Szekszárdi emlékszobák születése
Avagy a múzeumokat megszállottak csinálják, vagy özvegyek
MúzeumCafé 26.
Genius loci, vagyis a hely szelleme, biztos vagyok benne, hogy létezik. A Dunántúli-dombság és az Alföld találkozásánál fekvő Szekszárdon is minden bizonnyal kell lennie valaminek a levegőben, amitől ennyire erősek az irodalmi, a művészeti hagyományok a városban. Persze az is lehet, hogy a környék sok szőlőültetvénye teszi: bor és dal tudvalevően együtt jár.
Az mindenesetre biztos, hogy a város földrajzilag sincs rossz helyen. Széchenyi István, mikor hosszú dunai hajóútján elhaladt a közelében, azt jegyezte fel a naplójába, hogy Budapest óta ez itt a legszebb fekvésű táj, amit lát. Évezredek óta fontos vízi és szárazföldi utak vezetnek erre, Alisca néven római település volt itt, sőt a rómaiak híres hadi útja is keresztülment a területen. A szőlőművelésre alkalmas dombok, a hozzáértő emberek miatt a szekszárdi bor méltán lett híres, a városban és környékén ma mintegy 4500 pince található. Szekszárd méretét tekintve nem nagy város, sőt a legkisebb megyei jogú városunk, mindössze 33 ezer lakossal; ezzel együtt kell tehát értékelni, hogy mégis hány múzeummal és kiállítóhellyel rendelkezik.
A Wosinsky Mór Megyei Múzeum mellett – szervezetileg azonban ahhoz tartozóan – ugyanis egy egész irodalmi-művészeti „emlékház-komplexum” működik Szekszárdon a Babits Mihály utcában (ugyan hol másutt?). És ha némi magyarázat kell a „komplexum” kifejezéshez, hát tessék: ebben a hangulatos szekszárdi utcácskában, a Séd patak kanyarulatában, két szomszédos házban mint a régészeti rétegek, úgy rakódtak egymásra a hagyományok, a hagyatékok, az emlékek. Babits Mihály Emlékház, Mészöly Miklós Emlékház, Baka István-emlékszoba, Dienes Valéria-emlékszoba – ezek a látszólag egymástól független életművek jól megférnek egymás mellett, plasztikusan láttatva, hogy a város lakói nemcsak büszkék szülötteikre, de megpróbálják szellemi hagyatékukat is ápolni. És még egy nagyon fontos dolog kiviláglik a fentiekből: az tudniillik, hogy mindig volt kellő nyitottság a város vezetésében befogadni egy-egy örökséget, magukévá tenni, beépíteni a kollektív helyi emlékezetbe. Mindegyik kiállítási egység, minden emlékszoba mögött egy-egy szenvedélyes ember elhivatottsága áll; mondjuk így: Szekszárdon egyéni kezdeményezések váltak közösségi eredményekké.
Maga a központi mag, a megyei múzeum is egy ilyen történetből nőtt ki. Wosinsky Mór, a névadó, a történelem és a régészet iránt érdeklődő katolikus papként kezdetben gyakorlatilag szakismeret híján kezdett ásatásokat végezni Tolna megyében, majd szívós munkával, sok-sok tanulással elérte, hogy műkedvelő falusi papból Európa egyik legismertebb őskorkutatója lett. A Lengyel község melletti Török sáncon folytatott ásatást azóta világhírűvé vált neolitikus lelőhelyként tartja számon a régészeti szakirodalom. Kutatásainak támogatója, a felvilágosult, európai gondolkodású helyi földbirtokos, gróf Apponyi Sándor akkor is mögötte állt, amikor Wosinszky azt vette a fejébe, hogy Szekszárdon létrehozza a megye első önálló múzeumát a felhalmozódott anyaga bemutatására. Nem elégedett meg ideiglenes megoldással, hiába nyílt lehetősége kiállítani az akkor épült szekszárdi főgimnázium néhány termében. Kihasználva a századforduló lelkesedését és gazdasági fellendülését, addig nem állt meg, míg 1901-re fel nem épült a neoreneszánsz stílusú múzeumpalota Szekszárd központjában, aminek nevezetessége, hogy egyetlen a mai megyei múzeumok közül, amelyet eredetileg is erre a funkcióra szántak. Tervezésére a kor neves építészeit, Herzog Fülöpöt és Schickedanz Albertet kérték fel; ugyanők tervezték Budapesten a Szépművészeti Múzeumot és a Műcsarnokot.
A Babits Mihály Emlékház szervezetileg ehhez a megyei múzeumhoz kapcsolódik. Megalakulása hátterében természetesen itt is megtaláljuk azt az embert, akinek a kiállítás létrehozása a szívügye volt: a két világháború közötti polgármester lánya, az egész városban ismert és tisztelt Vendel-Mohay Lajosné a hatvanas években a megyei múzeum munkatársaként fáradhatatlanul gyűjtötte a Babits-relikviákat, a családtól, a Petőfi Irodalmi Múzeumtól, a még élő kortársaktól. Neki köszönhető a múzeumban ma is látható, Babitsról készített egyetlen rövidke mozgófilm felkutatása is. 1967-ben Illyés Gyula nyitotta meg Babits Mihály egykori szülőházának alsó szintjén azt a kiállítást, amelyről az irodalmi gyűjtemény mai gondozója, Lovas Csilla főmuzeológus azt állítja – annak ellenére, hogy 2008-ban felújították a tárlatot –, hogy nem lehet annál jobbat csinálni. Három évvel ezelőtt „csak” kiegészítették, bensőségesebbé tették, technikailag modernizálták, de az alapgondolatot – hogy ugyanis a „vezérfonalat” Babits Mihály önéletrajzi ihletésű regényének, a Halálfiainak a leírásai alapján vezessék – nem vetették el, sőt még meg is erősítették azáltal, hogy igyekeztek a költő gyermekkorának a világát, több művének ihletőjét is bemutatni.
A ház, Babits szülőháza, benne az ággyal, amelyben a költő született, egészen 1952-ig a család tulajdonában volt; ekkor államosították Babits Istvántól, a költő öccsétől, és bérlakásokat alakítottak ki benne. Az utolsó lakó kiköltözése után, 1983-ban, a költő születésének századik évfordulóján kapta meg a múzeum a felső szintet is; akkor Juhász Ferenc celebrálta az ünnepélyes megnyitót. (Ugyanő volt, aki 2008-ban is egy csodálatos esszét olvasott fel, amikor felfrissült a kiállítás.) „Van egy muzeológus kollégám, aki az emeleten lakott gyerekként, és emlékszik, mindig rászóltak, csöndben kell lenni, mert lent a kiállításban vendégek vannak” – emlékezik Lovas Csilla, hozzátéve, a ház egyébként a család számára is túlméretezett volt, egy részét mindig kiadták, ami jövedelemforrásként is jól jött az asszonyoknak a család szőlője mellett. Ebben a családban ugyanis a férfiak korán haltak, az életet a nőknek kellett megoldaniuk, akik többnyire meg is feleltek ennek a feladatnak. Még a kortársak és az irodalmi közeg által sokat kritizált Török Sophie is hozzájárult a múzeumhoz, abban az értelemben, hogy Babits négyezer kötetes könyvtára a Baumgarten Alapítvány székházában a háború alatt (Kosztolányi és Tóth Árpád könyvtárával együtt) elpusztult, csak az maradt meg, és került ide, amit ő megőrzött. A kiállítás utolsó helyiségében szerepel egy régi fotó Babits szobájáról a Baumgarten Alapítványnál, ami évekig egy eredeti, kisméretű nagyítás volt. A 2008-as felújított kiállításra készítettek belőle egy nagyobb méretet: ezen jól látszik, hogy a könyvespolcokon, a könyvek előtt és a polcok tetején szépen sorakoznak az almák. Lovas Csilla nem volt rest utánaolvasni: Basch Lóránt, aki Babitsot követte az alapítvány kurátori székében, segített a nagy költő özvegyén egy könyvtárosi állással. Sok vitát és állandó konfliktust jelentett kettejük viszonyában, hogy Török Sophie a fűtetlen könyvtárhelyiségben tárolta az almákat télire. A régi kiállítás fotóján ez nem látszott, az újon már igen. Adalék a nagy egészhez.
2008-ban, a már említett kiállítás-átalakítással egyidőben az egész ház kívül belül alapos felújításon esett át, amire a pénz – ahogy az manapság már csak lenni szokott – több forrásból érkezett: az Oktatási és Kulturális Minisztérium Alfa programjából, és ezt egészítették ki a Magyar Irodalmi Emlékházak Egyesületének (MIRE) pályázati pénzei 2008 és 2010 között.
A Dienes Valéria-emlékszoba, amely 2001-től a Babits-ház „állandó lakója”, 2010-ben szintén megújult. Dienes (eredeti nevén Geiger) Valériának nemcsak azért van itt helye, mert ő is híres szekszárdi, ráadásul az első nők egyike, aki magyar egyetemre járt, filozófus, matematikus, és táncművész lett, hanem azért is, mert családja távoli rokonságban és közeli barátságban állt a Babits famíliával. Olyannyira, hogy a Babits-kiállítás ihlető forrásregényének, a Halálfiainak a kulcsszereplőit is részben a saját, részben a Geiger család tagjairól mintázta az író. Az egyik fordulópontja a regénynek, amikor a két család együtt megy kirándulni a Szekszárdhoz közeli Csörge-tóra. A kiállításon megnézhető az a névjegy, amelyen Geiger Erzsike, Dienes Valéria édesanyja meghívja Babits édesanyját erre a kirándulásra.
Dienes Valéria 1901-ben iratkozott be Budapesten a Pázmány Péter Tudományegyetemre, ahol matematika–filozófia–esztétika szakon doktorált. Közben párhuzamosan végezte a Zeneakadémia zongora tanszakát, majd matematikus férjével, Dienes Pállal Párizsban folytatták tanulmányaikat. Dienes Valéria a Sorbonne-on André Bergson előadásait hallgatta, később ő lett a filozófus első magyar fordítója, tanainak, elméleteinek itthoni terjesztője. Ezért, és a magyar filozófiai nyelv megújításáért 1934-ben Baumgarten-díjat kapott. De Párizsnak egy másik „szerelmet” is köszönhet: a modern táncot. Látta Isadora Duncan táncát, és Raymond Duncan kurzusain ismerkedett meg az ókori görög vázák alakjainak mozgását utánozó mozgásvilággal, amit hazatérve – matematikus gondolkodásának segítségével – egységes rendszerbe foglalt. Így született meg a mozdulatművészet tudománya, az orkesztika, ami a mozgás térbeliségével, ritmusával, dinamikájával és szimbolikájával foglalkozik. Dienes az emberi mozdulatokat geometrikus rajzokkal kottázta le. „Ezeket és a korabeli fotókat használva találtuk ki, hogy az ide látogatók kipróbálhatják tükör előtt a karskálákat, beállhatnak többféle pozícióba. A gyerekek nagyon szeretik” – mondja Lovas Csilla.
Dienes Valéria a tízes évektől foglalkozott táncművészettel. Először csak a barátainak mutatta be a mozdulatokat, aztán – fotók tanúsága szerint – bevonta őket is, később szélesedett az érdeklődők és résztvevők köre. Bizonyítványt adó iskolát alapított, előadásaikon tanítványaival Bartók Béla zenéjére táncoltak, máskor Bárdos Lajos kórusa kísérte őket, verseket táncoltak el Adytól, Babitstól, megjelenítették a divat történetét. A háború után minden modern, „formabontó”, „formalista” táncművészeti kezdeményezést betiltottak, de a hatvanas évektől kezdve elő-előbukkan egy olyan generáció, amelyik felfedezi magának az orkesztikát; közéjük tartoznak jelenleg a Magyar Mozdulatművészeti Társulat tagjai. Bemutatták Dienes Valéria legfontosabb táncműveit, a Hajnalvárás című darabot is felújították, a költészet napján rendezett előadáson Babits-versekre táncoltak. „Ápoljuk egymással a kapcsolatot. Sajnos, nem találunk rá forrást, hogy itteni előadásra meghívjuk őket, pedig szívesen jönnének” – mondja Lovas Csilla, azzal folytatva, hogy annál is inkább örülnének nekik, mert ők azok, akik az örökséget felvállalják, és viszik tovább. A Dienes család a Tanácsköztársaság bukása után menekülni kényszerült a családfő népbiztosi pozíciója miatt. A húszas években elváltak, ezután a matematikus férj Angliába ment, Dienes Valéria pedig két gyermekével hazajött. Vallásos irányba fordult, lelki vezetője Prohászka Ottokár fehérvári püspök lett. A szocializmusban mindent, amit addig csinált, betiltottak, fordításból tartotta el magát. Még hosszú ideig bámulatos szellemi frissességben élt, 1978-ban, 99 éves korában halt meg. Érdekesség, hogy a házaspár két fia közül az egyik matematikus, a másik táncművész lett.
Dienes Valéria nevét egy szekszárdi általános iskola is felvette, a múzeum velük is igyekszik szorosabbra fűzni a kapcsolatokat, hogy azok többek legyenek, mint hogy iskolanapon esetleg eljönnek. „Igyekszünk programot kapcsolni az iskola saját rendezvényéhez, csakhogy évről évre nehezebb, mert egyre szűkülnek a pénzügyi keretek. Tolna megye kultúra iránt érdeklődő szponzorokkal kevéssé rendelkezik, marad a pályázati út. Nagy lehetőség lett volna, ha a legutóbbi TÁMOP Építő közösségek pályázaton tudunk indulni, de olyanok a feltételek, amelyeket mi nem tudunk teljesíteni. Művelődési házakra van kitalálva, és egy ilyen kis múzeum, még a megyei múzeum hátterével is, nem képes teljesíteni a feltételeket. Sokat lobbiztak a Magyar Irodalmi Emlékházak Egyesületének képviselői, hogy lehetőséget teremtsenek az irodalmi emlékházaknak, de végignézve a pályázatot, szembesülve a valósággal, mi mindent kell teljesíteni, hány főnek, milyen bontásban, mennyire szigorúan felépített programot nyújtani két éven át, azt mondtuk, ez nem megy, egyszerűen nincs rá kapacitás” – sajnálkozik Lovas Csilla.
A Babits-ház teljes egészében a Tolna Megyei Önkormányzat mint fenntartó hatásköre alá tartozik, a szomszédos épületben található Irodalom Háza Mészöly Miklós Emlékház esetében már bonyolultabb a képlet: történetileg úgy alakult, az épület a városé, a múzeum fenntartását pedig közösen vállalta a megye és a város. Ódor János Gábor, a megyei múzeum igazgatója azonban minden egységért egyformán felel, s napjainkban (2011 szeptemberében készült a cikk, azóta tudjuk, hogy a megyei önkormányzatok vagyona 2012. január 1-jétől állami tulajdonba kerül), meglehetősen gondterhelt. „Nem tagadom, a bizonytalanság határozza meg a hétköznapjainkat. Nemcsak mert az anyagi lehetőségek az elmúlt időszakban a töredékére csökkentek, hanem mert nem látszik, milyen modellben képzelik el a feletteseink a továbbiakat. Mint minden megyei múzeum, a miénk is szerteágazó tevékenységet folytat, ehhez képest a fenntartó támogatása 2008 és 2011 között a hetven százalékára esett vissza. Ez minden évben 10-12 százalékos leépítéseket jelentett, mind létszámban, mind dologi kiadásban. De van egy alsó korlát, amit törvények és rendeletek is körülbástyáztak, ami alá nem lehet menni. A múzeum működését meghatározó kritériumrendszer, ami szabályozza, hány szakmuzeológussal, mekkora nyitvatartási idővel dolgozzunk, milyen raktári körülmények között tárolhatjuk a műtárgyainkat, megszabja a minimális költségigényeinket is. Mi már az alsó határon vagyunk, és a megyei múzeumok többsége ugyanebben a cipőben jár. Az elmúlt évek rákényszerítettek minket is, gondolkozzunk azon, honnan lehetne több pénzt behozni a múzeumba. A TÁMOP, TIOP nagyon népszerű mozaikszavak a múzeumi világban, de sajnos nem tesznek csodát; általában oktatási alapú új dolgokat jelentettek a múzeumoknak, magyarul azért pörgette fel minden múzeum az egyébként rendkívül fontos múzeumpedagógiai programját, mert erre adtak pénzt.”
Az, hogy a települések tehetős polgárai támogassák a múzeumot, akár anyagilag is, annak egyelőre egyáltalán nincs kultúrája, s ebben Szekszárd sem különbözik Magyarország egyéb városaitól, akár Budapesttől sem. Magas társadalmi presztízse van a múzeumoknak, de ez nem jelenti azt, hogy az emberek támogassák is a közgyűjteményeket. Egyelőre a közvélekedés szerint – és sajnos a valóságban is – a kultúra nem hozza, hanem viszi a pénzt. Értékteremtő, de nem pénzteremtő. Messze vagyunk még a sztárkiállításoktól, a nyugat-európai „modern múzeumi szórakoztatóbiznisztől”. Vidéken pedig még messzebb, elég csak arra gondolni, Szekszárdon sincs olyan szálloda, amely akár művészeti, akár konferenciaturizmus fogadására alkalmas lenne. Azért nem szabad leírni a helyi múzeumokat, mert egyik legfontosabb feladatuknak, a helyi identitás erősítésének maradéktalanul eleget tesznek. Az emberek eljárnak a rendezvényeikre, látogatják a kiállításaikat, fontos nekik, ha ott történik valami; ezt többek között a Múzeumok Éjszakájának töretlen sikere bizonyítja, amikor a Babits-házban fáklyás és gyertyafényes kiállítás és irodalmi felolvasás, a múzeum neoreneszánsz palotájában zseblámpás „pincétől a padlásig” látogatás és több látványos program van. Van identitásképző ereje egy ilyen intézménynek: akik itt laknak, azok kötődnek annak kulturális intézményeihez.
Ódor János Gábor is tisztában van ezzel. „Szívügyem, ezért az igazgatói pályázatomban is szerepelt, hogy Babits Mihály kultusza ne csökkenjen, és ne csak a puszta kiállítási tárgyakat jelentse a kultúrabarátok számára. Kortárs írókat, költőket szeretnék minden ősszel Mihály-napon meghívni, beszélgessünk Babitsról, minél többen mondják el, hogyan látják. Annál jobb, minél többféle vélemény hangzik el, a cél pedig az, adjon impulzust a helyieknek, lássák, városunk szülötte mekkora hatással bír még ma is, a magyar irodalom megkerülhetetlen alakja. Idén Szabó T. Anna költő a vendégünk.”
A Szekszárdra látogatóknak Babits jut eszébe, már csak Karinthy híres rigmusa miatt is – „Szekszárdon születtem, színésznőt szerettem” –, ezért elsősorban Babits szülőházára kíváncsiak. Aki odalátogat, azt igyekeznek átcsalogatni a szomszédos Irodalom Házába, amelyet ráadásul ugyanazzal a belépőjeggyel megnézhet. A Mészöly Miklós Emlékház az író özvegyének, Polcz Alaine-nek volt szívügye. A házaspárral jó kapcsolatot ápolt a városvezetés, már a kilencvenes évektől kezdődően. Akkoriban Szekszárdon rendszeresen találkoztak a szüreti napok idején kelet-közép-európai politikusok és írók, s ezeket az alkalmakat Mészöly Miklós fogta össze. Mészöly halála után néhány évvel özvegye gondoskodni kívánt a hagyatékáról. Levelezése a PIM-be került, de ott állandó bemutatóhelyet nem tudtak volna biztosítani a hagyaték többi részének, minden raktárban porosodott volna. Szekszárdon a Babits-ház melletti ingatlan megüresedett, s Polcz Alaine-nek sikerült elérnie, hogy a város megvásárolja és felújítsa a Mészöly-emlékház számára. 2005-től közös fenntartásban a város és a megye üzemelteti, példamutató együttműködéssel.
Az emlékszoba belső tereit a múzeum munkatársai Polcz Alaine-nel közösen alakították ki. A házaspár budapesti lakásának két részletét igyekeztek rekonstruálni, legfőképpen Mészöly könyvekkel telezsúfolt szobáját az eredeti berendezéssel. Ide került az író csaknem négyezer kötetes könyvtára és kéziratos naplójegyzetei. Mészöly Miklós és Polcz Alaine otthonában gyakori vendégek voltak az íróbarátok, tanítványok: az emlékház feladatának tekinti az irodalom iránti érdeklődés felkeltését, programok, könyvbemutatók, beszélgetések szervezését. A legnagyobb ilyen eseményük, minden év január 19-én a Mészöly Miklós-emléknap, amelynek keretében átadják a Mészöly Miklós Egyesület félmillió forinttal járó díját egy fiatal írónak. A pénz egyik felét az egyesület állja – ők kezelik Mészöly szerzői jogait –, a másikat a város. Minden évben kísérőprogram színesíti a napot, volt, amikor Mészöly-mesére hirdettek dramatizáló pályázatot, és a nyertesek munkáit iskolások adták elő. Legutóbb Elek Judit Mészöly novelláira épülő Visszatérés című filmjének bemutató előtti vetítésére és a filmrendezővel való beszélgetésre invitálták az érdeklődőket. Még Polcz Alaine vezette be azt a hagyományt, hogy este a Mészöly-házban forralt bor és pogácsa kíséretében kötetlen beszélgetést tartanak a díjazottal. Legutóbb Zalán Tibor volt a kiválasztott.
2005 mozgalmas év volt a múzeum életében: január 19-én adták át a Mészöly-kiállítást, s nem sokra rá, április 11-én Baka István emlékszobáját Tolnai Ottó nyitotta meg. A szerepjáték-költészet nagy alakjának, a szegedi Kincskereső gyermek-irodalmi folyóirat szerkesztőjének szintén az özvegye szorgalmazta az emlékállítást, tegyük hozzá, megérdemelten. Baka szekszárdi születésű, és annak ellenére, hogy Szegeden élte az éveit, alkotni hazajárt a szülői házba. Fiatalon halt meg, még az ötvenet sem töltötte be. Özvegye úgy ítélte meg, a hagyaték legjobb helye egy múzeumban lesz. „Baka Tünde az adományozáson kívül is aktívan segített, sokat köszönhetünk neki azóta is” – mondja Lovas Csilla. Az emlékszobában látható a költő könyvtára, rengeteg dedikált kötetével, az írógépe, díjai, lemezgyűjteménye a saját lemezjátszójával, hiszen arról volt híres, hogy állandóan szólt nála a komolyzene.
Két ambiciózus özvegy, egy régészetért rajongó lelkész, egy elhivatott muzeológus – tőlük indult, ami mára „múzeumkomplexummá” vált. Nem árt emlékezni rájuk most, amikor minden bizonytalan, hogy tudjuk: érdemes álmodni és remélni. Még akkor is, ha olyan átmeneti időben dolgoznak a muzeológusok, amikor előre tekintve homályos jövőképet látnak.
„Esős időben a múzeum zárva tart, mert a múzeumi szolga nem győzi feltakarítani a sarat, amit a látogatók a cipőjükkel behordanak” – írta a szekszárdi újság a húszas években. Talán az időjárás kegyes lesz mostanában.
Wosinsky Mór Megyei Múzeum
7100 Szekszárd, Szent István tér 26.; Telefon: 06.74.316.222; e-mail: wmmm@terrasoft.hu;
Babits Mihály Emlékház
7100 Szekszárd, Babits utca 13.; Telefon: 06.74.312.154; e-mail: lovascs@wmmm.hu;
Irodalom Háza Mészöly Miklós Emlékház
7100 Szekszárd, Babits utca 15.; Telefon: 06.74.410.783; e-mail: lovascs@wmmm.hu;
www.wmmm.hu
Belépődíj és nyitva tartás mindhárom helyen azonos:
hétfő és kedd kivételével mindennap 10 és 16 óra között nyitva, október 1. és március 31. között vasárnap és hétfő kivételével naponta 10–16 óráig.
Belépődíj: felnőtt: 600 forint; kedvezményes: 300 forint; előzetesen bejelentett 26 év alatti Tolna megyei diákcsoport (max. 30 fő): 1500 forint/csoport; kombinált jegy(a négy szekszárdi kiállítóhelyre): 1200 forint.
Minden hónap utolsó szombatján a 26. életévét be nem töltött személy, valamint legalább két 18 év alatti személyt kísérő egy vagy két közeli hozzátartozó számára ingyenes