Mitől köz a közgyűjtemény?
A nemzet, az állam, az önkormányzatok vagy a közösség a kulturális emlékek valódi tulajdonosa?
MúzeumCafé 40.
Közgyűjtemény – mit is takar ez a kifejezés? Induljunk ki a jelenlegi magyarországi múzeumi helyzetből és a fenntartó oldaláról. (Apropó: „fenntartó” – ez is egy olyan kifejezés, amelynek pontos jelentésével majd még foglalkoznunk kell.) Az interneten a kormany.hu weboldalon az Emmi Kulturális Államtitkárság oldalán az alábbi megfogalmazás áll: „A közgyűjtemények évszázadok óta kulcsszerepet játszanak a nemzeti kulturális identitás megőrzésében, a nemzeti hagyományok átörökítésében, és kiemelt felelősségük van a kulturális sokféleség fenntartásában és bemutatásában. A közgyűjteményekben őrzött műtárgyak – és legtöbb esetben a múzeumok épületei is – a nemzeti kulturális közvagyon részét képezik, annak elidegeníthetetlen részei. Ennek megőrzése és gyarapítása a mindenkori kormány alapvető kötelessége és felelőssége a jelen és jövő nemzedékek, saját polgárai és az egyetemes emberi közösség egésze előtt. Ebből a kötelezettségből fakad a gyűjtemények épségben való megőrzésének, gyarapításának, tudományos feldolgozásának és publikálásának a kötelezettsége csakúgy, mint az, hogy az azokban őrzött értékeket minél szélesebb közönség számára hozzáférhetővé tegye és bemutassa.” Mármost ha alaposan megvizsgáljuk ezt a szöveget, rögtön a kezdő mondat el kell gondolkoztasson, hiszen amikor az első magyar közgyűjtemény gróf Széchényi Ferenc főúri alapítása révén létrejött – nem volt még nemzet. Így hát az „évszázadok óta” kitétel a magyarországi közgyűjteményekre nem is vonatkozhat (de még a legkorábbi külhoniakra sem, mint majd látni fogjuk).
A közgyűjtemény kifejezés más nyelveken – vegyük például az angolt, ahol a „public collection”-t használják – nem feltétlenül ugyanazt jelenti, mint amit mi itt Magyarországon értünk ez alatt. Jeffrey Abt tanulmánya például a „public collection” témakörben született ugyan, de magyar fordítása már A nyilvános múzeum előtörténetei címmel jelent meg (A gyakorlattól a diskurzusig – Kortárs művészetelméleti szöveggyűjtemény. Magyar Képzőművészeti Egyetem Képzőművészet-elmélet Tanszék, 2012). Az első jegyzetben ráadásul rögtön a fordító magyarázatát olvashatjuk: „A public museum kifejezés bevett magyar megfelelője a közgyűjtemény, mivel azonban a szöveg történeti megközelítésében a múzeum szó etimológiájára, illetve a múzeumi gyűjtemények nyilvánosságára esik nagy hangsúly, fordításomban többnyire a nyilvános múzeum formát használom.” Csakhogy a fordító ráadásul téved: a „public museum” ugyanis nem egyenlő a közgyűjteménnyel.
Annyi mindenesetre kiderül az Emmi Kulturális Államtitkárság már idézett weboldalán, hogy melyek is konkrétan a közgyűjteményi intézménytípusok: múzeumok, levéltárak, könyvtárak. A közgyűjteményeknek a közelmúltban történt radikális és jelentős átalakítása elsősorban a múzeumokat és a levéltárakat érintette. Lássuk, hogyan fogalmazza meg saját „közgyűjteményiségét” az Országos Levéltár a honlapján: „Az Országos Levéltár – más közgyűjteményi társintézményekhez (Magyar Nemzeti Múzeum, Országos Széchényi Könyvtár) hasonlóan – nemzeti kincseket őriz. Az ország történetének elmúlt ezer éve alatt készített alapvető oklevelek, iratok ebben az intézményben találhatók meg a legnagyobb számban. A Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára jogelődje az 1723. évi 45. törvénycikk rendelkezése alapján 1756-ban kezdte meg működését Pozsonyban, az akkori magyar fővárosban »Archivum Regni« (az Ország Levéltára) néven. 1784-ben költözött Budára. 1874–75-ben tevékenységi körének kiterjesztésével az 1867. évi kiegyezést követően megszűnt korábbi kormányszékek, majd az újonnan felállított minisztériumok, főbíróságok levéltári anyagai is a gyűjtőkörébe kerültek, s gyökerestül átszervezték. Az intézmény ekkor kapta a Magyar Országos Levéltár elnevezést. 1970-től az 1945 után keletkezett iratanyagokat őrző-gondozó korábbi osztálya Új Magyar Központi Levéltár néven önálló intézményként működött 1992. június 30-ig, ezt követően az 1991. évi LXXXIII. tv. rendelkezésére a két levéltárat az eredeti néven újra egyesítették. 2012. október 1-jétől Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára néven működik.” Ebből a szövegrészből is kiderül, hogy az alapvető fogalmi meghatározások is mennyi tévedést, pontatlanságot tartalmaznak. Az „Archivum Regni”, mint a „birodalom” – jó esetben a Magyar Királyság – levéltára gyűjtője volt az állami hivatalok iratainak. Ám iratgyűjtésre, az írott dokumentumok őrzésére jó példát szolgáltatnak a családi levéltárak is; ezek egyik máig szinte érintetlen példája a betléri Andrássy-kastély eredeti formájában, bútorzatával együtt fennmaradt családi levéltára, amelynek anyaga csaknem teljes egészében Lőcsére került a hatvanas években.
Nyilvánvalóan léteznek magánműgyűjtemények, magánkönyvtárak is, ahogyan magánlevéltárak. Előbbiek szolgáltak legtöbbször alapul – ajándékozás vagy vásárlás révén – a későbbi közgyűjtemények számára. Amikor a magán-, illetve a közgyűjteményeket emlegetjük, rögtön kiderül, hogy éppen ez a hozzáférés az a szempont, ami nélkül kulturális közvagyonról nem lehet beszélni. És itt vissza is kanyarodhatunk Abt múzeumtörténeti tanulmányához, illetve annak fordításához: talán mégiscsak kifejező a nyilvános gyűjtemény megnevezés. A hozzáférésnek azonban nem okvetlenül feltétele a köztulajdonlás.
És ezzel máris elérkeztünk napjaink egyik központi múzeumi témájához, a „raktárakban porosodó” művek sokaságához, a köz számára láthatatlan, nyilvánosan hozzáférhetetlen gyűjteményrészekhez. Csakhogy raktár nélkül nincs múzeum – ha egy múzeum annyi tárgyat mutatna be, amennyit őriz, akkor hamarosan megszűnne, hiszen a közönség mindig ugyanazt látná, és egyre kevesebben látogatnák. Ha tehát a hozzáférhetőség kritériumát tekintjük a közgyűjtemény alapfeltételének, akkor kérdés: a közpénzből fenntartott intézmény a közért van-e? Kommunikál-e a közönségével, valódi fenntartójával? Vagy pedig szakemberei eleve tudják, mi kell a köznek, kidolgoznak egy koncepciót, bemutatják, és ezt kapja a közönség, akarja vagy sem, tetszik neki vagy sem? De vajon a közgyűjteményi, pontosabban múzeumi alapfeladatok, a gyűjtés, megőrzés, feldolgozás, bemutatás közül melyik a „tisztán szakmai’ ügy, és melyikbe lehet a köznek a legtöbb beleszólása? Nyilvánvalóan a bemutatás területe nevezhető ilyennek, bár nem kétséges, hogy a gyűjtést is ide kellene sorolni. Ahol a közgyűjtemény alapfeladatainak elvégzéséről egész csoport (board) dönt, a fenntartót képviselve, ott a gyűjteménygyarapításról is ők határoznak.
Mit kínálnak a különböző és nagyon eltérő működésű, profilú közgyűjtemények – mint például a Louvre vagy egy helytörténeti múzeum – a közönségnek, és főként milyen közönségnek? Van-e „világmúzeum”, nemzeti múzeum, helyi múzeum? Nemzeti van, tudjuk – bár egyre kevesebb. Számuk a 19. század óta folyamatosan csökken, és nem véletlenül. Elég csak a Magyar Nemzeti Múzeumra gondolni, amely az első magyar múzeumként a későbbiek „anyaintézményeként” funkcionált: egymás után váltak ki belőle az egyes szakágakat képviselő intézmények, az Iparművészeti, a Néprajzi, a Szépművészeti, a Természettudományi múzeumok. A Nemzeti Múzeum indulásakor a nemzeti egyet jelentett a köz szolgálatával. Ahogyan – még a 19. század második felében – egy kortárs fogalmazott: „Megfosztani a Múzeumot és a Széchényi országos könyvtárt nemzeti jellegétől, valóságos vétek és kegyeletlenség lenne. (…) Hiszen a nemzeti jelleget tartja az egész intézet legnagyobb dicsőségének, a melyet mindenkor meg kell őrizni, fenn kell tartani.” Ez a nemzeti jelleg tartaná ma is életben a nemzeti múzeumokat. De vajon miért kell külön múzeum mondjuk Deák Ferenc pipájának, míg a többi, nem mindig egy-egy konkrét személyhez köthető pipa az Iparművészeti Múzeumba kerül? Vagy bármely olyan tárgy, amely a nemzet valamely jeleséhez köthető, szemben bármely hasonló tárggyal, amely nem, és így a megfelelő más múzeum gyűjteményének lesz a része. Szükség van-e a 21. században nemzeti múzeumra, és ha igen, miért? Hiszen nemcsak ez a múzeumtípus szolgálja a nemzet közösségét, a fenntartó közönséget, hanem az összes többi is.
A kérdés azóta sokkal inkább az lett: van-e köze a köznek az általa (is) fenntartott intézményhez? Miről szól a kapcsolat a fenntartó közösséggel? Az állami támogatás is közpénz – van-e ezért cserébe az „igazi” fenntartónak beleszólási lehetősége? A közönség és a szakma egyaránt az állami fenntartóról beszél, az illetékes minisztérium vezetőiről – nekik számol el a közgyűjtemény, nekik küld jelentéseket, statisztikákat. Minderről a köz, a közönség nem is értesül többnyire. Tehát a köz egyenlő-e lenne az államival?
2004 őszén egy konferencia – később kötetben is megjelent – előadásában Ébli Gábor a következőképpen fogalmazott (Mitől a közé egy gyűjtemény? Kulturális örökség, kulturális közvagyon konferencia. Országos Széchényi Könyvtár 2004. november 22.; Kulturális örökség – társadalmi képzelet. Budapest, 2005): „Ha nem is messzebb, csupán a hazai múzeumok, könyv- és levéltárak háza táján szétnézünk, máris hány olyan intézményt találunk, amely büszkén hirdetheti, hogy állami vagy önkormányzati (tehát köz-)tulajdonban van, egyúttal ilyen és ilyen hosszan nyitva tart, és mégsem látogatják, vagy ha igen, akkor a közönség inkább csalódik a befogadásra alig alkalmas kiállításon. A közgyűjteményi státus szigorú, jogi és adminisztratív jellegű ismérvek szerinti eldöntése éppen ezzel a hátrányos következménnyel jár. Nem motiválja az intézményt a valóban közhasznú munkára. Megszületik egy múzeum, egy kiállítás, de az nem a látogatók igényeit, hanem a gyakran szerény színvonalú személyi feltételeket, a feladat kipipálását, a döntéshozók közönyét tükrözi. Ez a probléma idehaza immáron legalább fél évszázada visszatér, és azt mutatja, hogy a közgyűjteményi státus lehet csupán névleges is. Nemhogy nem sugall ekkor erkölcsi fölényt, hanem visszaélést jelent az örökség megőrzése kulturális küldetésével, köz iránti felelősségével, az adófizetők iránti elszámoltathatóságával szemben. Az ilyen múzeumok nyitott ajtók mögött működő zárt enklávék.”
Amire Ébli céloz, olyan fogalom, amelyet a mindennapi életben éppolyan gyakran használunk, mint a köz és az állami kifejezéseket, mégis ritkán szembesülünk azzal, mi is a lényege. Ez pedig nem más, mint a közhasznúság, ami egyfajta minőséget jelent, vagy legalábbis kellene, hogy jelentsen. A köz hasznára működjenek a közgyűjtemények, a köz, a közönség ténylegesen használja azokat a saját javára.
Ébli azzal zárta előadását, hogy tulajdonképpen az a közé, amit az a magáénak érez. Ha időben visszamegyünk például a magyar vidéki múzeumok alapításának évtizedeihez, akkor azt tapasztalhatjuk, hogy ezeket nemcsak hogy a helyi közösség igénye szülte, de ugyanez a köz is hozta létre és tartotta fenn sokáig magukat az intézményeket.
A Békésvármegyei Régészeti és Művelődéstörténelmi Társulat első évkönyve 1875-ben jelent meg a társulat kiadásában, a főtitkár, Zsilinszky Mihály szerkesztésében; Gyulán, az akkori vármegyeközpontban nyomtatták. A bevezető a következő mondatokkal kezdődik: „Midőn társulatunk első évi működéséről szóló jelen Évkönyvet a nagy közönség kezeibe nyujtani szerencsénk van, nem tartjuk szükségesnek fejtegetni a célt, melyet közrebocsátása által elérni akartunk. Bizton hisszük, hogy azzal minden művelt hazafi tisztában van. A mennyiben azonban a szokott hivatalos közlemények mellett nehány irodalmi dolgozatot is közzé teszünk, meg kell jegyeznünk, hogy azok – a felölelt tudományszak népszerűsítése céljából – nyilvános ülésekben voltak felolvasva, és pedig igen szép válogatott közönség előtt. Minthogy azonban egyesületünk Békésvármegye minden részén, sőt annak határain kívül is dicsekedhetik szépszámú tagokkal, kik a Gyulán tartott felolvasásokban részt nem vehettek; a választmány méltányosnak és feladatunk szempontjából célszerűnek találta, hogy a dolgozatok egész terjedelmökben közöltetvén a megye székhelyétől távol lakó tagtársaknak is ingyen megküldessenek.”
Az évkönyv megjelentetésének oka a múzeum alapítása volt. De hogyan is jött létre 1874-ben a Békésvármegyei Múzeum? Alapítója Mogyoróssy János (1805–1893), a Wenck-heim grófok uradalmi gazdatisztje, majd uradalmi szám-tartó és a családi levéltár gondozója volt, a korszak művelődéstörténetének jeles alakja, aki kapcsolatot tartott a pesti irodalmi és művészeti körökkel. 1868-ban magángyűjteményét a gyulai városi katolikus iskolának adományozta, és ebből lett hat év múlva a vármegyei múzeum, mégpedig a Békésvármegyei Régészeti és Művelődéstörténelmi Társulat fenntartásában és kezelésében. Ennek egyik fő szervezője, 1874-től 1890-ig, 85 éves koráig a múzeum igazgatója volt Mogyoróssy János, ő hozta létre a városi könyvtárat is, valamint megírta Gyula város történetét.
Az első évkönyv így írja le a múzeumalapítást: „…a vármegye 1874. febr. 9-ikén tartott közgyülése a nevezett gyüjtemény megvételét és egy megyei muzeum felállitását nagy lelkesedéssel kimondotta. E lelkesedés következtében Mogyoróssy János felajánlotta az ő – elébb már a gyulai r. cath. iskolának ajándékozott s közadakozás folytán is gyarapodott – értékes családi könyv-, fegyver-, pénz-, és képgyüjteményét a megyei muzeum részére, a mennyiben annak egyes tárgyai iskolai használatra nem szükségeltettek. Hasonló ajánlatot tett ritka műgonddal és szakértelemmel összeállitott növénygyüjteményével Páter Titius Pius, minoritarendű áldozár és gerlai uradalmi lelkész is. Majd Göndöcs Benedek, a minden szépet és jót pártoló gyulai lelkész és apát, aki gyönyörű tengeri csiga és kagylókból, valamint drága kövekből álló gyüjteményét, végre Haan Lajos csabai ev. lelkész ur, aki évek hosszú során át leginkább a csabai határban talált rendkivül érdekes régiségeit ajánlotta fel a muzeumnak, mely aztán napról napra gyarapodott más lelkes polgártársaink adományai által. Igy alapittatott meg a békésmegyei muzeum.”
Mennyire más ez az alapítás, mint hét évtizeddel korábban a Magyar Nemzeti Múzeumé. Széchényi Ferenc, az ország egyik legjelentősebb arisztokrata családjának feje a nemzetnek ajánlotta magángyűjteményét – 1874-ben Gyulán egy lelkes polgár adományát további lelkes polgártársak adományai gyarapították, és egy város, majd a megye közönségéből létrejött társulat tartotta fönt, működtette, gyarapította, mutatta be közösen gyűjtött kincseit.
A lokális alapítású társulatnak tehát a megyén túl is számos tagja volt. A tagok ingyen kapták meg a köteteket, és szintén a bevezetőből tudjuk, hogy országos összefüggésekben gondolkodtak: „…midőn tanulmányainkkal vármegyénk szűkebb terére szoritkozunk, egyuttal az egész haza ismeretét mozditjuk elő. És ki volna, akit saját honának multja ne érdekelné; ki volna, aki attól hidegen elfordulni birna?” Ami tehát az akkor az Osztrák–Magyar Monarchia közepén található városban történt, mai kifejezéssel civil kezdeményezés volt. Egy a városnak ajándékozott magángyűjtemény megyei múzeummá vált, egy megyei egyesület fenntartásában. És a köz által létrehozott közgyűjtemény el is számolt a fenntartó közösségnek: az évente kiadott társulati évkönyvek pontosan közzétették a működésre vonatkozó adatokat. Szerepelt ebben a bevétel, a kiadás és a maradvány pontos összege, az ajándékozók neve és adományaik felsorolása, a múzeumot felkereső kutatók és látogatók száma, a sajtómegjelenések, szakmai események, előadások, publikációk, kiállítások. Akárcsak a mostani évenkénti beszámolók, csak nem a minisztériumnak, hanem a fenntartó és gyarapító közösségnek beszámolva.
A nyilvános hozzáférésről is az első közgyűlésen döntöttek: „A múzeum ünnepélyes megnyitása után a közönség szemléletének és tanulásának lévén szentelve a választmány elhatározá, hogy a tárlat hetenkint kétszer, az az vasárnap és csütörtökön, és pedig nyáron d. u. 3–5, télen d. e. 10–12 a tudománykedvelő közönség számára nyitva legyen; magától értetődvén, hogy a vidékről Gyulára rándulandó polgártársaink bármikor megszemlélhetik a muzeumőr kíséretében.” Emellett a jövőről is gondoskodtak: „Elnök jelenti, hogy ő a megye bizottmányi gyűléshez kérvényileg járult 1. az iránt, hogy – amennyiben most már megyei muzeumunk van – kegyeskedjék határozatilag kötelezni a megye hivatalos köze-geit, hogy ezentúl a megye területén találandó mindennemű nevezetességeket akár az alispán urnál akár az egylet elnökénél rögtön bejelentsék, s a netalán előfordulandó esetekben a szükséges óvintézkedéseket el ne mulasszák, 2. az iránt is megkereste a megye-bizottmányi gyűlést, hogy a megyei levéltárban létező mindazon régi okiratokat, történelmi okmányokat, térképeket, pecséteket, zászlókat, emlékérmeket és pénzeket, melyek ma már hivatalos használatra nem szükségesek, megőrzés és letéteményezés végett a muzeumnak átengedni méltóztassék, hogy ekképen a közönség szemléletének kitétethessenek.”
Az alapító, pártoló, tiszteletbeli és rendes tagok tehát pontosan ismerhették, mire is költötték befizetett pénzüket. Az egylet jövedelmi forrását, vagyonát az alapszabály a következőképpen állapította meg: „28. § Az egylet bevételeit képezik: a) az alapítványi összegek; b) a rendes- és pártoló tagok évi dijai; c) felülfizetések, s rendes ügybarátok adományai- és hagyományai; 29. § A tagdijak és alapitványok kamatai az egyleti kiadások fedezésére fordittatnak. Az alapítványi tőkék el nem idegenithetők. 30. § A felülfizetések, adományok és hagyományokból bejövendő összegek, amennyiben ezek alapitványi természettel nem birnak, a tárlat gyarapitására fordithatók. 31. § Az egylet által gyüjtött mindennemű ritkaságok, műkincsek, régiségek, okmányok, könyvek, szóval mindennemű tárgyak, az alapitványi pénzekkel együtt Békésmegyének elidegenithetlen tulajdonát képezik.” Az egylet 264 tagja így volt képes az 1874-es alapítástól egészen 1920-ig fenntartani Békés vármegye múzeumát; 1921-ben a múzeum Gyula városáé lett, állami fenntartásban.
Nézzünk egy másik példát is. Sopronban már 1847-ben, a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók kongresszusához kapcsolódóan rendeztek „iparmű-, valamint régiség és természetleírási” kiállítást, amelyeket délelőtt 9–12, délután pedig 2–5 óráig lehetett látogatni, belépődíj ellenében. Az 1850–60-as években az egyre szaporodó régészeti leletek arra ösztönözték a város polgárait, hogy mozgalmat indítsanak egy városi múzeum létesítése ügyében. Itt is, akárcsak Gyulán, 1866-ban egyesület alakult ebből a célból, amelynek négy alapító tagja közül kettő régész, egy heraldikus és egy numizmata volt (Paur Iván, a Széchenyi család levéltárosa, Storno Ferenc, Tibold Károly és Fábry Nándor). A létesítendő múzeum számára ajándékokat kértek, valamint az egyesületbe való jelentkezéseket sürgették. A 173 pártoló tag közül megválasztották az elnököt, Tibold Károly személyében, a levéltár vezetőjének Poszvék Gusztávot, a múzeum vezetőjeként Storno Ferencet, valamint két titkárt, egy-egy pénztárost és ügyvédet, valamint a tizennyolc tagú választmányt. A Soproni Történészeti és Művészeti Egylet 1868. március 21-én felhívást tett közzé, és újra kérte a múzeum számára tárgyak ajándékozását, illetve kölcsönzését. (A kölcsönzés itt egészen új és egyedi momentum; az egylet szavatolta a kölcsönvett tárgyak biztonságát, és az átvételről elismervényt adott.) Az első közgyűlést 1869. június 6-án tartották, és itt is a tagok befizetései tették lehetővé a múzeum fenntartását. A Sopronmegyei Régészeti Társulat 1886-ban Paur Iván értékes régészeti gyűjteményéből alakult meg. 1896-ban a megyei társulat közgyűlése kimondta, hogy eddigi gyűjteményét a megyének felajánlja, hogy „…ezt a gyüjteményt a tulajdonjog fentartásával Sopron sz[abad] kir[ályi] város gyüjteményével egy örök időkre fennálló muzeummá egyesitse…” Ez a múzeum azonban csak 1913-ban nyílt meg.
A két példa jól illusztrálja, hogy volt idő, amikor a múzeumok létrehozásának vágya egy-egy helyi közösség igénye volt, és ezek, amint ez a Békésvármegyei Múzeum esetében látható, nem is mindig csak lokális látókörűek voltak. Működésüket az őket létrehozó közösség ellenőrizte, gyarapodásuk is rajtuk múlt, és minden feladatuk a köz szolgálatáról szólt. Ha Ébli Gábor tíz évvel ezelőtti megfogalmazását – az a közé, amit a magáénak érez – tekintjük, akkor ebben az értelemben a Békésvármegyei és a Soproni Múzeumot az őket létrehozó közösség a legteljesebb mértékben magáénak érezte. De hogyan állunk ma? Hajlandó lenne-e vajon mostanság egy lokális közösség a saját pénzéből fönntartani, gyarapítani egy-egy múzeumot? Egyáltalán: képes lenne-e rá, lenne-e lehetősége rá a mai törvényi és jogszabályi körülmények között, amikor a vidéki múzeumi rendszer teljes átalakításának deklarált indoka az, hogy a helyi közösségek inkább magukénak érezzék múzeumukat, közgyűjteményeiket? És ugyanakkor, amikor „a miniszter a nemzeti kulturális érdekre figyelemmel és a széles körű hozzáférés céljait szem előtt tartva határozott időre kijelölheti a muzeális intézmény alapleltárában szereplő, állami tulajdonban lévő kulturális javak őrzési vagy bemutatási helyét” (2013. évi CLX. törvény a muzeális intézményekről, a nyilvános könyvtári ellátásról és a közművelődésről szóló 1997. évi CXL. törvény módosításáról, 38/B. §)?