Siker vagy kudarc volt-e a kiállítások szempontjából a Pécs Európa Kulturális Fővárosa 2010 projekt?

Sokszor, sokféle szempont alapján felvetődik a kérdés, hogy vajon sikeres volt-e a pécsi Európa kulturális fővárosa program. A probléma – csakúgy, mint maga a projekt – sokkal összetettebb annál, mint hogy igennel vagy nemmel megválaszolható legyen. A projekt komplexitása abból fakad, hogy nem csupán egy – ha mégoly összetett – fesztiválévről van szó, hanem lehetőségről, hogy a város megerősítse kulturális és turisztikai imázsát, hazai és nemzetközi ismertségét, hangsúlyosabb szerepet adjon a kulturális ágazatnak a gazdasági szektorban, bővítse hazai és nemzetközi hálózatát, egyszóval – ahogy 2005-ben a Határtalan város című pályázati anyagunkban megfogalmaztuk – léptékváltást hajtson végre. Az EKF-program kiállításait is érdemes ebből a szempontból szemügyre venni.

Pécs kulturális önképének fontos eleme a modern és a kortárs képzőművészet, így az EKF-programok kiállításainak nagyobbik hányadát a képzőművészeti tárlatok teszik ki, amelyek széles palettát fognak át az elit kultúrától a populárisig. A kiállítások hangsúlyos megjelenítésének igénye a tervezés első pillanataiban felszínre hozta a kiállítóterek kérdését. Egy Pécs nagyságú városban szükségszerűen jóval kisebb a kiállítóterek száma, mint egy metropolisban. Pályázatunkban annak idején megfogalmaztuk, hogy fel kívánjuk mutatni egy európai középváros modelljét, hangsúlyozva ezeknek az európai kultúrában betöltött szerepét. Ez a törekvés egybeesik az Európai Bizottság szándékaival, amely az elmúlt évtizedben előnyben részesítette a középvárosok pályázatait a fővárosokéval vagy a jelentős kulturális metropolisokéval szemben. Pécs szűkös kiállítótér-kapacitása tehát olyan adottság, amellyel az utánunk következő közép- és kelet-európai kulturális fővárosok nagy részének is számolnia kell. A célként megfogalmazott kulturális alapú városfejlesztés lehetővé tette a város infrastruktúrájának a bővítését. Az EKF-beruházások keretében Pécs olyan kiállítóterekhez jut, amelyek lehetővé teszik jelentős időszaki kiállítások megrendezését: a Múzeumutca egyik épületében egy 1300 négyzetméteres kiállítótér jön létre, a Zsolnay Kulturális Negyedben pedig a Pécsi Galéria kap új épületet, mintegy 2000 négyzetméter hasznos területtel, így nagyságrendekkel megnő a kiállítótér-kapacitás. A Zsolnay Kulturális Negyedben új, vélhetően emblematikus állandó kiállítás is otthont kapott: a Gyugyi László műgyűjtőtől vásárolt, mintegy hatszáz tételből álló Zsolnay-gyűjtemény, amelyben a gyár kiemelkedő darabjai láthatók.

Siker ez vagy kudarc? A város, illetve a képzőművészet szempontjából siker, ám az EKF-projekt megítélését tekintve már nem ennyire egyértelmű a helyzet. A 2007–2008-as év elhibázott kommunikációja az EKF-projekt kapcsán a beruházásokra helyezte a hangsúlyt, így óhatatlanul központi kérdéssé váltak ezek csúszásai. Ez a tény jelentős akadályokat gördített az EKF egyéb kérdéseinek megfelelő kommunikációja elé. Ugyanakkor az EKF sikere sem önmagában való érték: a projekt révén a város infrastruktúrája bővül, ami hosszú távú pozitív változásokat eredményez. (Hogy az EKF-ek valós célja nem az adott év, hanem az azt követő időszak, azt fényesen bizonyítja a norvégiai Stavanger példája: a 2008-as év egyik kulturális fővárosában a záróesemény keretében helyezték el az EKF-beruházásként tervezett hangversenyterem alapkövét, jelezve a projekt folyamatszerűségét.)

Az idei év nagy képzőművészeti kiállításai kétségkívül a Művészettől az életig – magyarok a Bauhausban, illetve a Nyolcak Európája című tárlat. Mindkét kiállítás – más-más szempontból ugyan, de – alkalmas arra, hogy jelentősen hozzájáruljon Pécs kulturális léptékváltásához, nemzetközi ázsiójának növeléséhez, s újonnan kialakult szakmai együttműködései révén még erősebb szállal kösse a várost a nemzetközi vérkeringésbe. A Magyarok a Bauhausban (csakúgy, mint a Pécs-Fünfkirchen-Pecuh címe viselő, Pécs multietnikus karakterét új nézőpontból feldolgozó kiállítás) nemzetközi együttműködés eredményeként jött létre, s ez intézményi szinten is új minőséget jelent Pécs és Berlin, illetve Pécs és Ulm kapcsolatrendszerében.

Megint más szempontok alapján, de a jelentős kiállítások közé kell sorolnunk a Munkácsy-trilógia bemutatását is, amely a látogatók körében az egyik legnépszerűbb tárlat.

Az EKF-projekt eredeti céljai között szerepelt a civil aktivitás ösztönzése. Művészeti egyesületek, alapítványok üresen álló önkormányzati helyiségeket alakítottak át kiállítóterekké, amelyek az Európa kulturális fővárosa program támogatásával működnek. A civil fenntartású galériák így esélyt kaptak arra, hogy kialakítsák kapcsolataikat, és a jövő évtől egyéb forrásokat szerezve tovább működjenek. A város anyagi helyzete azonban nem rózsás: még az olyan, évek óta fontos civil egyesületek is a túlélésért küzdenek, mint a Közelítés Művészeti Egyesület. Az általa működtetett Hattyúház Galéria a hazai és nemzetközi kortárs képzőművészet egyik fontos pécsi helyszíne. Az egyesület a gazdája az EKF-támogatással működő képzőművészeti rezidensprogramnak is, amely a kulturális főváros célkitűzéseinek fontos megvalósulása.

A kulturális főváros projekt egyik legfontosabb eleme Pécs együttműködése nemzetközi nagyrégiójával (leginkább Horvátország, Szerbia, Bosznia-Hercegovina városaival). A partnervárosok számos kiállítással csatlakoztak a programhoz. A javaslatok nagy részét a csúcsra járatott kiállítóterek nem lettek volna képesek befogadni, így az EKF menedzsmentje egy eddig üresen álló belvárosi nagypolgári házban alakított ki és működtet kiállítóteret, döntően délkelet-európai kortárs alkotók kiállításaival (de itt kapott helyet az orgonaépítő Angster munkásságából rendezett kiállítás is).

Az EKF egyik elméleti pillére a hagyományok innovatív újrafogalmazása, továbbgondolása. E gondolkodás kézzelfogható jelképe az UNESCO-világörökséggé nyilvánított kétezer éves, hétkaréjú ókeresztény templom, a Cella Septichora, amely az ezredfordulón kortárs építészeti megoldásokkal vált látogathatóvá. Az izgalmas belső tér múzeumi funkciója az EKF égisze alatt jelentősen kibővült, és az időszaki kortárs kiállítások egyik legizgalmasabb kiállítóhelyévé vált.

Említettük már Pécs tudatosan vállalt középvárosi karakterét és az ebből fakadó infrastrukturális meghatározottságot. A kiállítóhelyek korlátozott száma, valamint Pécs jellege (amit az EKF-pályázatban úgy fogalmaztunk meg: „az élettel teli közterek városa”) a köztereket is kiállítótérré változtatta: ezek számos street art akciónak, installációnak adtak otthont.

Mindezeket figyelembe véve kijelenthetjük, hogy Pécs a kulturális főváros projekt közben végérvényesen megváltozott. Strukturálisan, mentálisan átalakult, számos tapasztalattal lett gazdagabb. Hogy mennyire volt sikeres? Érdemes lesz feltenni a kérdést újra – néhány év múlva.

Allan Siegel amerikai médiaművész, a pécsi in between: displaced harmonies program társkurátora (Fordította: Szabó Tamás)

2009 októbere és 2010 szeptembere között folyamatosan ingáztam Pécs és a világ más tájai között, figyelve a város átalakulását, ugyanakkor részt véve a hely rengeteg kulturális eseménye közül egyben. 2009 őszén egy művészeti program keretén belül sok időt töltöttem a városban bekövetkező változások fotózásával, amelyek sok szempontból átalakították a hely képét és életét. 2003-ban Grazban is volt alkalmam belelátni az Európa kulturális fővárosa projekt kapcsán történt folyamatokba és azok hatásaiba. Emellett négy évvel ezelőtt részt vettem egy szemináriumon, ahol azt kutattuk, hogyan válhat egy település előnyére, ha a kultúra fővárosa lesz. Így úgy érzem, Péccsel kapcsolatban is rálátásom van mind a kiválasztási procedúra menetére, mind pedig a végső eredményekre is. Értettem a vállaláskor történt gazdasági megterhelések szükségességét, de akkor is és az elmúlt pár hónap alatt is többször megkérdeztem magamtól: mikor jön a fellendülés? Hol vannak a nagy beruházások kapcsán befolyó bevételek? A város bolt- és hoteltulajdonosainak, valamint a jó helyen lévő éttermeknek azonnali bevételt jelentett a Pécsre érkező rengeteg turista. Az idelátogatók és sok itteni is kulturális programok sorát élvezhette a Buena Vista Social Club ingyenes koncertjétől számos kiállításon át a nemzetközi színházi és táncfesztiválokig és szemináriumokig. Mindezeken végigtekintve azonban kénytelenek vagyunk elgondolkodni azon, hogy a végén ki fizet ezért a lenyűgöző kulturális forgatagért? Ebben a helyzetben, amikor a programok kénytelenek találkozni a gazdaság rideg valóságával, sokkal komplexebb kép alakul ki a kultúra fővárosáról. Sokszor kiderül, hogy a bizalomgerjesztő felszín alatt lapuló dolgok mások, mint aminek látszanak.

Csak hogy egy példát említsek: az év egyik legnagyobb publicitást kapott eseménye a Művészettől az életig – magyarok a Bauhausban című kiállítás volt a Bauhaus Archiv németországi anyagából, illetve helyi gyűjteményekből. A gond nem a kiállított művek kvalitásával van, és nem is azzal, hogy a kiállítás kihangsúlyozza a város hagyatékának egy igen fontos részét. Sokkal inkább a tervezés milyensége hagyott kívánnivalót maga után, valamint az a tény, hogy a kiállítás eredetileg abban az új kiállítótérben lett volna megrendezve, amelyet nem fejeztek be időre. Ez óriási hiba, ami csak a kiállítás nyitása előtti néhány hónapban vált nyilvánvalóvá. A kurátoroknak észveszejtő gyorsasággal kellett egy olyan másik kiállítóteret találniuk a városban, amelybe az év legfontosabb kiállítását vinni tudták.

A tervezés hiánya, valamint azok a tényezők, amelyek megakadályozták a vállalkozókat megbízásaik időben való teljesítésében, sajnos más esetekben is gyakran előfordultak. Hasonló helyzet állt elő a Széchenyi tér rekonstrukciója (inkább csak „polírozása”) kapcsán is, aminek 2009 végéig kellett volna elkészülnie. Annak ellenére, hogy a kora hajnali óráktól éjjelig dolgoztak a munkások, mégsem sikerült időben befejezni a megbízást. A fagy és a hóviharok ellenére is folytak a munkálatok, a munkakörülményeket hordozható fűtőtestekkel és ideiglenesen felállított sátrakkal próbálták elviselhetőbbé tenni. A látvány leginkább egy olyan csatatérre hasonlított, ahol a katonák az elemekkel és az idővel folytatnak kétségbeesett harcot annak érdekében, hogy a tér még az év vége előtt elkészüljön. 2009 végére a munka nagy része, úgy tűnt, befejeződött, és a Széchenyi tér elkészült a megnyitóünnepségre. Az igazi problémák azonban rejtve maradtak. A nagy rohanásban, az elnagyolt munkálatok miatt a kivitelezés minősége is csökkent. Emiatt az ünnepség után a teret újra fel kellett bontani, s mindez jelentős többletköltséget okozott. Ezen a példán keresztül jól látható a gondoknak és az érdekeknek az a mikrokozmosza, ami az ünnepélyes felszín alatt megbúvik.

Egy másik példa szintén jól illusztrálja a célszerűség és a jól kigondolt tervezés közötti egyensúlyozás problémáit. A város egyik legfontosabb kulturális (és gazdasági) örökségénél, a Zsolnay gyárkomplexumnál szintén hasonló gondok jelentkeztek. Ez a felbecsülhetetlen érték a 19. századtól kezdődően éli viszontagságos életét, s mára odáig jutott, hogy a komplexum legnagyobb része teljesen kihasználatlan. Miután a cég szerződést kötött az IKEA-val, a Zsolnay gyár a város egy másik pontjára költözött. Ekkor azt kezdték el tervezni, hogy az itteni épületek egy részéből képzőművészeti központot csinálnak, másik részük pedig az egyetem bővítményeként funkcionál majd tovább. Ez elvben kiváló gondolatnak tűnt, végül azonban valami teljesen más valósult meg. Bár az átalakítási munkálatok még mindig folytak, csak nem kezdődött meg a pécsi egyetem képzőművészeti tanszékének átköltöztetése, mert az egyetemnek nem volt erre elég pénze. Lehetséges, hogy az ilyen jellegű problémák mindig együtt járnak az olyan projektekkel, ahol az idő sürgető mivolta felülírja az egyaránt fontos konceptuális és kivitelezési szempontokat? Ez a gondolat többször is eszembe jutott, amikor figyeltem a város átalakulását, mint ahogyan az is, hogy a folyó munkálatok közül melyek csak egyszerű kozmetikázások, és mely elemek tudják majd lényegében átalakítani a település infrastruktúráját, mindennapi életét. Az új könyvtár vagy a koncertterem nyilván nagy hatást gyakorolhatna Pécs életére, ha viszont az iskolák finanszírozása ekkora gondokkal küzd, és a munkanélküliségi ráta is ilyen magas marad, akkor ki fogja vajon látogatni a könyvtárat, ki tudja majd megfizetni a Pannon Filharmonikusok előadásaira a bérletet?

Mindezek ellenére az említett problémák mellett legalább olyan fontos kiemelni az egyértelműen pozitív eseményeket, amelyek az elmúlt évben születtek. Talán a legnyilvánvalóbb eredménynek a város nyilvános tereit elöntő embertömeget tekinthetjük. Pécset átjárta az idelátogatók, a különböző filmes stábok, az utcazenészek és a mindent és mindenkit átható izgatottság kellemes zsivaja. Ennek hatásait részletesebben is elemezhetném, de mivel sem elég helyem nincs ennek kibontására, sem pedig nem ezt szeretném írásom középpontjába állítani, inkább a város képzőművészeti eseményeire koncentrálnék. Pécs képzőművészeti életében a Művészettől az életig – magyarok a Bauhausban című kiállítás és a Victor Vasarely Múzeum felújítása (ami a művész munkáinak így sokkal illőbb otthona lehet) mellett még több más fontos esemény is történt. Ilyen volt például az a két figyelemre méltó tervpályázat is, amelyekkel Vasarely és az építész Breuer Marcell előtt tisztelegtek. A két győztes műalkotás illő emléke lesz a város nemzetközi hírnevet szerzett szülötteinek. Ugyanakkor szomorú módon ma még kérdéses, hogy lesz-e elég önkormányzati vagy állami forrás a két projekt bármelyikének kivitelezésére. Ez a fajta következetlen tervezés, illetve alapvető bizonytalanság jellemzi sajnos a Pécs2010 projekt több területét is.

Ami divatos, futólagosan csábító, a bulvármédia számára megnyerő, képes figyelmet generálni, és elősegítheti a turisták áradatát. Amikor azonban az érdeklődés alábbhagy, és a mindennapi gondok újra előtérbe kerülnek, akkor égetővé válik a kérdés: ki fog fizetni a 2010-ben felgyülemlett költségekért, illetve milyen mértékben lesz fenntartható az átalakított kulturális infrastruktúra? Azok az intézmények, amelyek már 2010 előtt is léteztek, nyilvánvalóan jól jártak az újonnan adódott pénzügyi lehetőségekkel és a megnövekedett látogatószámmal, de az ő esetükben is felvetődik a kérdés: képesek lesznek-e az állami pénzek elapadása és a látogatószám visszaesése után is életben maradni? A kulturális fővárosi cím elnyerésével egy város, sőt egy egész régió reflektorfénybe kerül. Ilyenkor nemcsak a kulturális programok játéktere nő meg, hanem az azok iránt támasztott elvárások is. A Párizsból Pécsre látogató turisták olyan színvonalú szórakoztatást és eseményeket várnak el, amilyenekhez a saját városukban hozzászoktak. Mindenképpen dicséret illeti azokat a művészeket, menedzsereket, dolgozókat, akik felnőttek a feladathoz, és olyan munkák, események létrehozásában vettek részt, amelyek mind megfelelnek az egy kulturális fővárostól elvárható igényeknek. Most, hogy az eufória alábbhagy, a turisták áradata visszaesik, Pécs átmeneti állapotba kerül. Egyrészt megmaradnak azok a lehetőségek, amelyeket ez az év hozott, másrészt viszont azok a problémák is, amelyek meghatározhatják a város megélhetését és hosszú távon a helyiek kulturális életét is. Hogy miként válaszolja meg ezeket a kérdéseket a 2010-es év, egyelőre még kérdéses.

Fabényi Júlia művészettörténész, a BMMi Janus Pannonius Múzeum igazgatója

Az EKF-program tervezésében szerencsés módon kezdettől fogva részt vett a Janus Pannonius Múzeum, amely két igen erős „pillérrel” alapozta meg az EKF-év múzeumi programját: a Művészettől az életig – magyarok a Bauhausban és a Nyolcak Európája centenáriumi kiállításával. Az előbbi a városból elszármazó hét pécsi „bauhausos” alkotóról, a lokálpatriotizmus erősítéséről szólt – és mint ilyen, az EKF identitáserősítő vonalát képezte. A második kiállítás a múzeum 20. századi gyűjteményének egyik erős egységére támaszkodik, a magyar klasszikus avantgárd kiemelkedő darabjaira, Tihanyi, Czóbel, Berény és társaik alkotásaira. Mindkét kiállítás a művészettörténeti feldolgozáson túl – ami hiánypótló szakmai tevékenységet jelentett – jelentős kulturális befolyással bíró esemény, a helyi öntudat erősítését szolgálja.

A pályázati és az azt követő időszak rendkívüli pozitív erőket mozgósított, város és múzeum szinte együtt lüktetett az elképzelések véghezvitelének terveitől. Hamarosan azonban a hidegzuhanyos kijózanodás következett: a Nagy Kiállítótér elsőként és egyedüliként kikerült a beruházási megvalósítási tervekből. Ennek a rossz döntésnek beláthatatlan gazdasági következményei lehetnek a jövőben. A Nagy Kiállítótér egyedüli és kizárólagos racionális megoldást hozott volna az energia- és személyzetigényes, agyontagolt intézményi felosztással szemben. Hiába hangulatosak a jelenlegi épületeink, ezek ideje lejárt. Bár most tatarozták valamennyit, az új világítás- és fűtéstechnika talán segít az eddig magas energiaszámlákon, de a régi épületek ellenében az egyetlen, 5500 négyzetméteres új épület lett volna a szakszerű megoldás, amely Csontvárytól kezdve a kortárs gyűjteményig szakmai kommunikációs eszközökkel mutathatta volna be a magyar 20. század művészettörténeti ívét. A Nagy Kiállítótér projekt megvonásával menesztették az építési igazgatót is, ami szintén nem bizonyult szerencsés döntésnek.

Visszakanyarodva általában az EKF-hez: meglepően nagy lendületet kapott az egész programsorozat, amint a civil közösségek is megkapták a megmutatkozás lehetőségét. 2010 márciusától már láthatók voltak a civilek kezdeményezései, szervezett és spontán formában egyaránt. Kreatív erők mozgósítása, a témákon való közös munkálkodás, a pozitív hangulatkeltés együttesen indították be a városi erőket. És hogy mi volt ezek hatása a múzeumra? Áttételesen a látogatószám növekedése, köszönhetően annak a mozgalmas sorozatnak, amelyet a civilek programjai alkottak, valamint láthatóvá váltak azok a „mozgósító erők”, amelyekkel a helyi közönséget a későbbiekben is meg lehet majd szólítani.

Az EKF kivételes lehetőséget biztosított a múzeumnak szakmai programjai megvalósítására. Mind a két kiemelt kiállítás megkapta a szükséges financiális támogatást, hogy megfelelően, átfogóan, a tudományos igényeket kielégítve lehessen őket megvalósítani. A Magyarok a Bauhausban kiállításunk Várkonyi György ötletére Bajkay Évával való együttműködésben valósult meg. A pécsi „bauhausosok” nemzetközi jelentősége hazai előzményeikkel, tehát az itteni indíttatással, sőt időnkénti későbbi ide való visszatérésük meghatározó voltával együtt jelent meg. Fontos volt a bauhausosok recepcióját illetően, hogy pécsi kapcsolataik sosem szakadtak meg. Későbbi hazalátogatásaikkal az „átkosban” is eredetiben, tehát minden misztifikáció nélkül, tisztán tájékoztatták például az itteni művészeket a Bauhaus szellemiségéről. Ez a tiszta közvetítés érdemileg hatott például a Pécsi Műhely munkásságára. Tehát mindaz, amit a város kultúrtörténetében és a művészeti gyakorlat lehetőségében a Bauhaus jelentett, megerősítést kapott a kiállítás kapcsán.

Pécs városmarketingje és a múzeum mindig is együttműködött, tehát az olyan intézmények, mint a Zsolnay, a Vasarely vagy a Csontváry Múzeum, mindig is emblematikusan együtt jelentek meg a város turisztikai attrakciójával. Ez a két kiállítás talán ismételten meg tudja mutatni a szakmának és a múzeumbarátoknak egyaránt, hogy a Janus Pannonius Múzeum gyűjteménye a klasszikus avantgárd és a kortárs művészet fontos összegzője, amit bármikor érdemes meglátogatni.

Az EKF fő tapasztalatának azt látom, hogy bebizonyosodott: nálunk, a szakma kezében van a lehetőség, hogy az egykori bányászvárost átalakíthassuk a kulturális turizmus jelentős helyszínévé. Nem hagyatkozhatunk arra, hogy ez magától megvalósul. Ez ténylegesen a helyi értelmiség lobbi- és szakmai feladata. Ezt a lehetőséget nem szabad elszalasztani. A város markáns profilváltásának a kezdete megtörtént, de a folytatás is kemény munka lesz.

Mélyi József művészettörténész, az AICA magyar tagozatának elnöke

A művészet, de még a képzőművészeti intézményrendszer vonatkozásában is relatív, sőt bizonyos tekintetben üres fogalom a siker vagy a kudarc. Egy múzeum vagy egy kiállítás lehet látogatott, szakmailag elismert, lehet szellemi kisugárzása, vagy mindezek ellentéte, de sikere és kudarca minden esetben függ a környezettől, a lehetőségektől és az elvárásoktól. Pécs esetében az Európa kulturális fővárosa 2010 projekt kezdettől fogva a környezet gyökeres megváltozásának, a lehetőségek sokasodásának ígéretét hordozta magában, és ebben az értelemben természetesen a siker is elvárásként fogalmazódott meg. A város és az ország a decentralizáció lehetőségét látta bele a projektbe, sokan a nemzetközi kapcsolatok szerkezetének átformálását várták el tőle, néhányan pedig egyenesen a hatvanas–hetvenes évek kulturálisfellegvár-szerepének visszaszerzését remélték. 2010 végén azonban kijelenthető, hogy a nagy lehetőségek illúzióknak bizonyultak: Pécs nem lett sem Budapest ellensúlya, sem a Balkán felé nyitott szellemi központ, és az aczéli idők fénye sem tért vissza.

Ha a művészeti intézményrendszerre fókuszálunk, az Európa kulturális fővárosa projekt kezdetén illúzióként felmerülhetett volna akár egy több évre-évtizedre előre mutató, nagy nevű külföldi és magyar oktatók meghívására építő egyetemi program vagy egy nagyszabású, Pécs tereinek arculatába releváns módon beavatkozó kortárs köztéri művészeti rendezvény is. Kezdetben nem illúziónak, hanem valós lehetőségnek látszott a Nagy Kiállítótér megvalósítása, a pécsi művészeti hagyományok – a Bauhauson kívül többek között a Pécsi Műhely vagy Martyn Ferenc – méltó és a jelenkorba illesztett bemutatása. Kézenfekvőnek tűnt a korábban Keserü Ilona és Konkoly Gyula nevével fémjelzett doktori iskola alkotóinak kiállítása, illetve általában a helyi, magyar és külföldi kortárs művészek kiemelt szerepeltetése, munkásságuk bemutatása. Az illúziók néhány hónap leforgása alatt szertefoszlottak, a lehetőségek az idő múlásával egyre szűkültek, a kézenfekvőnek tűnő programok átültetése a valóságba pedig egyre késett. Kiderült, hogy a politikusok és az általuk mozgatott döntéshozók nem látják be nemhogy a kortárs művészet, de még a Bauhaus jelentőségét sem. Világossá vált, hogy a múzeumok szerepét, jövőbeli struktúráját és finanszírozhatóságát a pályázat megírását követően már nem gondolta át senki. Így tűnt el Pécsről – a kulturális főváros adminisztrációjától függetlenül – az Antal–Lusztig Gyűjtemény, így foszlott semmivé a Nagy Kiállítótér (aminek a neve végül átszállt a Papnövelde utcai átépítésre), így maradt ki a tervekből a Csontváry Múzeum, és így veszett el a Zsolnay Negyed kortárs művészeti koncepciója is. Ami megmaradt: a Művészettől az életig – magyarok a Bauhausban és a Nyolcak Európája kiállítás, néhány fontos, újonnan szerkesztett és kiadott művészeti könyv, és mindenekelőtt az elhanyagolt állapotából kiemelt, hosszas küzdelmek során felújított és lekövezett Káptalan utca a maga valódi múzeumi negyedével. Mindaz, ami ezen felül keletkezett, némi egyszerűsítéssel vagy a normál ügymenethez, a galériák és múzeumok – a kulturális fővárosi eszközökkel is megsegített – rendes programjához tartozik, vagy a kudarc elkerülése érdekében jött létre. Az így kialakult képzőművészeti programözönből, amelybe Gross Arnoldtól a horvát tájképfestőkig, Rippl-Rónaitól Egon Schieléig, az üvegfúvóktól a viaszfestőkig minden és mindenki beletartozik, jól építkezhet a mennyiségre különösen érzékeny sikerpropaganda. Ugyanígy jól mutat az önigazoló spektákulumok sorában a debreceni Déri Múzeumtól fél évre kölcsönkapott Munkácsy-trilógia vagy az egyetem által szervezett 21 párbeszéd című köztéri projekt, amely rövid időre – néhány kivételtől eltekintve – közepes vagy gyenge alkotásokkal népesítette be Pécs tereit és utcáit. Némi késéssel a saját hagyományok és szellemi gyökerek is bekerültek a programba: az év második felében többek között Ficzek Ferenc és Martyn Ferenc, Bencsik István, Gellér B. István és Pinczehelyi Sándor művészetét mutatják be különböző terjedelemben, különböző helyszíneken – mindegyiküket kizárólag önmagához viszonyítva.

Ami a képzőművészet szempontjából valódi kudarcnak tekinthető, az a tény, hogy a lehetőségek ellenére a kiállításokon alig jelent meg olyan pozíció, amely kifejezetten a város vagy a régió emlékezetével, mai problémáival, helyzetével, illetve lehetséges jövőjével foglalkozott volna. Ha a Berlinbe utazó Bauhaus-kiállítást leszámítjuk, az egész Pécs Európa kulturális fővárosa rendezvénysorozatában – néhány látszatprojektet leszámítva – nem jött létre valódi nemzetközi együttműködés, nem rajzolódtak ki a gondolatok áramlásának új útvonalai. A közterek felújítása nem járt együtt a köztéri művészet új szemléletének meghonosodásával, az újonnan kialakított tereken és parkokban a public art inkább csak a tervpályázatok dokumentációjában jelent meg (mint jól használható hívószó), mintsem a valóságban. A város a rendelkezésére álló eszközök ellenére elmulasztotta az új impulzusok beépítését: bár erre a pályázat nyomán többekben lett volna késztetés, végül is Pécsen nem telepedtek meg Pestről vagy külföldről érkező fiatal művészek, nem alakultak ki új, alulról kezdeményezett intézmények. A képzőművészeti programok egésze mögött, az évek óta jellemző kompetenciazavarok és hatalmi harcok következtében ma már nem mutatható ki semmilyen koherens koncepció, ebből következően nincs meg benne a hosszú távú hatóerő sem: csaknem minden projekt egyszeri, és nem mutat túl önmagán.

Siker és kudarc jelentése igazából akkor veszíti el a relativitását, ha Pécs 2010-es képzőművészeti és múzeumi programját összevetjük a vele együtt induló Essen kínálatával. Ott ugyanis sikerült megtalálni és egyértelműen megjelölni a program hangsúlyait, sikerült létrehozni egy több lábon álló, áttekinthető koncepciót, amelynek elemei hosszabb távon is megragadhatnak a helyi, országos és nemzetközi szakmai vagy laikus közönség emlékezetében. A döntéshozók és szervezők Essenben különös figyelmet fordítottak arra, hogy a kortárs képzőművészet kilépjen a galériák falai közül, a létrejött alkotások egy része kifejezetten a közönség aktív részvételét feltételezte. Az esseni program fényében a pécsi kiállítások összessége nem sikernek vagy kudarcnak, hanem provinciális kezdeményezésnek tűnik.

Az elvárások és az illúziók, valamint az eredetileg nyertes pályázat nyomán rövid időre felvillanó lehetőségek nyilván még hosszú évekig kísérteni fogják a most felújított és lekövezett, de a végeérhetetlen és kilátástalan küzdelmekbe érezhetően belefásult várost. A jövő azonban nyitottnak tűnik: a képzőművészet tekintetében az Európa kulturális fővárosaként eltöltött év inkább tekinthető a rendszerváltás óta eltelt időszak lezárásának, semmint valami új kezdetének.