Vár állott… a középkori Zalavár
Az eltűnt Karoling-kori városias jelleg nyomában – II. rész
MúzeumCafé 8.
Míg a Karoling Mosaburg története és szinte folyamatosan változó topográfiája az írott és régészeti adatok alapján szinte évtizednyi pontossággal rekonstruálható (lásd: Szőke Béla Miklós: Urbis Paludarum – Mosapurc, MúzeumCafé, 2008/1.), addig Zalavár-Vársziget honfoglalást követő, 10. századi történetét homály fedi. Erőszakos hatalomátvételt feltételező égésrétegek helyett a feltárások eredményei inkább a fokozatos pusztulás, a település részleges felhagyása mellett szólnak.
1009-ben egy bizonyos Kolon vár megyéjét is a veszprémi püspök fennhatósága alá rendelték. Kolont a későbbi Zala megyével szokás azonosítani, bár felmerült, hogy az elnevezés a 11. század közepe tájáig Somogy és Zala megye területére vonatkozott. Kérdés, hogy hol, merre keresendő a korai megyeközpont?
Az 1200 körül íródott Pozsonyi Évkönyvek helymegjelölés nélküli bejegyzése szerint 1019-ben Szent Adorján tiszteletére szenteltek egy templomot. A ritka védőszent és a zalavári bencés monostor (hamis) 1019. évi alapítólevele miatt bizonyos, hogy az esemény Zalavár-Várszigeten történt. A Várszigeten a kora Árpád-kori újjáéledés első ismert „létesítménye” egy észak-déli irányban közel hatvan méter széles és egyelőre ismeretlen hosszúságú, szabályos négyszög alaprajzú, fakerítéssel övezett terület. Kijelölése gondosan meghatározott terv szerint történhetett: a mély kerítésárok kiásása során ugyanis – feltehetőleg nem kis munkával – átvágták a 9. századi Hadrianus zarándoktemplom nyugati falait. A déli kerítésszakaszon egy gyalog- és egy szekérkapu nyílt. A kerítésen belül rendezték a terepet: a Hadrianus templom omladékából a nagyobb köveket az újabb építkezésekhez szállították, a fennmaradó darabokat régi kutak betömésére használták, vagy külön erre a célra ásott gödrökbe takarították el. A Vársziget eddig feltárt területén a kora Árpád-kori megtelepedés nyomai (tűzhelyek, kutak, tárolóvermek és leletek) erre a körbekerített térségre korlátozódtak. A fentiek alapján ma úgy gondolom, hogy ez az építmény a korai megyeközpont része lehetett, amelynek a Zala mocsarai és a 15 hektáros Várszigetet övező, még a Karoling korban emelt sáncok elegendő védelmet biztosítottak. A délre nyíló kapuk azonban más kapcsolatrendszerre is utalhatnak: a körbekerített területtől délre, a Vársziget déli nyúlványán állt ugyanis a bencés monostor.
Annak ellenére, hogy a legtöbben ezt a déli területet vizsgálták (Ján Kollár 1841, Rómer Flóris 1866, 1881, Radnóti Aladár 1948, Fehér Géza 1952-54, Cs. Sós Ágnes 1963-66), a középkori épületegyüttesnek csupán apró, és egyelőre egymáshoz bizonytalanul illeszkedő töredékei ismertek. A helyszín esetleges további kutatásának eredményességét kétségessé teszi az 1960-as évek elejéig itt folytatott kő- és homokbányászat, amelynek nyomait ma egy erdő takarja jótékonyan. Egy 1569-ben készült, Giulio Turco nevéhez kötött felmérés a feltárt maradványok, az innen származó kőfaragványok és a források alapján mindenesetre legalább öt építési periódus feltételezhető.
- A monostor 1019-ben Adorján tiszteletére szentelt temploma a Karoling „hagyaték” része volt: a védőszent maga és új tiszteletének helyszíne, Priwina egykori magánegyháza. Az érkező szerzetesek pedig a 9. századi erődített udvarház maradványait felhasználva, újjáépítve hamar otthonra lelhettek. A monostor temploma körül temetőt létesítettek, amely idővel északi irányba szinte egészen az egykori zarándoktemplom déli hajófaláig terjeszkedett.
- Az épületeket a 11. század utolsó évtizedeiben trapéz alakban, cölöpös alapozású kőfallal vették körül. Az építőanyagot továbbra is a 9. századi zarándoktemplom biztosíthatta. A templomtól északra épített falszakaszt a temetőn keresztül húzták. A sírleletek alapján a templomtól ezzel a fallal elválasztott temetőrész használata fokozatosan megszűnt. A fennmaradt kőfaragványok egy csoportjának (a Szent István szarkofág köréhez tartozó szentélyrekesztő töredékek) a tanúsága alapján 1070-80 körül más építkezés is zajlott a monostorban: a templombelsőt, legalább a szentély területét átalakították.
- A 13. század első felére keltezhető kőfaragványok (kapuzat, vízköpő) alapján ismét nagyobb építkezések folyhattak a monostorban. Talán ezekhez kötődően a körítőfal északkeleti sarkához négyszögű téglatornyot toldottak. A Zalában egyébként éppen ebben az időszakban széles körben használt tégla megjelenése itt arra utal, hogy az egykori zarándoktemplom romjai eltűntek a felszínről, a kora Árpád-kori „kődepók” helyére pedig már senki nem emlékezett.
- Az Árpád-kori falöv által védett területet szűkítve, legkorábban a 15. század első felében épülhetett a Turco rajzról ismert, a templomot és a monostor egyéb épületeit is magába foglaló, négy saroktornyos zalavári vár. Az 1440-es években a Marczaliak és a Rozgonyiak már ennek birtoklásáért folytathattak küzdelmet, vívhattak ádáz harcokat. A 13. század második felétől hiteleshelyként működő monostor apátja a 16. század elejének rendi reformjában a pannonhalmi apát mellett vezető szerepet vállalt.
- A vidéken az 1530-as évektől portyázó török hadak elleni hathatós védelem eszköze volt a külső, fa-föld szerkezetes védmű (palánk), amely Zalavár körül a 16. század közepén készült el. Folyamatos javítgatásáról a 17. század végéig szólnak a források Az északi külső védművek kiterjedését és szerkezetét az utóbbi évek ásatásai tisztázták Ezeknek a részleteknek a révén az 1569-ben felmért épületek helye meglehetős pontossággal kijelölhető. Szerzetesek egészen 1575-ig éltek az ódon, már repedező falak között, életük színtere azonban nyilvánvalóan összeszűkült, talán a somogyvári példához hasonlóan újonnan emelt osztófalak mögé szorult.
Az egyházi és világi hatalom együttélésének módja és tere a Várszigeten a kora Árpád-kortól kezdődően tisztázatlan. A kérdés a Vársziget Árpád-kori topográfiájának harmadik elemét jelentő plébániatemplom kapcsán is felvetődik. A fakerítéssel övezett területtől északra álló, 9. századi előzménnyel nem rendelkező egyházat a 11. század második felében építették és temetőjének sírleletei alapján a 14. században már nem használták. A kutatók egy része az ispánság helyi népeinek templomát látta benne, mások a monostorhoz tartozónak vélték, amelyet pasztorációs célból emeltek. Az épület elhagyásának ideje az előbbi véleményt támogatja: a királyi megyerendszer Zalában a 13. század második felében bomlásnak indult, az átrendeződés érintettjei lehettek a templomot használó kis közösség tagjai is. A Vársziget a Karoling kori városias jelleget nem nyerte vissza többé. A települések a Zalát övező hátságokra települtek – az Árpádok államának megszilárdulása szükségtelenné tette a mocsarak védelmében való meglapulást. A középkorban a megtelepedés a Várszigeten a déli részre korlátozódott. A természetes védelemnek a monostor csak a török időkben látta ismét hasznát. Az ősi épületegyüttes sorsát az 1702. évi robbantás, a zalaapáti monostor építése (1777–1784) és a 19. században Zala megye infrastruktúrájának fokozott ütemű fejlesztése pecsételte meg.