A spanyol király is ülhet néha sámlin
Gabriele Finaldi, a museo nacional del Prado főigazgató-helyettese
MúzeumCafé 16.
IV. Fülöp, a spanyol aranykor királya előszeretettel ücsörgött kedvenc udvaronca műtermében, és különbejáratú sámlijáról figyelte ecsetvonásait. Mivel azonban az 1651-ben királyi kamarássá is kinevezett Diego Velázquez maga hajtotta fel az udvari gyűjtemény új képeit – Rubens, Tiziano, és Raffaello vásznait –, és ő rendezte be tükrökkel, szőnyegekkel, szobrokkal az uralkodói „magánmúzeumot”, egyre kevesebb ideje maradt az alkotásra. A palota körüli kurátori teendői ellenére egyvalamit nem hanyagolhatott el: újra és újra megörökítette a királyi családot. E mesterművek egyike a Las Meninas, azaz Az udvarhölgyek című tábla, amelyen a középpontban somolygó, ötéves uralkodócsemete mellett a festő és egy tükör homályos felületén a királyi pár is feltűnik. Az európai festészet egyik kulcsműveként számon tartott olajkép – amelyet Picasso 58 verzióban festett meg – Spanyolország legrangosabb múzeumában, az egykori királyi gyűjteményre épülő Pradóban látható, és a Louvre Mona Lisájához hasonlatos státusában el sem hagyhatja az épületet. „Velázquez remeke jelenti a múzeum identitását” – szögezi le az intézmény második főméltósága, Gabriele Finaldi főkurátor. A londoni National Galleryből 2002-ben átcsábított – nemrég a Szépművészeti Múzeum bővítésével foglalkozó konferencia meghívottjaként Budapesten járt – művészettörténész hozzáteszi, ha valakinek egyetlen képre jut ideje, ezt nézze meg. Addig is a két éve teljesen megújult múzeum egyedülálló internetes szolgáltatását ajánlja: a kis hölgy és udvartartása képmását 14 ezer millió pixeles óriásfelbontásban.
– Negyvenöt percet érne valóban a Prado?
– New York Times-os kollegáját is meglepte a napokban tett kijelentésem.
– Viccelt?
– Egyáltalán nem. Egyszerűen csak arról van szó, hogy a jóllakott embernek a legínycsiklandóbb falatok látványa is terhes. Ezért most összeválogattuk kollekciónk legjavát, egy tizenöt-, egy harminc- és egy ötvendarabos alapcsomagot, Goyát, Dürert, Rubenst, Tizianót, Velázquezt, a legjelentősebbeket. A válogatást rejtő útvonalat háromnegyed óra alatt bejárhatja bárki, anélkül hogy idejekorán belefáradna a végeláthatatlan képrengeteg böngészésébe. A főművek közötti terekben pedig különleges kulturális atmoszférában sétálhat.
– De ha tartani akarja a részidőt, muszáj szaporáznia a lépteit, hisz a két éve lezárult bővítés kapcsán negyven kiállítóteremmel gazdagodott a múzeum. Milyen anyag került a falakra?
– Gyöngyszemek a raktárakból, amelyekben további több ezer műkincs, festmény, grafika, szobor várja a bemutatást.
– Korábban ezek nemcsak a nagyközönség számára, de a kurátoroknak is hozzáférhetetlenek voltak. Változott a helyzet, ami a túlzsúfolt, átláthatatlan raktárakat illeti?
– Miközben az 1990-es Velázquez megatárlatnál feketén-fehéren kiderült, hogy a múzeum kihízta a rendelkezésére álló tereket – nehezen birkózott meg ugyanis a kígyózó sorokkal, a két hónap alatt beözönlő félmillió látogatóval –, az is kérdésen felül állt, hogy a bővítéssel egy időben muszáj fejleszteni a „háttéripart” is. Ez utóbbi kardinális kérdésként szerepelt a tervezésnél. Így kapott az új és nagyobb raktár egy háromezer kép tárolására alkalmas, fém fiókrendszert, amely lehetővé teszi a gyors keresést, nem beszélve arról, hogy ma már nem kell egy-egy időszakos tárlat megnyitásához átrendezni a múzeumot és kényszerraktárrá változtatni egyes kiállítótermeket. De a legkorszerűbb körülmények közé kerültek a „láthatatlan osztag” további tagjai is, mint például a kutatók és a restaurátorok.
– Hollywoodi múzeumtörténet. Boldog a raktáros, a restaurátor, a kutató, a kurátor és az évi majd hárommillió látogató. Az átalakítás ellentábora is megbékélt?
– Ma már kitűzhetjük a győzelmi zászlót. Persze nem volt abban semmi meglepő, hogy komoly vihart kavart a beavatkozás. Ne felejtsük el, hogy Spanyolország legfontosabb múzeumáról beszélünk. Igaz, folyamatosan hozzátoldottak az évszázadok során az 1785-ben épült Villanueva-féle épülethez, de ilyen komplex és ilyen nagy léptékű bővítés eddig még nem történt. Állami múzeum, nem is kevés, 38 milliárd forintnyi állami euróból kibővített múzeum. Így hát a viták már a legelején, az 1995-ben kiírt első pályázatnál kezdődtek. Ezernél is több pályamű érkezett, majd nem született eredmény. Aztán jött a szűkített, újabb forduló, amelyet végül a Pritzker-díjas építész, Rafael Moneo nyert meg. A madridi Atocha pályaudvart és a közeli Thyssen-Bornemisza gyűjteménynek otthont adó, 19. századi Villahermosa Palota áttervezését is jegyző Moneo hihetetlen alázattal oldotta meg a feladatot, mindenféle sztárépítészallűrtől mentesen.
– Nem lett volna kifizetődőbb egy extravagáns megoldás? Egy olyan átépítési ötlet, amely már önmagában kikerülhetetlen látványossággá változtatja az épületet? Ahogy tette azt Pei a Louvre üvegpiramisával vagy Libeskind a régi múzeumépületekbe ékelt üvegtüskéivel.
– Attól, mert Moneo megoldása visszafogottan elegáns, még szenzációs. A megnyitás előtti nyáron előlátogatásra invitált közönség kígyózó sorai bizonyították, hogy véleményünkkel nem vagyunk egyedül. Moneo koncepciója jól kommunikál a környezetével, a javarészt föld alatt terjeszkedő, domboldalba simuló elképzelése nem uralja el az emblematikus épületet. Ráadásul anyaghasználata is ezt szolgálja, a mór építészet letisztult formavilágát tükröző, Moneo-kocka néven elhíresült toldása a madridi városképet meghatározó vörös téglából készült. Moneo úgy töltötte fel 21. századi frissességgel a Pradót, hogy központi attrakciónak meghagyta elődei neobarokk palotáját. Az új szárny az eredetihez hozzá-, és nem ránőtt.
– Mindezek ellenére támadták a tervet…
– A legnagyobb vitát a szomszédos, egyébként romos állapotban lévő, használaton kívüli Jeromos-kolostor váltotta ki. A vita perré fajult, a felháborodott műemlékvédők beperelték a kulturális minisztériumot a nemzeti örökség eltékozlása miatt, miután az állam megegyezett az egyházzal, hogy rendelkezésünkre bocsátják a 15. századi kolostort.
– Miközben az éppen így menekült meg.
– Moneo alaposságának köszönhetően, aki minden követ megmozgatott az ügy érdekében. Szó szerint. A kolostor mind a három és fél millió kövét elszállították, letisztították, majd mind egy szálig visszaépítették. A fényárban úszó szakrális térben most görög istenek tanyáznak.
– Alig hogy lezárult az ötéves bővítési procedúra, máris egy második bővítési programot kezdtek emlegetni. Pontosan mit értenek ez alatt?
– A tavaly megkezdett négyéves program a múzeum szellemiségét érinti, újítja meg, ha úgy tetszik, a testéhez fiatalítja az intézmény lelkét. Mindezt Miguel Zugaza főigazgató úgy fogalmazta meg az átépítés idején, hogy a bővülés valójában a múzeum régi épületeiben zajlik. A kissé meglepő kijelentés valójában annyit tesz, hogy az átépítés főként az állandó kiállítás átrendezését, kiegészítését, új és logikusabb tematikus rendbe sorolását értette.
– Rossz belegondolni, hányszor forgott kockán a gyűjtemény sorsa. Hol az uralkodói prűdség ritkította meg a páratlan mesterműveket, amikor az aktképek erkölcstelen látványára hivatkozva III. Károly tűzre dobta a kollekció legszemérmetlenebb darabjait, hol a háborús pusztítások veszélyeztették az anyag épségét.
– A királyokkal nincs mit tenni, de például az 1936-os spanyol polgárháború idején a világ nagy múzeumai siettek a Prado segítségére. Mentőbizottságot alakítottak az amerikai és európai múzeumok, többek közt a párizsi Louvre, a New York-i Metropolitan Museum, a londoni National Gallery és az amszterdami Rijksmuseum, és villámgyorsan megszervezték, hogy ’39-ben hétszáz műkincset, festményt, szobrot Franciaországba menekítsenek. Az út első részét hetvenegy teherautón tette meg a becses rakomány, majd vonaton utazott tovább Genfbe, és egészen 1975-ig, Franco visszaviteli parancsáig ott is maradt. Hálánk jeléül 2010 elején a Szépművészetek rendjével tüntette ki José Luis Rodríguez Zapatero kormányfő az akcióban részt vevő intézményeket. A múzeum jelentőségét egyébként a polgárháború vérzivataros éveiben is elismerte a politika, a II. Köztársaság második és egyben utolsó elnöke, Manuel Azana annak idején úgy nyilatkozott, a Prado fontosabb Spanyolországnak, mint a monarchia és a köztársaság együttvéve. )
– Míg a Prado egészében nemzeti ügy, a spanyol kultúrörökség szimbóluma, addig már egyetlen fontos képe is országos bonyodalmat okozhat, ahogy az a Goya-féle Colossus esetében történt. Mióta sejtik, hogy a kulcsműként nyilvántartott, nyolcvan évvel ezelőtt megvásárolt kép talán mégsem Goya műve?
– Több mint húsz éve született a gyanú. Amikor a Prado ’89-es nagy kiállításán szereplő – egyébként szignó nélküli – Colossus leírását készítette a 18. századi festészeti osztályt vezető főkurátor, Manuela Mena Goya-specialista, már kételkedett a mű szerzőjében. Csakhogy a festmény több szempontból is tabunak számított. Nemcsak a modern művészet egyik alapítójaként és a spanyol képzőművészet főszereplőjeként jegyzett alkotója, de témája miatt is kiemelkedő jelentőségű a kép, amely a spanyol függetlenségi háború idején, az emberi szenvedés jelképeként örökíti meg a menekülő lakosságot, a tömegen átgázoló gigantikus alakkal, aki tulajdonképpen maga az országot leigázó Napóleon. Ahogy Manuela Mena fogalmazott, egy pont után a művész nemzeti hőssé avanzsál, és képei önálló életet kezdenek élni. Szentté avatja őket a nemzeti öntudat. Aki megsérti, lerombolja ezt az érzést, úgy kezelik, mint egy eretneket, és utoléri a szent inkvizíció haragja.
– Ki mert kiállni az inkvizíció elé?
– Négy évvel később a gyanakvó Mena eltávolította a nagy Goya-kiállításról a kétséges alkotást. Csendben tette mindezt, mert a szentségtörő elméletet a leghitelesebb bizonyítékokkal lehetett csak elővezetni. Így akkor még nem került a nyilvánosság elé az ügy, noha az előkészületi munkálatok során megtisztított festmény csak megerősítette kollégánk véleményét. Helyette az angol szakértő, Juliet Bareau-Wilson engedte ki a szellemet a palackból. Amikor 2001-ben segédkezett a kép restaurálásában, azon nyomban jelezte a sajtónak, a munkába vett darab nem Goya alkotása. A szenzációra éhes újságírók megrohamozták a múzeumot, de rosszallással figyelték a fejleményeket a laikus hazafiak és a hitükben megingatott tudósok, mint pél-dául a Prado egykori igazgatója, Fernando Checa, a téma szakértője is. Az ügy komolyságát jelzi, hogy a hivatalos bejelentéssel évekig, egész pontosan 2009 tavaszáig vártunk. Persze sokan azóta sem fogadják el ezt az álláspontot, a Da Vinci-kód mintájára létrejött a Goya-kód intézménye. A szakemberek továbbra is keresik az ellenérveket, főként a kép kvalitására, a Goyára jellemző kompozícióra és a máshol is előforduló Colossus-figurára hivatkozva.
– De akkor ki az a szerencsés művész, akit sokáig Goyával azonosítottak?
– A Goya köré csoportosuló tanítványok egyike, Asensio Julia, akinek a kép alsó sarkában található monogramjára a röntgensugarak „világítottak rá”.
– Nem a legfényesebb hír, ahogy annak sem örülhettek felhőtlenül, hogy Picasso Guernicája átkerült Madrid legújabb múzeumába, a Reina Sofiába. Szerencsére azért sokkal több jó hír akadt a Pradóban töltött elmúlt nyolc évében.
– Ott van például két rajz, amelyek a raktár mélyén pihentek, és amelyekről nemrég kiderült, hogy azokat Michelangelo készítette az Utolsó ítélet előtanulmányaként. De ez csak egy az elmúlt nyolc év „nyereményeiből”. Egy 2003-ban hozott törvény értelmében nagyobb autonómiát is kapott a múzeum, és igaz, hogy az új finanszírozási szerződés értelmében több saját anyagi forrás előteremtését vállaltuk, de ezzel együtt az állam is többlettámogatást ad. Évente 42 milliónyi euróból (azaz egymilliárd forintnál is több pénzből) gazdálkodunk.
– Mi változott leginkább?
– Az új iránynak köszönhetően a Prado minden tekintetben átalakult, a gyűjteményéhez méltó helyre került a nemzetközi múzeumi világban. Valódi márkanévvé váltunk, az új programot új arculattervvel erősítettük meg, amely segíti a kommunikációt is. A kollekció a legteljesebb mértékben betölti küldetését, értem itt a házon belüli bemutatókat, az országos turnékat és az olyan utazásokat, amelyek Kínában vagy például Tokió-ban öregbítik a hírnevünket. Másképpen szervezi az életét a múzeum, évekre előre készek a kiállítási tervek, ahogy ez ma már kötelező minden komoly intézménynek. Bacon, Dürer, El Greco, Goya, Rembrandt, Sorolla, csak hogy néhány kiállítást említsek az elmúlt évekből. A nagy tárlatok mellett a finom összefüggések megmutatására is jut energia. Erre a legjobb példa most a meghívott munkák program keretében, a Bostoni Szépművészeti Múzeumból érkező John Singer Sargent-kép, amelyet Velázquez Udvarhölgyeivel párban állítunk ki, hisz alkotója Velázquez hatására az ő fénykezelését és kompozíciós elrendezését vette alapul az amerikai gyűjtő, Edward Darley Boit lányainak megfestésekor. Bostontól New Yorkon át Londonig, Párizsig élő és intenzív a kapcsolatunk a társintézményekkel, rengeteg tárlatra kölcsönzünk, ahogy tettük azt az elmúlt időszakban a budapesti Szépművészeti Mú-zeumnak is több alkalommal. Gondoljunk csak a legátfogóbb, 2006-ban rendezett tárlatra, ahol jelentős múzeumi összefogással, a századik születésnapját ünneplő múzeumban öt évszázad spanyol festészetét mutattuk be.
– A kihelyezett kincsek mellett tulajdonképpen a világon bárhonnan elérhető interneten ezer kép, a Prado gyűjteményének magja. Tizennégy büszkeségüket, például El Greco, Goya, Ribera, Velázquez, Bosch, Fra Angelico, Rubens és Tiziano festményeit a múzeumok között elsőként nagy felbontásban tették fel a Google Earth világtérképére is. Az elmúlt időszak eredménye a komoly tartalommal megtöltött honlap is, ahol a tizenkét nyelven olvasható napi hírek, kiállításajánlók, a múzeumban folyó tudományos munka naprakész részletei mellett ott szerepelnek a képekhez kapcsolódó érdekességek, hanganyagok, gyerekeknek szánt képzőművészeti témájú játékok is. A közönség már felfedezte magának a megújult oldalt?
– Megnégyszereződött a kíváncsiskodók száma, tízezernél is több virtuális látogatót fogadunk naponta.
– Jó döntésnek bizonyult, hogy a londoni National Gallery vezető kurátoraként annak idején elfogadta a főigazgató, Miguel Zugaza főigazgató-helyettesi ajánlatát. Azonnal igent mondott?
– Azonnal. Lengyel anya és olasz apa hatodik, Londonban született gyermekeként sok szállal kötődöm Spanyolországhoz. A 18. századi spanyol és olasz művészettörténet szakértőjeként a spanyol festő, Jusepe de Ribera munkásságából írtam a doktorimat, a National Galleryben mások mellett átfogó kiállítást rendeztem a spanyol csendéletekből. Ráadásul a feleségem is spanyol. Kell ennél több?
Gabriele Finaldi 1965-ben született Londonban. Angliai és olaszországi iskolaévei után a londoni Courtauld Institute of Art egyetemén doktorált a spanyol barokk festő, Jusepe de Ribera munkásságából. 1992-ben nevezték ki a londoni National Gallery késő olasz és spanyol festészeti részlegének kurátorává, itt többek között olyan nagy kiállításokat szervezett, mint A spanyol csendélet Velázqueztől Goyáig (1995), Az olasz barokk felfedezése: a Denis Mahon gyűjtemény (1997) és az Orazio Gentileschi I. Károly udvarában (1999). Az ezredforduló alkalmával Neil MacGregor igazgató társkurátoraként rendezte a nagysikerű Látni az üdvözülést: Jézus arca című tárlatot, illetve a National Gallery és a New York-i Metropolitan Museum El Greco életmű-kiállításában is közreműködött. A madridi Pradóba 2002-ben hívták meg főigazgató-helyettesnek, ahol végigkövette a 2007-ben lezárult bővítést, és közben impozáns kiállítási programot és szerzeményezési politikát alakított ki. A 17–18. századi olasz és spanyol festészet specialistájaként könyve jelent meg többek között az olasz, majd azon belül is a genovai barokkról, Canaletto Velencéjéről, 2006-ban pedig külön kötetet szentelt Velázquez főművének, a Las Meninasnak. Az olasz kultúra külföldi hírének öregbítéséért lovagkereszttel tüntette ki az olasz állam. Finaldi tagja az Ermitázs nemzetközi tanácsadó testületének, levelező tagja a sevillai szépművészeti akadémiának, vendégoktatóként rendszeresen megfordul külföldi egyetemeken.