A magyarok kalandos bejövetele
A feszty-körkép történetének egykori és mai buktatói az ideiglenes városligeti faépülettől a legújabb panorámaösvényig
MúzeumCafé 17.
Robert Barker skót festőművész a 18. század végén új ötlettel lepte meg a festészet világát, s találmányát rövidesen szabadalmaztatta (1787). Elgondolásának lényege: a műélvezőt olyan festett környezet centrumába állítani, amelyben – periferikus látásával – részesévé válik a tájnak vagy a tájban lezajló eseménynek. Az optikai csalódás része az előtér, a „faut terrain”, így a 19. század végétől napjainkig készülő körképek (panorámák) mindegyikét így építették fel. Ezt a különös műfajt a 20. század elejétől háttérbe szorította a Lumière és a Pathé testvérek találmánya, a mozgókép, vagy-is a mozi. Napjainkban azonban a panorámafestészet másodvirágzását éli, még akkor is, ha néhány szkeptikus nagy nemzeti giccsnek nevezi Feszty Árpád és társai kitűnő alkotását, A magyarok bejövetele címet viselő körképet. Nem lenne érdemes szót sem vesztegetni a lenéző véleményre, ha napjainkig három európai panorámát nem tettek volna a kulturális világörökség részévé, és nem lenne méltó Fesztyék alkotása is erre a rangra. A festmény a nemzeti romantika idején született, akkor, amikor a Halászbástya és a Parlament épülete is. Sohasem akartunk bemutatásával hamis történelmi ábrándokat éleszteni.
A mű az 1896. évi millennium lázában jött létre, a festő apósa, a magyar írófejedelem, Jókai Mór biztatására. Aránylag rövid idő alatt (1892–94) készült el, az akkorra konvencionálissá vált méretben, 120 × 15 méteres nagyságban. Erre azért volt szükség, mert a panorámákat utaztatták, Londonból Szentpétervárra, Párizsból Rómába, Amerikából Európába és viszont, ahol megfelelő létszámú látogatóra számítottak. Ezért a gigantikus festményeket befogadó építmények egyazon méretre készültek, ahogyan a festmények is.
Feszty a vázlatokat a Vereckei-hágóra nyíló Volóci-völgyben készítette Mednyánszky László, Spányi Béla és Ujváry Ignác közreműködésével. Később csatlakozott a csoporthoz Vágó Pál, Papp Henrik, Pállya Celesztin, Olgyay Ferenc, Barsy Adolf, Ziegler Károly, Mihalik Dániel. Az avatásra 1894 pünkösdjén került sor. Az előtérben életszerű patakocska csobogott különböző rekvizitek mellett, jól kiegészítve az alig egy év alatt megfestett vásznat. (A többi idő az előkészületekre és az épület elkészítésére kellett). A budapesti diadal után a képet Londonban mutatták be az egykori világkiállítás területén (1898), és csak 1909-re tért haza. Addigra épületét lebontották, és ideiglenes helyszínen, ideiglenes épületben kapott helyet a Városligetben. A szállítás okozta sérüléseket maga Feszty korrigálta. A művész halála (1914) után a festménynek lánya, Masa viselte gondját, több-kevesebb szakértelemmel.
Az ideiglenesség 1944 teléig tartott, Pest ostromakor az építmény találatokat kapott, a födém leégett, a kemény telet a kép fedél nélkül vészelte át. A család kettészakadt, Feszty Istvánék Ógyallán maradtak, az akkori Csehszlovákiában, Masa néni Magyarországon. Az ő felügyelete alatt a képet a varrások mentén szétszedték nyolc méter széles csíkokra, és a bazilika pincéjében, később a Vörösvári úti iskola tornatermében, utóbb a Műegyetem könyvtárában, majd a kiscelli kastélyban tárolták, a végállomás pedig az egykori Kúria épületébe költözött Magyar Nemzeti Galéria raktára lett. A Galéria udvarán még lefényképezték a részleteket, azután hengereken tárolták az egyes darabokat. A bontáskor Masa néni néhány darabot kivágott a képből és elajándékozott, de ezek visszakerültek, a nőrablás aktjai pedig alighanem valamelyik szovjet alakulat szekerét borítva díszelegtek. 1946-ban körképmentő társaság alakult, amelyet sok fontos személyiség is támogatott, de a vállalkozás titkára az összegyűjtött pénzt magával vitte Amerikába.
A körképpel először a negyvenes évek elején találkoztam a Morelli Gusztáv-féle, 1895-ben készült hatalmas metszet formájában, amelyet nagyapám szobájában kiterítve, hason fekve bámultam. Akkor még nem tudtam, hogy anyai dédapám és nagyapám személyesen is ismerte a Feszty család több tagját. Nagyanyámék Komáromban a Csapó utcában laktak, Jókaiék kertszomszédai voltak. Dédapám a református nagytemplom orgonistájaként közismert személy volt a városban, abban a korban, amikor a kisváros polgárai még találkoztak a vasárnapi istentiszteleteken, és tekintély szerint előre köszöntek egymásnak. A város bencés gimnáziumába jártak egy ideig a Feszty fiúk, mint ahogy nagyapám és később a fiai is.
- április 29-én, az Erdei Ferenc által létrehozott pusztaszeri emlékbizottság első ülésén vetette fel László Gyula, hogy a leendő emlékparkban építendő múzeumban mutassuk be Feszty körképét. Többszöri tanácskozás után, 1975-ben kaptam meg a levelet az akkori kultuszminisztertől, Orbán Lászlótól, hogy a magyar állam tulajdonát képező festmény kezelésével a Szegedi Móra Ferenc Múzeumot bízza meg. A múzeum igazgatója és az emlékbizottság legfiatalabb tagja én voltam. Ettől kezdve 1997-ig én voltam a felelős a karbantartás, a restaurálás, a bemutatás ügyeiben.
Már a hatalmas hengerek szállítása is gondot okozott. Végül a cifrábbnál cifrább engedélyek birtokában az olajbányászok László brigádja hozta le egy éjszakai fuvarral Szegedre a festményt 1975 nyarán. A hatalmas vásznakat jobb híján a vármaradványban helyeztük el, ahol első ütemként elkezdődött az állapotfelmérés.
A szakmai irányítást a frissen végzett restaurátor, Kisterenyei Ervin vállalta. Sajnos az emlékpark irattára nagyon nehezen hozzáférhető, így emlékeink alapján a Kisterenyei-féle csapat tagjai hosszabb-rövidebb ideig Aranyi Sándor, Asztalos István, Balázsovits Zsuzsa, Blaski Márta, Fábián Gyula, Faragó Ferenc, Gubcsi Attila, Hoffer Andrea, Horn Zsuzsa, Juhász Tamás, Kázik Márta, Kemény Gyula, Szabó Tamás, Szőnyi Zsuzsanna, Tari Edit és Wegroszta Gyula voltak. Igazi körképet még egyikük sem látott. Kisterenyeit sikerült a magyar súlyemelő-válogatott kísérőjeként Atlantába kiküldeni, de utazása nem járt kézzelfogható eredménnyel. Ahhoz, hogy a vár középső hajójában a képet ki lehessen teríteni, az eredetileg nyolc méter széles szeleteket hosszában elvágták, majd a kiterített töredékeket megtisztították, a kagylósan felperdült, lazán tapadó eredeti festést viaszgyantás vasalással rögzítették, és elvégezték a teljes felmérést. Megindult a restaurálás terveinek elkészítése is. Nagy problémát jelentett a hordozószerkezet kialakítása, mivel a jelentős súlyú eredeti vászon már nem tudta önmagát megtartani. Szilárd szerkezetre azért nem lehetett rögzíteni, mert az a vászon finom rezgését megszüntette volna, ám a jelenség kiküszöbölése jelentősen rontotta volna a látvány minőségét.
Első elképzelésként négy méter széles, tizenöt méter magas fakereteket terveztek, amelyekre dublírozottan kerültek volna az eredeti darabok. Ezeken aztán már könnyen el tudták volna végezni a kiegészítéseket, a restaurálást. Igen ám, de így hová lett volna a körkép eredeti alakja? Ezért új megoldásként könnyű, papír-műanyaghab lépsejt-szerkezetű, ívelt modulokra akarták applikálni a maradványokat. Hantos Mihállyal, az emlékbizottság titkárával felkerestük a Műanyagipari Kutatóintézetet (Müki), ahol tanácsot kértünk. A Müki munkájához Kisterenyei nem akart adatokat nyújtani, és hátráltatta a tervezést, így kapcsolatunk megromlott. Közben – 1978-ban – újabb költöztetés is volt, mert a műhelyt Dorozsmára telepítettük át, ahol az olajbányászok elhagyott munkásszállásai egy részét megkapta a múzeum. Ezekből sikerült kellő méretű termeket kialakítani, egyúttal szállást is biztosítani az ott dolgozóknak.
Végre a budapesti mérnökök kidolgozták a hét tonna húzószilárdságú, vékony műanyag-vászon hordozószerkezet prototípusát. Mivel éppen akkor (1981) végezték a Szegedi Nemzeti Színház felújítását, így annak zsinórpadlásán felfüggeszthették a mintadarabot. A találmány kiállta a próbát.
1981 és 1985 között az állagmegóvási munkákat Aranyi Sándor vezette. A lengyelekkel először 1982 nyarán találkoztunk, akik konzultációra felkeresték a szegedi restaurátorokat.
A munka minden fázisát hazai szakemberekből álló zsűrivel ellenőriztettük, hiszen a jelentős költségek miatti felelősséget, valamint a szakmai gondosság ellenőrzését nem lehetett egyedül a múzeumra hárítani. A zsűri megvitatta és már jóvá is hagyta a Müki javaslatát, amikor Kisterenyei ismertette a Wroclavban 1980 és 1985 között felújított körkép restaurálásáról szóló jelentést, amelyben a lengyel restaurátorok bemutatták a szférikus konvexitás elméletét és gyakorlatát. A henger alakúra összeillesztett vászon függőlegesen megfeszítve úgy nyúlik, hogy középvonala beszűkül, vagyis a két végén az átmérője nagyobb, mint a közepén. A Müki modellje ezt nem tudta, így a munka ismét megakadt. Ráadásul a befogadó épület munkálatai is nagyon lassan haladtak, enélkül pedig nem lehetett a restaurálást folytatni.
Hantos Mihály halála után (1981) a múzeum részéről Simon Erzsébet intézte az emlékpark ügyeit. Az emlékbizottság titkári feladatai 1977-től Szabó G. Lászlóra, a megyei tanács elnökhelyettesére hárultak. Az emlékbizottságot ekkor Losonci Pál, az Elnöki Tanács elnöke vezette, tőle a tisztet Szűrös Mátyás vette át (1989-ben). Az emlékbizottság 1997-ben tartotta záróülését.
1988-ban az emlékbizottság jóváhagyásával nemzetközi pályázatot írtunk ki, amelyre két pályázó jelentkezett: a Kisterenyei Ervin vezette elképzelés mellett a lengyel Ars Antiqua restaurátorvállalkozás ismertette a terveit. A zsűri az utóbbi mellett döntött (tervezők: Ryszard Wójtovicz és Stanislaw Filipiak), mivel megfelelő referenciát tudott felmutatni a raclawicei csatakörkép helyreállításával. A döntést, vita után, az országos emlékbizottság is jóváhagyta.
Több mint negyven lengyel szakember fordult meg Ópusztaszeren a munkálatok idején, amelyek – különböző technikai akadályok közbejöttével – 46 hónapig tartottak. A munka szakmai irányításában fontos szerepet vállalt Marcin Kovarzewski és Lech Szutkowski is. Magyar részről Szűcs Árpád festőművész, restaurátor a kezdetektől fogva (1975) naponta figyelemmel kísérte a munkálatokat. Ez alatt az idő alatt szinte végig folyt a sajtóvita arról, miért nem a magyar pályázót választottuk. Nem volt örömteli a döntés folyamatos, ismételt indoklása, ám olyan reklámot biztosított, amelyet milliókért sem tudtunk volna megvásárolni. Ennek a vitának is köszönhető a kezdeti évek jelentős létszámú látogatója.
Az előkészítő tárgyalásokat Ratkai Imre, az önkormányzat elnökhelyettese vezette, lengyel részről pedig Henrik Lipovicz képviselte az Ars Antiquát. Hosszú huzavona után két és fél millió dollár költségvetésben egyeztek meg. (Ez az akkori árfolyamon számolva mintegy kétszázmillió forintot jelentett). A szerződés anyagi feltételeinek biztosítására előbb a Németh-kormány, majd az Antall-kormány is garanciát vállalt.
A Feszty-körkép Alapítványt 1990-ben hozták létre, feladata a vállalkozás levezénylése volt és annak felügyelete, hogy a központi költségvetés által nyújtott támogatást csakis a körkép munkálataira fordítsák. Az alapítvány elnöki tisztét egészen 2007-ig Bereczky Loránd, a Magyar Nemzeti Galéria akkori főigazgatója töltötte be, titkára pedig, akire a mindennapi munka hárult, 1990-től tizenhét éven át Szabó G. László volt.
A restauráláshoz szükséges anyagok beszerzését a lengyeleknek, a helyszínt a magyaroknak kellett biztosítaniuk. Mivel a rotundában még folyt az építkezés, az emlékpark szomszédságában felszámolt katonai bázis néhány hangárát bérelte ki a múzeum műtermek kialakítására. Az egyik terembe különleges elszívóberendezést és klímát telepítettek, itt végezték az előkészítő munkák oroszlánrészét. A munkálatok 1991 szeptemberében kezdődtek. Nem sorolom fel részletesen a munkafázisokat, amelyeket 31 pontban rögzítettek a konzerváló viaszgyanta eltávolításától a festés hibáinak és hiányainak kijavításáig, a körkép felfüggesztésig és az előtér kialakításáig. Az 1600 négyzetméteres festménynek mintegy 21-23 százaléka hiányzott. Szerencsére ennek nagyobb részét az ég és a felhők részletei jelentették.
A szerződés maradéktalan betartását egy általunk rendszeresen összehívott nemzetközi zsűri képviselte, amelynek állandó tagja volt Erwin Emmerling, a Müncheni Műszaki Egyetem tanára, messze földön nagyhírű restaurátor. A többi tag más körképek képviselőiből és magyar restaurátorokból toborzódott.
1992-ben Szegeden nemzetközi konferen-ciát szerveztünk Európai körképek konferenciája címmel, amelyen német, holland, svájci, osztrák, bolgár, orosz és hazai szakemberek vettek rész. A konferencia célja egymás eredményeinek megismerése, kapcsolatok kialakítása, az információk cseréjének kiépítése volt. A résztvevők természetesen megismerhették a folyamatban lévő munkálatokat is. Ezzel egy olyan sorozat kezdődött, amely napjainkban is él. 1993-ban Bonnban már a körképek történetét bemutató hatalmas kiállítást szerveztek, amelyhez ugyancsak tudományos ülésszak kapcsolódott. Ezen a kiállításon bemutattuk a körkép egy szeletét. 1994-ben Wroclawban a raclawicei csata századik évfordulóját ünnepeltük, majd 1995-ben a konferencia a Feszty-körkép ismételt bemutatásához kapcsolódott.
1996-ban az innsbrucki körkép, az Isel-hegyi csata századik születésnapjára gyűltünk össze. A körképek szempontjából jelentős esemény volt, hogy 1998-ban a németországi Altöttingben megalakult a világ panorámafestményeinek szövetsége az International Panorama Council (IPC). Az előkészületeket Gebhard Streicher és Damian Widmer irányították. Számomra különös megtiszteltetés, hogy az új szervezet örökös tiszteletbeli elnökének választottak. 1999-ben Svájcban szervezték a luzerni úgynevezett Bourbaki panoráma helyreállításának bemutatását, majd az ezredfordulón ismét Ópusztaszeren gyűltünk össze. Itt javasolta Nagy László, az emlékpark akkori ügyvezető igazgatója, hogy az arra érdemes körképeket vegyék fel az UNESCO Világörökség-listájára. Azóta a kitüntető címet már három műalkotás nyerte el, a Brüsszel melletti Waterloo csatakörkép, a hágai Mesdag-körkép és az altöttingi Fugel-körkép, amely Krisztus megfeszíttetését ábrázolja. Tudni kell, hogy a feltételek között szerepel az eredeti épület és előtér is, valamint lehetőség szerint a megvilágítás. Mi utoljára Pekingben (2002), majd Plevenben (2002) és ismét Altöttingben (2003) szerepeltünk. Ebben az évben Isztambulban rendezik az IPC-konferenciát.
Visszatérve a körkép kalandjaihoz: már az első időszakban kiderült, hogy az új épület gömbszelet formájú födémje, amely eloxált alumíniumlemezekből állt, csak függőleges felületek izolálására alkalmas, beázott. Ezt ragasztott műanyag lapocskákra cserélték, amely technológia Kanadában bevált, idehaza azonban nem.
Minden nehézség ellenére 1995. július 14-én a kormányt képviselő Kuncze Gábor belügyminiszter átvágta a bejáraton feszülő szalagot, és ezzel az emlékparkot átadta a közönségnek. Egyúttal magas állami kitüntetést kapott több lengyel és magyar közreműködő. Az érdeklődés óriási volt. Limitálni kellett a belépők számát, előre kellett időpontra jegyet váltani, vagyis beigazolódott a közmondás: Segíts Uram Isten, de ne ennyire!
Itt jegyzem meg, hogy az európai kortárs panorámák, elsősorban Yadegar Asisi perzsa származású osztrák-német festőművész alkotásai (Berlin új centruma, Mount Everest, Hanza-város, Róma pusztulása, Amazónia esőerdője) óriási erkölcsi és anyagi sikert hoznak. Világszerte készülnek új festmények (csak Kínában 17 van), és mindenütt előszedik a restaurálásra váró százéves festményeket vagy töredékeiket, hogy azokat felújítva a közönség elé tárják.
Időközben a törvény a festményt a megyei önkormányzat tulajdonába adta, ami, mint ahogy azt várni lehetett, rengeteg problémát okozott. Már 1995 őszén megkísérelték a megyei múzeumi szervezethez tartozó emlékparkot közhasznú társasággá alakítani. Ezt egy időre sikerült megakadályoznom, mert javaslatomat a közgyűlés egy ellenszavazattal elfogadta. Ezt a döntést azonban komoly ellenkampány követte. A következő közgyűlésen nem szólaltam fel, így a kht. létrejött. Az önkormányzat azonnal kisöpörte az új szervezet kasszáját, és bár Nagy László ügyvezető igazgató ügyesen gazdálkodott és politizált, a kht. körül megfagyott a levegő, sehonnan semmilyen támogatást nem kapott, a kulturális kormányzat úgy tett, mintha nem is létezne. Ahol csak lehetett, háttérbe szorították a millecentenáriumi ünnepségek során is, csak az államalapítás ezeréves évfordulójára bővítették a szoborkertet.
A rengeteg látogató a klíma és a különböző szellőzető berendezések ellenére is nagyon sok port vitt az épületbe, így már 1999 tavaszán szükség lett egy alapos nagytakarításra. A lengyelekkel kötött szerződés szerint a garancia egyik feltétele volt az idegenkezűség tiltása, így a takarítást is Wójtowiczék csapata végezte, tízmillió forintért. A Feszty-körkép Alapítvány anyagilag is támogatta a kht.-t a munka lebonyolításában.
A kht. tulajdonosi testületében több minisztérium, a Magyarok Világszövetsége és Szeged Megyei Város Önkormányzata is helyet foglalt, részesedésük azonban – valószínűleg a megyei önkormányzat szűkmarkúsága miatt – olyan csekély volt, hogy meghatározó értékű szavazattal nem rendelkeztek. Így aztán támogatásuk is elmaradt. A növekvő infláció, az energiaárak, a működési költségek kompenzálás nélküli emelkedése szükségessé tette a belépőjegyek árának növelését. Ettől viszont csökkent az érdeklődés, hiszen az emlékpark nem nagyvárosban vagy annak közelében áll, mint a legtöbb európai körkép esetében (Moszkva, Luzern, Brüsszel, Hága, Innsbruck, Salzburg, Berlin, Drezda). Az utazási költség itt többszöröse a jegy árának, így a tervezett évi kétszázötvenezres látogatói létszámot csak nehezen lehetett tartani. Valószínűleg mégsem ezzel lehet magyarázni az ügyvezető puccsszerű leváltását 2007. február 7-én. Helyére – pályázat nélkül – egy teológus képzettségű fiatalember lépett. Gyakorlatlansága, valamint a korábbi szakszemélyzet teljes leváltása hamarosan meghozta gyümölcsét: az emlékpark gazdasága zuhanórepülésbe kezdett, a korábbi pozitív egyenleget jelentős hiány váltotta fel. Nem kellett soká várni az újabb váltásra, amely 2009-ben be is következett.
2007-ben a Feszty-körkép Alapítvány kuratóriuma velem együtt lemondott. Megszűnt Szabó Tamás restaurátor inspektori állása is, aki az alapítvány megbízásából 1995 óta felügyelte a festmény és az előtér állapotát. Tapasztalatairól folyamatosan naplót vezetett, és ezekről be is számolt az IPC 2002-es pleveni konferenciáján.
A legújabb vezetés, talán azért, mert nem olvasta a kht. szerződését, vagy mert a szerződést megváltoztatták, nem vette figyelembe azt a pontot, amely szerint a körképen és annak előterén bármilyen változtatást a kezelő megyei mú-zeum és a műtárgy szakfelügyeletét ellátó országos múzeum (a Magyar Nemzeti Galéria) engedélye nélkül nem szabad végezni. Az Európai Unió és Csongrád Megye Önkormányzata támogatásával a kht. jelentős összeghez jutott, részint a födém cseréjére, részint a körkép tisztítására. A szakértők legnagyobb meglepetésére a panoráma belvilágát jelentősen megváltoztatták, úgy, hogy erről az illetékes szakmai felügyelők nem tudtak. Az előtérre épített üvegjárda abszurd, ellentmond minden, a körképekkel kapcsolatos szakmai kritériumnak. Az ugyancsak ide rakott, a Morelli-metszeten nem szereplő tárgyak szintén konvencióellenesek. A tervezett panoptikumokról nem is ejtek szót, nyilvánvalóan ellentmondanak Erdei Ferenc szándékának, a nemzeti emlékhely gondolatának, és a néphülyítő vurstli vagy Disneyland irányába viszik az emlékparkot. Ma úgy tűnik: kárba vész sokak negyvenesztendei munkája, törődése.