„Túl messze” a turista számára nincs, a fenntartó számára viszont van
Barczi Gyula főigazgató-helyettes a szlovák Nemzeti Múzeumról
MúzeumCafé 44.
Huszonévesen egy ország Nemzeti Múzeuma főigazgató-helyettesének lenni nem kis dolog, különösen ha ez a pozíció egy felvidéki magyar nemzetiségű szakembernek jutott Szlovákia fővárosában. Nem mellesleg ugyanő lett a betléri Andrássy-kastély múzeumának igazgatója is, felelős a 2012 márciusában leégett Krasznahorka várának felújításáért és még több más kiemelkedően fontos műemlék épületben található múzeumért. Mindezzel gyermekkori álma valósult meg. Hatalmas lelkesedéssel, pontosan felépített koncepcióval kezdte el a munkát, és elképzeléseit lépésről lépésre igyekszik megvalósítani. Tevékenységének már az első fél éve látványos eredményeket hozott: Betléren elindult az átalakulás, amelynek első állomásaként új időszaki kiállítások, izgalmas és változatos programok születtek, kétnyelvű Facebook-oldal indult. Legalább ilyen fontosnak tartja a pozsonyi anyaintézmény megújulását, újfajta kiállításpolitikával, szervezeti átalakításokkal és végül, de nem utolsósorban nyitással a változó, megújuló város felé.
– Rozsnyón születtél, egy alig húszezer lakosú városban, ahol ma négyezer a magyar anyanyelvű lakosok száma. Innen öt kilométerre található a betléri Andrássy-kastély, amely kezdettől fogva fontos szerepet kapott az életedben.
Gimnazista koromban már nyaranta tárlatvezetőként dolgoztam a kastélyban. Nagyszombati egyetemistaként is rendszeresen folytattam ezt a munkát.
– Az egyetem elvégzése után hol kezdtél el dolgozni?
A SOGA Aukciósházban, Pozsonyban. Nagyon fontos hely volt ez számomra, hiszen a szakma jeles képviselőivel dolgozhattam együtt. Gyakorlati szempontból hihetetlen anyagismeretre lehetett itt szert tenni, rengeteg képet láttam, nagyon sok művészt megismertem. Részt vettem kiállítások rendezésében, katalógusok előkészítésében. A SOGA-ban az embernek kifinomult a művészi érzéke: meg lehetett tanulni, mi a jó, és mi a rossz. A művészettörténész számára nagyon fontos a jó ízlés, és ha nem ismeri fel az értéket, akkor a kortárs művészettel sem tud foglalkozni. Jöttek a divatos, drága holmikba öltözött fiatalok képet venni – és vettek egy Neogrády Antal-festményt, mert az olyan szép.
– Önállóan is rendeztél kiállításokat.
2011-ben a Szlovák Nemzeti Galériában Ernest Zmeták – Az utolsó klasszikus. Gyűjtő és művész címmel Katrina Bajcurovával rendeztünk kiállítást. Később, 2013-ban ennek egy változatát a szentendrei MűvészetMalomban is bemutattuk. Ez a munka is sok-sok tapasztalattal járt. Ami talán még nagyobb feladat volt, az a SOGA Aukciósházban rendezett Mednyánszky-kiállítás. 2012 májusában mutattuk be a Ringwald-gyűjtemény százhuszonhét darabját. Idén pedig egy nagyszabású projekt volt a feladatom a Szlovák Nemzeti Galériában: az Impresionizsmus SK című kiállítás.
– A Ringwald-kiállítás óriási siker volt, de sajnos a műtárgyak szétszóródtak a magángyűjtők körében.
De megmaradt a katalógus, és egyes alkotásoknak még most is figyelemmel kísérem a sorsát.
– A katalógus szlovákul, magyarul és angolul jelent meg, ami óriási tudományos eredmény. De a készülő doktori értekezésed is jelentős tudományos munka, hiszen a ma Szlovákia területén található egykori magyar arisztokrata műgyűjtemények feldolgozása ilyen formában eddig még nem történt meg. Közöttük is talán a legérdekesebb az Andrássy-gyűjtemény, amelyet különösen alaposan ismersz.
Az Andrássy-család felső-magyarországi megjelenése a 16. század második felében történt – addig a Bebekek birtokolták Krasznahorka várát. Andrássy I. Péter volt az első Andrássy Krasznahorkán. Vele kezdődik az Andrássy-családnak a várral, Gömör vármegyével és a közép-európai történelemmel majdnem négy évszázadon át szorosan összefonódó története. A 17. és 18. század fordulóján a két fivér, I. István és II. György között sor került a családi birtok elosztására. István Betlérbe költözött, ezáltal létrejött a család betléri ága. György Krasznahorkán maradt, őt tartjuk az úgynevezett monoki (hosszúréti) ág megalapítójának. Gyűjteményeik persze nemcsak Betlérben és Krasznahorkán vannak, Andrássy Dénes képgyűjteménye például a budapesti Szépművészeti Múzeumba került.
– A kezdetek tehát nem akármilyenek voltak számodra… De hogyan kerültél ez év áprilisától a Szlovák Nemzeti Múzeum főigazgató-helyettesi székébe?
A Nemzeti Múzeumunk működését már évek óta nagy figyelemmel kísérem. Írtam is róla egy-két nagyon kritikus cikket. Amikor februárban változás történt a főigazgatói poszton, az új igazgató felkért a közreműködésre, és én nem is gondolkodtam sokáig. A százhúsz éves intézményhez egyébként tizennyolc filiálé is tartozik.
– A múzeum vezetésében két helyen is szerepelsz: a várakért és kastélyokért felelős főigazgató-helyettesként és betléri múzeumigazgatóként. Az 1924-ben emelt Duna-parti épületben 2014 novemberéig tart nyitva a még 2013-ban rendezett A Szlovák Nemzeti Múzeum 120 éve című kiállítás. Huszonkilenc évesen, nagyon fiatalon kerültél ilyen jelentős posztra. Beszéljünk az intézményről.
A múzeumról azt szoktam mondani, hogy valójában nincs. Ez itt egy irodaház, amelyben van Természettudományi Múzeum, állandó kiállítás, és időszaki kiállítások. Meg irodák és könyvtár, az eredetileg kávézónak kialakított térben külsős cég tart fenn gyermekfoglalkoztatót.
– Milyenek a kiállítások? Az állandó tárlat meglehetősen régimódinak tűnik.
Itt az a gond, hogy a természettudományi kiállítás a hetvenes években készült, bár két éve felújították, mégis a hetvenes évek ízlését tükrözi. Nagyon fontos, milyen látványtervezőket alkalmaz a múzeum. Nincsen nemzetközi verseny, egyáltalán semmilyen verseny nincsen. Szerintem a krasznahorkai lesz az első olyan múzeum, ahol verseny alapján fogjuk kiválasztani az építészt és a belsőépítészt, akik dolgoznak majd a tárlaton.
– Az itteni kiállításokat is belsős munkatárs készítette?
Az emeleti természettudományi tárlatokat külsős tervezte és kivitelezte. Ezek a tervezők Képzőművészeti Egyetemet végeztek ugyan, de ilyen munka telik ki tőlük.
– Van-e elképzelés a struktúra átalakítására vonatkozóan? Arra gondolok, hogy ez itt a Nemzeti Múzeum, de természettudományi kiállítás van benne.
Az a fő probléma, hogy az SNM jelenlegi struktúrája olyan, hogy ez a központi épület tulajdonképpen csak egy irodaház, ahol a vezetők és a munkatársak ülnek. A múzeumok szervezetileg ehhez a központi intézményhez tartoznak. Az én elképzelésem, amit a pályázatomban leírtam, az volt – és ezt meg is fogom valósítani –, hogy meg fog szűnni a Történeti Múzeum, ami ma a pozsonyi várban található, és az lesz a Nemzeti Múzeum.
– Na de az is a filiáléja a Szlovák Nemzeti Múzeumnak?
Igen, de megszűnne az igazgatóság, és így lehetne az az SNM.
– Ezek szerint akkor fontos feladat lenne az SNM önmeghatározása, küldetésnyilatkozatának megfogalmazása: miért van, mit akar, merre akar haladni.
Van valami nagyon általános arról, hogy az SNM célja a nemzeti múlt emlékeinek megőrzése. Miután megismerkedtem a múzeum belső viszonyaival, megfogalmazódott bennem egy elképzelés: az SNM struktúrájának leegyszerűsítésére törekedtem. Például a kisebbségi múzeumok már nem tartoznak hozzánk, mert azoknak más a feladatuk, és a működésük is más jellegű. Léteznek viszont olyan kisebb intézményeink, mint például Ľudovít Štúr szülőháza, vagy Milan Rastislav Štefániknak is külön múzeuma van – ezeket az SNM vidéki tárlataivá kell alakítani. A két példa esetében nincs is szó a klasszikus értelemben vett múzeumról, inkább szimbolikus helyként kapcsolódnak a nemzeti történelemhez. Ez is benne van az elképzelésemben, és lehet, hogy ez egyszer valamikor meg is valósul. Nagyon fontos viszont a kastélyok és várak hálózata. Sajnos ezen a téren egy nagyon rossz elképzelés merült fel, amely szerint mindegyik csak Szlovák Nemzeti Múzeum néven szerepeljen. Ennek semmi értelme, mert aki meglátogatja például Vöröskőt vagy Betlért, az nem a Szlovák Nemzeti Múzeumba megy, hanem a betléri kastélyba vagy a vöröskői várba. A látogatót nem érdekli, hogy ezek a várak, kastélyok szervezetileg hová tartoznak. Az elképzelés az volt, hogy van az egy és osztatlan SNM, és csak az létezik. A koncepciómban az is helyet kapott – és ezt most meg fogom valósítani Betlérben –, hogy megerősítsük a kastélymúzeum identitását, illetve kapjon szabad kezet saját maga arculatának formálásában, hogy ne SNM legyen, hanem egy Andrássy Múzeum, vagy Kékkő Balassa Múzeum, Vöröskő Pálffy Múzeum. Ezek a nevek „márkanevek”, így lehet velük mit kezdeni. Az első ilyen átalakítás Betlérben történik: 2015 májusában megnyílik az Andrássy Múzeum az újrarendezett tárlattal, időszaki kiállítással, múzeumi bolttal, új pénztárral, új információs rendszerrel, és ez már úgy fog kinézni, hogy megfeleljen a 21. század igényeinek.
– És a park Betlérben?
Sajnos a park látványa szomorú: két nagy szélvihar volt 2013-ban és 2014-ben. A kidőlt, sérült fákat össze kell gyűjteni, el kell adni, hogy valami haszon is legyen a bajból. Ez már el is kezdődött, hosszadalmas közbeszerzések nélkül, saját kollégákkal. Eddig nyolcezer eurót hozott, amit a múzeum céljaira fordítunk. Itt is tehát egyszerűsíteni kellett a megszokott eljárásokon, kihagyva a „baráti” cégeket, mert tavaly nyolcszázharminc köbméter fa eltűnt, és hiány lett a vége. Én hiszem azt, hogy ennek nagyobb része csak papíron tűnt el, és nem fizikailag. Ennyit lehetetlen ellopni. A parkra vonatkozóan is kialakítunk egy stratégiai elképzelést, aminek még egyelőre nincs meg az anyagi háttere, de addig is igyekszünk szépíteni a kastély környezetét, például egyszerűen virágokat kell ültetni, ezekből egyáltalán nincs jelenleg a parkban.
– A park híres, gyakorlatilag egy épségben megmaradt angolpark, amelynek építményei kiemelkedően értékesek és különlegesek.
Igen, így van, és a különböző természeti csapások során szerencsére ezekre valaki vigyázott fentről, valamelyik Andrássy talán, mert ezek jó állapotban vannak. A park eredeti területe nyolcvankét hektár, ennek csak egy része van a múzeum gondozásában. Először is meg kell győzni annak a harminc hektárnak a tulajdonosát, ami nem a mi kezelésünkben van, hogy ami náluk van, az is a park része. Ezek részben magánemberek, részben az Állami Erdőgazdaság. Visszavásárolni talán lehetne a részüket, de egyelőre ez nem cél még, éppen elég feladat a most múzeumi kezelésben lévő parkrész fenntartása. Rengeteg a tennivaló az utak karbantartásától a tájképi elemek megóvásáig.
– Elindul tehát jövő májusban egy teljesen új szemléletű Andrássy Múzeum kialakítása, új koncepcióval, új kiállítással. De ez csak a kezdet, nyilván haladtok tovább…
Igen, és ezzel azt is meg akarom mutatni, hogy kevés pénzből is születhetnek jelentős változások. És látják majd Bajmócon, Vöröskőn, Szepesváron, hogy mit lehet akár viszonylag kis összegből is véghezvinni. Most a nyáron rendeztünk egy három-négy napos tárlatot, bemutattuk a tárlókban az Andrássy-ékszereket, amelyek megmaradtak a kastély gyűjteményében. Ezek soha nem voltak kiállítva, pedig fantasztikus anyagról van szó. Egy százhúsz darabból álló ékszergyűjtemény, amely amellett, hogy nagyon értékes, már csak az anyaga – arany, drágakövek – révén, művészeti és történeti szempontból is kiemelkedően fontos. Thököly-gyűrű, 16. századi különlegességek, ezek mind egy dobozban, szekrényben elzárva voltak addig. Egy hétvége alatt 2200 látogatónk volt az ékszereknek köszönhetően. Ismertettem a kiállítást a Jó reggelt, Szlovákia című adásban, minden újságban, minden rádióban volt híradás róla – előfordult az is, hogy több adón egy időben ment riport a tárlatról. )
) Ez a siker is része volt annak az eredménynek, hogy a szezont úgy zártuk, hogy majdnem tízezerrel több látogató járt Betlérben, mint az elmúlt évben. Ez már nemcsak látványos eredmény, de pénzügyileg is sokat jelentett. Ami azért fontos, mert havonta tizenhétezer eurót kapunk a fenntartótól, a többit nekünk kell „kitermelnünk”. Csak a fizetésekre a nyári három hónap alatt, amikor időszaki munkatársakat is alkalmaznunk kell, harmincnégyezer euró megy el. A pozsonyi igazgatóságnak is van költségvetése, de az nincs részletezve, nem szerepelnek benne például konkrétan a kiállítások, amit azzal indokolnak, hogy az igazgatóságnak nem kell kiállításokat rendezni. Közben azonban itt vannak a nagy terek, a kiállítási termek; akkor minek vannak, zárjuk őket be, úgyis felújításra szorulnak? Mert ha ez tényleg csak egy irodaház, akkor miért nevezzük múzeumnak? Jóllehet a központ részt vesz a nagy befektetések, illetve felújítások irányításában, pályázatokban, módszertanilag segíti a gyűjtemények feldolgozását, és közvetít a filiálék és a minisztérium között. A központi egység költségvetéséből kölcsönkaphatnak a vidéki intézmények, ha már megoldhatatlan pénzügyi problémákkal kell szembenézniük. De ez valóban csak kölcsön, később vissza kell fizetniük. Ez egyfajta „állam az államban” helyzet, ami az SNM-et illeti. Azt még el kell mondanom, hogy nagyon fontos része az új koncepciónak – és ezt nemcsak Betlérben fogjuk elindítani – az úgynevezett „SNM Contemporary”. A kortárs művészetet nagyon fontosnak tartom, fontos szerepet játszik majd a Szlovák Nemzeti Múzeumban. Szerintem a kortárs művészet az, amit meg lehet érteni, én például inkább a barokk művészetet nem értem, és a kortársat értem.
– Valóban? Ezt nagyon kevesen gondolják így.
Pedig ez így van. Gondoljunk csak bele: a kortárs művész ugyanazon a nyelven beszél, amin én, ugyanabban az időben és térben létezünk. Azt nem tudhatom, mit gondolt Van Dyck vagy Mészöly Géza, de azt igen, mit a velünk élő művészek. Májusban, a Múzeumok Éjszakáján hatvan év óta először ki lesz nyitva a betléri kastélyparkban álló egykori Andrássy-könyvtár, és egy kiváló kortárs művész, jó barátom, Jaro Varga installációja lesz ott látható. Ő programszerűen könyvtárakkal dolgozik, így tehát itt nagyon is a helyén lesz a munkája. A könyvtár rotundájában egyébként mindenféle kacat volt, ezeket eltüntettük, rendet tettünk, és most használható lesz kiállítási célokra.
– Ha már itt tartunk: sok olyan része van a betléri kastélynak, amelyek eddig nem voltak elérhetők a nagyközönség számára?
Az épületnek jelenleg mintegy kilencvennyolc százaléka látogatható, csak a fürdőszobák nagy része van elzárva a látogatók elől. Ezekből tizenhat van, amelyek ma tele vannak bútorokkal, vagyis jószerivel raktárként funkcionálnak. De nagyon sok mindent találtunk a padlások átvizsgálásakor is – szőnyegeket, textileket. Vagy például a betléri irodaházban megtaláltam Andrássy Ilonkának a stafírungját is.
– Ezek nem voltak korábban nyilvántartva?
Az eredeti, Andrássy Manó monogramjával ellátott abroszok, törülközők, egyebek a vendégházak felszereléséhez tartoztak, mindennapos használatban voltak. Ezeket természetesen mostantól gyűjteményi tárgyakként kezeljük.
– Akkor mondhatjuk azt tehát, hogy a felügyeleted alá tartozó kastélyok közül – érthető okokból – elsőként Betlérben kezdődött el egy nagy átalakítási munka.
Igen, de ugyanezt a munkát elkezdtük volna Szepesváralján is, ott azonban olyan problémába ütköztem, hogy egy 2,3 millió eurós pályázaton a román kori palota felújítására nem nyert pénzt az SNM. Most azon vagyunk, hogy más forrásokból teremtsük elő a szükséges összeget. Szepes vára kapcsán csak annyit jegyeznék még meg, hogy nagyon kell vigyázni, mit mondunk, hogy hogyan vélekedünk a lehetőségekről. Itt ugyanis sajnos az intézményen belül nincs igazán kommunikáció, a nyilatkozatok rendje nem szabályozott, nincsen marketingosztály, nincsen sajtós.
– Ezek szerint a pályázatodban volt egy hosszú távú terv is arra vonatkozóan, hogyan tervezed itt a dolgokat? Ennek akkor az első lépése Betlér és Krasznahorka?
Igen. Krasznahorka is egy nagyon fontos felújítás. A vár, csakúgy, mint az egész SNM, hatalmas átalakítás előtt áll. Egy olyan átalakítás előtt, ami például már megtörtént a Szlovák Nemzeti Galériában. Az is eléggé elavult, régimódi intézmény volt. Kívülről valami nagyon nagynak tűnik az SNM, aztán bejön az ember, és látja, mi is valójában.
– Hallottam, hogy a napokban Gödöllőn jártatok, a Királyi Kastélyban. Miről beszéltetek az ottaniakkal?
Nagyon kedvesek voltak az ottani kollégák, mert aznap éppen egy konferenciát rendeztek, mégis találtak módot és időt, hogy velünk is tudjanak foglalkozni. Betléri kolléganőkkel mentünk, az ottani muzeológussal és a marketing- és sajtóügyekkel foglalkozó munkatárssal; bizony, már ilyen is van Betlérben. Megnéztük a tárlatokat, találkoztunk Gönczi Tibor igazgató úrral. Számomra fontos volt, hogy az együttműködés lehetőségéről tárgyaljunk. Elsősorban szakmai kérdésekben, valamint egymás kölcsönös megismertetésében, a hírverésben: Gödöllőt nálunk, az Andrássy-kastélyt pedig Gödöllőn népszerűsítenénk. Erről készül egy szerződés. Én júniusban nagyon hirtelen csöppentem bele a betléri ügyekbe, márpedig ott ki kell használni a szezont – ki is használtuk, tárlatok nyíltak, koncerteket rendeztünk, előadásokat szerveztünk, és már előre kellett arról gondolkodni, mi lesz a jövő szezonban. Azt gondoltam, rendezzük át az egész földszinti teret, és akkor lesz helye az időszaki kiállításoknak is. Az első ilyen tárlatnak a témája Erzsébet királyné lenne. Ezt csak félve mertem ugyan megemlíteni Gödöllőn, tudván, hogy az Erzsébet-kultusz központja, de a téma fontos nálunk is, hiszen ezzel rengeteg látogatót lehetne becsalogatni. Emellett nagyon fontos lenne Szlovákiában, a Felvidéken beszélni arról, mit is jelentett a 19. század második fele. Éppen ezért rendeztem az Impresionizsmus SK kiállítást, írtam hozzá egy elég terjedelmes katalógustanulmányt, amelyben szintén megemlítettem, miért fontos itt, Szlovákiában az 1918 előtt időszakkal foglalkozni, és újrafogalmazni, értelmezni, főképp a fiatalok számára. A kölcsönös megértés és együttműködés erősítheti a szlovák kulturális öntudatot, és ugyanakkor a nemzeti büszkeséget is. Hogy ne az legyen a köztudatban, hogy bennünket valakik ezer évig elnyomtak, inkább az, hogy nagyon sok a közös ügy. A szociológusok, pszichológusok csináltak egy közös kutatást arról, kihez van a legtöbb közük a szlovákoknak. Kiderült, a magyarokhoz, nem a csehekhez.
– Érdekes, hogy valami hasonlót említett nemrégiben egy Szécsényben megrendezett konferencián tartott előadásában Agócs Attila füleki múzeumigazgató is…
Igen, fontos velük is a regionális együttműködés is – Gödöllővel viszont ez inkább tematikus lehetne. Most éppen egy Kendeffy Katinka-portrét – ő Andrássy Gyula felesége volt – szándékozunk megvenni Betlérbe, és ha sikerül, persze azonnal be is mutatjuk.
– Ez az a festmény, amit annak idején Tiszadobra is felajánlottak?
Igen. Krasznahorka és Betlér azért van nehezebb helyzetben, mert, ahogy mondják itt, a központtól túl messze van. Ezért is nem volt fontos senkinek a kastélymúzeum állapota.
– Ez a messze igencsak viszonylagos, hiszen Betlér közelebb van Budapesthez, mint Pozsonyhoz. A magyar főváros közönsége akár egy egynapos út keretében is szívesen látogatja meg, nem is említve a regionális központokat, Egert, Miskolcot, Sárospatakot.
„Túl messze” a turista számára nincs, a fenntartó számára viszont van. És a szakmabeli kollégáknak is igencsak messze van. Nemcsak Betlérben fontos elkezdeni az átalakítást. Most már van Facebook-oldala a kastélymúzeumnak, ami pótolja azt, hogy az SNM honlapján szinte semmi sincs Betlérről, sem Krasznahorkáról. A Facebook-oldal nagyon fontos, mivel rugalmasabb, naprakészebb, mint a honlap. És főként kétnyelvű, még ha olykor hibás is a magyar szöveg. Instagramunk is van, bár elég nehéz a követők számát növelni.
– És hogy áll ezen a téren a többi helyszín?
Szeretném ezt a kezdeményezést mindenhol megvalósítani. És ha valakinek gondja van a magyar nyelvvel, akkor legyen a másik nyelv az angol. Vagy éppen a német, például Vöröskőn, ami közel van Bécshez, ott van nem messze tőle Ausztria. Ugyanez Bajmócra is érvényes, ott különösen sok a japán turista, ezért az angol fontos lenne. Említetted a regionalitást. Ott van például Szepes vára – ez a lengyel látogatók számára is érdekes és fontos. Nincs azonban lengyel felirat. Persze ezt akár az angol is pótolhatná.
– A többnyelvűség mindenhol fontos lenne.
Igen, de ahhoz el kellene kezdeni szembenézni a múlttal, büszkének lenni rá, azokat a közös dolgokat keresni benne, amelyekből rengeteg jó születhet. Szlovákiában nagyon sok a kapcsolat, a kötődés nemcsak a magyar, hanem az egyetemes történelemmel, kultúrával, művészettel. Ráadásul 2016-ban Szlovákia lesz az Európai Unió Tanácsának soros elnöke. A Külügyminisztériumból már kaptunk felszólítást, hogy ebből az alkalomból kell egy kiállítást rendeznünk. A szlovák nemzeti törekvések mellett, amelyek nagyon fontosak és érdekesek ugyan, ezeket a témákat is jó lenne bemutatni.
– Beszéltünk korábban az ízlésről, arról, hogy a múzeumi szakemberek értékítélete mennyire fontos. Ez megmutatkozik Krasznahorka várának felújításánál is?
Krasznahorkával kapcsolatban gyakran elhangzott, hogy úgy kell felújítani, hogy pontosan olyan legyen, mint a tűzvész előtt volt. Vagyis úgy tűnik, mintha a szakemberek nem látták volna meg a bajban a korszerűsítés lehetőségét, hogy ha már egyszer megtörtént a tűz, akkor ezt az alkalmat fel lehetne használni egy komoly megújításra is. Így aztán nem készültek új építészeti tervek a rekonstrukcióhoz.
– Van ebben a kérdésben valami előrelépés, változás?
Szerencsére Betlérben elkezdődött egy folyamat. Új arculatot kap a múzeum, a plakátok, feliratok már most is egy kiváló kortárs tervező munkái. Nagyon fontos a szakemberek alkalmazása. Éppen ezért nagyon bosszant, amikor elhangzik itt, hogy dolgozzunk egyetemistákkal. Isten ments – mi az SNM vagyunk, nekünk profi szakembereket kell alkalmazni. Ez egyébként nálunk nagy probléma, a képzett szakembereknek nincs munkájuk, mert a még tanulókat, a kezdőket alkalmazzák. Mert így olcsó. Pedig sok jó szakember van, és nem is annyira drágák. Nagyon fontos a szakmai munka is. Ha minden jól megy, akkor az általam felügyelt területen jövőre létrejön egy kutatóközpont, amely a gyűjtemények feldolgozásával és kutatásával foglalkozik majd. Így partnerei lehetünk a külföldön már régen működő hasonló intézményeknek.
– Mennyi időre lettél kinevezve?
Ha viccesen akarnám mondani: örökre… Nálunk a kinevezés ugyanis határozatlan idejű, ami a főigazgató-helyettesi pozíciót illeti. Betlérben hat hónapra szól a megbízásom.
– De kirúghatnak, ha éppen úgy alakul…
Igen, bár a példák azt mutatják, sokan évtizedekig maradnak a posztjukon. Betlér esetében is így volt. Egyelőre kevesen vagyunk, de már lassan bátrabbak lesznek a kollégák is, és előjönnek a zárt irodákból – más a nézetem, mások az elképzeléseim a múzeumról, mint ami itt megszokott volt eddig. Például a kiállítások esetében. De nem azt mondom, hogy én aztán tudom, hogy kell, viszont legalább láttam már, hogy kell.
– A változás hosszú és nehéz folyamat.
Igen, és legalább Betlérben már sikerült elindítani. Ennek nagyon örülök. Amellett, hogy főigazgató-helyettes vagyok, lényegében Betlért is vezetőként irányítom. Ott alapvetően ugyanaz a szakmai gárda maradt, de máshol van a hangsúly, mint eddig, azért veszünk fel új kollégákat is.
– Akkor végül is időhatárok nincsenek a terveidben.
Van egy belső időhatárom. De azt csak akkor árulom el, ha bekövetkeznek azok a változások, amelyekről beszéltünk.
– Van még egy kérdésem, ami szerintem kihagyhatatlan. Számít-e, egyáltalán téma-e, hogy te magyar vagy?
Biztosan.
– De vajon hogyan? Az tény, hogy elég sok magyar nemzetiségű igazgató van a szlovákiai múzeumokban.
Pusztán az a tény, hogy valaki magyar nemzetiségű, még nem jelent semmit. Még akár annyit sem, hogy magyarul beszél. Az viszont, hogy itt főigazgató-helyettes lehettem, jelzi, valami történt. A nemzetiségem mellett szerintem leginkább az jó, hogy a múzeum egykori kritikusát vették be a csapatba. Az ország sokat változott, jó irányban, Pozsony is rendkívül sokat fejlődött. Végre tényleg fővárosnak kezd kinézni. Ezt a megújult országot, fővárost kell megszólítania a Szlovák Nemzeti Múzeumnak.