Romsics Imre
A kalocsai hímzés és népviselet őrzője
MúzeumCafé 6.
Összeurópai divatból ered, de parasztviseletként vált világhírűvé a kalocsai hímzés. A tájegység népművészetével kapcsolatban máig sok a félreértés: például hogy művelői csak lélekben kalocsaiak. A tisztázás egyik legfontosabb generálója Romsics Imre, a kalocsai Viski Károly Múzeum igazgatója. Egyszer azt mondta, ma már az idegenforgalom élteti, és néprajzosok, pesti hivatalnokok befolyásolják a kalocsai népművészetet, s hogy a téeszesítéssel és az iparosodással megszűnt az a közeg, amelyik a népművészetet még használta; „bő szoknyában nem lehetett a gyárban dolgozni”.
A kalocsai népviselet giccses − a rendszerváltás környékén még így tanították a pesti bölcsészkaron. Sokat köszönhet ennek az elnagyolt kritikának a világ. Romsics Imrét, a Viski Károly Múzeum későbbi igazgatóját ez a kijelentés győzte meg arról, hogy földrajz-népművelés szakos tanárként etnográfus diplomát is szerezzen. Az utolsó órában kezdte feltárni, társadalmi-földrajzi vonatkozásban vizsgálni szűkebb hazája, a kalocsai Sárköz népművészetét. Néhányszáz idős ember még hímzett népviseletben jár a Kalocsa környéki falvakban, az egykori „szállásokon” (lásd Puszták népe című írásunkat – a szerk.), és alig több mint egy tucat asszony őrzi máig az ősök művészetét. A nagyanyák generációja például kívülről fújja, ki hímezte a ruháit, illetve hogy melyiket mikor viselte. Ami nem kis teljesítmény, tekintve, hogy a századelőn egy módosabb család lánya akár 99 öltözék ruhát is kapott hozományként. A kronológiában a hímzésmotívumok segítenek, amelyek a ruha viselőjének koráról, társadalmi státuszáról, sőt az adott ünnepről is árulkodnak, amikor a ruhát hordták. Az egyedi díszítésből a bennfentes kalocsai arra is következtetni tud, ki volt az író- és a varróasszony, vagyis aki előrajzolta és aki kihímezte a szebbnél szebb rózsákat, tulipánokat, búzavirágokat. „Mindig is volt az íróasszonyok között egy mintaadó, a legismertebb közülük Király Ilus, aki a második világháború előtt vált vezéralakjává a kalocsai népművészetnek” – meséli a múzeumigazgató. A ma még aktív íróasszonyok között Romsics Imre édesanyja, Kerekes Erzsébet tölti be a vezető szerepét, de a családi emlékezet szerint már az ükanyja is varrta a parasztviseletet.
Romsics Imre mégsem a család sugallatára lett a térség szakértője: nyíregyházi főiskolai, majd pesti egyetemi évei erősítették meg abban, hogy tisztáznia kell a kalocsai népművészettel kapcsolatos tévedéseket. A hímzett ruhák különleges ünnepi viseletnek számítottak Kalocsán, kizárólag vasárnap délután, mise után és mulatság előtt hordták őket. Az értékes darabok ráadásul a családi ruhatár legfeljebb egytizedét tették ki. A néprajzosok eleinte ezeket a féltve őrzött öltözékeket gyűjtötték, s mutatták be a nép viseleteként. Annak ellenére, hogy a múlt század húszas éveiben a legszegényebbek már nem is jutottak hímzett öltözékhez.
A kalocsai hímzés nem magyar találmány, összeurópai divatból ered. Az új stílusú hímzés szerte a kontinensen egy időben, hasonló, indiai és görög pálmalevél-motívumokkal jelent meg. „Az 1820-as évekbeli müncheni, párizsi divatlapokban hasonló mintákat találunk, mint a mi első singölt motívumaink” – magyarázza a múzeumigazgató. A fehér fonallal kivarrt lyukmintákat nevezték így a Sárközben, a kalocsai kisrégióban. Eleinte a gazdagabb asszonyok hordák ki a falvakba varratni (hímeztetni) a ruháikat. A hímzés divatja aztán elterjedt a parasztok körében is: a városiak ruháin látott mintákat előbb csak másolták, később továbbformálták a pingálással (falfestéssel) gyakorlatot szerzett asszonyok. Varrni mindenki tudott falun, az írás azonban ritka kézügyességet, fantáziát igényelt. A hírnevet szerzett népművészekhez ezért messze földről kezdték hordani a ruhákat. Ők alkották az íróasszonyok első generációját; ha töretlenül fejlődött volna a kalocsai népművészet, ma tartanánk a hatodiknál. A háborítatlan fejlődés persze csak mese: a kalocsai népművészet minden korban külső hatásokból is táplálkozott. A Viski Károly Múzeum állandó kiállításán teremről teremre követhetjük a fordulatokat. A 19. század helytörténetét, kultúrtörténetét és népművészetét bemutató tárlaton például kizárólag fehér pamukkal kivarrt lyukmintákat látni a ruhákon. Az első mintákat még Szeidler Ferenc előnyomdájának ütőfáival készítették, majd a drága előnyomatok helyett kezdték kézzel másolni, később variálni a szállásiak a hímzésmotívumokat. Az újításoknak a közösségi ízlés szabott határt: amit befogadott a falu, az gyorsan terjedni kezdett, amit nem, egyedi jelenség maradt. A második generáció például már fekete, vörös és kék fonallal varrta a ruhákat, és ők vezették be a töltöttvarrást is. A körbehímezett lyukakat egybevonták, és vízcsepp formájúra hímezték az asszonyok. Lányaik és unokáik a vízcsepp-minta variálásával írtak és varrtak virágszirmokat, indákat és szíveket a ruhákra, a kalocsai motívumoknak tehát közös az eredete. Hasonlóan fejlődött a színvilág is. A harmadik generáció három helyett hat színnel dolgozott, a negyedik pedig, amelyik már Singer varrógéppel hímezte az egyre bonyolultabb formákat, minden virághoz más-más színt használt, összesen több mint harmincat.
Az első rácsodálkozás után érdemes fellebbenteni a kalocsai szoknyát: nem csak ünnepi öltözékeket találunk a tájmúzeum modern, savmentes környezetet biztosító textilraktárában. A viseletet a szoknyák határozták meg, de a korábban kevésbé értékesnek tekintett alsószoknyák, fityulák (főkötők), pruszlikok (mellények) és papucsok nélkül ezek keveset árulnak el az ünnepi darabok alkotóikról és viselőikről. A legdíszesebb öltözékeket gyakrabban lehetett látni pesti színpadokon, mint a nép körében. A vasút tette híressé a kalocsai népművészetet, a szárnyvonal kiépítése előtt ugyanis évente alig néhány hétig lehetett megközelíteni a mocsaras vidéket. A napszámosok kilencven filléres heti béréhez képest a századelőn már napi három pengőért tarthattak néptáncbemutatót a fővárosban, ruháikért pedig akár 120 pengőt is kaptak a szállásiak. Nem csoda, hogy a Gyöngyösbokréta mozgalom megjelenésével az értelmiség vette át a külső befolyásoló szerepét: a motívumok egyre látványosabbak, magyarán színpadképesebbek lettek. A 20. század derekára keresett, szinte megfizethetetlen árucikké vált az a népviselet, amelyik a szegényparasztok köréből indult hódító útjára.
Ma már az idegenforgalom élteti, és néprajzosok, pesti hivatalnokok befolyásolják a kalocsai népművészetet − állítja Romsics Imre, s ezzel a kijelentésével komoly szakmai vitákat generált már többször is. Mint mondja, a téeszesítéssel és az iparosodással megszűnt az a közeg, amelyik a népművészetet még használta, mert „bő szoknyában nem lehetett a gyárban dolgozni”. A „kivetkőzéssel” egy időben jelent meg a zsűrizés is a népi iparművészetként továbbélő népművészetben. Szerinte az íróasszonyok azóta egyre inkább a zsűriztetők személyes preferenciái szerint formálják a hímzett ruhákat, abroszokat. A hagyományos paraszti közeg hiánya persze nem jelenti azt, hogy végleg a múzeumokba kellene száműzni a kalocsai hímzést. „Külső hatásokból táplálkozik, amiből aztán nagyon gyorsan teremt valami egészen sajátosat. Ez a kalocsai népművészet, és a népi világ erejére ma is számíthatunk” – bizakodik az igazgató. A Kalocsai Múzeumbarátok Köre például aktív, a múzeum a támogatók segítségével szervez gyerekprogramokat a nagyobb ünnepeken. Rendszeresen tartanak bábelőadásokat a népi mondavilágból kölcsönzött történetekkel, a Múzeumok Éjszakáján pedig színpadra lép az igazgató is. A múzeum hagyományőrző rendezvényei vonzzák a legtöbb látogatót, bővítési terveikben ezért leginkább a közösségi terek kialakítására helyezik a hangsúlyt. Az U-alakú, egykori népiskolai épület udvarának beépítésével megduplázódna a múzeum területe, az új közművelődési teremmel, látványtárral és régészeti műhellyel pedig 21. századi körülmények között népszerűsíthetnék a Sárköz népművészetét. Ezzel kapcsolatban a Romsics családban is nagy a várakozás. „A lányom, Csöre, most hetedikes. Várjuk, hogy kiderüljön, örökölte-e a tudást, vagy sem. Nem akarjuk erőltetni, de anyám nagyon szeretné, ha továbbmenne a családban a mesterség.”
Puszták népe
Az érseki város török leigázása után elnéptelenedtek a Kalocsa kötelékébe tartozó katolikus falvak. A 18. század elejétől ezért a mezővárosi jobbágyok fogták újra művelésbe az érsekuradalomtól bérelt távolabbi földterületeket. A szántóföldek közelében alakították ki ideiglenes nyári szállásaikat is, miközben a telet városi házaikban töltötték. 1810-ben azonban tűzvész pusztított Kalocsán, a leégett házak telkeit kisajátította a városszépítő bizottság, így a szegényebb földművesek az idővel falvakká gyarapodó nyári szállásokon rekedtek. Ezekben a zárt közösségekben született meg a világhírű kalocsai népviselet. Bár a puszták népe alakította ki sajátos formavilágú népművészetét, kalocsainak hívjuk, hiszen városi származásúak, és lélekben mindmáig kalocsaiak a „szállásiak” is.
Romsics Imre
A homokmégyi (egykori kalocsai) jobbágyoktól származó Romsics Imre másoddiplomásként szerzett etnográfus képzettséget. 1993-tól a Viski Károly Múzeum igazgatója, ahol két évtizedes, szisztematikus munkával hozta létre a korszerű textilgyűjteményt és a fotótárat. A múzeum könyvsorozatainak gondozása mellett monográfiát szerkesztett Homokmégyről, a kalocsai paprika-kultúra történetéről, és számtalan tanulmányt írt a kalocsai hímzés és viselet változásairól. Intézménye 2002-ben elnyerte Az év múzeuma kitüntető címet. Munkájáért a többi közt Pécsiné Ács Sarolta-díjjal és Pulszky Károly-díjjal jutalmazták. Múzeumigazgatóként társadalmi munkát is folytat: honismereti és népművészeti egyesületeket irányít, és aktívan politizál.
Viski Károly Múzeum
6300 Kalocsa, Szent István király út 25.
+36-78-462-351
www.viskikarolymuzeum.hu
Nyitva: március 15. és május 14., illetve szeptember 16. és október 31. között vasárnap és hétfő kivételével 9-17 óráig; május 15. és szeptember 15. között hétfő és kedd kivételével 9-17 óráig; november 1. és március 14. között zárva.