MúzeumCafé díj 2011

Hölgyeim és Uraim!

Hadd kezdjem egy kicsit – térben és időben is – messzebbről. Vagyunk itt egypáran, akik szinte napra pontosan egy évvel ezelőtt a Balaton partján álltunk, Füreden, egy kiállítási célokra csodálatosan felújított régi épület, a Vaszary-villa föld alá bővített, modern előadótermében, hogy először adjuk át a lapunk által az előző évben megalapított MúzeumCafé Díjat a kuratórium által az arra legérdemesebbnek ítélt múzeumi szakembernek, Kalla Zsuzsanna irodalomtörténész-muzeológusnak, az indoklás szerint azért a különleges kiállításért, amelyet a szomszédos, ugyancsak példaértékűen renovált balatonfüredi villában valósított meg, nemcsak újrateremtve benne egykori lakója, Jókai Mór nyári otthonát, de megidézve és személyes közelségbe hozva egyúttal a tárlatban a nagy író szellemét, alakját és életművét.

Most meg, egy évvel később, egy pillanatnyilag éppen bezárt egykori erdélyi várban állunk, egy olyan múzeumban, amelyben több mint fél éve nem volt egyetlen kiállítás sem, ahová 2011 augusztusa óta látogató a lábát be nem tehette. Vitrineket nézők, feliratokat olvasók, műtárgyakban gyönyörködők helyett az elmúlt hónapokban itt csak tetőt javító, vezetékeket véső, padlót betonozó, falakat vakoló munkások forgolódtak. Ennek ellenére most is azért vagyunk itt, hogy átadjuk a MúzeumCafé következő, 2011. évi díját, természetesen megint csak annak a magyar muzeológusnak, akit tavalyi teljesítménye alapján a kuratórium az elismerésre kiválasztott.

Mielőtt azonban erre sort kerítenénk, hadd szóljak pár szót magáról a MúzeumCaféról és az általa alapított díjról. A MúzeumCafét 2007-ben indította útjára (és adja ki azóta is kéthavonta, több mint száz oldalon, ebből nyolcon angol nyelven) a budapesti Szépművészeti Múzeum, néhány olyan hazai múzeumi szakember és kulturális újságíró közös „lapgründoló” elképzelései alapján, akik koncepciójukban a többi között a következőket fogalmazták meg: „A MúzeumCafé elsősorban olyan hazai és külföldi intézményeket, tudományos műhelyeket, illetve az ezekben a legkülönfélébb szakterületeken dolgozó munkatársakat mutat be, akik és amelyek munkájukkal, törekvéseikkel hozzájárulnak a múzeumi világ állandó megújulásához, céljuk az intézmények és a látogatók közötti kapcsolat erősítése, szélesítése.” A magazin azóta már hatodik évfolyamában, a 27. számánál jár, és azt, hogy talán nem a legrosszabb úton, egyrészt a megjelenésenként gyakorlatilag az utolsó szálig elfogyó háromezer példány, a kiadványt közreműködésével, írásaival, nekünk adott interjúival megtisztelő hazai és külföldi szakemberek ma már meglehetősen hosszú és nem is akármilyen neveket számláló sora vagy éppen a lap arculatát, vizuális megjelenését elismerő díjak, legutóbb az amerikai Creativity International Award tavaly három kategóriában elnyert aranyérme, vagy az ugyancsak 2011-ben odaítélt European Design Awards bronzmedálja támaszthatja alá. Merthogy amikor kitalálói-alapítói elindították útjára ezt a magazint, az is a szemük előtt lebegett, hogy a MúzeumCafé megjelenésében és tartalmában egyaránt előremutató, példaértékű, stabil értékpreferenciákat képviselő és nyújtó fóruma legyen a magyar nyelvterület múzeumi világának.

És értelemszerűen ugyanezeket a törekvéseket tekintettük akkor is kiválasztandónak és elismerendőnek, amikor megalapítottuk a MúzeumCafé Díjat, hogy a szerkesztőség körül koncentrálódó szakmai-szellemi potenciált kihasználva minden évben kiválasszuk a magyar múzeumi életből azt a teljesítményt, amelyet az adott évben – ahogyan fentebb a lap céljai kapcsán is megfogalmaztam – megjelenésében és tartalmában egyaránt a leginkább előremutatónak, példaértékűnek, stabil értékpreferenciát képviselőnek vélünk. De hogy ne csak ez a számonkérhetetlen többes szám első személy álljon itt, lássuk, hogy kik is döntenek erről a díjról. Az elismerést odaítélő kuratórium munkájában ebben az évben is a MúzeumCafé szerkesztőbizottságának tagjai: Baán László kormánybiztos, a Szépművészeti Múzeum főigazgatója, György Péter esztéta, egyetemi docens, az ELTE Művészetelméleti és Médiakutatási Intézetének igazgatója, Rockenbauer Zoltán művészettörténész, a Műsorszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap kulturális főszerkesztője és Török László régész-egyiptológus, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja; valamint mellettük a kulturális tárca részéről Hatházi Gábor régész-történész, a Nemzeti Erőforrás Minisztérium Közgyűjteményi Főosztályának főosztályvezető-helyettese; a Múzeumok Nemzetközi Tanácsa (ICOM) Magyar Nemzeti Bizottsága nevében Cseri Miklós elnök, etnográfus, a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum főigazgatója; a Műkritikusok Nemzetközi Szövetsége (AICA) Magyar Tagozata képviseletében Mélyi József elnök, művészettörténész-műkritikus; valamint a szerkesztőség részéről Martos Gábor főszerkesztő és Basics Beatrix rovatvezető, művészettörténész, a Pest Megyei Múzeumok Igazgatóságának főtanácsadója vett részt.

A fenti grémium ez év január elején a 2011-es év MúzeumCafé Díját egyhangú szavazással Gyarmati Zsoltnak, a csíkszeredai Csíki Székely Múzeum igazgatójának ítélte oda.

Gyarmati Zsolt 1970-ben született Székelyudvarhelyen; 1998-ban szerzett diplomát Kolozsváron a Babeş–Bolyai Tudományegyetem történelem szakán (szakdolgozatát Az erdélyi magyar társadalom közhangulata az első világháború idején címmel írta); ezt követően Budapesten részt vett az ELTE BTK társadalomtörténeti doktori programjában (ahol A századfordulós Kolozsvár naplók tükrében címmel írt disszertációt), közben a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen két évig jogi tanulmányokat is végzett, és végül az ELTE Pedagógiai Karának kulturális mediátor szakát is elvégezte. Számos előadást tartott szakmai konferenciákon, tanulmányköteteket szerkesztett, és 2006-ban megjelent a Nyilvánosság és magánélet a békeidők Kolozsvárán című kötete.

Gyarmati Zsoltot 2003-ban nevezték ki a csíkszeredai Csíki Székely Múzeum élére – és az azóta eltelt időben ugyancsak alaposan megváltoztatta az 1930-ban alapított, 1970 óta az 1623 és 1634 között óolasz stílusban épített Mikó-várban működő intézményt. Annak a friss és nyitott szellemű, egyfelől a mai piaci és marketingszemléleten alapuló, másfelől ezzel párhuzamosan a közönség igényeit is maximálisan kiszolgálni igyekvő múzeumi szemléletnek, amely az ő vezetésével valósult meg ebben a városban, az elmúlt években olyan nagy sikerű kiállítások lettek az eredményei, mint többek között a 2007-es Munkácsy-képek Erdélyben című tárlat (amely 62 ezer látogatót vonzott a múzeumba ebben a nagyjából negyvenezer lakosú városban); a nagybányai művésztelep alkotói-nak munkáit bemutató 2008-as, a Magyar Nemzeti Galériával közösen megrendezett kiállítás (18 ezer látogatóval); az ugyancsak magyarországi múzeumok anyagára épített Tatárjárás című történeti tárlat (ezt 36 ezren tekintették meg), a 2010-ben a Szépművészeti Múzeumból érkezett Egyiptom művészete a fáraók korában (ismét 33 ezer érdeklődő); még ugyanabban az évben a (további húszezer nézőt hozó) Barabás, Munkácsy, Szinyei és kortársaik című festménybemutató; vagy a legutóbbi, tavaly nyári, a kényszerű bezárás előtti utolsó siker, a Vácról érkezett Rejtélyek, sorsok, múmiák című tárlat (a maga ugyancsak 18 ezer látogatójával). És ezek csak a „sztárkiállítások”, amelyek mellett minden évben számos egyéb, ugyan kevesebb érdeklődőt vonzó, kisebb jelentőségű, ám mégis egy intézmény és főleg az általa egyrészt képviselt, másrészt kiszolgált közösség életében fontos tárlat várta még az érdeklődőket (engedjék meg, hogy ezek közül – személyes elfogultság okán – én itt most csak a Micimackó-bélyegkiállítás-sorozatot említsem). Ráadásul ezekhez a kiállításokhoz egyre több, a nézők egyre magasabb igényeit kiszolgáló (és egyben persze azonnal újabb és újabb igényeket is ébresztő) egyéb tevékenység és fejlesztés is járult: múzeumi kiadványok és múzeumpedagógiai foglalkozások sora, a kiállítóterekben számítógépes terminálok felállítása, mindenféle rendezvények, könyvbemutatók, koncertek, fesztiválok – egyszóval minden, aminek ma már természetesen kell helyet kapnia egy korszerű kiállítási-kulturális intézményben.

Engedjék meg, hogy ezen a ponton idézzek egy korábbi, 2007-es díjátadóból: abban az évben Gyarmati Zsolt a Transindex romániai magyar hírportál által alapított Kivi-díjat vehette át, amely elismerés alapítói szerint „azért jár, ami friss, innovatív, teljesítmény van mögötte, olyan gesztus, ami gesztusértékénél több, bátor, bravúros, józan, hasznos a közjó szempontjából”. (Zárójelben jegyzem meg: a MúzeumCafé Díj odaítélésének a szempontjait sem tudnánk ennél jobban összefoglalni…) Nos, az akkori díj odaítélésének indoklásában az akkori ítészek így fogalmaztak arról, hogy miért is Gyarmati Zsoltnak adták a Kivit: „Mert megcsinált valamit, amiről korábban mindenki azt mondta, lehetetlen. Mert sikeresen egyensúlyozott a különféle – magyarországi és erdélyi – érdekszférák közt úgy, hogy végül példaértékű összefogást valósított meg az üzleti élet és politikum közt. (…) Mert egy erős brandet adott Csíkszeredának. Mert infrastrukturálisan új szintre emelte a Csíki Székely Múzeumot…” Mondom: mindez még 2007-ben volt. Az azóta eltelt időben elért újabb sikerek pedig egy újabb, minden eddiginél nagyobb igényt vetettek fel: a múzeumnak otthont adó épület még magasabb infrastrukturális szintre emeléséét. Így aztán Gyarmati Zsolt újra nagy fába vágta a fejszéjét: elkezdte előkészíteni a vár teljes megújításának a programját; ha úgy tetszik: a múzeum „szoftverfejlesztése” után nekilátott a „hardver” megújításának is. És ez a törekvése tavaly – paradox módon éppen a múzeum szükségszerű ideiglenes bezárásával – jutott el a megvalósítás kezdetéig; a MúzeumCafé Díj zsűrije pedig éppen ezt az idáig elvezető munkát ítélte a tavalyi év leginkább előremutató, példaértékű, követésre érdemesnek vélt magyar múzeumi teljesítményének.

Itt kell még tegyek egy kis kitérőt, ami sok mindent megmagyarázhat a díjunk szellemiségéből, és egyúttal arra is választ ad, hogy miért is minden év márciusában adjuk át az előző évi elismerést. Mint az nyilván minden szakmabeli előtt ismert, az első magyar állami kiállítási intézmény, a Nemzeti Múzeum megalapításának hivatalos dátuma 1802. november 26., az a nap, amikor I. Ferenc király aláírta azt a november 20-án két példányban elkészült alapító okmányt, amellyel a gróf Széchényi Ferenc által a nemzetnek adományozott tárgyakból létrehozta a Bibliotheca Hungarica Nationalis Széchényianát, azaz a Széchényi Nemzeti Magyar Könyvtárat – és egyben múzeumot, hiszen az alapító okiratban mind a két intézménymegnevezés szerepel. Mi azonban mégsem novemberben, vagyis az első hazai múzeum hivatalos megalakulásának évfordulóján adjuk át a MúzeumCafé Díjat, hanem márciusban, méghozzá azért, merthogy ebben a hónapban kelt Széchényi Ferencnek az a folyamodványa, amelyben a gróf először fordult az uralkodóhoz, hogy az engedélyezze számára a nemzet javára történő adományozást. Mi ugyanis – hogy még egyszer visszautaljak a lap és a díj odaítélése kapcsán már emlegetett előremutató, példaértékű, követésre érdemesnek tartott törekvésekre – ezt az első tettet, a terv megszületésének első nyilvános megjelenését tekintjük a múzeum létrejöttére irányuló legfontosabb gesztusnak. Annak az első lépésnek, amelynek révén egyáltalán létrejöhetett az első magyar múzeum, aztán ennek nyomán a magyar múzeumoknak az egész Kárpát-medencére kiterjedő hálózata, a magyar muzeológia intézményrendszere és tudománya.

Az a magyar muzeológia, amelynek megítélésünk szerint itt, Erdélyben vitathatatlanul a Csíki Székely Múzeum lett az utóbbi időben a „zászlóshajója”. Az az erdélyi magyar múzeum, amelyik bebizonyította, hogy ezeken a tájakon is lehet nagyszámú közönséget vonzó kiállításokat szervezni, folyamatos munkával nemcsak egyszer becsalogatni, de konzekvens szakmai programmal meg is tartani a látogatókat, amelyik megmutatta, hogy egy múzeum nemcsak annyiból áll, hogy kiállításokat szervez, hanem egy város, egy országrész, egy nyelvi-kulturális közösség sokrétű szövetébe épülve jelentős értékképző, identitásőrző intézménye is lehet ennek a városnak, országrésznek, közösségnek. Így tehát erre a díjra Gyarmati Zsolt mellett méltán lehet büszke a Csíki Székely Múzeum valamennyi munkatársa, mindazok, akik a maguk tevékenységével segítették az intézményt és annak vezetőjét az utóbbi évek sikereinek elérésében, Csíkszereda városvezetői és az egész város (amelynek lakói amúgy egy nemrégiben megtartott szavazáson arra a kérdésre, hogy mit tartanak az öt legjobb dolognak a városukban, amiért érdemes ott élniük, az első helyre a Mikó-várat, az abban működő múzeum kiállításait és a vár udvarán megrendezett eseményeket tartották). Kívánjuk, hogy mindannyiuk nagy, közös ünnepe legyen, amikor újra megnyílik a közönség előtt a megújult Mikó-vár, ahol majd egy már a legkorszerűbb igényeknek is megfelelő környezetben folytathatja remélhetőleg további szép sikereket hozó munkáját a Csíki Székely Múzeum.

De mert abban munkában, amelynek eredményeképpen a városnak, valamint az erdélyi, sőt az egész magyar múzeumi életnek ez az ünnepe majd hamarosan elérkezik, abban, hogy tavaly megtörténhetett az első lépés az ehhez vezető úton, a legnagyobb része a bírálóbizottság szerint mégiscsak Gyarmati Zsoltnak volt, így ennek alapján megalapozottan találtuk őt méltónak a 2011. évi MúzeumCafé Díjra.

(Elhangzott a 2011-es MúzeumCafé Díj átadásán, 2012. március 8-án, a csíkszeredai Mikó-várban.)

Gyarmati Zsolt 1970. július 16-án született Székelyudvarhelyen. 1998-ban szerzett diplomát a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem történelem szakán, ahol 1995 és 1997 között társalapítója és alelnöke volt a Kolozsvári Magyar Történészhallgatók Egyesületének. 1999 és 2002 között az ELTE Társadalomtörténeti Doktori Iskoláján, ezzel párhuzamosan 2000 és 2002 között a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jogi Karán folytatott tanulmányokat. 2000 és 2003 között a Romániai Magyar Doktoranduszok Szövetségének alelnöke. 2006 és 2008 között az ELTE Pedagógiai Karának Kulturális Mediátorképzésén vett részt. 2006-tól az Erdélyi Múzeum Egyesület Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztály alelnöke, 2009 óta a Communitas Alapítvány kuratóriumának tagja. Nyilvánosság és magánélet a békeidők Kolozsvárán című kötete 2006-ban jelent meg Kolozsváron. 2003 óta a Csíki Székely Múzeum igazgatója.