Polgári társulás egy kastély megmentéséért Galántán
MúzeumCafé 39.
„Mentsük meg együtt a galántai neogótikus kastélyunkat!” – olvasható a Neogotický kaštieľ v Galante, vagyis a Galántai Neogótikus Kastély Polgári Társulás honlapján (http://hu.nkga.sk). Éppen két esztendeje, hogy a Galántai Honismereti Múzeum vezetője, Keppert József kezdeményezésére, aki nonprofit szervezet létrehozásával „a régóta kihasználatlan emlékmű teljes felújítása” érdekében mozgalmat indított, megmozdult a civil kurázsi. Önmagában persze ez még nem számít különleges esetnek.
Számos hasonló hazai, illetve Kárpát-medencei példát tudnánk ugyanis idézni, itthon mindenekelőtt a város- és faluvédő körök, a határokon túl pedig hagyományőrző egyesületek életéből. Ami mégis figyelemre méltóvá teszi a galántaiak mozgolódását, az az elvégzendő feladat nagysága és a körvonalazódó összefogás egyre növekvő ereje; múzeum, városi önkormányzat, műemlékvédelem, szponzorok, helyi vállalkozások és civilek – szlovák és magyar ajkúak egyaránt – növekvő számú csoportjai.
De hát mi is az a fontos, átlagon felüli építészeti és kulturális érték, amelyért a múzeum ösztönzésére a helyi polgárok harcba szálltak? Amiért tenni akarnak, mert felismerték, hogy öreg kastélyuk nem csupán megtestesíti a megőrzendő múltat, hanem a település további fejlődésének is egyik kitörési pontja lehet.
A felvidéki Mátyusföld központjában fekvő Galánta egykor az Esterházyak birtoka volt, a család főnemesi előnevében századok óta őrzi itteni gyökereit. A településen két Esterházy-kastély is található: egy kisebb és szerényebb, 17. századi eredetű, amelyet később barokk stílusban építettek át, és egy méreteiben impozánsabb együttes, amely a 19. századi magyarországi historizáló kastélyépítészet kiemelkedő, ám szinte ismeretlen reprezentánsa. Míg az előbbi már felújítva kulturális célokat szolgál, az utóbbi évtizedek óta üresen áll és romlik, és csak mostanában kezd felébredni hosszú Csipkerózsika-álmából a lelkes és – ami legalább ennyire fontos – hozzáértő helyiek jóvoltából.
Ha a kastély művészet- és építészettörténeti helyét akarjuk kijelölni a historizmus 19. századi virágzása idején, akkor bő másfél évszázadra kell visszatekintenünk. Hazánk építészetében a nemes egyszerűségű klasszicizmust az 1840-es években váltotta fel a szabálytalan formavilágú, dinamikus és mozgalmas romantika. Külön irányzataként tartjuk számon ezen belül is az angliai windsori kastély (az eredetileg a 11. században emelt épületet 1824 és 1840 között építették át) hatásaként megjelenő Tudor-stílust (Nagyugróc, Nádasdladány és Oroszvár kastélyai), amelyek – olykor a mór és az iszlám építészet motívumaiból is válogató – formakincséből a század második felében különleges atmoszférájú, gotizáló épületek születtek. Előkelő hely illeti meg közöttük a gróf Esterházy József (1799–1879) által az 1860-as években emeltetett galántai Esterházy-kastélyt, a család cseszneki főágának egykori rezidenciáját.
A kastély nem „zöldmezős beruházásként” épült: egy a 16. századig visszanyúló, megközelítőleg négyzet alaprajzú, védőfallal övezett, sarkain szögletes bástyákkal megerősített, vizesárokkal körülvett vár állt a helyén. A török kori erősséget a felvidéki végvári rendszer elemeként Esterházy Dániel (1585–1654) és Pál (1587–1645) emeltette, és mint a mai kastély nyugati tornyába falazott egykorú latin nyelvű kőtábla tanúsítja, 1633-ra készült el teljesen: „a legjobb és leghatalmasabb istennek, Galántai Esterházy Dániel és Pál magunknak és a hálás utódainknak építtettük az 1633. esztendőben.” Miután a szultáni hadak 1663-ban elfoglalták a közeli Érsekújvárt, a dúlásokat Galánta sem kerülhette el, ezért a várat még jobban megerősítették. A törökök kiszorítása után a 18. században a vár – mint megannyi másik – kastéllyá épült át, mégpedig Esterházy Imre (1689–1763) nyitrai püspök jóvoltából 1736-ban, és védelmi funkciója végleg megszűnt. A barokk rezidencia ekkor az ország politikai központjától, Pozsonytól északkeletre húzódó, magyar főurak építtette kastélyláncba (Cseklész, Pozsony-ivánka, Magyarbél, Királyfa, Galánta és kissé délebbre Tallós) illeszkedett.
Bő száz év után az említett Esterházy József határozta el az addigra már divatjamúlt, korszerűtlen együttes teljes átépítését. A gróf lelkesedett a gondolatért, hogy a különböző ágakra szakadt família együvé tartozását kifejező, tradicionális központja újra Galánta legyen, és hogy ehhez méltó rezidencia épüljön, a kor egyik jeles, Ybl Miklóssal is jó barátságot ápoló építészét, Wéber Antalt (1823–1889) bízta meg a tervek elkészítésével. A Hild József mesteriskolájában, majd a bécsi akadémián pallérozódott pesti építész az 1850-es években elsősorban vidéken, főúri családok számára tervezett historizáló stílusú együtteseket. (Később foglalkoztatott építésze lett fővárosi beruházásoknak is, többnyire neoreneszánsz épületeket tervezve.) Nevéhez fűződik a hazai romantikus kastélyépítészet egyik legjelentősebb, 1862 és 1864 között emelt együttesének, a vörösvári (ma Rotenturm an der Pinka, Ausztria) Erdődy-kastélynak a terve, és szintén ő volt a megálmodója a Zichyek nagyhörcsökpusztai – mára szinte teljesen megsemmisült – kastélyának is (1852–1858). Az Esterházyaktól kapott megbízásának dokumentuma nem ismert ugyan, de a két másik kastély építési időpontja alapján valószínűsíthetjük, hogy Wéber az 1858 és 1862 közötti években foglalkozott a galántai tervezéssel. Az eredmény – a korábbi alaprajz struktúrájának megtartása miatt – egy kissé erődszerű, de mozgalmas, aszimmetrikusan elhelyezett tornyokkal és lőréses párkányzatokkal ékes, neogótikus stílusú együttes lett, revitalizált parkjában új telepítésű egzotikus növényekkel.
Az épületcsoport déli, belső udvarra néző reprezentatív lakószárnya háromszintes, keleti sarkához – utólagos beavatkozás révén – közvetlenül, nyugati végéhez pedig átjárónyi szünettel csatlakozik egy-egy földszintes gazdasági szárny. A déli főhomlokzat középrészét három, pártázatokkal kiemelt rizalit osztja, a sarkokon erőteljes tömegű, de különböző méretű és magasságú tornyok állnak. Az udvarra néző homlokzat a főhomlokzatot követi, a rizalitok elhelyezkedése azonos, azzal a különbséggel, hogy a középsőt kocsiáthajtóval megtoldva kisebb toronyként is kiemelték. (A homlokzati rend alapján bizonyos, hogy a főszárny kialakítását befolyásolták a korábbi épület adottságai.) Rendkívül gazdagok és változatosak az architektonikus részletek, a díszítőelemek, az ablakok, a pártázatok és párkányok, olyannyira, hogy karakterükkel és orientalizáló motívumaikkal már-már kilépnek a gotizálás kategóriájából, és a zsinagógaépítészetet idézik. A két földszintes szárny jóval egyszerűbb kialakítású, ablakaik félkörívesek, és csupán a párkányzatokon, valamint a lépcsőzetes megoldású oromzatokon találkozunk a romantika jellegzetességeivel.
A főépületben a kocsiáthajtó alatti lépcsőházban a gótikus-bordás lefedésen kívül megmaradt a dús mintázatú, gotizáló lépcsőkorlát, és néhány teremben a neogótikus vagy neoreneszánsz stukkóboltozat. Itt-ott fellelhetők az egykori padozatok és burkolatok, az ajtókeretek részletei, amelyek jó támpontokat adhatnak egy műemléki rekonstrukcióhoz. Sajnos a kastély lakosztályainak enteriőrjeiről és berendezéseiről viszont szinte semmit sem tudunk, kivéve a belső udvar két kútjának csodával határos módon megmaradt egyikét: az embernél magasabb, öntöttvasból készült, bástyát formáló ipari emlék párját ritkítja a romantikus kastélykertek még fellelhető felszerelései között.
Noha a kastély az 1860-as évek közepére elkészült, Esterházy József szép terveit Galánta családi jelentőségének visszaadására és az utódlásra a mostoha sors keresztülhúzta: leányai, Mária (1827–1833) és Gizella (1837–1852) még gyermekként járványos betegségeknek estek áldozatul, Géza (1834–1870) fia pedig fiatalon, alig 36 évesen utód nélkül költözött el az árnyékvilágból. József gróf 1879. január 1-jén hunyt el, felesége, Barthodeiszky Róza (1795–1879) ugyanebben az évben, december 4-én követte férjét a sírba. (A család hamvai az ugyancsak József építtette temetői kápolnában nyugszanak.) A gróf halálával a kastély az Esterházyak cseszneki főágának ifjabb, sárosi ágára szállt, de rezideális szerepét elvesztette, tartósan nem is lakták. Az első világháború után az akkori tulajdonos, Esterházy László Pál (1857–1942) előbb a birtokot, aztán a kastélyt is eladta a csehszlovák államnak, és ezzel az utolsó szál is elszakadt, ami az Esterházyakat Galántához kötötte.
1920 után az épületben hivatalok kaptak helyet, és ilyen célokra használták egészen az 1970-es évekig. Ezt követően nagyrészt kiürítették, hosszú időn át ki volt téve a természeti viszontagságoknak és az emberi vandalizmusnak. Bő húsz évvel ezelőtt a város vezetése próbálta felkarolni – más műemlékekkel együtt – a még leromlott állapotában is gyönyörű kastély ügyét, és 1993-ban az államtól megszerezte a tulajdonjogot. Alapítványt (Pro Renovatione) hoztak létre, amelynek értékőrző munkája a helyi kápolnák és a barokk kori szobrok helyreállítása mellett már mindkét kastélyra is kiterjedt. Mérföldkőnek számított az Esterházy-hagyományok felelevenítésében az 1995-ben a Honismereti Múzeumban rendezett nagy családtörténeti kiállítás, amelynek eredményeként a figyelem újra Galántára irányult, ami hozzájárult a kisebb kastély rehabilitációjának sikeréhez. Jóllehet a szlovákiai műemlékvédelem partnerül kínálkozott a neogótikus rezidencia felújításához és hasznosításához is – 1994-ben például műemléki kutatásokat végeztek, és felmérési rajzok is készültek –, az együttes sorsának rendezése meglehetősen lassan haladt előre. A település erőfeszítései az utóbbi években kezdenek igazán beérni: a közelmúltban céltámogatásból megújult és kulturális intézménynek ad otthont a nyugati földszintes szárny (a munkák keretében feltárták a 16–17. századi vár saroktornyának alapjait is), rendezése után megnyitották a kastélyt övező parkot, és a főépületen hamarosan elindulhatnak a tetőfelújítási munkák.
Összefoglalóan elmondhatjuk, hogy a galántai újabb Esterházy-kastély jelentősége mind művészettörténeti, mind történeti szempontból valóban kiemelkedő. A Feszl Frigyes építészetéhez is közel álló Wéber Antal életművében a vörösvári és nagyhörcsökpusztai kastélyokkal együtt alkot maradandó értékű hármasságot, műtörténeti minősége révén 19. századi romantikus, gotizáló építészetünk egyik legkiválóbb, a „Rundbogenstil”-lel (félköríves stílus) is rokonságot mutató reprezentánsa. Történeti értékének alapja ugyanakkor az Esterházy-örökség, a Galántáról induló és hercegi ágával a 18. században már az „első magyar háznak” nevezett família százados múltjának, szellemi és művészeti hagyatékának sokrétűségével egyetemben. Ezek az értékek és tradíciók rajzolják meg egyébként a kastély jövőképének markáns vonalait: erős idegenforgalmat is generáló értékőrzés és a történeti hagyományok ápolása színes kulturális élet keretében. Aligha lehet kétséges, hogy mindehhez szoros együttműködést lesz érdemes kialakítani a régió turisztikailag mértékadó váraival és kastélyaival, de az élő Esterházy-műveltség ausztriai és magyarországi helyszíneivel, Kismartonnal és Fertőddel is.
A dinamikus fejlődés ellenére demográfiai gondokkal küszködő település impozáns kastélya a jövőben tiszteletet kiváltó, egyszerre direkt és indirekt erejű védjeggyé emelkedhet. (A város címerében már ma is az épület karakteres nyugati tornya látható.) Nem közömbös a kastély sorsa az összlakosság harminchat százalékát kitevő magyar közösség szempontjából sem, és ha hozzátesszük, hogy a rehabilitációs folyamat szlovákot és magyart egyaránt megmozgat, a természetes együttélésre gyakorolt pozitív hatásokat szintúgy nagyra kell értékelnünk.
Galántán tehát egy különleges építészeti és művelődéstörténeti tradíció megelevenítésének első rezgéseit tapasztaljuk, és ezek keltője a helyi Honismereti Múzeum, amely csöndes műhelymunkája mellett környezete életében generáló szerepet is vállalt. Keppert József és munkatársai nem csupán összegyűjtik a kastéllyal kapcsolatos emlékanyagokat, hanem társaságot alapítanak, szerveznek, tárgyalnak, partnereket keresnek, szívósan, lépésről lépésre haladva. És ha olykor kitessékelik őket az ajtón, visszamásznak az ablakon… Nem derogál nekik kézbe venni a felmosóvödröt sem: annak a munkának az értéke, amellyel háromszáz lakost megmozgatva az elmúlt időben kitakarították az épületet, magyar pénzben számolva több mint egymillió forint értékű volt.
A galántai kezdeményezés, mint írtuk, nem egyedülálló ugyan, de mégis felmutatandó, mert a maga módján mintát ad arra, hogyan változhat – vagy inkább bővülhet – egy közgyűjtemény missziója, ha az értékőrzés falain kívüli szükségleteit és lehetőségeit is felismeri. Igaz, a galántai Honismereti Múzeum nem kényszerül élet-halál harcra, fenntartója kiszámítható, működése garantált, munkáját pedig megbecsülés övezi. Alighanem éppen ez a háttérbeli stabilitás és kiszámíthatóság az, ami lehetővé teszi, hogy ne csupán csöndes régiségek tárháza, hanem környezetének energikus, értékelvű alakítója is legyen.