Laudáció
MúzeumCafé Díj 2024 - Varga Benedek
MúzeumCafé 99-100.
Kedves Díjazott, Kedves Kollégák és Vendégek!
Elárulom, bár amiről tízen tudunk, biztosan nem titok: emlékeim szerint Varga Benedek neve a díjazandók között legalább öt alkalommal, öt korábbi évben merült fel. Hogy csak ma adjuk át neki – nyugodt szívvel és tiszta lelkiismerettel –, annak elsősorban szubjektív oka van: korábban igyekeztünk elkerülni, hogy a szerkesztőség tagjai közül bárki a saját felettesét részesítse ebben az elismerésben, a látszatát sem kívántuk kelteni a részrehajlásnak. Az évek múltával és mert a múzeum ugyan lassú műfaj, a benne dolgozó emberek viszont változtatják a helyüket, egyre kevesebb lett az esélye annak, hogy a szakma legkiválóbbjaival – munkavállalóként – elkerüljük egymást. Ahogy korábban több íratlan szabályunkat, ezt is megszegtük a tavalyi döntésünkkel, amikor Kemecsi Lajosnak, a Néprajzi Múzeum főigazgatójának adtuk át a MúzeumCafé Díjat.
Melyek voltak Varga Benedek „erős évei”, mikor merülhetett fel a neve, az ő olvasatában: milyen teljesítményeire lehet büszke, melyek voltak azok az évek, amelyeket pályája csúcspontjainak tekint – tettük fel neki a kérdést a díj kapcsán készült interjúban. A sebesült Görgei, A Semmelweis ikon, Az erényöv titkos történetei merültek fel az általa akkor már vezetett Semmelweis Orvostörténeti Múzeum emblematikus kiállításai, az Év Múzeuma elismerés, a Magyar Nemzeti Múzeumban töltött öt évének eredményei, amelyek szintén az Év Múzeuma díjhoz vezettek. Időben legutóbbi, vagyis a tavaly lapunk 95. számában közölt Parthenon. Elgin. Hoi polloi című írása a múzeumi restitúció értelmezésének nemcsak a magyar, hanem a nemzetközi szakmai diskurzusban is rendkívüli példája, ennélfogva idén először egy publikáció apropóján választottunk díjazottat, bár lehet, csak alapos indokot találtunk Varga Benedek elismerésére a MúzeumCafé díjával.
A lap főszerkesztőjeként talán lehetek szubjektív, és túl azon, hogy messzemenőkig elismerem Varga Benedek kurátori, múzeumvezetői és történészi működését, kiemelem a Pilla a tokban című egyedülálló kezdeményezését, a sorozat előadásaival a múzeumi magyar válogatott tartott nyitott szemináriumot az új muzeológia lényegéről: teret engedni a többszólamúságnak, a szerzői hangnak, kritikával fordulni a kiállítási téma, a történelem, a nemzet fogalma, de maga a múzeum felé is. Szakmai közösséget teremtett, egymástól távol eső intézményeket kötött össze, olyan kollégákat, akik nyitottak voltak az innovatív, elmélyült gondolkodásra. Az önreflexió és a kritikus gondolkodás folytatódik, a Pilla a rövid Múzeum körúti kitérő óta egyelőre nem. Ahogy Varga Benedek az új muzeológia korszakát is lezártnak tekinti: a közreműködésével megszületett új múzeumdefiníció bezárta ezt az ajtót és sok újat nyitott ki; ennek minden következményével, elsősorban a radikalizmusával – őt ismerve – felteszem, nem feltétlenül ért egyet. Múzeumi szenvedély címmel rendezett konferenciát 2017-ben: a szókapcsolat akár Varga Benedek brandje is lehetne, a tudományos gondolkodás, a filozófia, költészet, kultúrhistória összekapcsolása a múzeumi praxissal, provokatív módon.
„Szokatlan és merész vezető vagyok”, nyilatkozta 2011-ben, amikor lapunk az Év Múzeuma elismerést követően kérdezte. Tapasztalatait ma bölcs, tájékozott és alapos szerzőként fogadjuk, abban a lapban, amelyről a tízéves jubileum ünnepi estéjén, felkért előadóként az alábbiakat mondta: „[a MúzeumCafé] erőteljesen hozzájárult ahhoz, hogy a magyar múzeumi szcéna olyanná váljon, mint amilyennek egy rendes országban lennie kell: közüggyé.”
A MúzeumCafé szerkesztőbizottsága és a szerkesztősége nevében szívből gratulálok Varga Benedeknek!