállított kiállítás, a művek egy része nincs is túl jó állapotban.

Az egykori Magyar Ispita épületét 1994-ben újították fel Váczy Péter (1904–1994) történészprofesszor gyűjteménye számára; ekkor találták meg az eredeti reneszánsz maradványokat, amelyekre a tér névadója, Széchenyi György püspök húzott fel kórházat. Az épület árkádos udvarán 1963-ban állították fel Borsos Miklós Phőnix címet viselő díszkútját, amellyel a mai látogató is találkozhat. Váczy Péter a két világháború között levéltáros volt, a budapesti (1940 és 1942 között a kolozsvári) egyetemen egyetemes középkori történetet tanított, egyike a valaha volt legnagyobb magyar középkorkutatóknak. A Rákosi-korszakban megfosztották tudományos címeitől, később az Egyetemi Könyvtárban dolgozott, ezzel párhuzamosan a művészettörténeti tanszéken tanított. Már a harmincas évektől gyűjtött reneszánsz és barokk bútorokat, régi mesterek műveit, görög és római régészeti emlékeket, üveg- és cseréptárgyakat, terrakottadíszeket. A kismúzeum anyagát látva el kell képzelnünk, ahogy valaki a 20. század második felében egy régi kastély igényes berendezéséhez fogható környezetben élt, máig sem teljesen meghatározott barokk képek között. A törzsanyagnak tekinthető reneszánsz bútorok, faszobrok mellett a többi gyakran esett „minőségi csere” áldozatául, az újabb, kiszemelt darabokat csak kevésbé féltett műtárgyak eladása árán tudta a gyűjtő megszerezni. (A Kádár-rendszer műtárgypiacának nagyobb hányadát tette ki ez a bizonyos gyűjtők közötti cserekereskedelem, a kollekció megtisztítása más gyűjtők közreműködésével. Igen, ez a szürke- vagy feketekereskedelem egyik formája, de sokan, érthető okokból és rossz emlékek okán nem merészkedtek a nyilvános piacra.) Váczy Péter is adott el, máshogy nyilván nem is lett volna módja ezeket a 15–17. századi darabokat a könyvtárosi jövedelméből megfizetni.

A képzőművészeti anyag különleges darabja a Poussin-követő Sebastien Bourdon 1650 körül készült Nagy Szent Családja, de sem erről, sem a gyűjtemény többi képzőművészeti alkotásáról nem tudunk többet, az anyagot sem a múzeumba kerüléskor, sem azóta tudományosan nem dolgozták fel. A kiállítás nem próbálja rekonstruálni a gyűjtő valaha volt lakását, a tárlók már „múzeumi” berendezések, a szőnyegeket pedig dobogóra helyezték, így kímélve meg az elhasználódástól. Mivel tudjuk, hogy a magyarországi kastélyok, főúri porták berendezései legkésőbb a rendszerváltás körül – ügyes olasz és osztrák kereskedők jóvoltából, persze magyar közvetítéssel – elhagyták az országot, így különösen értékelhetjük ennek a gyűjteménynek a köz számára is megőrzött darabjait. Az épület emeleti részéban időszaki kiállítások kapnak helyet, jelenleg a két világháború és Győr a téma.

Többszörös társbérletben nyílt meg a zsinagógában az idősebb Vasilescu János gyűjteményéből válogató kiállítás. A historikus és szecessziós jegyeket is magán viselő épület 1870-ben készült el a hozzá kapcsolt iskolaépülettel együtt. Később hozzáépítették a „téli zsinagógát”, a zsidó iskola helyére pedig a Zeneművészeti Főiskola költözött (és lakik itt a mai napig a Széchenyi Egyetem zeneművészeti tanszéke és az alapfokú zeneiskola). A zsinagóga 1949-ben elvesztette eredeti funkcióját (1946-ban még újraszentelték, noha Győr zsidó lakosságának lélekszáma a háború alatt a töredékére csappant), magtárként, bútorraktárként, alkalmi kiállítások, később a Mediawave fesztivál helyszíneként hasznosították. A már említett, a város által elindított alapítvány a kilencvenes évek végétől tudott az állagmegóváson túllépni, az épület felújítása 2006-ig tartott. Ma a központi térben hangversenyeket tartanak, körben több szinten (a földszinten és a két emelet karzatain, valamint a téli zsinagógában) láthatók a Vasilescu-gyűjtemény válogatott darabjai. Vasilescu János (1923–2006) Romániában született, az iskoláit Svájcban és Németországban végezte, Magyarországon a világháború végén „ragadt”, megnősült, és különböző vállalkozásokba kezdett; „maszek” volt, műszereket gyártott exportra, és találmányai révén is jelentősebb összegeket tudott műgyűjtésre fordítani. Gyűjteménye központi része a páratlan Ország Lili-kollekció; Vasilescu barátja és mecénása volt a művésznek. Ország alkotásai mellett jelentékeny anyagot birtokolt Gyarmathy Tihamértól, Deim Páltól, Kassák Lajos késői műveiből, Nádler Istvántól, Keserü Ilonától; kisplasztikai gyűjteményében többek között Vilt Tibor, Asszonyi Tamás és Schaár Erzsébet szobrait találjuk. A gyűjtő és gyűjteménye sorsa csaknem más fordulatot vett, az ezredforduló táján a Művészetek Palotája kiállítóterében álmodták meg a helyét (a Ludwig Múzeumot megelőzve), végül az anyagot kezelő alapítvány Győrrel egyezett meg – akik ismerik Vasilescu János és Kolozsváry Ernő nem mindig békés kapcsolatát, azoknak ez a megoldás igazi „csemege”. [7]

Ha a fent említett, magángyűjteményekből felépített kismúzeumok mindegyike a maga nemében egyedülálló, ez többszörösen elmondható a Fruhmann-ház Cserépkályha-történeti gyűjteményéről. A Fruhmann család több generáción át űzte a cserépkályhás mesterséget, az 1987-ben elhunyt Antal végrendeletében belvárosi lakóházát és gyűjteményét is a városra hagyta – az ebből létrehozott múzeum műfajában az egyetlen az országban. A múzeum több részből áll: az eredeti állapotában meghagyott műhelyből és a győri kályhásmesterség történetét bemutató kiállításból, valamint külön pavilonban látható a pazar kályhagyűjtemény, ennek emeletén pedig egy igazi (tulajdonképpen lélegzetelállító) látványraktár, mely 2011-ben (száz évvel azután, hogy Fruhmannék engedélyt kaptak a műhely megépítésére) 28 millió forintos uniós és állami támogatással készült el, több száz mintázott cseréppel, a mesterség szerszámaival és oktatóműhellyel.

[1] Uzsoki András: A győri múzeum rövid története 1859–1959. In: Arrabona 1. A Győri Múzeum Évkönyve, 1959. 27–31.

[2] Jenei Ferenc: A múzeumépület története. In: Arrabona 1. A Győri Múzeum Évkönyve, 1959. 45–52.

[3] Almási Tibor: Egy ember, egy gyűjtemény. Xántus János Múzeum, 1998.

[4] N. Mészáros Júlia: A győri Városi Művészeti Múzeum gyűjteményei. In: Kortárs művészet múzeumi gyűjteményekben, Képző- és Iparművészeti Lektorátus 2001. 72–74.

[5] Kolozsváry Marianna: A Rózsadombról a Rába partjára. In: Magyar művészet 1900–1950. A Radnai-gyűjtemény, Győr. Kieselbach, 2005. 48–53.

[6] Almási Tibor: A Patkó Imre gyűjtemény, Xántus János Múzeum, 2000.

[7] Vasilescu-gyűjtemény, Győr. Vasilescu Alapítvány, 2005 (szerk.: Kolozsváry Marianna). A kötetben megjelent Mravik László beszélgetése a gyűjtővel.