Márta sorsát a jégkorszak írta
MúzeumCafé 2.
Persze jobb volna, ha kőolajban, vagy éppen nemesfémekben volna gazdag Magyarország, a muzeológusok azonban aligha bánják, hogy ezek helyett inkább mamutleletekben nem szűkölködik a Kárpát-medence. Legutóbb Tiszadadán bukkant egy néhai mamut lábszárcsontjára egy helybéli halász, és nem kizárt, hogy más mamutmaradványokat is rejt a folyó ártere. Régészeti szempontból azonban érdekesebb és sokkal titokzatosabb a jászfelsőszentgyöri lelet, amely Kertész Róbert, a szolnoki Damjanich Múzeum muzeológus-régészének „keresztelője” jóvoltából Márta néven került be a kis magyar mamut-történelembe.
Szántáskor fordult ki a földből az első agyar-pár és némi csonttöredékek. A régészek számos jégkorszak-végi vadásztábor nyomát azonosították már a térségben, így jogosnak tűnt a felvetés, hogy egyszerű elhullott, elejtett állat maradványa lehet a lelet. Ám hamar kiderült, igazi feladványt kaptak a régészek a múltból: nem egy, hanem három egyed maradványait rejtette a föld. Közülük az agyar egy nőstényé – Mártáé –, az anatómiai rendbe helyezett medencecsont a farokcsigolyákkal és a keresztcsonttal, valamint egy gerinccsigolya egy hímhez tartozott, és előkerült egy koponyarészlet is egy jobb felső foggal, amely egy fiatal borjú maradványa.
Azon kívül, hogy egy ilyet lelet, ismerve a környék ősi vadászmezőjének határait, akár egy földbe ásott „paleolit hűtőt” is feltételezhetne, Kertész Róbert esettörténeti rekonstruálását nehezíti az a tény is, hogy a két agyarmaradvány keresztben pihent a föld alatt, ami „régésznyelvre” lefordítva annyit jelent: tűzhely. De mit keresne az ékszerként is használt, értékes mamutagyar egy „hűtő”, avagy egy tűzhely mélyén? Ezektől a kérdésektől izgalmas a jászsági mamutmaradványok története. Kertész Róbert ráadásul azt sem tartja elképzelhetetlennek, hogy – mivel a mamut jelentős zsákmánynak számított – áldozati szertartás, vagy vadászmágia helyszíne is lehetett akár a szentgyörgyi domb.
A válaszokhoz azonban tovább kell kutatni. A szolnoki múzeum munkatársai tavasszal folytatják a lelőhely környékének feltárását, s bár a lelet környezete meglehetősen lepusztult, meglepően steril, azaz földtanilag ép, érintetlen, zárványok nélküli a talajszelvény, így abban reménykednek, hogy „szigetekben” további leletegyüttesekre bukkannak, amelyek segíthetnek abban, hogy kiderüljön: hogyan élt és milyen sorsra jutott Márta, a jégkorszaki mamut, miért és hogyan osztozott vele túlvilági útjában az őt elkísérő hím, illetve a mamutborjú.
A jászsági mamutleleteket Veszprémben restaurálják. Szőllősi József restaurátor maga is részt vett a feltáráson, és már a helyszínen elvégezte a leletmentéshez szükséges beavatkozásokat. A rekonstrukciós munkát azonban műhelyében fejezi be, s majd csak ezt követően láthatja Mártát és társait a nagyközönség.