„ELÉG SOK TEKINTETBEN PARADIGMAVÁLTÁS”

Lapunk történetének első különdíjasai egy olyan épületkomplexum tervezé­séért és kivitelezéséért érdemelték ki az elismerést, amely nemzetközi összevetésben is egyedülálló, és hosszú évtizedekre igazodási pont lehet a műtárgyraktározás megoldása kérdésében. Az egykori Szabolcs utcai kórház területén megvalósult Országos Múzeumi Restaurálási és Raktározási Központ (OMRRK) vezető tervezőjét, Vasáros Zsoltot, illetve projektvezetőjét, Megyesi Zsolt építészt (Narmer Építészeti Stúdió) kérdeztük.

Megyesi Zsolt és Vasáros Zsolt. Szilágyi Lenke felvétele

Kezdjük az elején! Amikor megkapták a felkérést, hogyan nézett ki a terület?
Azt tudjuk, hogy a néhány évvel korábban bezárt Szabolcs utcai kórházról van szó
a 19. század végétől emelt különböző korú épületekkel. Építész szemmel milyennek látták a helyzetet?

Vasáros Zsolt: Tíznél több épület volt a területen, végül kettőt tartottunk meg. Nehezen tudtuk visszakövetni, mit mikor építettek, igaz, a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő tervtárában elég sok adatot találtunk, de eredeti terveket csak elvétve, ez pedig sok kezdeti nehézséget okozott. Az átalakításokat viszont dokumentálták, ezekből vissza lehetett fejteni nagyjából az eredeti helyzetet. A kérdés lényegére visszatérve: szörnyű állapotok voltak, pedig csak 2006 körül zárták be a kórházat. Lényegében először a program, mondhatni a vízió vázlata volt meg, ahhoz kerestünk területet, lehetőleg nem túl messze a Ligettől. Majd 2012-ben találkozott a potenciális helyszín, azaz a volt kórházegyüttes a programmal. Tehát alig öt-hat évvel a bezárás után jelentősen leromlott állapotok voltak a telken, és ha nem nyúlunk az épületekhez, még tíz évet nem bírtak volna ki, olyan mértékű volt az állagromlás. Ha valamit magára hagynak, az nagyon gyorsan amortizálódik. Persze nem ezért döntöttünk úgy, hogy a két régi, Freund Vilmos tervezte épület kivételével a többit lebontjuk, hanem mert nem képviseltek értéket, nem lehetett funkcióval megtölteni őket. Többnyire melléképületek voltak, kazánházak, tárolók, valamint irodák és nővérszálló. Tagoltságuk, belső elrendezésük alkalmatlan volt más feladatra. Amikor körvonalazódott, hogy több tízezres nagyságrendű műtárgy elhelyezéséről van szó, tudtuk, hogy ennyit a föld felett itt nem lehet elhelyezni. Ehhez helyet kellett találnunk a telken, a Vágány utca mentén: a zömében a hetvenes években épült, nem alápincézett épületeket nem tartottuk hasznosíthatónak, és lebontásra javasoltuk őket. És ahogy az lenni szokott, a századfordulós, historizáló épületeket szinte mindig fel lehet újítani, a hetvenes években épülteket pedig aligha.

Hogyan történt a munkamegosztás a stúdión belül? Hogyan osztották fel a feladatokat, és hány kollégát vontak be a munkába?

Megyesi Zsolt: Zsolt volt a vezetőtervező, én projektvezetőként a tervező csapatot koordináltam.
Az elején ez négy-öt főt jelentett, de a kiviteli tervek fázisában már az egész iroda ezen a feladaton dolgozott. Húsz fölötti létszámról beszélünk, és az irodán kívül egy nagyon széles szakértői csapatról, szakági tervezőkről. Nagyjából száz tervezőt és szakembert mozgatott a projekt a csúcsidőszakban.

Ezek szerint nagyjából párhuzamosan haladt a munka a rudabányai Rudapithecus Látványtár építésével?

V.Zs.: Nem teljesen. Az engedélyezés idején általában keletkezik egy átmeneti időszak, amikor a kiviteli tervekre még nem tudunk ráfordulni, és ezeket az üres időszakokat szépen ki tudjuk tölteni más feladatokkal.

M.Zs.: 2015 nyarán, amikor az OMRRK kiviteli terveit leadtuk, Rudabánya éppen épült, kéthetente járt le valaki művezetni. Közben kiállításokat is rendeztünk, ami az iroda egyik fő profilja

Például a Seuso-kincsét.

V.Zs.: Valóban, de az egy másik hosszú történet… Akadtak más megbízásaink is, a Magyar Nemzeti Galériában is ment egy-két kiállításunk. Ritkán fordulnak elő üresjáratok, mivel mindig arra törekszünk, hogy a projektjeinket a saját kezünkben tartsuk a generáltervezéstől az építészeti terveken át a belsőépítészetig és a tartalommal való megtöltésig. Ez azzal jár, hogy ilyenkor mindenki együtt dolgozik. Vannak olyan építészirodák, amelyek egy dologra fókuszálnak, és például a belsőépítészetet sem vállalják be. Ennek adott esetben nagyon örülünk, mert éppen ezért adódnak ilyen jellegű felkéréseink is, együttműködve más irodákkal.

M.Zs.: Az OMRRK esetében ráadásul a belsőépítészeti tervezésre még rárakódott a raktártechnológia megoldása is.

Ha ebbe egy kicsit beleássuk magunkat: több intézménynek kellett egyszerre együttműködnie, a Városliget Zrt.-nek, három múzeumnak, az Artpoolnak. Ki képviselte ilyenkor az irodát, például ha egy raktár igényeit kellett felmérni?

M.Zs.: A csúcsegyeztetéseken én képviseltem az irodát, a részterveknél, a konkrét döntéseknél intézményi felelősökre osztottuk le a feladatot. Ilyenkor már nem lehetett egy kézben tartani a projektet. Előfordultak lehetetlen kérések…

Kik kérték ezeket?

V.Zs.: Mi kértünk lehetetlent sokszor, legalábbis a visszajelzések szerint. Részletes műtárgyjegyzéket például.

M.Zs.: Sok kérésnek kellett vagy kellett volna eleget tennünk, és nem volt könnyű szétválasztani, hogy mi ebből a szükséglet, és mi az igény, ami adott esetben egyetlen muzeológus személyes igénye is lehet. A gyűjtemények alapvető szükséglete más kérdés. Tíznél több gyűjtemény esetében mindezt végigvinni és kimazsolázni az adatokból, mi az a releváns információ, ami alapján meg tudjuk tervezni a házat, gigászi feladat volt. Nem is tudom, hogy ilyen épület létezik-e ezen kívül.

Tárgyakra, emberekre és különleges technikára is figyelemmel kellett lenni, amin
a restaurátori munkát értem. Milyen példákból meríthettek?

V.Zs.: Épült és épül hasonló intézmény most is, Franciaországban, Szentpéterváron vagy Londonban a British Museumhoz kapcsolódva, többet megnéztünk, de ilyen mértékű és koncentráltságú intézmény még nem készült. Mire az engedélyeztetési terveket le kellett adnunk, a British Museumban még bőven tartott az építkezés, és nyilván fantasztikus hely lett, de mégis elég nagy kritikával néztünk dolgokat, hogy lássuk, mihez képest kell jobbat alkotnunk. És azt kell mondjam, a miénk több tekintetben sokkal jobb lett. Volt, hogy a saját megrendelőnknek is meg kellett magyaráznunk, honnan vesszük a bátorságot az OMRRK-t jobbnak tartani. A projekt grandiózussága – néhány, a feladatot komolyan vevő gyűjteményi felelőstől eltekintve – váratlanul érte a magyar múzeumi szakmát. Most már nem „zaklat fel”, de akkor bizony nem volt könnyű megemésztenem, hogy sokszor olyan műtárgyjegyzéket sem tudtunk kézhez kapni, amelyikben vannak mindhárom dimenziót megadó méretek. Értem, hogy például a művészettörténész szempontjából a festmény mérete független a kerettől, de a mi szempontunkból bele kell számolni azt is. Gyakorlatilag ki volt ásva az épület négy szintjének mélyalapja, és már nem lehetett lényeges dolgokon változtatni, amikor a részletes műtárgyjegyzékeket megkaptuk, és átfogó módon összegezni tudtuk a korábban becsült kapacitást. Felvetődik a kérdés, hogy akkor mégis mire alapoztuk a tervezést: jó becslésekre és néhány lelkes gyűjteményi vezető adatszolgáltatására, továbbá arra a tényre, hogy a kiállítástervezési gyakorlatunk okán a hazai műtárgyállomány jelentős része már átment a kezünkön, így volt fogalmunk róla. Ha tudjuk száz festmény méretét, és ebből a típusból, gyűjteményből, korszakból van 13 ezer, akkor elég jól lehet becsülni a helyigényt. Persze az extrém méreteket külön meg kellett kapnunk.

Van az ilyen műtárgyak szállítására egy különleges lift az épületben.

V.Zs.: Nem csak egy, több egyedi felvonó is van. Itt volt a lényege az intenzív közös munkának, hogy sokszor a rendezetlen (vagy más szempontok szerint rendezett) adathalmazból ki kellett szűrni azt, ami szignifikáns. A lift méretezéséhez a legnagyobb méretű festmény(ek) adataira volt szükségünk. Emellett a keretnek van egy vastagsága, és minél nagyobb egy festmény, akár öt-hat méteres, általában annál vastagabb a kerete, akár húsz-huszonöt centiméter is lehet. Azt is valahogyan a liftbe kell tenni, mint ahogy a hengeren tárolt műveket is, amelyek nem ritkán hét-nyolc méter hosszúak. Úgy vélem, a bonyodalmakért, a nehézkes kommunikációért végül is nem lehet korholni senkit, minket sem, hiszen egy ország ritkán épít ilyen jellegű épületet, talán ötven-száz évente néhányszor. Ahogy hallható, az Országos Széchényi Könyvtár is hamarosan nekiállhat a piliscsabai raktára építésének, mivel az OMRRK az ország műtárgyállományának elhelyezését önmagában nem oldja meg. Elképesztő méretű raktárakat terveztünk, hihetetlen számokkal, csak fiókból van huszonháromezer, de ez is meg fog telni egyszer, noha van benne „puffer”, huszonöt-ötven százalék, gyűjteménytől és a rendtől függően.

Figyelembe kellett venni műtárgyvédelmi szempontokat, tekintettel kellett lenni a tűzvédelemre. Milyen adatok alapján dolgoztak?

M.Zs.: Minden gyűjteményvezetővel és több restaurátorral is leültünk, emellett a szak­értőinkkel tanulmányoztuk a nemzetközi sztenderdeket. Rengeteg konzultációt tartottunk. A kiinduló helyzet tizenöt-tizenhat féle légállapot volt, hőmérséklet és páratartalom szerint, ezt kellett a szakági tervezőinkkel karöltve értelmezhető és kivitelezhető programmá alakítani, így végül háromféle légállapotot alakítottunk ki az épületben. Azt gondolom, még így is talán túl lett finomítva, de ebben biztosan többekkel nem értünk egyet. A nemzetközi példák azt mutatják, hogy nem készítenek ennyire tárgyspecifikus állapotokat, hanem egy ideális közelit, illetve idealizáltat állítanak be, ötvenszázalékos páratartalommal, huszonkét fokon tartva az átlaghőmérsékletet. Nem a speciális, kompozit tárgyakra, a bőrre, fémre gondolok, mert ezeket lokálisan szokták megoldani. Három-négy év távlatából úgy látom, hogy a bonyolult megoldással beszorították magukat a múzeumok egy olyan helyzetbe, amikor nem lesznek képesek eléggé flexibilisen bánni a térrel. A légállapot szerinti megosztás miatt nem lehet csak úgy valamit átpakolni, a nem egyenletes gyűjteményi változások nehezen lesznek követhetők. Szintén voltak aggodalmak a tömör raktározási rendszerrel kapcsolatban, a polcok ugyanis mozgatás közben rezegnek valamelyest, bármilyen tökéletes is egy rendszer. De a világ nagy gyűjteményei is ugyanígy raktároznak, ez a korszerű, akkor is, ha valaki ezeket nem ismeri, vagy nem szeretné megszokni. Továbbá ha az épület kontúrja adott, csak úgy tudunk kapacitást növelni, ha sűrítünk, és ez ma a nemzetközi jó gyakorlat, továbbá a racionalitás is ezt sugallja.

V.Zs.: Máshogyan kell gondolkodni raktárról, ahogyan eddig gondolkodtak a múzeumi kollégák. Nem lehet stílus, sem alkotó vagy korszak szerint raktározni, mert akkor eltűnik a huszonöt-ötven százalék körüli puffer. A zsilipnek kiépített terekben lehet tanulmányozni a képeket, de a gyűjtemény – reméljük – digitálisan lesz átlátható. Sokan aggodalmaskodva tekintenek a jövőbe, mivel eddig testközelben voltak a műtárgyaikkal, de ezek nem ideális helyzetek. A múzeumok általában más funkció számára létrehozott épületeket laktak be, sokszor esetleges, sőt kényszermegoldásokat is alkalmazva. Kimondhatjuk, hogy ez most elég sok tekintetben paradigmaváltás, annak remélhetőleg számos pozitív következményével, ugyanakkor a költözéssel és az új rendszerezéssel járó kellemetlenségekre is fel kell készülni.

A tárgyak nagy részét most biztosan nem a legideálisabb állapotok között őrzik.

M.Zs.: Sok kényszermegoldással találkoztunk, de minden gyűjtemény igyekezett a lehetőségekhez mérten a lehető legjobb állapotokat előidézni eddig is. A légállapot-gépészeti oldal megtervezése legalább akkora feladat volt, mint a műtárgylisták értelmezése. A tűzvédelemről annyit, hogy eredetileg a legkorszerűbb változatot terveztük, ez volt az Oxyreduct rendszer, amely alkalmazása esetén nem is keletkezhet tűz. A muzeológusok aggódtak, hogy nem lesz elég levegőjük, szó szerint. Bécsbe szerveztünk tanulmányi kirándulást, hogy mennyire jól működik ez a rendszer, amely bár meggyőző volt, végül mégis egy másik mellett kellett döntenünk a kiviteli terveknél. A magyar szabályozások szerint is az Oxyreduct egy preventív módszer, amelyet a tűzoltóság nem aktív tűzoltó rendszerként értelmez, azaz nem lett volna egyszerű átvinni ezt a megoldást. A szakma jobban örül a megvalósult változatnak, ami egy gázzal oltó rendszer: a levegő nitrogéntartalmát megemeli, ennek megfelelően az oxigéntartalma lecsökken, a tűz pedig rögtön kialszik.

V.Zs.: Többszörösen biztosítva van ez a rendszer és más is az épületben. Az az érzésem, hogy a múzeumi szakma érintett kollégáinak egy része ma még inkább tart az OMRRK „világától”, semmint elfogadná azt. Ez részben érthető, számunkra részben azért kudarc is, hogy a szűk nyolc-tíz év kevés volt, hogy átmenjen egy ilyen intézmény lényege. A műtárgyakat alapvetően raktározzuk, a főművek, az elsőrangú dolgok a kiállítóhelyeken lesznek, itt pedig a gyűjtemények több százezer műtárgyát fogják őrizni. A nagy múzeumok ma már nem úgy működnek, hogy a munkatársak a raktárakban ülnek és dolgoznak, a kutatás – nem mellőzve persze a művekkel való közvetlen kapcsolatot – a digitális adatbázisokban folyik. Nem is beszélve a műtárgyak „érdekéről”, amelyeknek most ideális közeli
állapotot próbáltunk teremteni. Ez nem jelenti azt, hogy nem mehet le senki
a raktárba, de alapvetően a raktár nem „szereti” a folyamatos emberi jelenlétet. Ha lemegy valaki, a távozása után a rendszernek vissza kell állnia, ami pénzben mérhető összeg. Ezek a raktárak nem munkahelyek, nincsenek ablakok és természetes fény, ellenben úgynevezett zsilipek vannak, amelyek az ideiglenes, időszakos munkavégzés, inspekció, előkészítés területei – de ezt a szakma egyelőre elég nehezen fogadja be, ahogy látom. Mivel nagyon sokféle hátterű, tudású és kompetenciájú szakemberrel kellett tárgyalnunk, ezért a stratégiai döntések előkészítéséhez Baán László miniszteri biztos úr létrehozta az OMRRK Munkacsoportot. Ennek tagja volt Dági Marianna műtárgyvédelmi szakemberként, Schilling Sára múzeumszakmai oldalról, Berta Zsolt a műtárgymozgatással kapcsolatos tudást, Fábián Mária a Néprajzi Múzeumból a saját intézményét és az állományvédelmi programot képviselte, Tóth Mária pedig a restaurálással kapcsolatos speciális laborok kialakítását felügyelte. A gyakorlatorientált szakemberek jelentős szakmai tapasztalattal tökéletesen értették, hogy mi a célkitűzés. Rendszeresen üléseztünk, ők pedig az intézményeikkel egyeztettek, persze az ülésekre időről időre mindig más szakértőket is meghívtunk. Úgy nem lehetett volna dolgozni, hogy több száz ember igényeire egyenként tekintettel legyünk, és mi szűrjük ki a legjobb megoldásokat. Sokan aggódtak, ahogy mi is, ez az igazság, de így van ez minden tervezési feladatnál. Ez egy ilyen szakma. Mindenesetre szükség volt legfelsőbb szintű döntésekre és megerősíté­sekre, és bizony olyan is előfordult, hogy mi maradtunk alul, a javaslatunk
elvetésre került.

A raktár tehát egy újonnan emelt épületben kap helyet, de vannak rekonstruált épületek, amelyek közösségi és kiállítótérként, irodaként fognak működni. Milyen kutatás zajlott ezek történetére vonatkozóan? Védett, műemlék épületekről beszélünk?

V.Zs.: Egyik sem volt műemlék. Mint említettem, egyik épület esetében sem állt rendelkezésre eredeti terv. Drága Klösz György fotóművész úr annak idején végigfényképezte Budapestet, ezt a területet is, és szerencsénkre a két házat, az 1897-ben átadott volt felvételi épületet és az 1889-ben megnyitott Bródy Adél kórházat olyan látószögből örökítette meg, hogy minden lényeges információt megtaláltunk a képen, amire szükségünk volt. Megkértük Kralovánszky Rékát és Szabó Zoltánt, hogy készítsenek egy értékleltárt, de sokkal több forrást ők sem tudtak felderíteni, mint amit mi is megtaláltunk az előzetes kutatás során. Bevontuk Süveges Grétát, aki zsidó hitközségi forrásokban is kutatott, és fontos összefüggéseket tárt fel. Van például egy archív fotónk Bródy Adél szobráról, ami kint állt a kertben – sajnos nem tudjuk, ma hol lehet. Viszont az átadásról tudósító korabeli cikk szerint a szobor bent állt a felvételi épületben, tehát annak a nagy térnek a középen, amit most meghagytunk, és ami annak idején kifejezetten arra épült, hogy helyet adjon az emlékműnek. Amikor az épületet átalakították imaházzá, a szobrot kitehették a kertbe. Fontos eredménye a munkánknak, hogy helyreállítottunk két Freund Vilmos-épületet, ezeket többször szétverték, különösen a volt felvételi épületet, mert volt benne minden a hematológiától a kazánházon át az irattárig, szülészetként is működött egy darabig, amíg a szomszédos Weiss Alice kórház el nem készült. Különleges épület, az biztos. Nem mindenki érti, miért hagytuk belül csupaszon a belső teret, holott egyszerűen csak a sok beleépítést, födémet szedtük ki, és – némiképp „retusálva” – meghagytuk a különböző korok lenyomatait. Külső tömegében pedig rekonstruáltunk egy épületet, amellyel nagyon elbánt a történelem. Az így felszabadított tér ebben a formájában lényegében egy fosszília. A másik épületben, az egykori Bródy-kórházban sem csináltunk mást, mint a régi lépcsőházat és a hordágyliftet kibontottuk, mert nem volt rá szükség ebben a méretben, és nem is volt eredeti, az feltehetően az ostrom idején pusztulhatott el. Zajlottak itt komoly harci események, ennek rengeteg nyomát találtuk a terület rendezése során, és a téglahomlokzatok is megőrizték a belövések okozta sérüléseket. Az eredeti térstruktúrát helyreállítottuk, ezért ennyire szélesek a folyosók, és az egykori kórtermek tereit is megtartottuk, így jöttek létre a tágas kutató­terek. A régi nővérpultokból lettek a teakonyhák vagy kisebb szobák. Ez egyszerű volt a munka többi részéhez képest.

Egyértelmű döntés volt, hogy mi marad meg a tíznél több épületből?

M.Zs.: Én tarvágást csináltam az első koncepcióterv alkalmával. Leradíroztam az egészet: új terület, új épülettel. Aztán Zsolt mondta, hogy azért ez nem ilyen egyszerű, nézzük meg, mi lehet értékes, továbbá egy ilyen beruházásnak el kell bírnia egy-két épület restaurálását. Amellett, hogy tervezünk egy modern technológiai épületet, a helyi értékekkel is kezdjünk valamit, ha lehet. Így utólag el kell ismernem, hogy a pavilon-fogadóépület lett a beruházás gyöngyszeme.

V.Zs.: Tudtunk volna érvelni amellett, hogy bontsuk le ezeket is, és nyilván keresztül tudtuk volna vinni ezt a variációt, mert olyan rossz állapotban volt minden. Hogy nem volt védett, abban közrejátszott, hogy az összes épület a felismerhetetlenségig szét volt verve, el voltak torzítva a homlokzatok, a belső térrendszer át lett alakítva. Az ajtók, ablakok már csak „nyomokban tartalmaztak” pél­dául rézkilincset vagy más eredeti alkatrészt. Alig volt olyan, amit az értékleltárba fel lehetett írni. Nehezebb volt a megtartás mellett érvelni, mint ellene. De aztán Baán László rögtön megértette, különösen a gyorsan összeszerkesztett első látványtervek és makettek ismeretében, hogy megéri az áldozatot. Jól látszódott, hogy ha mindent lepucolunk, hogyan fog kinézni, mennyire lesz steril, így pedig a terület története, legalábbis urbanisztikai szempontból biztosan „továbbírás”, ahogy gyakran szóba kerül ez a fogalom más építészeknél is. Reméljük, építészetileg is sikerül ez a továbbírás, legalábbis ez cél volt. A név-funkció-tartalom is kötelez, legalábbis morális értelemben így gondolom. Őszintén megvallva sokkal különb épületeket pusztítottak el most a régi Közvágóhídnál és másutt is. És ne legyenek illúzióink, ha egyszer mondjuk valamelyik történeti kórházi együttesnél lesz nagyszabású fejlesztés, ott sem fog sok minden megmaradni. Az építkezés során azt is láttuk, hogy a homlokzati téglák rossz minőségűek, nehéz volt tisztítani, spórolhattak annak idején az építőanyagon, de a szerkezetekre ugyanez nem igaz. A masszív acélgerendás szerkezet sok mindent kibírt, ha fagerendás lett volna, akkor minden bizonnyal bontás lett volna a vége. A jó nyílásrendszer, a szép arányok, a széles folyosók az igazi értékek, mégiscsak Freund Vilmos tervezte, a kor egyik legjobb építésze.

Tavaly tavasszal volt egy protokoll átadás, de a finommunkák még most is zajlanak. Mi történik éppen a területen?

M.Zs.: Hibajavítások zajlanak, egyébként készen van minden. A bútorozás van hátra, belsőépítészeti munkák, pultok, asztalok, elhelyezése, teakonyhák kivitelezése, a beépített berendezések telepítése és beüzemelése. Az még egy kemény feladat.

Ez lesz a referencia mostantól?

M.Zs.: Úgy gondoljuk, hogy igen. Átadjuk a stafétabotot. Amit a British Museumban vagy a görög tanulmányúton tapasztaltunk, annak tanulságait beépítettük ebbe az épületbe. Londonban például az is felmerült, hogy vízköddel oltanak, holott az beláthatatlan károkat okozna a műtárgyakban. Reméljük, most majd ezt fogják kiindulópontnak tekinteni, és csináljanak jobbat – ez a műtárgyak érdeke!

V.Zs.: Azért az őrületes volt, hogy egy olyan épületnek kellett összerakni a programját, amelyik nem tipizálható. Nem egy irodaházat adaptálunk egy skandináv befektetőnek egy kelet-európai portfólió számára, hanem egy nem vagy csak elemeiben létező funkciót. Amikor az építési engedélyt kértük, nem lehetett besorolni egyik kategóriába sem. Térszint alatti raktárak sem léteznek, csak bunkerszerűen, inkább újrahasznosított terekben. Kaptunk érte hideget-meleget, hogy nem kockázatos-e tizenkét méter mély talajvízbe építve – professzionális szigeteléssel természetesen – elhelyezni az ország műkincsállományának jelentős részét, de mi azt mondtuk, hogy ezt a feladatot a 2010-es években már meg kell tudják oldani a mérnökök. Ha az ember nem csinál semmit, beáll a pincehőmérséklet, ami tizenöt-tizenhat fok, hulladékhővel tizenhét fok, akármi történik, abba műtárgy nem fog belepusztulni. Ha ez egy térszint fölötti raktár,
és egy hétig áramszünet van, akkor az épület átfagy vagy aggasztóan felmelegszik. Persze a katasztrófavédelemmel beszéltünk arról is, hogy egy terrorcselekmény során is nagyobb védelmet kapnak így a műtárgyak, de ez halvány érv ahhoz képest, ahogy az épületfizika teszi a dolgát. Persze minden eshetőségre felkészülve, számos védelmi dolgot beépítettünk a rendszerbe. Arató György főépítész szerepét is ki kell emelnem, a XIII. kerület sok tisztázott kérdés után látott benne fantáziát, hogy rehabilitáljuk a területet, közösségi, bárki által használható parkot alakítsunk ki ott, ahol korábban is park volt, és van elképzelés a fennmaradó részek hasznosítására is. Úgy tűnik, több tekintetben „jó húzás volt” a Szabolcs utca kiválasztása.

MEGYESI ZSOLT 1979-ben született Budapesten. A Városmajori Gimnázium elvégzése után a BME Középülettervezési Tanszékén szerzett építészmérnöki diplomát 2006-ban. Ösztöndíjasként részt vett a Studio Ivano Gianola (Mendrisio, Svájc) munkájában, 2004-től a Narmer Építészeti Stúdióban dolgozott, ahová rövid kitérő (Wéber Építésziroda) 2011-ben visszatért.

VASÁROS ZSOLT Tapolcán született 1973-ban. Veszprémben, a Lovassy László Gimnáziumban érettségizett, építészmérnöki diplomáját a BME Ipari és Mezőgazdasági Épülettervezési Tanszékén szerezte 1997-ben. DAAD-ösztöndíjjal a Kölni Egyetem Régészeti Intézetében tanult egyiptológiát 1998 és 2000 között. 2000-től a Narmer Építészeti Stúdió ügyvezetője és vezető tervezője. 2005-ben szerzett DLA-fokozatot, 2003 óta oktat a BME Építészmérnöki Karán, 2019-től az Ipari és Mezőgazdasági Épülettervezési Tanszék vezetője.