Mivé lettek az egykori magyar zsidó imaházak?

A mádi zsinagóga belső tere

A zsinagóga nem templom. A templom a zsidó vallásban a két bibliai, jeruzsálemi szentélyt jelenti, ahová a zarándokünnepeken valamennyi zsidó igyekezett eljutni. A második szentély elpusztítása után (Kr. u. 70.) a zsinagóga lett a zsidó élet központja. Az egykori magyarországi zsinagógák épületei közül ugyan a legtöbb – ellentétben a német- vagy a lengyelországiakkal – átvészelte a második világháború pusztításait, de berendezésükből alig maradt valami. Az egykor közösségi térként, imaházként szolgáló épületek egy része a háború után a legkülönfélébb új funkciókat kapta: van, ahol koncertterem lett belőle,  van, ahol bútorraktár. Kérdés, hogy mi lett volna a zsinagógákkal, ha azok nem a hazai ingatlanörökséghez tartoznának, illetve hogy vajon hányra tartana igényt a ma élő magyar zsidó közösség, és hányat tartana meg a magyar állam – mint a közös kulturális örökség részét.

A hagyományos közösségekben a zsinagóga nem csupán az ima, a tanulás és a tanítás színhelye volt, hanem közösségi központként, gyülekezőhelyként is szolgált, ahol megtárgyalták a közösséget érintő ügyeket. A zsinagógában olvasták fel a hivatalos határozatokat, tudósok és diákok egész nap tanulmányozták ott a Tórát, és a más városból érkezők is mindig a helyi zsinagógát keresték fel elsőként. Ezekre a funkciókra utalnak a zsinagóga hagyományos elnevezései: talán a legáltalánosabb a „bét haknesszet” (gyülekezet háza); ennek hellenisztikus görög fordításából ered a mai zsinagóga kifejezés. A „bét tfila” az ima háza, a „bét hamidras” a tanulás háza, de a német–jiddis nyelvű közösségekben egyszerűen „sul”-nak, tanháznak nevezték. A zsinagógák a középkori rendelkezések szerint nem nyílhattak közvetlenül az utcafrontra, ezért általában a zsidó negyed házakkal körülvett telkein épültek, egy-egy „judenhof” (zsidó udvar) mélyén. A zsidó közösségek emancipációját megelőző időszakokban épült zsinagógákban és a hozzájuk kapcsolódó épületekben minden megvolt, ami a zsidó élethez kellett: rabbinikus bíróság, rituális fürdő, az átutazóknak szálláshely. A zsinagógában naponta háromszor tartanak közös imát: napszálltakor, hajnalban és délben. A közös imához szükséges minimális közösség (minjen, azaz tíz felnőtt zsidó férfi) fontosabb, mint a tér meghatározása. A zsidó liturgiában nincs kiemelt jelentősége a térnek, a szakralitás nem az épülethez, hanem a közösséghez kapcsolódik. A szertartás demokratikus, a hagyományok szerint a közösség az előimádkozót követi, és előimádkozó bárki lehet, aki ismeri a szertartásrendet. Nincsenek kiemelt, a szent munkára kijelölt személyek, a liturgia hangsúlyosan közösségi.

A zsidó szertartások Mózes öt könyve (azaz a Tóra) egy-egy meghatározott szakaszának felolvasásából és a közös imádságból állnak. A két meghatározó elemnek megfelelően a hagyományos zsinagógák építészetileg is két centrummal bírnak. A tóraolvasás a központi, leghangsúlyosabb elem, amelyben a közösség minden tagja részt vesz, ezért ennek helyszíne az épület centrumában helyezkedik el: ez az úgynevezett bima vagy almemor. Mivel a zsidó közösségek a hagyományok szerint Jeruzsálem felé fordulva imádkoznak, ezért a másik pólus a keleti fal, itt alakítják ki azt a szekrényt vagy fülkét, amelyben a feltekercselt, összecsomagolt tóratekercseket helyezik el. Mindkét kiemelt térelem kiemelkedik a zsinagóga padlószintjéből, megidézve a 130. zsoltárt: „A mélységből szólítalak örökkévaló.”

A judaizmusról kialakult elterjedt nézet szerint a második parancs szigorú értelmezése és a szövegközpontú kultúra értékrendszere miatt a zsidó vallásban a materiális elemek háttérbe szorulnak. Erősíti ezt az állítást, hogy a feudális európai előírások miatt a zsidó közösség tagjai nem lehettek kézművesek, építőmesterek, így a zsidó közösség vizuális környezetének kialakításában gyakran nem zsidó mesterek közreműködése feltételezhető. A gyakori üldözések, a többségi társadaloménál jóval nagyobb mértékű migráció pedig nem kedvezett a materiális javak megőrzésének és továbbörökítésének. Ugyanakkor a zsinagógák – jóllehet gyakran uradalmi építőmesterek alkotásai – térkialakítása, a tárgyakon megjelenő díszítmények nem pusztán a helyi ízlésnek megfelelő díszítőelemek, hanem a judaizmus filozófiai keretei között is értelmezhető, összetett szimbólumrendszert követnek.

A mádi zsinagóga

A magyarországi művészettörténet, régészet, néprajz, történelem önálló tudománnyá érése, intézményi kereteinek kiépítése a 19. század második felére datálható. Ebben az időszakban a modern, polgári nemzetállam megteremtése volt a cél, s mindezen új tudományágak jelentős szerepet kaptak a nemzeti identitásteremtésben, a „kánon” meghatározásában. Ebben a kontextusban a zsidó kultúra a bibliai korszakra szűkült; a különféle nemzetállamokban kisebbségként élő zsidó közösségek örökségének vizsgálata, tudományos elemzésének lehetősége kimaradt az új tudományok érdeklődési köréből. Az első mű, amelyben zsinagógák is szerepelnek építészettörténeti emlékekként, Zádor Anna és Rados Jenő 1943-as, A klasszicizmus építészete Magyarországon mára már klasszikussá érett műve. [1]

A zsidó tudományosság (Wissenschaft des Judentums) ugyanebben az időszakban kiépített intézményrendszere nem mutatott érdeklődést a zsidó kultúra materiális és vizuá-lis elemei iránt, amelyek nehezen voltak elemezhetők a szövegközpontú zsidó hagyomány módszereivel, és beillesztésük az egyre inkább anikonikusnak felfogott hagyományba is problematikus volt. [2] E kettős kánonhiány ellenére a 20. század első évtizedeiben fokozódó érdeklődés mutatkozott a modernizálódó közösségekben elveszni látszó hagyományok iránt, és az ekkoriban alakuló első zsidó múzeumok megkezdték a tárgyi örökség összegyűjtését és dokumentálását.

A gyöngyösi zsinagóga

A zsidó műemlékek, elsősorban zsinagógák felmérésére és védelmére Magyarországon elsőként Pollák Manó építész gondolt. Az 1930-as években kiterjedt kutatásokat folytatott a magyarországi zsinagógaépítészet történetéről készülő monográfiájához. [3] Fényképeket, leveleket, alaprajzokat, leírásokat kért a vidéki zsinagógákról, és ahová tudott, személyesen is ellátogatott. A zsinagógák állapotáról, az esetleges felújítások szakszerűtlen voltáról szerzett tapasztalatairól 1935 áprilisában a Múlt és Jövő hasábjain számolt be, és az összeülő Országos Zsidó Kongresszus feladatául jelölte meg a műemlékvédelmi bizottság létrehozását. Pollák 1937 tavaszán anélkül halt meg, hogy a tervezett bizottság létrejött volna. Munkáját, terveit munkatársai és barátai, a Magyar Zsidó Múzeum Egyesületben együtt dolgozó Grünvald Fülöp, Naményi Ernő és Balázs György folytatták, akik 1943-ban hírül adták a Magyar Zsidó Műemlékek Országos Bizottságának megalakulását. [4] Terveik között az összeomló régi zsinagógák és a pusztuló iratok megmentése és a „magyar zsidóság országos levéltárának megszervezése” szerepelt. A bizottság működéséről nem maradtak fenn további adatok, feltételezhetően a háborús viszonyok között valós működést nem fejthetett ki.

A háború és a holokauszt hatalmas pusztítást végzett a zsinagógák épületeiben, berendezéseiben egyaránt. A zsidó lakosság gettóba zárása után Endre László belügyi államtitkár rendeletben határozott a zsidó vallási ingatlanokról. [5] A rendelet értelmét követve több településen elhatározták a zsinagóga és a zsidó középületek lebontását, kivéve az építészeti szempontból jelentősnek ítélteket. [6] Ezek a Zsidókérdést Kutató Magyar Intézet – a frankfurti „Institut zur Erforschung der Judenfrage” mintájára létrehozott magyar intézmény – tulajdonába kerültek volna, hogy múzeumként őrizzék meg a kiirtott magyar zsidó közösség emlékét. [7] Ez szimbolikusan a magyar zsidó közösség asszimilációjának végső kudarcát is jelentette: az emancipált zsidó közösségek reprezentatív zsinagógáikat már nem hátsó udvarokban, hanem frekventált köztereken építették, ily módon is kifejezve a törvényekben megfogalmazott egyenjogúságot. Az épületek elbontásának szándéka – összhangban a törvényekben megfogalmazott kirekesztéssel – azt jelentette, hogy a magyar társadalom többé nem tekinti részének a zsidó közösséget, és kulturális javaikat sem tűri meg a területén. Az épületek lebontása végül a tervekkel ellentétben nem történt meg, így a magyarországi zsidó szakrális épületek jelentős része viszonylagos épségben megérte a felszabadulást.

1945-ben Magyarországon 255 hitközség kezdett újra működni (102 neológ, 146 ortodox és hét status quo ante), de a hívek létszáma kicsi volt, sok helyen a közös imádsághoz szükséges minimális létszám (minjan) sem volt meg. [8] Az 1944-ben működő 204 kongresszusi és status quo hitközségből 1947-ig százegy alakult újra, a hajdani hetvennégy rabbi helyén csak tizennégy működött. [9] A zsinagógáknak és a tárgyi örökségnek a pusztítások utáni felmérését Naményi Ernő és Grünvald Fülöp kísérelte meg: 1945 szeptemberében levelet írtak a működő hitközségeknek, [10] amelyben a hitközségek irattáráról, könyvtáráról, a megmaradt tóratekercsekről, szertartási tárgyakról, temetőkről és zsinagógákról érdeklődtek. A levélre küldött válaszok jelentik a magyarországi zsidó tárgyi örökség első felmérését. [11]

1945-ben még csak egyetlen zsinagóga szerepelt a magyarországi műemlékek között: a Dohány utcai zsinagóga épületét 1930-ban, a korabeli gyakorlatnak ellentmondó módon minősítették műemléknek azért, hogy az akkoriban lebontásra ítélt egyik épületszárnyat ily módon próbálják meg megvédeni. [12] 1945 után több épület műemlékké nyilvánítását is kérvényezték: elsőként az 1821-ben épített óbudai zsinagógáét, majd nem sokkal később a barokk mádiét. A két zsinagóga megóvásának szükségességét eltérően megfogalmazó kérések rávilágítanak arra a kettősségre, ami a szakrális műemlékek esetében nyilvánvaló: az óbudai megóvását művészettörténeti, a mádiét pedig vallástörténeti, szakrális indokokkal kérték. [13]

A holokauszt után az elnéptelenedett vidéki hitközségeknek súlyos gondot jelentett a hitközségi épületek, zsinagógák fenntartása, a háborús sérülések helyreállítása. A zsinagógákat a kormányrendeletek és a zsidó vallásjog (halakha) is a zsidóság közös tulajdonának tartották, ezért a zsinagógák fenntartása nemcsak az egyes hitközségek, hanem az országos ernyőszervezet feladata is lett. Az „elárvult templomokkal” kapcsolatban több olyan probléma is jelentkezett, amelyekre vallásilag is elfogadható, ugyanakkor racionális elvek szerint is indokolható megoldásokat kellett találni. Az Országos Rabbiegyesületben a következő kérdéseket vizsgálták: el lehet-e adni a zsinagógát, ha igen, milyen esetekben, ki illetékes az eladásra, és mi legyen az érte kapott pénzzel? A válaszok sokrétűen tárják fel a problémát.

A gyöngyösi zsinagóga

A hagyomány szerint ha a község csak egyetlen zsinagógával rendelkezik, akkor az semmilyen körülmények között nem adható el, ha azonban marad egy másik, használható zsinagóga, akkor az egyik eladható, s annak ellenértékét magasabb célra kell fordítani. Magasabb célnak hagyományosan a tóravásárlást, a tórával foglalkozók ellátását, s szegény árvák kiházasítását, illetve a foglyok kiváltását tartották. Az eladásra a község tagjainak többsége vagy a vezetőség többsége volt jogosult. A korszakban gyakran felvetődött az a kérdés is, hogy el lehet-e adni az egyetlen zsinagógát, amelyben rendszeres imádkozás már nem folyt. A rabbik véleménye optimista tiltást és racionális engedékenységet mutatott egyszerre: ha a jövőben akár egyetlen ember imádkozása is valószínűsíthető volt még, akkor tiltották az eladást, ha azonban úgy tűnt, a zsinagógában bizonyosan nem fognak már imádkozni – hiszen sok hitközség teljesen elpusztult! – akkor javasolták, hogy addig adják el, amíg az állagromlás miatt nem veszít sokat az értékéből. Kikötötték, hogy abban az esetben, ha fennáll a veszélye annak, hogy a zsinagógát idegen kultusz szolgálatába állítják, akkor a zsinagógát nem szabad eladni. Nem vallási szabályként, hanem illendőségből követendő eljárásként javasolták a frigyszekrény elásását vagy elrejtését, hogy faanyagát ne használhassák profán célra. Minden esetben hangsúlyozták, hogy a zsinagógák eladása csakis azért lehetséges, mert használóinak többségét kiirtották, ezért az érte kapott összeggel ennek megfelelően kell bánni, a pénzt csak nemes célra szabad felhasználni.

Az ötvenes években ezen elvek alapján csak néhány zsinagógát adtak el, nagyon megváltozott azonban a helyzet 1956 után. A zsidó közösség tagjai közül nagy számban hagyták el az országot olyanok, akik ragaszkodtak a vallásos életformához, akiknek mindennapi szükségletük volt a zsinagóga.

Vidéken csak néhány nagyobb városban maradt számottevő zsidó közösség. A vidéki zsidókra helyben már csak az ingatlanörökség emlékeztetett: a megmaradt zsinagógák és a temetők. Ezeket a helyi lakosság ugyanúgy a zsidók emlékének tekinthette, mint maguk az elszármazott közösségek, akiknek emlékeiben szent helyekké magasztosulva éltek tovább a holokauszt előtti élet helyszínei. Ugyanakkor az Állami Egyházügyi Hivatalon keresztül jelentős nyomás érte a Magyar Izraeliták Országos Központját (MIOK) a zsinagógák, nem egy esetben rendszeresen látogatott zsinagógák eladására. Ekkor zártak be több budapesti zsinagógát (Rumbach Sebestyén utcai, Páva utcai, Dózsa György úti), és számos vidéki zsinagógát adtak el az államnak vagy a városnak. Ez sok esetben ellentétes volt nemcsak a zsinagógát használó közösség szándékaival, hanem a zsidó vallástörvényekkel is. „Két és fél év alatt kb. 15 zsinagóga épületet adtunk el részben az államnak, részben a városoknak és a községeknek. Mindig gondoltunk arra, hogy az állami érdekek is érvényesüljenek. Több esetben nagy harccal kellett megtörni az egyes hitközségek ellenállását. Gyöngyösön egy évig kellett viaskodnom a hitközség vezetőivel. Végül ott is átengedték a főtéren lévő nagy és kis zsinagógát. (…) Kiskőrö-sön, ahol 14 zsidó maradt, majdnem kiátkoztak, hogy kierőszakoltam Ortutay Gyula képviselő kívánságára a zsinagóga átengedését az iskola kibővítésének céljaira. (…) Abaújszántón a régi zsinagógából új postahivatal lesz” – jelentette 1960. március 7-én az Állambiztonsági Szolgálat II/5-C alosztályának „Sipos” fedőnevű ügynöke, Sós Endre hitközségi elöljáró. [14]Voltak olyan zsinagógák is, amelyek fenntartását senki sem vállalta, s az életveszélyessé – vagy csak ideológiailag veszélyessé? – vált épületeket eltüntették a városok központi részéről, mint történt ez a makói zsinagóga 1965 utáni lebontásakor vagy a kaposvári 1980-as felrobbantásakor (!). A zsidó közösség emlékeinek tartott zsinagógák művészettörténeti, műemléki értékeiről ezekben az években nem esett szó, mint ahogy más tudományterületek sem foglalkoztak/foglalkozhattak a zsidó múlt kérdéseivel. Valódi változást csak az MTA Judaisztikai Kutatócsoportjának létrehozása (1988) és kutatási programja jelentett. [15] A kutatócsoport első kiadványai között jelentette meg Gazda Anikó a zsinagógákról szóló építészeti összefoglalóját. [16] A zsinagógaépítészet történetéről, védelmük szükségességéről Román András beszélt 1994-ben a szalónaki osztrák–magyar szakértői tanácskozáson. [17]

Ma a zsidó istentiszteleti célokat szolgáló hajdani csaknem hatszáz épületből mindössze ötvenhármat védenek műemlékként. Megmaradási, fennmaradási esélyük nyilván azoknak van, amelyeket a helyi közösség új funkcióban használ, azaz saját kulturális közegében elfogad, integrál. Jellemző és az eredeti funkcióhoz leginkább méltó, ha az egykori szakrális épületeknek kulturális funkciót találnak. Könyvtárként működik a zsinagóga Baján, Szentesen, Pakson, galériaként Szolnokon, Művészetek Házaként Szekszárdon, Technika Házaként Esztergomban, Fotográfiai Múzeumként Kecskeméten, koncertteremként Zalaegerszegen, Szombathelyen, zeneiskolaként Gyulán. Nemrégiben fejeződött be a győri zsinagóga felújítása, amelyben a Vasilescu-gyűjtemény kapott helyet. Nem illik a hajdani funkcióhoz a zsinagógában berendezett raktár (Bonyhád) vagy a pesti Dózsa György úti zsinagóga átalakítása vívóteremmé. Baumhorn Lipót hatalmas kupolás zsinagógája továbbra is bútorüzlet Gyöngyösön, vagy a sárbogárdi lepukkant használtruhabolt, amelynek padlásterében nemrégiben fiatalok megtalálták a helyi rabbi levelezésének és a hitközség iskolaszék iratainak egy részét.

Az szentesi zsinagóga, Városi Könyvtár

A legmeghökkentőbb talán a 18. században jelentősnek számító tatai közösség zsinagógájának az esete. Az apró zsinagógában ma a Szépművészeti Múzeum 19. században kialakított szobormásolat-gyűjteménye látható, benne antik szobrok, görög-római istenek szobrainak másolataival. Márpedig az ókor történetéből jól ismertek azok a zsidó felkelések, lázadások, amelyeket éppen az váltott ki, hogy az elnyomó (vagy csak többségben és a politikai hatalom birtokában lévő) antik birodalmak isteneik szobrát helyezték el a zsidó kultusz céljaira szolgáló terekben. A zsidó kultúra ismerete nélkül a kiállítótérré alakított zsinagóga megfelelőnek tűnhet, a hagyományok ismeretében azonban a hajdani közösség arcul csapását is jelentheti. [18]

Számos zsinagóga az utóbbi évek felújítási hulláma ellenére is veszélyben van. Megoldatlannak látszik a kőszegi kör alakú épület sorsa, [19] s az 1820-ban Európa legszebb zsinagógájaként ismertetett klasszicista remek, az óbudai is marad tévéstúdió. A kevéssé reprezentatív épületek nemegyszer már szinte felismerhetetlenek, csak a település történetében járatosak tudják, hogy korábban zsinagóga volt egy-egy lakóház. A putnoki zsinagóga eredeti bejáratát és a felette lévő lóhere alakú ablakot befalazták, a falba négy házgyári ablakot vágtak, és kétszintes lakóházzá alakítva használják tovább.

A bonyhádi zsinagóga

Két jellemző példa

1795-ben épült fel két egymáshoz sokban hasonlító, mégis különböző sorsú zsinagóga: a mádi és a bonyhádi, a magyarországi zsidó zsinagógaépítészet első emlékei. [20] Mindkét közösségben azt tartja a hagyomány, hogy az építéshez használt köveket a zsidó közösség maga faragta és szállította, majd építette fel belőlük a zsinagógákat. Külső megjelenésükben nem igazán különböznek a többi mezővárosi, uradalmi épülettől, belső terük azonban olyan gazdag szimbolikával bír, ami az értő „olvasónak” nemcsak a zsidó szent szövegek vizuális megfelelőjét nyújtja, de akár többletinformációt is jelenthet a közösség szellemi arculatának megismeréséhez. A mádit hosszú hányattatás után 2004-ben felújították, a bonyhádi állagmegóvása 2002-től biztosított ugyan, de teljes felújítása jelenleg csak terv.

Mindkettő jellegzetes 18. századi, négyoszlopos zsinagóga, amelyben a tetőszerkezetet tartó négy oszlop kilenc mezőre osztja a belső teret. A középső mező néhány lépcsővel kiemelkedik, ez alkotja a tóra közös recitálására szolgáló emelvényt, a bimát, amely így külön szakrális térré válik a zsinagógán belül. Ez a megoldás arra utal, hogy a zsinagógát építő közösségek ismerték a cseh–morva–lengyel területek zsinagógaépítési gyakorlatát, ahol hasonlóan építkeztek. A középkori spanyol kabbalista könyv, a Zohár értelmezése szerint a bima négy oszlopa az égbeli isteni trónus lábait jelenti, így kötve össze az e világi, jelen való közösséget az égbelivel, az isteni tökéllyel. [21] A zsinagógák másik fókuszpontja a keleti fal a frigyszekrénnyel. A liturgia másik fontos eleménél, az imák recitálásánál a közösség kelet felé fordul, így erre az időre a tóraszekrény válik a vizuális központtá. A bima jelenvalóságával szemben a tóraszekrény – és az általa kijelölt keleti irány – a hajdani, történeti múltban gyökerező „aranykort” és a messiási időkben bekövetkező megváltást szimbolizálja. A zsinagóga tóraszekrénye az egykori jeruzsálemi szentély frigyszekrényére emlékeztet, és a szertartás közben akkor fordul felé a gyülekezet, amikor a hajdani szentélyben bemutatott áldozatok szerepét átvevő imákat mondja. A szentély berendezési tárgyainak, szakrális berendezésének másolását tiltja a zsidó vallási hagyomány. A frigyszekrények díszítése ugyanakkor számos olyan szimbolikus, átvitt elemet tartalmaz, amelyek a szentélyre, Isten jelenvalóságára és őrző erejére utalhatnak.

A mádi közösség tóraszekrénye háromemeletes, felfelé keskenyedő építmény, amely néhány lépcsővel kiemelkedik a zsinagóga padlószintjéből. A tetején korona zárja, amelynek pántján héberül a „tóra koronája” kifejezés olvasható. A korona ősi szimbólum. A Misna három koronát sorol fel: a tóra koronája, a papság koronája és a királyság koronája (Misna, Avot 4:17). Gyakori, hogy a három korona együtt jelenik meg a zsidó rituális tárgyakon. A mádi zsinagóga frigyszekrényének tetején azonban nem ezt, hanem olyan koronát láthatunk, amelyből plasztikus növények nőnek ki. A szertartási tárgyak gyakorlata szerint ez az élet fáját jelképezi, amely szintén egy biblikus utalásra vezethető vissza: „Élet fája az a hozzá ragaszkodóknak” (Példabeszédek 3:18), s szintén a tórát szimbolizálja. A lengyel területek haszid (pietista) zsidóságának körében népszerű kabbala magyarázata szerint azonban a tóra koronája az élet fájával kombinálva az isteni jelenlétet szimbolizálja. A csúcsban végződő tóraszekrény dísze így az isteni jelenlétet és az abból fakadó teremtő erőt jeleníti meg a figurális ábrázolást tiltó judaizmus környezetében. A korona alatt két sasfejű, oroszlántestű szárnyas alak egy medaillont tart, amelyen a kimondhatatlan, négybetűs istennév és egy másik istennév olvasható. Az oroszlántestű, sasfejű, szárnyas alakok a kor zsidó művészetében a kerubokat jelenítik meg. A kerubok először az első jeruzsálemi Szentély berendezési tárgyai között jelentek meg, a tízparancsolat tárolására szolgáló láda tetejének két végére készítették őket tiszta aranyból, egymás felé fordulva, szárnyaikat kiterjesztve (vö.: Exodus 25: 18–20.). Az istennevet megjelenítő medaillont tartó kerubok a mádi zsinagóga frigyszekrényének felső harmadában a bibliai szakasz folytatására utalnak: „És én találkozom ott veled és elmondom neked a födélről, a két kerub közül, melyek a bizonyság ládáján vannak, mindazt, amit neked megparancsolok, Iz-rael fiaihoz” (Exodus 25:22). A két kerub között, ami a Tóra szövege szerint Isten helye, s ekként a legszentebb hely, az istenneveket tartalmazó táblát láthatjuk, újfent a konkrét isteni jelenlét bizonyítékaként. A frigyszekrény ekképp nagyon hangsúlyosan, több ikonográfiai elemében is az isteni megváltás reményét közvetíti a 18. század végi hegyaljai közösségnek.

A függönyös tóraszekrény – A mádi zsinagóga belső tere

A két kerub mellett két nyugvó oroszlán fekszik, az alattuk lévő emeleten két ágaskodó oroszlán tartja a tízparancsolat kőtábláit. Ezek formája, megjelenése a heraldikai gyakorlathoz hasonló, ahol pajzstartó figurák tartják a többnyire nemesi címert. Ha az analógia kínálta értelmezési lehetőséget követjük, akkor a tízparancsolat táblái a zsidók nemesi címereként is azonosíthatók. Az oroszlánok az európai művészetben az erő, a bátorság és az éberség szimbólumaként jelennek meg. A Bibliában az oroszlán Júda törzsének szimbóluma, a későbbi rabbinikus irodalomban pedig az erőé, a bátorságé, a hősiességé. A Misna megfogalmazásában: „légy erős, mint a leopárd, gyors, mint a sas, fürge mint a szarvas és bátor, mint az oroszlán, mennyei atyánk, teremtőnk akaratának teljesítésében” (Misna, Avot 5:22).

Az oroszlánok által tartott kettős kőtábla, amelyen a tízparancsolat kezdő szavai láthatók, a korszakra már elterjedt motívummá vált. A szimbólum ismeretlen a középkori zsinagógákban és általában a zsidó ikonográfiában. A felül lekerekített kettős tábla alakja 11. századi keresztény kéziratokban tűnt fel elsőként, de csak a 17. században jelent meg a zsinagógák díszítményei között, majd villámgyorsan olyan elterjedtté vált, hogy manapság elképzelhetetlen zsinagóga e motívum nélkül.

Kőből faragott erkélyrács választja el a két felsőbb emeletet a legalsótól, ahol az oszlopok által övezett mélyedésben, a függöny mögött a tóratekercseket őrizték. Az erkély alsó részén donátorfelirat olvasható, amelyből megtudjuk, hogy a tóraszekrényt 1811-ben a Teitelbaum család adományozta a közösségnek. Az archív képeken a fülkét takaró tóraszekrényfüggöny (parokhet) is Teitelbaum-adomány, és felirata szerint 1898-ban adták a közönségnek. A szöveg mellett a függönyön két, oszlopokon álló oroszlán koronát tart, amely alatt a Tóra koronája kifejezés kétbetűs rövidítése olvasható. A tóraszekrényfüggöny oszlopaira szőlőinda tekeredik, ami segít abban, hogy a bibliai leírásnak megfelelően az oszlopokat a salamoni szentély előtt álló két oszloppal, Jákinnal és Boázzal azonosítsuk. A korona már nem az élet fájával díszített, misztikus tanokra utaló korona, hanem zárt, a korszak uralkodói koronáira emlékeztető ékszer, amely a zsidók és a többségi társadalom között meglévő kapcsolatokra, a két közösség közti kölcsönhatásokra és csatlakozási pontokra hívja fel a képet értelmező közönség figyelmét.

A mádi zsinagóga – Persely

A mádi tóraszekrény Magyarországon egyedülálló, még ha a szellemiségében a hozzá közelálló galíciai és kelet-lengyelországi zsinagógák belső díszítései jóval összetettebbek és gazdagabbak is. Ott a zsinagógák belső díszítése zömmel fából készült, s a fafaragásokat zsidó mesterek készítették. A mádihoz hasonlóan háromszintes tóraszekrényeken nemritkán az isten dicséretére a teremtés történetét és „eredményeit” összefoglaló teljes szövegek (például a 104. zsoltár vagy a Perek Shira, amely zsoltárszövegekből összeállított idézetgyűjtemény, a teremtés éneke) szövege megjelenik vizuálisan, faragott szarvasokkal, kígyókkal, madarakkal, nyulakkal és akár bálnákkal is. [22] A mádi zsinagóga ennek a szellemiségnek a legdélibb-legnyugatibb emléke. Erősíti ezt a hatást az a két medaillon a frigyszekrény két oldalán, amelyekben a Zoharból vett idézetek olvashatók, valamint azok a történelmi tények, amelyeket a mádi zsidók történetéről ismerünk, és melyek ezt a kapcsolatrendszert erősítik.

Hasonlóan kilenc mezőre osztható, négyoszlopos a bonyhádi zsinagóga is. Az egyelőre sajnos romos állapotú épület ikonográfiai elemeiben jóval kevesebb bibliai és misztikus utalást találunk, vizuálisan egyszerűbb és talán egyértelműbb az olvasata. Isten itt nem kerubok között jelenik meg, hanem szemérmesebben, rejtettebben: a frigyszekrény felső harmadában elhelyezett tízparancsolat-táblák körül megjelenő ködben vagy felhőben, amely a bibliai szöveg szerint Isten jelenvaló dicsőségét jelenti (Exodus 40:34–35; hasonló plasztikus felhők vannak az óbudai zsinagóga – amely évek óta tévéstúdióként működik – frigyszekrényén is.) A frigyszekrényt a barokk címerekhez hasonlatos drapéria díszíti, amely szokásos eleme a morva, délnémet, vagy nyugat–magyarországi zsinagógáknak, de ebben az időszakban szinte sosem alkalmazták a keleti területeken. A bonyhádi zsinagóga térének kialakítása, az oszlopok, a bima és a női karzatok arányai arra utalnak, hogy a zsinagóga építői kapcsolatban állhattak a morva területek zsinagógaépítő mestereivel. [23] Ennek összefüggésben kell lennie azzal, hogy a bonyhádi zsidó közösség tagjainak jelentős része erről a területről települt Magyarországra. A közösség egyik első rabbija Boskovitz Wolf volt, aki már Óbudáról érkezett ugyan, de családneve még egyértelműen morva eredetre utal.

Napjainkban bonyhádi civilek egy csoportja elhatározta, hogy megmenti a zsinagógát, és megteremti a műemléki helyreállítás feltételeit, valamint megtalálja a későbbi hasznosítás és fenntartás módját. Mivel Magyarországon – számos környező országgal ellentétben – a Kulturális Örökségvédelmi Hivatalon belül nincs a zsinagógákkal vagy egyáltalán a zsidó örökséggel hivatalból foglalkozó részleg, ezért a szakmai segítséget, kutatási hátteret egy másik civilszervezettől, a zsidó kulturális örökséget értelmezni kívánó Naményi Ernő Társaságtól [24] kérték. A társaságban együttműködő szakemberek egyetértenek abban, hogy a zsinagóga valóban szakszerű felújításához, restaurálásához a bonyhádi zsidó közösség teljes arculatának rekonstrukciója szükséges. A történészeknek, építészettörténészeknek, a zsinagógák berendezésével és szertartási tárgyainak művészettörténetével foglalkozó szakembereknek együtt kell megtalálniuk azt a réteget, amelyet a rekonstrukció során helyre kell/lehetséges állítani. Nehezíti a helyzetet, hogy a zsinagóga berendezési és szertartási tárgyai nem maradtak meg, sorsuk 1944-et követően ismeretlen. Talán egyetlen kivétel a Gross Family Collection egy bonyhádi sivviti táblája. A hagyományos zsinagógákban az előimádkozó pultja elé helyezett, a szakrális koncentrációt segítő tárgy festett papírcsipkéből készült, díszítése a délnémet-morva hagyományt követi. Márpedig a közösség szellemi arculatának többféle forráson alapuló meghatározása, a holisztikus szemléleten alapuló interdiszciplináris együttműködés mindenképpen szükséges ahhoz, hogy a felújítás minden részlete és a rekonstruált ikonográfia minden eleme igazolható legyen. [25]

[1] Zádor Anna–Rados Jenő: A klasszicizmus építészete Magyarországon (1943). Az említett zsinagógák: debreceni régi zsinagóga, berettyóújfalui, apostagi, kecskeméti régi, abonyi, nagykőrösi, bajai, szegedi régi, békéscsabai, kismartoni, nagykanizsai, lovasberényi, várpalotai, gyöngyösi régi, mádi, óbudai, hunfalvi, liptószentmiklósi, nyitrai, nagykosztolányi és a miavai.

[2] A folyamat részletes elemzését lásd: Margaret Olin: The Nation without Art. Examining Modern Discourses on Jewish Art. University of Nebraska Press, 2001.

[3] A könyvet Fürst Aladár nekrológja (Pollák Manó. In: Múlt és Jövő 1937. május, 156. o.) szerint 80 éves korában, 1934-ben kezdte, s halálának évében, 1937-ben a kézirat kész volt, csak kiadóra várt. Jegyzetei, könyvének kézirata ma a Magyar Zsidó Levéltár gyűjteményében (XIX.28) vannak, a szöveget – megfelelő jegyzetapparátussal – a MAKOR sorozatban tervezzük megjelentetni.

[4] Megalakul a Magyar Zsidó Műemlékek Országos Bizottsága. In: A Magyar Zsidók Lapja, 1943. szeptember 23.
[5] 31.43/1944. XXI. számú belügyminiszteri rendelet. 1944. június 3. Dokumentumok a zsidóság üldöztetésének történetéhez (Szabolcs-Szatmár-Bereg). 64–65. o.

[6] A zsinagógák lebontásáról hozott döntésekről, a döntések hátteréről l.: Kádár Gábor–Vági Zoltán: Hullarablás. A magyar zsidók gazdasági megsemmisítése. Jaffa Kiadó, Budapest 2005.

[7] Lásd. pl.: „Mikor kerül sor a makói zsinagóga lebontására?” In: Makói Újság, 1944. június 20. 2. o. Közli: Urbancsok Zsolt (szerk.): Makói Holokauszt Emlékkönyv. Szegedi Zsidó Hitközség, 2004. 97. o.

[8] Katona József: „A Magyar zsidóság szervezete és intézményei”. In: Új Élet Naptár, 1959. MIOK, Budapest 1959. 29. o.

[9] Munkácsi Ernő: Hitközségek és templomok. In: Benoschofsky Imre (szerk.): Maradék zsidóság. A Budai Izraelita Aggok és Árvák Menházegyesülete, [Bp. 1947] 67–69. o.

[10] MIOI iktatott iratai, 1824/1945. Magyar Zsidó Levéltár VI-A.

[11] A hitközségek válaszai több más, a zsidó tárgyi örökségre vonatkozó kortárs (1945–1963) forrással együtt a Magyar Zsidó Levéltár kiadványsorozatában, a MAKOR füzetek 7. számaként jelenik majd meg, várhatóan még az idén, l.: http://www.milev.hu/flashgallery-12.html.

[12] Erről l. bővebben: Toronyi Zsuzsanna: Ahol és ahogy a zsinagóga felépült. In: Budapest, 2009. 12. sz., illetve: http://www.milev.hu/az-epitkezesek-42.html.

[13] L.: Makor 7. füzet, Naményi Ernő és Teitelbaum Dávid levelei.

[14] Kenedi János: Egy kiállítás hiányzó képei 2. In: Élet és Irodalom, 48. évf. 42. sz.

[15] Komoróczy Géza et al.: „Program. MTA Judaisztikai Kutatócsoport/Center of Jewish Studies at the Hunga–rian Academy of Sciences”. In: Értesítő, MTA Judaisz-tikai Kutatócsoport, Budapest 1988. I. sz. 10–19. o.

[16] Gazda Anikó: Zsinagógák és zsidó községek Magyarországon. Térképek, rajzok, adatok. MTA Judaisztikai Kutatócsoport, Budapest 1989.

[17] Román András: Historizáló zsinagógák műemlékvédelme Magyarországon. In: Román András: Műemlék, építészeti örökség, város. Válogatás (cikkek és előadások) 1970–1995. Országos Műemlékvédelmi Hivatal, Budapest 1996. 115–119. o.