A mű maga „megmondja”, ha nem tud utazni…
Pieter Roelofs, a Rijksmuseum 17. századi gyűjteményének kurátora
MúzeumCafé 45.
Ezúttal csak egy budapesti villámlátogatásra futotta Pieter Roelofs, a Rijksmuseum 17. századi gyűjteménye kurátorának idejéből. Roelofs keresett szakember, a holland festészet arany évszázadának legnagyobb és legfontosabb gyűjteményét bízták a gondjaira. És bár a programja nagyon zsúfolt – a budapesti tárlatot megelőzően nyílt meg a londoni National Gallery nagyszabású, a Rijksmuseummal közös Rembrandt-kiállítása, Budapestről hazaérve pedig a repülőtérről egyenesen a Rijksmuseum új Philips-szárnyának átadására sietett –, a Rembrandt és a holland arany évszázad festészete kiállítás megnyitóját nem hagyhatta ki. Már csak azért sem, hiszen a tárlat előkészítésében a stockholmi Nemzeti Múzeum mellett a Rijksmuseum volt a Szépművészeti Múzeum legfontosabb partnere. Roelofs egyeztette a hazai szakemberekkel a csaknem húsz kölcsönadott műalkotás listáját, emellett több kiállított festményhez írt tanulmányt a katalógusba. Szívesen adták kölcsön Budapestre a műveket – mondja –, mert meggyőzte őket a tárlat koncepciója és az előkészítő munka alapossága. Kíváncsi volt, „hogyan érzik magukat” múzeumának kincsei ideiglenes otthonukban, és elismerő szavai nem tűntek puszta udvariaskodásnak. A beszélgetésnek a budapesti kiállítás volt az apropója, de emellett a Rijksmuseum rekonstrukciójáról és működésének az újranyitás óta gyűjtött tapasztalatairól éppúgy szó esett, mint a Rembrandt-művek attribúciója körül ismét felélénkült vitáról, vagy éppen arról, hogy mit hoz az „arany évszázad” festészete a mai holland gazdaság és idegenforgalom konyhájára.
– A fiatal művészettörténészek többsége inkább a modern és kortárs művészet felé orientálódik, az ön eddigi pályafutása azonban nagyobbrészt a régi mesterekhez kötődik. Miért választotta éppen ezt a területet?
Én a művészetet választottam, amibe a régi mesterek éppúgy beletartoznak, mint a modernek és a kortársak. A régebbi korok művészetében számomra annak történelmi beágyazottsága a legizgalmasabb. A művészet és a történelem kapcsolata régóta foglalkoztat: tízéves koromban az iskolában már előadást tartottam Rembrandtról. Nekem az időutazás a legvonzóbb kihívás; egyfelől megpróbálom beleképzelni magam a régi idők történéseibe, másfelől a régi mesterekkel foglalkozva úgy tekinthetek vissza a múltra, hogy már sok minden a – talán végleges – helyére került, kikristályosodott. A letűnt századok művészetének további izgalmas aspektusa, hogy nagyon sokat lehet tanulni belőle. A későbbi korok művészetét is jobban meg tudjuk érteni, ha felfedezzük, hogyan épült az az alkotók korábbi nemzedékei által elért eredményekre, az ő felfedezéseikre.
– Ma ön a Rijksmuseum 17. századi gyűjteményének kurátora. Tekintve, hogy ez a század a holland festészet aranykora, a Rijksmuseum pedig a legnagyobb gyűjteménnyel rendelkezik ebből a korból, funkciója kiemelkedő fontosságú. Hogyan lett nyolc éve, alig harmincnégy évesen ennek a reflektorfényben álló területnek a gazdája, és mik a fő feladatai?
Szakmai pályafutásomat egy másik múzeumban kezdtem, Nijmegenben, Hollandia legrégebbi városában. Itt is több kiállítást rendeztem, amelyek előkészítésében nagyon fontosnak tartottam, hogy összehozzam egymással mindazokat – a múzeumot, a magángyűjtőket, az egyházakat, az egyetemeket és másokat –, akik tehettek valamit egy-egy kiállítás sikeréért. Megpróbáltam ezekből a tárlatokból olyan „városi ügyeket” generálni, amiket a település önkormányzata éppúgy a magáénak érez, mint az ottani cégek, a környék üzletei és természetesen a helyi sajtó is, hiszen a hírek vivőivel való együttműködés létfontosságú egy múzeum számára. Azt akartam, hogy a múzeumunk nyitott legyen, hogy a polgárok érezzék, tárt kapukkal várjuk őket. Sokszor többet tudtam elérni annál, mint amire a legmerészebb álmaimban számítottam. Már Nijmegenben is rendeztem több 17. századi kiállítást, de a projektjeim között voltak középkoriak és kortársak is. Igyekeztem nem az a típusú kurátor lenni, aki egy eldugott, sötét múzeumi szobában, a közönségtől távol gyártja az ötleteket. Arra törekedtem, hogy hírverője, nagykövete is legyek az általam képviselt ügyeknek. Számomra mindig a tartalom, az üzenet és annak közvetítési módja áll az előtérben, ezért keresem a legszélesebb együttműködést mindazokkal, akik ebben a segítségemre lehetnek. Feltételezem, hogy ez a fajta megközelítés és a segítségével elért eredmények szolgáltak számomra ajánlólevélként a Rijksmuseum felé, ahol Wim Pijbes főigazgató a teljes nyitottság politikáját követi. (Vele készült interjúnkat lásd: MúzeumCafé 43. – a szerk.) Ő az, aki gyakorlatilag visszaadta a múzeumot a holland népnek, és elmozdított minden olyan akadályt, ami visszatarthatta az embereket attól, hogy múzeumba járjanak. Itt még fizikai akadályokra is gondolok; bizonyára az ön emlékeiben is élnek olyan múzeumok, amelyek bejárata inkább börtönkapura emlékeztet, ahol az ember önkéntelenül is megkérdezi, hogy egyáltalán be szabad-e mennie. Ehelyett nyitott kapukra, sok fényre, olyan környezetre van szükség, ahol az emberek látják, hogy itt örülnek a látogatásuknak. Pijbes hisz abban, hogy a múzeumnak nyitva kell lennie mindenki számára. Most, a rekonstrukció után öröm látni, milyen boldogan veszik a múzeumot ismét birtokba a holland emberek, mennyire a magukénak érzik. De a múzeumban a kutatómunka éppúgy a feladataim közé tartozik, mint a kiállítási program kidolgozása, a tárlatok előkészítése, az akvizíciókról és a kölcsönadásokról szóló döntések előkészítése. Az én felfogásom szerint a munkámnak ugyanígy szerves része a kommunikáció is, hiszen a gyűjtemény hírét el kell vinnünk mindazokhoz, akik számára az érdekes lehet.
– Mondana néhány példát az ön irányításával megvalósult, illetve előkészítés alatt álló projektekre?
Mindenekelőtt a galériáknak a múzeum rekonstrukciója utáni kialakítását említeném. Vezetője voltam annak a csapatnak, amelyik megformálta a 17. századi állandó kiállítás új arculatát. Ennek lényege, hogy megszüntettük a műfajok közötti határokat, hogy ne csak egy adott kor festészetét tudjuk megidézni, hanem a kor egészének szellemiségét, hangulatát is. Ezért a festményekkel közös térben, azokkal kontextusban mutatjuk be az akkoriban készült szobrokat, műtárgyakat, vagy éppen az adott korra jellemző használati tárgyakat, bútorokat, térképeket is, amelyekkel eddig egészen másutt találkoztak – ha találkoztak egyáltalán – a látogatók. A múzeumunk újranyitása után a Financial Timesban megjelent egyik kritika ebben az összefüggésben egyenesen „kurátori forradalomról” beszélt. Tény, hogy ebben a koncepcióban az addig néma festmények és műtárgyak megszólalnak, történeteket mesélnek el. És pontosan ez egy kiállítás lényege: történeteket kell elmondania a látogatóknak. A Rijksmuseum számos kiállításának – ezek zömében egyéni tárlatok – a rendezése mellett izgalmas feladatom volt közreműködni a londoni National Gallery közelmúltban megnyílt nagyszabású Late Rembrandt (Rembrandt – a kései művek) kiállításának előkészítésében is; ez közös projekt a mi múzeumunkkal, a tárlat London után jövőre Amszterdamban is látható lesz. Előkészítés alatt áll egy Ázsia Amszterdamban című kiállítás is, ami a Hollandia és Ázsia között a korai 17. században létrejött kereskedelmi kapcsolatok tárgyi emlékeit és a művészet fejlődésére gyakorolt hatását mutatja majd be. Ugyancsak dolgozunk egy Hercules Seghers-kiállításon is, ő – amellett, hogy Rembrandt által is igen nagyra tartott tájképfestő volt – a műhelyében tökélyre fejlesztette a sokszorosított grafikák előállítását. Ezek a következő két évre szóló projektek, és akkor még nem is szóltam azokról az utazó kiállításokról, amelyeket más bel- és külföldi múzeumokban készülünk bemutatni.
– A holland „átlagpolgár” mennyire van tudatában annak, micsoda hatalmas kultúrkincs örököse? Mennyire „sztárok” Rembrandt, Vermeer és társaik a mai átlagember szemében?
Annyira, amennyire ezt tudatosítjuk bennük. A tíz évig tartó rekonstrukció azt jelentette, hogy iskolás gyerekeknek egy egész nemzedéke nem látogathatta a kiállításainkat. Most nagy tempóban hozzuk be az elmaradást. A nemzeti lottóalappal közösen beindítottuk a Minden gyereket az Éjjeli őrjárathoz című projektet, ami az iskolások Amszterdamba való eljutásának a költségeit finanszírozza. A gyerekek ezerszámra jönnek, és mi magunk sem gondoltuk volna, hogy milyen sokan hozzák el közülük később a szüleiket is, akiket már ők kalauzolnak végig a kiállításokon, és örömmel látjuk, milyen élmény számukra a látogatás. Rembrandtot valóban a nemzet legnagyobbjai között tartja számon a közvélemény, a képzőművészek közül csak Van Goghnak és Mondriannak van hasonló nimbusza.
– Ha már a sztároknál tartunk: Rembrandt és Vermeer valóban annyira kiemelkedik a többiek közül, mint ahogy ezt a mai recepciójuk sugallja?
Az nem vitás, hogy mindketten a nyugati művészet történetének legnagyobb alakjai közé tartoznak, de ugyanez igaz Franz Halsra, Jacob van Ruisdaelre, Jan Steenre és jó néhány további művészre, akik sajnos valóban egy kicsit az említett két festő árnyékában vannak. De objektív mércék híján végül is az ízlésé a döntő szó, és ez változhat.
– A legnagyobb mesterek csak a jéghegy csúcsát jelentették a 17. századi Hollandiában. Vannak számok a „jéghegy” valós méreteinek érzékeltetésére?
Igen, ha nem is egészen pontosak. A holland vizuális kultúra az arany évszázadban rendkívül fejlett volt; az eredeti festmények, nyomatok vagy reprodukciók nemcsak a polgári lakásokban voltak mindennaposak, hanem a dokumentumok, leltári jegyzőkönyvek tanulsága szerint még a távoli tanyákon is. Ezt az akkori időkben rendkívülinek mondható keresletet sok ezer festő elégítette ki, akiknek persze csak kisebbik része működött „főállásban”, a többiek jövedelmük egy részét egyéb tevékenységből, például műkereskedelemből szerezték. Becsléseink szerint az arany évszázadban született műalkotások száma Hollandiában valahol hat- és tízmillió között lehetett. Nem véletlen tehát, hogy ebből a tömegből olyan festők is kiemelkedtek, akiket ma az egyetemes művészettörténet legnagyobbjai között tartunk számon. A temérdek műalkotás nagyobb része persze az idők folyamán megsemmisült, illetve szétszóródott a világban. A mi gyűjteményünk ma ebből a korból mintegy négy és fél ezer alkotást őriz, ezek tíz-tizenöt százaléka látható az állandó kiállításunkon. Rembrandt-műveink száma huszonöt, míg Vermeertől négy festményt tudhatunk a magunkénak.
– Változott-e Rembrandt-műveinek száma a közelmúltban, amikor a Rembrandt Research Project (RRP) utolsó, még aktív tagja, Van de Wetering professzor több tucat, korábban vitatott vagy másnak tulajdonított munkát Rembrandt saját kezű alkotásaként ismert el?
Minket a legújabb reattribúció nem érintett, de két dolgot szeretnék ezzel kapcsolatban hangsúlyozni. Egyrészt a rembrandti életmű törzsét alkotó művekről nincs vita, az attribúciós polémiák az életműnek egy kisebb szeletét érintik. A viták az RRP tevékenységének lezárulása után is folytatódni fognak, hiszen merülhetnek fel új gondolatok, jöhetnek új felfedezések, kifejleszthetnek új vizsgálati módszereket. Másrészt az egy-egy mű szerzőjéről vallott álláspontok változása az adott művek piaci értékét akár lényegesen is befolyásolhatja ugyan, de semmilyen hatással nincs azok kvalitásaira. Ha ezek a kvalitások méltóvá tették őket arra, hogy gyűjtemények féltve őrzött darabjai legyenek, akkor ezen a reattribúció – bármelyik irányban történjék is – semmit sem változtat.
– A Rijksmuseum 17. századi gyűjteménye gyarapszik-e tovább napjainkban is, illetve előfordul-e, hogy esetenként megválnak egy-egy alkotástól?
Az a gyűjtemény, amelyik nincs mindig mozgásban, halott. A 17. századi kollekció – a többihez hasonlóan – napjainkban is bővül, igaz, évi átlagban csak egy-két darabbal. Ehhez vannak saját forrásaink, van számos szponzorunk, és számíthatunk a baráti körünk áldozatkész tagjaira is. Mivel hatalmas állományunk van, raktárra nem vásárolunk, a döntés kritériuma az, hogy helye lehet-e az új szerzeménynek az állandó kiállításban. Ellentétes irányú mozgás nincs, azaz műveket soha nem értékesítünk, aminek két nyomós oka is van. Az egyik, hogy az érvényes jogszabályok nem teszik lehetővé a nemzeti kulturális örökség tárgykörébe tartozó, közgyűjteményekben őrzött műtárgyak értékesítését. De akkor sem válnánk meg műtárgyaktól, ha ezt a törvény nem tiltaná, mert ellenkezne a szakmai irányelveinkkel. Az elmúlt évszázadok alatt már sokszor tanúi voltunk életművek át- és újraértékelésének, ami még az olyan nagyságokat is érintette, mint Rembrandt vagy Vermeer. Semmi nem indokolja, hogy azt higgyük, ilyen a jövőben már nem fordulhat elő. Akkor pedig lehet, hogy éppen olyan képek kerülnek majd reflektorfénybe, amelyek most a raktár polcán várják – akár már a múzeum alapítása óta – a sorsuk jobbrafordulását.
– Az önök gyűjteményének rendkívüli gazdagságából nyilvánvalóan következik, hogy sorban állnak az ajtajuk előtt azok a múzeumok, amelyek kölcsönözni szeretnének önöktől a saját kiállításaikhoz. Mi a politikájuk ezen a téren?
A vezérelvünk az, hogy a gyűjteménynek mozognia kell. El kell tudnunk érni azokat is, akik ilyen vagy olyan okból nem tudnak eljönni Amszterdamba. Mivel nem mindenki tud hozzánk utazni, ezért nekünk kell eljutni hozzájuk. A művek szállítása mindig jár némi rizikóval, de néha még az átlagot meghaladó kockázatot is vállaljuk, ha tudjuk, hogy ennek az adott helyzetben az egyszerű kölcsönadáson túlmutató jelentősége van. Hosszabb vita után például úgy döntöttünk, hogy elküldjük Vermeer frissen restaurált remekét, a Levelet olvasó nő kékbent egy Japán földrengés és cunami sújtotta régiójában rendezett kiállításra, mert tudtuk, hogy ezzel reményt adunk az ott élőknek, akik ezt a gesztust valóban nagyon nagy örömmel fogadták. A kép egyébként három japán helyszín után megfordult Sanghajban, São Paulóban és Los Angelesben is, mielőtt épségben visszatért Amszterdamba. Évente mintegy ezer műtárgyat kölcsönzünk, az igények persze jóval nagyobbak. Úgy gondolom, hogy nagyvonalúak vagyunk, ugyanakkor kritikusak is.
– Feltételezem, hogy néhány mű sohasem hagyhatja el a múzeumot.
Bizonyára az Éjjeli őrjáratra gondol… Igen, ha azt kölcsönadnánk, abból lehet, hogy polgárháború lenne… De félretéve a tréfát: valóban vannak olyan műveink, amelyek utaztatása nem jöhet szóba; a mű maga „megmondja”, ha nem tud utazni. Ezek száma nem túl nagy, és néha még a tabuk is megdőlnek. A Zsidó menyasszony című híres Rembrandt-festményünk például, amelyik 1928 óta nem hagyta el az országot, most Londonban van.
– Milyen elvek alapján bírálják el az igényeket?
Az első szempont természetesen, hogy az intézmény állapota, felszereltsége, biztonsági normái garantálják-e, hogy a művek jó kezekben legyenek. A második a tervezett kiállítás koncepciója: látnunk kell, hogy képeink milyen kontextusba kerülnek a tervezett tárlaton. És kár lenne tagadni, hogy szerepe van az érintett intézmények szakembereivel kialakult személyes-szakmai kapcsolatoknak is. A Szépművészeti Múzeum esetében ezek a kapcsolatok mind a vezetés szintjén, Wim Pijbes és Baán László között, mind szakmai szinten, Ember Ildikó és Tátrai Júlia, valamint köztem kiválók. Ember Ildikó nemcsak remek szakember, hanem kitűnő ember és nagyszerű kolléga is, akire úgy tekintünk, mint a holland festészet magyarországi nagykövetére, emellett fontos szerepet játszik a holland festészet kurátorait tömörítő nemzetközi hálózat, a CODART munkájában is. Itt jegyzem meg, hogy a budapesti kiállítás előestéjén a CODART „tanulmányi kirándulást” szervezett Budapestre, hogy megtekintse a tárlatot, és megvitassa az annak kapcsán felmerült szakmai kérdéseket. Én sajnos erre a rendezvényre nem tudtam eljönni, de a résztvevőktől a kiállításról és a magyar vendéglátók felkészültségéről is csak jót hallottam. És nagyon jó látni azt is, hogy Ember Ildikótól Tátrai Júlia személyében nagyon felkészült fiatal szakember veheti át a stafétabotot. Az már csak hab a tortán, hogy ő hollandul is kiválóan beszél, mi nem is levelezünk vele más nyelven. Mivel szimpatikusnak tartottuk azt is, hogy a budapesti kiállítás nem egyszerűen össze akarta gyűjteni a jó képeket a világ különböző szegleteiből, hanem saját gyűjteménye legjobb darabjainak akart bőséges nemzetközi kontextusban méltó bemutatkozási lehetőséget kínálni egy gondosan felépített koncepció mentén, nem is volt kétséges, hogy mindenben segítünk, amiben tudunk. Végül a stockholmi Nemzeti Múzeummal együtt mi lettünk a kiállítás legnagyobb kölcsönadói. Ami pedig az önök saját gyűjteményét illeti, annak magas minőségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a kiállításainkhoz mi is többször kölcsönzünk innen képeket. Jó néhány művet, például Aelbert Cuyp munkáit szívesen látnám a saját gyűjteményünkben is. Külön érték, hogy számos képnek igen jó a provenienciája, történetük századok óta nyomon követhető.
– A holland aranykor festészete gazdasági tényező is. Készült-e felmérés arról, milyen szerepet játszanak Rembrandt és művésztársai Hollandia mai idegenforgalmában, kultuszuk mekkora jövedelmet generál?
Amikor a turisták bennünket választanak, akkor döntésüknél a legkiválóbb holland képzőművészek munkáival való találkozás lehetősége rendszerint jelentős súllyal esik latba. Az Éjjeli őrjáratot és a többi emblematikus képet ritkán hagyják ki azok, akik először járnak itt, de sok a visszatérő vendég is. A múzeum 2013-ban, pedig csak áprilisban nyitotta meg a kapuit, 2,7 millió látogatót fogadott – a régi rekord 1,4 millió volt, még 1975-ben –, és a külföldiek aránya elérte közöttük a 65 százalékot. A művészet, ahogy kérdésében is megfogalmazódik, gazdaság is. A Booz & Company által tavaly elkészített felmérés és becslés szerint a Rijks-museum 2003 és 2017 között hárommilliárd euróval járul hozzá a GDP-hez, amiből 1,9 milliárd eurót tesznek ki a látogatók kiadásai. A csúcsot az újranyitás éve, 2013 jelentette 314 millió euróval, az idei évre 260 millió körül szól a prognózis, ami azután évről évre további tízmillió euróval bővülhet. Közvetlenül vagy közvetve háromezer-hétszáz munkahely léte függ a múzeumtól, és ez a szám még a felújítás évtizede alatt is mindig elérte a kétezer-hatszázat. (A Rijksmuseum Grand National Product című tanulmány angol nyelven letölthető a múzeum honlapjának sajtóközlemények rovatában található link segítségével – E. P.)
– Végezetül engedjen meg egy személyes kérdést: van-e önnek – illetve, egyáltalán szabad-e, hogy legyen – kedvenc mestere, vagy meg kell őriznie a semlegességét?
Van, de mindig más, ezért nem lenne igazságos valamelyiküket is kiemelni. Hogy éppen ki a kedvenc, az nagyon sok dologtól függ – a pillanatnyi hangulattól, a napirenden lévő projektektől, de még attól is, hogy az ember milyen élethelyzetben van. A kedvencek között egyébként távolról sem csak 17. századi mesterek vannak, hanem jóval későbbiek is. Persze mindig csak a legjobbak; a munkámból adódóan alaposan el vagyok kényeztetve, hiszen szinte csak ilyenekkel találkozom.