Kis múzeum, kis csapat, nagy tervek Óbudán

Sasvári Edit közelítései a művészettörténethez és a muzeológiához mindig is kissé távolabb álltak a hazai mainstreamtől. Köszönhető ez talán történészi tanulmányainak és a pályakezdőként külföldön elvégzett múzeumi kurátori kurzusnak, ahol a hazai rendszerektől eltérő nézőponttal, intézményvezetői és kiállításrendezői szemlélettel szembesülhetett. Két rangos képzőművészeti múzeumban végzett munkája mellett kezdett el foglalkozni a Kádár-korszak művészetének társadalom- és politikatörténeti vizsgálatával, a balatonboglári kápolnatárlatokról megjelent kötete (Törvénytelen avantgárd) után egy konferencián Kassák Lajos 1960-as párizsi kiállításának botrányáról tartott előadása mély nyomott hagyott a hallgatóságban és a szakmában – nem sokkal később innen vezetett az útja a Kassák Múzeum élére. Az elmúlt két és fél év alatt egy korábban klubszerű imázzsal rendelkező, a közönség által belterjesnek tartott intézményből – egy átmeneti időszak után, tiszta lappal indulva – friss és dinamikus kismúzeumot varázsolt, újonnal felállított fiatal csapattal, új állandó kiállítással, az arculatért kiérdemelt két nemzetközi dizájndíjjal (red dot, Good Design), nemzetközi mércével nézve is megkerülhetetlen kutatóműhellyel, a téma újszerű megközelítését szolgáló tárlatokkal, tömegeket vonzó megnyitókkal és műhelybeszélgetésekkel. Legfontosabb feladatának azt tartja, hogy a múzeum a nemzetközi modernizmuskutatás egyik fontos bázisa legyen, emellett az elsődleges forrásokra, dokumentumokra épülő kiállításai egy művészettörténeti és muzeológiai szemléletváltást reprezentáljanak.

– A mára legendássá lett székesfehérvári kiállítások kötetében a vége felé találkozhatunk a te neveddel is, mint a múzeum munkatársával. Onnan indult a pályád?

Dunaújvárosból indultam, magyar–történelem szakon végeztem Pécsen, majd ezt követően művészettörténetet tanultam az ELTE-n. Ezzel párhuzamosan két évig Bécsbe jártam Dieter Bogner kétéves kurátorképző kurzusára, az Institut für Kulturwissenschaftra, a kettőt egyszerre fejeztem be 1996-ban. Pécsi tanulmányaim után 1985-ben pár hónapig a dunaújvárosi múzeumban dolgoztam kis mindenesként. Onnan átkerültem az Uitz Terembe, ahol a hatvanas évektől rendeztek kiállításokat. Kortárs kiállítások szervezésében az itteni munkám volt az első gyakorlatom. Később, a kilencvenes évek elején innen nőtt ki a mai Kortárs Művészeti Intézet, az ICA-D, amelynek első vezetői Páldi Lívia és Szoboszlai János voltak; nekik köszönhető, hogy ez az intézmény mai rangját kivívhatta. A dunaújvárosi ICA-D hozzájárult egy fiatal generáció újfajta szakmai szocializációjához, a nemzetközi térben való gondolkodáshoz.

– Miért döntöttél úgy mégis, hogy Fehérvárra mész?

1988-ban Kovalovszky Márta és Kovács Péter hívtak az István Király Múzeumba. Az intézménynek nagyon jó híre volt, arra számítottam, hogy szakmailag erős műhelybe kerülök, ahol fejlődni tudok. Ekkor 1989-et írtunk. Sok fontos projektben vettem részt, de igazán önálló munkára nem volt lehetőségem; végeredményben egy kicsit hosszúra nyúlt a tanulóidőm. Mint művészettörténész és muzeológus rengeteg tapasztalatot szereztem, aminek mostani Kassák Múzeum-beli munkámban és a hatvanas évek kapcsán végzett kutatásaim során vettem hasznát. Sokat köszönhettem a múzeum akkor már nyugalmazott igazgatóinak, Fitz Jenőnek és feleségének, Petres Évának, akik emberileg és szakmailag is sokat adtak nekem; egy olyan klasszikus, de egyéni módon megformált múzeumi ideát tudtak közvetíteni, ami akkor már éppen letűnőben volt. Fehérvár után 2003-ban a Fővárosi Képtárba kerültem, ami a fehérvárihoz hasonló tradicionális múzeumi közeg volt.

– A későbbi pályádon azért volt lehetőséged a saját ambícióidat is megvalósítani, sőt olykor a művészettörténet és a múzeumi munka határterületein mozogva. Kritikai szemléleted a történeti munkáidban és az AICA-ban kifejtett tevékenységeden is tetten érhető.

Ahogy már mondtam, egy régi kánon szerinti múzeumi miliőben szocializálódtam, ebben tanultam meg a muzeológia alapjait. Kiismertem ezt a rendszert, amivel szemben korán kialakult bennem egy kritikai szemlélet, már csak a bécsi kurátori képzés miatt is, ami integrálta mindazokat a múzeumi eszméket, amelyek akkor még nagyon távol álltak a mieinktől. Ott a képzés egyszerre volt elméleti és gyakorlati, és a kihívásokra nyitott múzeumi szemléletmódra tanított. Amit ott tanultam, az a hazai múzeumi rendszerben először teljesen gyökértelennek, integrálhatatlannak tűnt, de nem mondtam le róla. Sokáig egyáltalán nem tudtam hasznosítani az ott szerzett tudást, ami kész pazarlás! Annyi előnye volt, hogy erős reflektív képességet fejlesztett ki bennem a saját szakmai közegem iránt. A korábbi éveket egyszerűen tapasztalatgyűjtésnek fogtam fel, hogy lássam, hogyan lehetne másképp végezni ezt a feladatot. Éppen ezért óriási szerencsének tartom, hogy 2010-ben a Kassák Múzeummal bizonyos értelemben egy carte blanche-t kaptam, egy szépen felújított, „üres” múzeumot, ahol a kollégáimat is én választhattam meg. Ez a múzeum éppen megfelelő méretű a terveim megvalósításához. Kicsi, de dinamikus, ahol a feladatok és a felmerülő problémák jól áttekinthetők és kezelhetők. Egy kis intézménynek rengeteg előnye van: a flexibilitás, a gyors reakciókészség, az érzékenység a változások és az új kihívások iránt. Engem ez a fajta dinamika nagyon vonz, mert nem hagy elfásulni, ugyanakkor garantáltnak látom az elmélyült munka lehetőségét is, ami számomra rendkívül fontos. Mi csak a minőségben tudunk versenyezni. Ezt garantálják a kollégáim is, akik friss erőkkel igazából ezzel a munkával kezdték el a pályájukat. Csatlós Judit muzeológus-antropológus, Szőke Katalin pedig művészettörténész, emellett kommunikációs szakemberként is végzett. Okosak, ambiciózusak, kooperatívak, az eddigiekből egyértelműen látom, hogy nagyon jól tudunk együtt dolgozni. Remélem, biztosítani tudom a számukra, hogy képességeiket a saját megelégedésükre is ki tudják teljesíteni.

– Évtizedekig Csaplár Ferenc egyedül vezette ezt a m-zeumot, gyakorlatilag munkatársak nélkül. Az utódjánál, Andrási Gábornál már lehetett látni, hogy az egész koncepció újraíródik. De te láthatóan nem ezt folytattad.

Ennek a múzeumnak a nagy korszaka Csaplár Ferenc nevéhez kötődik, akit tisztelek a keménységéért és a kitartásáért. Igazi harcos típus volt, éppen ezért sokak szemében talán kellemetlen személy is, akiben semmifajta simulékonyság nem volt. Tulajdonképpen neki köszönhetjük, hogy a magyar művészettörténetben Kassák alakja mint egy monumentális emlékmű áll előttünk. Utódja, Andrási Gábor tette rendbe a gyűjteményrészt és asszisztálta végig az épület felújítását, ami nagyon nagy dolog. Kiválóan ért Kassákhoz, őt viszont elsősorban egy másik fontos terület, Kassák konstruktív művészetének mai követői érdekelték. Az „üres múzeum” szituáció, ami Andrási után kialakult, azért volt különleges, mert létrejött egy tér az újragondolásra és egy distancia a múzeum múltja és lehetséges jövője között. Nem kellett rátelepednem egy már meglévő dologra vagy alkalmazkodni egy már bejáratott koncepcióhoz. Szabadon eldönthettem, hogyan viszonyulok a múzeum múltjához, a mára kialakult Kassák-képhez, és ehhez képest én mit akarok. Koncepcióm magja az volt, hogy Kassák nagyságának minden elismerése és megértése mellett a kritikai analízis lehetőségeit keressük a történeti modernizmus és avantgárd kontextusában, társadalomtörténeti összefüggésekben.

– Andrási Gábor is fontosnak tartotta, hogy a múzeum új, korszerű arculatot kapjon, ez volt az egyik legfontosabb terve. Te hogyan láttál hozzá, mi volt az elképzelésed?

Egy új arculat önmagában nem működik, ez mindig csak egy koncepcióval együtt értelmezhető. Először is át kellett gondolni, hogy mit szeretnék a múzeummal és a Kassák-üggyel kezdeni. Ahogy az várható volt, a kommunikáció fontos része lett a múzeumnak, hiszen egy „titkos” helyből kellett magunkat feltornászni az ismertségig. Ez kemény munka volt, és ma is folyik, több fronton párhuzamosan. A Petőfi Irodalmi Múzeum része vagyunk, amit a közönségben is igyekszünk tudatosítani. A PIM-nek saját identitása van és ebben a konstellációban kellett megtalálni a helyünket, úgy, hogy közben az is látszódjék, hogy kik vagyunk mi, és mit akarunk. A PIM vezetése – E. Csorba Csilla főigazgató és a gazdasági vezetés – az első perctől kezdve támogatott minket a munkánkban. Három kulcsfogalom, a „nyitás”, a „nemzetköziség”, és a már említett „minőség” vezetett minket a hosszú távú stratégia kialakításánál, és ebben kulcsszerepe volt az új formai arculatnak is, amely Lepsényi Imre munkája. A közös munka során sokat tanultam tőle is, akárcsak közvetlen kolléganőimtől.

– Milyen koncepció alapján építettétek fel az új állandó kiállítást?

A nagy kérdés az volt: mit lehet kezdeni egy ilyen rendkívül komplex életművel? Kassák szellemisége élő, ma is sokan követik, hivatkoznak rá. Irodalmár volt, képzőművész, mozgalomszervező, jelentős nemzetközi networkkel. Hogyan lehet ezt a komplexitást egy kis (ráadásul barokk) térben visszaadni? Tanulságos volt, amikor 2011-ben Zólyom Franciskával Kassák húszas évekbeli nemzetközi kapcsolatait mutattuk be a Berlinische Galerie-ben, kívülálló közönségnek. Ott kiderült, hogy Kassák és a magyar történeti modernizmus képviselői iránt hallatlanul nagy az érdeklődés. Azzal is szembesültem, hogy a történeti avantgárdnak és modernizmusnak ma jelentős nemzetközi kutatási konjunktúrája van, és hogy ebben a programban mindenképpen részt kell venni. Sok külföldi kutatóval kerültünk kapcsolatba, és a jelentős magyar kutatók mellett fiatalok is rendszeresen járnak hozzánk, munkájukat szeretnénk a múzeum programjába integrálni. Ez már nem egyszemélyes múzeum, hanem csapatmunka, a lehető legszélesebb értelemben. Nagy álmunk, hogy előbb-utóbb a Kassák Múzeum legyen a magyar és a regionális avantgárd és modernizmus egyik kutatási központja. Arról most nem akarok beszélni, milyen problémákat vet fel az avantgárd művészet múzeumi bemutatása, ezen a téren még nagy fejlődés előtt áll a muzeológia. Nekünk egy olyan szálat kellett keresni, amire az életművet fel lehet fűzni, és ez Kassák szerkesztői tevékenysége volt. Itt lehetett megragadni azokat a fordulópontokat, amelyek nemcsak vele, a művésszel vagy az emberrel történtek, hanem fontos társadalmi, politikai változásokat is jeleznek. A teljes Kassák-problematika kifejtésére az állandó kiállítás műfaja nem alkalmas, ennek mélységeit az időszaki kiállítások sorozatában szeretnénk kifejteni.

– Több magángyűjteményt is kiállítottatok a múzeumban; ez már Csaplár Ferenc programjának is része volt. Miért tartod fontosnak ezeknek az anyagoknak a kiállítását?

Való igaz, hogy Csaplár is foglalkozott ezzel, de ez nagyon benne volt a hetvenes–nyolcvanas évek levegőjében, mert a hagyományos, múzeumi kánonnal szemben alternatív kánonokat lehetett felmutatni múzeumi miliőben. A mi sorozatunk annak a művészettörténeti szemléletváltásnak a jegyében született, hogy a modern művészetről, az avantgárdról széles társadalmi kontextusban kell gondolkodni. Elsősorban nem a műtárgyakra, hanem a múzeumokból hiányzó dokumentumokra, fotókra, kéziratokra koncentrálva, amit a múzeumi szemlélet mindig is másodlagosnak gondolt. Arra szeretnénk felhívni a figyelmet, hogy ez az anyag létezik, és kutatásra, feltárásra vár, a kutatás és gyűjtés szempontjainak összekapcsolásával nagy lehetőségekkel kecsegtet. Utaltál már arra, hogy a kutatásaimmal más irányokba is elmentem. De mindig éppen csak annyira távolodtam el, hogy lett egy rálátásom éles kontúrokkal a múzeumi szférára és a művészettörténetre, és ezt most jól hasznosítom.

– Akkor maradjunk a hatvanas évek underground művészetéről végzett kutatásaidnál. Egyetértesz azokkal, akik szerint a III/3-as iratok vizsgálata és feltárása rossz, irreleváns irányba viheti a kutatást, torzíthatja a művészettörténetet?

Azért kezdtem ezekbe a kutatásokba, mert úgy láttam, hogy a művészettörténet esztétizáló szemlélete nem visz igazán közel a közelmúlt jelenségeinek a megértéséhez. A művészettörténetben a történelmi szemléletet viszont hatalom és művészet konfrontációjára szokás egyszerűsíteni, amiben hős művészek állnak a gonosz hatalommal szemben, és ez így nagyon manipulatív. A III/3-as iratokat én nem abszolutizálom, sőt kifejezetten más irányban gondolkodom. Nem vagyok feltaláló típus, döntően az ismert, már meglévő esetekkel foglalkozom, azokat igyekszem a kutatás során feltáruló új összefüggések révén újragondolni. Nem egy újabb sémát szeretnék felállítani vagy saját megoldásaimat szabadalmaztatni, hanem a hatalom és a művészet közötti diskurzus példáit akarom árnyaltabban kirajzolni.

– Egy Kassák-konferencián tartott előadásodon arról beszéltél, hogy milyen méltatlan helyzetben volt Kassák, amikor Vasarely megszervezte a párizsi kiállítását. Mi változott, most mennyire ismerik külföldön?

Éppen az 1960-as kiállítás tette lehetővé, hogy több évtizedes kihagyás után Kassák újra bekerüljön a nemzetközi vérkeringésbe. Jelentős kiállításokon szerepelt, a nagy európai, áttekintő tár elmaradhatatlan szereplője volt a hetvenes–nyolcvanas években, sőt ma is az. Egyrészt akkor zajlott a modernizmus művészettörténeti feldolgozása, és ezzel párhuzamosan dobták piacra ezeket a műveket. Ebbe a konjunktúrába Kassák belement, amiből számos, még megfejtésre váró probléma termelődött. A magyar kultúrpolitika méltatlanul bánt vele: nem engedték ki Párizsba, a saját kiállítására. De a magyar művészet is mindig küszködött azzal, hogyan tud túllépni a nemzeti horizonton. Kassák esete segíthet bennünket abban, hogy mindezekkel a kérdésekkel szembenézzünk, és új kérdéseket tegyünk fel magunknak.

– Milyen irányba mozog tovább a múzeum?

Egyrészt a nemzetközi párhuzamokat akarjuk hangsúlyozni, másrészt Kassák életművét széles társadalmi kontextusban megvizsgálni. Ez utóbbinak óriási kutatási potenciálja van. A korábbi évtizedek feldolgozásai a művészeti autonómia kérdései felől közelítettek az egyes művészéletművekhez, és ez a módszer jól tükrözte a korszellemet. A kontextuskutatási kísérletek ideológiai korlátokba ütköztek, ami miatt nehéz volt kialakítani és érvényesíteni egy árnyaltságra törekvő, kritikai szempontú képet. Mi viszont éppen azt a korszövetet szeretnénk tudatosítani, amelyben Kassák tevékenykedett, és az ez irányú kutatások nagy lehetőségekkel kecsegtetnek. Másrészt a múzeum arculatával kapcsolatos hazai és nemzetközi sikereink ráébresztettek minket arra, milyen nagy erővel lehet egy múzeumi koncepciót ezen a módon is kommunikálni. Mi egy nagyon kicsi múzeum vagyunk, de az elmúlt két és fél év alatt létrejött Kassák-brand ma már jól működik. Persze ehhez kellett egy olyan tervező is, aki a koncepciónkra rá tudott hangolódni, és a kassáki életmű mai üzenetét is közvetítő, kortárs szemléletű dizájnt tudott létrehozni.