„MINDIG LEGYEN KÍSÉRLETEZÉS, AMI ELŐRE VISZ, ÚJ TERÜLETET NYIT”

Iván Viktória

MúzeumCafé 93-94.

Szerény újító, aki számára az egyik legizgalmasabb feladat, ha „az intézmény új időszakában lehet szereplő, valamilyen szinten annak a formálója”. Kemecsi Lajos a megfontolt és alaposan előkészített lépések híve, amit az idén befejeződő költözés vagy a jövő évben nyíló állandó gyűjteményi kiállítás tervei is tükröznek. Itthon rendhagyó módszerekkel irányítja az immár több mint kétszáz fős múzeumot, ahol, mint mondja, felszabadultan, nem neki kell lennie a legokosabbnak. A harmadik ötéves vezetői ciklusát kezdő, frissen akadé­miai doktorrá avanzsált főigazgatóval a Néprajzi Múzeum mögötti sűrű egy évről, tervekről, a modellszerep felelősségéről és a kísérletezés bátorságáról beszélgettünk, miközben egy piros szék is felbukkan, okkal.

Kemecsi Lajos. Fotó: Liget Budapest

Kemecsi Lajos. Fotó: Liget Budapest

Már lassan egy éve, hogy új épületében megnyitott a Néprajzi Múzeum. A látogatók szokják, hogy ilyen is lehet egy múzeum, a fényei, az új térélmény. Milyen volt újra találkozni velük?

¶ Majdnem öt év telt úgy, hogy nem találkoztunk a látogatókkal. Amikor májusban fogadtam az elsőt, könnybe lábadt a szemem, még ha ez így patetikusan is hangzik. Csak akkor jöttem zavarba, amikor megfordultam, és a hátam mögött állt a fél múzeumi stáb. Együtt örültünk. A másik bejáratnál főigazgató-helyettes kollégám, dr. Granasztói Péter ugyanígy köszöntötte a látogatókat a munkatársak másik felével. Itt nincs egyetlen főbejárat, a múzeumnak bejáratai vannak, ezzel is hangsúlyozva a demokratikusság, az átláthatóság, a nyitottság fontosságát. Sok az üvegfelület, be lehet látni, át lehet látni. Ez a koncepció az intézmény tevékenységére egyértelműen kihat, és oda-vissza is érvényes, tehát ránk hat a látogató, figyelünk a visszajelzéseire vagy akár kritikáira, s ebből megpróbálunk tanulni.

Idén tizedik éve annak, hogy a Néprajzi Múzeum főigazgatója. Mit jelent az elmúlt tíz év személyesen Kemecsi Lajosnak?

¶ Amikor tíz évvel ezelőtt nyilvánossá vált a kinevezésem, valaki megjegyezte – mivel a bejelentés közel esett a születésnapomhoz –, hogy „milyen szép születésnapi ajándék!” Ezt már tíz éve sem értettem, mert sok van, ami örömre és büszkeségre ad okot, de a feladatkörrel olyan felelősség jár, amit én nem adnék ajándékba.
Tíz évet töltöttem vidéken muzeológiai területen, előbb a tatai Kuny Domokos Múzeumban, majd újabb tízet a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumban, és itt is most telik le a tízéves periódus. Annak idején azt tanultam az édesapámtól, hogy az az egészséges, ha egy munkakörben, egy munkahelyen nyolc-tíz évet tölt el az ember, utána valamilyen formában indokolt és célszerű váltani. Nem annyira a belefásulás, inkább a rutinok miatt.  Édesapámra a mai napig hallgatok, és bennem valóban fölmerült, hogy követhető és követendő a tanácsa. Sok szólt amellett, már csak ha a családomat is kérdeztem. Kevesebb stressz. Több idő a saját kutatásaimra. Vagyis voltak érvek bőven.

¶ Másrészt viszont itt ez a sajátos helyzet, és remélem, ez nem önbecsapás vagy utólagos magyarázat arra, hogy miért döntöttem mégis úgy, hogy beadom a pályázatot tíz év után. Ez már nem ugyanaz a munkakör, nem ugyanaz az intézmény, mint ahová két ciklussal ezelőtt, de még az sem, ahová öt évvel ezelőtt pályáztam. Teljesen más feltételrendszerekkel, egészen más kihívásokkal, más lehetőségekkel, számtalan szempontból átalakuló közegben működünk. Küldetését, gyűjteményét tekintve alapvetően változatlan az intézmény, de ezt leszámítva szinte minden más változott: új épületek, végleges helyszínre költözés, új kiállítási lehetőségek, más finanszírozási modell, megnövekedett munkatársi közösség az átalakult feladatrendhez és a kultúrstratégiai feladatkörhöz, illetve a sok más, egy korszerű múzeumhoz kapcsolódó vállaláshoz igazítva. Azt gondoltam, akkor lássuk, hogy is működik, amin a kollégákkal az elmúlt évtizedben dolgoztunk.

Fotó: Incze László

Fotó: Incze László

Az első szavak, amik nekem eszembe jutnak a Néprajzi Múzeumról, hogy kísérletező és bátor.

¶ Igen, valóban van egy kísérletező jelleg, de egy ekkora intézménynél ez része kell, hogy legyen a küldetésének. Tavaly, a múzeum százötvenedik évfordulójára jelent meg az Örökség és változás című kötet. A múzeum elmúlt harminc évéről szól rengeteg adattal, információval, az évforduló idején itt dolgozók fényképével. Nem szerepel a borítón szerzőnév, mert a Néprajzi Múzeum
nem egy ember műve. Nincs egyszemélyes nagy múzeum, csapat van.

Hogyan formálta, formálja a csapatot a múzeum életének ez az igen intenzív időszaka?

¶ Szerintem, és bízom benne, hogy nem fogok ezzel senkit megbántani, ma az egyik legjobb szakmai közösség dolgozik a Néprajzi Múzeumban, minden területen. Amit a múzeum ehhez hozzáadhat, az az egymásra figyelés, egymás munkájának ismerete és elismerése. A költözés mindenki számára nyilvánvalóvá tette, milyen hatalmas értéket és milyen roppant nagy felelősséggel járó tevékenységet jelentenek a gyűjtemények, az archívum, a könyvtári és a tárgygyűjtemények egyaránt. Sokat segít, hogy a munkatársak a különböző fórumokon megismerik a különböző részlegek munkáját, van belső hírlevelünk, ami beszámol arról, ki mit csinált, milyen eredményei vannak vagy épp milyen problémával találja szembe magát. Tudom, hogy furcsán hangozhat egy olyan hierarchikus szervezetben, mint egy múzeum, de a belső kommunikáció mellett fontos a demokratikus döntéshozatalnak is teret engedő szakmai tevékenység. Előfordulhat szavazategyenlőség, nem a főigazgató egyszemélyi akarata dönt vitás kérdésben. Minél transzparensebben működünk, annál jobb. Nagyon tanulságos, amikor például kiértékeljük, hogy mit szúrtunk el. Az önreflexió fontos számomra is, az intézménynek is. S hogy a végére még egy jó hírt mondjak, ami szerintem a fentiekkel összhangban van: tavaly év végén elnyertük a Család­barát munkahely címet.

Mennyire befolyásolja döntéseit, vezetési módszerét, hogy a Néprajzi Múzeum modellértékű a múzeumi működés szempontjából, legyen szó költözésről, kiállítástervezésről vagy tudásátadásról.

¶ A magyar múzeumi terület, a magyar néprajztudomány számos szereplője egyértelműen és azonnal fölismerte, hogy a Néprajzi Múzeum innentől fogva hivatkozási alap. Erre mutogatni lehet és hivatkozni arra, hogy „ennél rosszabbat ne csináljunk!” felkiáltással kell tervezni egy hasonló méretű, léptékű intézmény megújulási programját. Figyelnek minket, kíváncsiak ránk, partnernek tekintenek, kutatási programokba, közös kiállításokra kapunk felkérést, szakmai problémák megoldásával kapcsolatban kérdeznek minket. Felsorolni sem tudnám, hogy az utóbbi másfél évben hány szakmai csoportnak, közösségnek mutattuk meg a raktárbázist és a főépületet. Kaptunk pénzt, paripát, fegyvert
a magyar államtól, hogy egy minden területen világszínvonalú múzeumot építsünk, ezért kötelességünk, hogy a tervezés és az előkészítési fázisok tanulsá­gait, a működtetésből fakadó tapasztalatokat megosszuk. A kisebb vidéki múzeumoknak – saját léptékükre fordítva – segítséget jelent, hogy itt működik, itt látható egy más megközelítés. Több, fejlesztés előtt álló, vagy emiatt nehézségbe ütköző magyarországi intézmény keres meg minket, és nemcsak itthoni múzeumokból, hanem külföldről is számos csoport járt itt, akik terveik megvalósításához a mi tapasztalatainkat, tudásunkat szeretnék használni. Ez innentől elvárást is jelent, és ehhez kell igazítani a feladatrendünket. Korábbi megjegyzésére visszautalva: számolnunk kell azzal, hogy ebben mindig legyen kísérletezés, valami, ami továbbfejleszt vagy teljesen új területet nyit. És azt kell mondjam, hogy ezt felettébb élvezem.

Erre mondana példát?

¶ Az évindító munkaterv készítésekor a kollégák minden – minden! – részlegről
és főosztályról jobbnál jobb, új és meghatározó ötlettel jöttek, és ez tényleg bátor dolog. Egy másik példa: a múlt héten egyeztettük a múzeum kiadványterveit, átgondoltuk az egész kiadványstratégiánkat. Kiváló volt a Néprajzi Múzeum kiadványainak megítélése korábban is, nekünk ehhez kellett igazítani a továbblépést: például hogy milyen szerepet szánunk az e-könyveknek. Hogyan kombináljuk a gyűjteményi katalógusok online tudásbázis jellegét és a rendkívül látványos, akár a marketing szempontokat is érvényesítő, eladható kiadványokat? Lehet egy gyűjteményi katalógusról – csúnya kifejezéssel élve – több bőrt lehúzni? Kell-e „terhelni” egy papíralapú kiadványt minden szakmai információval, vagy az internet adta lehetőségekkel élve továbbfejlesszük?

Fotó: Incze László

Fotó: Incze László

A nagy múzeumokat gyakran hasonlítják lassan forduló konténerhajóhoz. Hogyan lehet ezzel összeegyeztetni, megőrizni a kísérletező kedvet, újító szándékot, rugalmasságot?

¶ Nem kell a puskaport pufogtatni, hogy „mi most mindjárt csinálunk valami nagyon nagyot”. Sok időt kell szánni a nemzetközi tapasztalatok megismerésére, összegyűjtésére, a belső tudásbázis építésére. A 2028-ig szóló időszaki kiállítási programunkat, amit tavaly állítottunk össze, másfél-két éves előkészítés előzte meg. Én nem sajnálom az időt arra, hogy beszéljünk a dolgokról. Semmilyen téren nem szabad az előkészítéstől sajnálni az időt. Abszolút ezt igazolta vissza a költözésünk.

¶ Amikor 2013-ban eldőlt, hogy költözni fogunk, attól a pillanattól intenzíven készültünk rá a gyűjteményi revízióktól a nemzetközi tapasztalatszerzésen át a technikai megoldások kidolgozásáig, applikációfejlesztésig sok területet felölelve. A műtárgyak mindegyike QR-kódot kapott, ezáltal biztonságosan követhetővé vált a költözés, emellett minden tárgy speciális állományvédelmi jellemzői könnyen azonosíthatók voltak. A nemzetközi tapasztalatok szerint egy ekkora méretű és ilyen komplexitású múzeum költözése minimum hét-tíz évig tart, a Néprajzi Múzeum új helyszínekre költözése ennél lényegesen rövidebb idő alatt valósul meg. A költözéssel párhuzamosan foglalkoztunk a kiállítások előkészítésével, a tárgyak restaurálásával, látványtervekkel, kivitelezéssel, hiszen a Kerámiateret, a ZOOM kiállításunkat és a Megérkeztünk című időszaki tárlatot is elő kellett készítenünk.

¶ 2018-tól voltunk bezárva, amikor már azokban a terekben is csomagolni kellett, ahol addig kiállításokat, rendezvényeket tartottunk. Valójában még a 2018-as bezárást követően is majd két évig maradtunk a Kossuth téren, mert ennyi idő alatt tudtuk megfelelően előkészíteni a költözést. A tervezési és a nemzetközi tapasztalatok alapján úgy tudtuk, hogy a legügyesebb költöztetés is minimum öt százalék veszteséggel jár, a legtöbb esetben ez nyolc százalék, a pesszimista számítások szerint akár tízszázalékos is lehet. Ez a tapasztalat a világban, és én ezt, a nyolc-tíz százalékos veszteséget, igencsak szerettem volna elkerülni. Azt adtuk egymásnak feladatul, hogy a veszteséget minimalizáljuk, a meglévő eszközökre, tudásra, tapasztalatokra építve csökkentsük öt százalék alá. A végén nem hittem el, ahogy a kollégák sem, hogy ez lehetséges: a költözésünk után mindössze ezrelékben mérhető a veszteség. Semmi nem pusztult el, egy-két tucat tárgy érintett olyan szinten, és egyik sem olyan mértékű sérülés, hogy ne lehetett volna kijavítani. Például egy száz éve restaurált kerámiatárgy csomagolás közben a korábbi restaurálás mentén újra megerősítésre szorult.

¶ Ez nem sikerülhetett volna, ha nem készülünk fel megfelelően. Megérte, és egyébként kevesebb pénzbe is került. Ugyan rá kellett fordítani néhány tízmillió forintot az első években, majd százmillióra nőtt az előkészítési költség nagyságrendje, de ha nem így valósul meg, hanem mindent rohammunkában kellett volna külső vállalkozóknak „kiszolgáltatva” intézni, megfizetve a rövid határidős külsős munka egyébként balesetveszélyes voltát, az az amúgy sem olcsó költözés költségeit igen nagy százalékkal növelte volna. Így viszont költséghatékonyabb, biztonságosabb és eredményesebb volt. Még előttünk áll, hogy idén az archívumot több millió dokumentummal, üvegnegatívval, viaszhengerrel, nitrátos negatívval, filmgyűjteménnyel és a több mint harmincezer darabos kerámiagyűjteményt idehozzuk az ideiglenes raktárakból. Nehéz feladat ez is, de nem mérhető ahhoz, mint amikor negyedmillió műtárgyat kellett mozgatnunk.

04

Fotó: Incze László

Az elmúlt évben a költözés, nyitás mellett az is belefért, hogy az MTA doktorává választották. Néprajz és muzeológia. Az elmélet és gyakorlat alakulása a 20–21. században címmel írt akadémiai doktori disszertációt, amely nemrég angolul is megjelent. Miért volt fontos, hogy angolul is olvasható legyen?

¶ Magyarul elektronikusan hozzáférhető, viszont a nemzetközi szcénában magyarországi szerzőtől muzeológiai témában, különösen néprajziban nem volt ilyen jellegű összefoglalás, ami elméleti és gyakorlati szempontokra ügyelve vizsgál és elemez folyamatokat. Ebbe számos olyan kérdéskör tartozik, amiről most beszélgetünk, akár a költözéssel, az állandó kiállítással vagy a gyűjteménygyarapítással kapcsolatban. Az előző munkahelyeimen megszerzett tudáselemek egy irányba mutatnak, egymásra épülnek, máig tudom használni a huszonöt-harminc évvel ezelőtt szerzett tapasztalataimat. Tavaly az ELTE gondozásában kiadott Hétköznapok hagyatéka. Tatai néprajzi tanulmányok című kötetben a tatai évtizedemhez kapcsolódó, azóta is számos témában folytatódó tudományos kutatások eredményei jelentek meg. Furcsának tűnhet, hogy milyen nagy mértékben segít egy vidéki magyar múzeumban végzett anyag feldolgozása, kiállítássá szervezése és gyűjteményi katalógusban közlése húsz évvel később itt, ebben az intézményben, amelynek ilyen elképesztően gazdag nemzetközi anyaga van.

Az ELTE Bölcsészkarán ősszel előadást is tartott Hogyan építsünk néprajzi múzeumot? címmel. Tervezik, hogy a külföldi tapasztalatokat, a bezárás alatt felhalmozott tudást különböző platformokon megosszák?

¶ Megállapodást kötöttünk az ELTE Néprajzi Intézettel, muzeológiai specializá­ciót indítunk, ami a múzeumnak fontos az utánpótlás és a szakmai közeggel való együttműködés miatt. Másik tervünk, hogy belátható időn belül készítünk egy online tudásbázist, melyben összegyűjtjük az elmúlt években szerzett nemzetközi tapasztalatokat, gyakorlati megoldásokat az állományvédelem, az őrzés, a gyűjteménykezelés, nyilvántartás, raktártervezés, -technológia kidolgozása területéről kisfilmmel, fotókkal, alaprajzokkal, folyamatábrákkal illusztrálva, mert azt érzékeljük, hogy erre igény van. Kollégáim, szegények, miközben a költözés hihetetlen kihívásaival néztek szembe, rendszeresen kapták tőlem az impulzusokat, hogy a folyamatokat dokumentálják. Kiértékelték ezeket, saját olvasatukat pedig nemcsak a részlegükre vonatkozóan, hanem más részlegekre és az egész folyamatra nézve rögzítették. Az idei költözés utáni tapasztalatokkal, tanulságokkal egyesítve fölhasználjuk ezeket is a tudásbázishoz. Szerintem jó lesz.

Milyen nehézségekkel néznek most szembe?

¶ Számos adminisztratív korlát nehezíti egy állami közgyűjtemény munkáját. Gyorsan változnak és szigorúak a gazdálkodási szabályok, amik nem könnyítik meg egy-egy projekt megvalósítását. A megoldáshoz az is kell, hogy a gazdasági terület munkatársai tisztában legyenek a szakmai működés folyamatai­val. Voltak nemzetközi tapasztalatszerző utak, például tavaly Észtországba, az Év Európai Múzeuma pályázat zárókonferenciájára, ahol bemutatkoztak a pályázók, megannyi sikeres külföldi intézmény. Almásiné Kanyó Klára gazdasági igazgató is velünk jött, hogy lássa, értse, miért fontos az, ha itthon azt szeretnénk (most csak egy példát mondok), hogy pirosra fessük a székeket, mert a konferencián láthatta, hogy igen, az ilyen döntések mögött komoly szakmai koncepció áll, célja, értelme van. Meggyőződésem, hogy a szakmai célok megvalósításával azonosuló munkatársi közösség eredményesebben dolgozik.

Fotó: Incze László

Fotó: Incze László

A Néprajzi Múzeum más hangon „szól” a látogatókhoz. Egy a MúzeumCaféban megjelent korábbi interjúban a modern múzeum szerepe kapcsán a problémaérzékenység, a korszerű témák, a 21. századi élethelyzetekben való eligazodási pontok, releváns kérdésfelvetések fontosságáról beszélt. Hogyan fogják a Néprajzi Múzeum idei kiállításai tükrözni ezt, a néprajzi múzeumok kortárs társadalomban betöltött szerepének újragondolását?

¶ Elindítottunk egy pop-up kiállítássorozatot BLUTUSZ címmel, ahol máskor
és máshol nem bemutatott tárgyakon és történeteken keresztül reagálunk társadalmi, kulturális aktualitásokra. A mostani rész a Bekötik a fejét címet kapta. Egyik kollégánk, dr. Szarvas Zsuzsanna pont akkor Iránban járt, amikor a szörnyű események kirobbantak. Ami történt, abban a fejkendő kulcsszerepet kapott, és hazatérve vetette föl az ötletet, hogy erre reflektáljon a múzeum. Megnéztük, hogy magyar vonatkozásban a női fejviseletek változása melyik korban mit üzent, vagy milyen jelentést hordoznak, hordoztak a fejkendők a zsidó, muszlim kultúrákban. Döbbenetesen jó, hogy az elmúlt százötven évnek és az elkötelezett kollégáknak köszönhetően a Néprajzi Múzeum gyorsan és káprázatos gazdagságban tud aktuális témákhoz nyúlni. Azt szeretnénk jelezni ezzel, hogy a Néprajzi Múzeumban nem poros tárgyakat mutogatunk, hanem korszerű témákat tárunk fel. Ezt bizonyítja az idei négy nagyobb időszaki kiállításunk is. Az első Erdős Kamill romológus Békés megyei roma közösségekről készült fotóanyagát prezentálja a gyulai Erkel Ferenc Múzeummal való együttműködésben. Erdős Kamill gyakorlatilag a roma közösség befogadott tagjává vált.
Abban a korszakban, 1956 és 1962 között kevés kép készült romákról, és azok is javarészt beállított portrék voltak. Erdős Kamill képei nem klasszikus néprajzi fotók, a szereplőket saját környezetükben mutatják meg, spontán, őszinte érzelmeiket tükrözve. A kollégáink újra felkeresték a településeket, ahol anno Erdős Kamill járt, a terepmunkájuk során gyűjtött történeteket, felvételeket is beépítjük a kiállításba.

¶ A második kiállítás címe Zárvatermő, mivel a múzeum gyűjteménye bezárásunk alatt is érdemben gyarapodott. Nem akartuk ezt kiemelt célként, az volt a deklarált vállalásunk, hogy a legfontosabb a meglévő gyűjtemény biztonságos költöztetése. De voltak kihagyhatatlan gyarapítások, mind a nemzetközi, mind a magyar gyűjteményekben, így például egy csodálatos, óriási népművészeti magángyűjtemény került a múzeum birtokába. Ebből készül egy izgalmas válogatás, amivel azt is meg akarjuk mutatni, hogy egy korszerű néprajzi múzeum nem egyszerűen befogadóhely, hanem a gyűjteményezés aktív formálója is.

¶ Az év második felében egy életművet felölelő nagy tárlatra készülünk. A nemzetközileg elismert fotós, Claudia Andujar nagyváradi születésű, és az amazóniai ős­erdőkben az elsők között készítette fantasztikusan látványos képeit a yanomami törzsről, amiket itthon még soha nem állítottak ki. Érzékenyen reagált többek között az amazóniai indián nők helyzetére, ezért például arra készülünk, hogy a múzeumi boltban kaphatók legyenek az amazóniai indián közösségek által készített és a nők számára bevételt jelentő termékek.

¶ Ősszel a Szöuli Történeti Múzeum kiállítása érkezik hozzánk. Egy, a koreai identitáshoz kapcsolódó tárlatot tervezünk bemutatni, amilyen Európában nem volt még. Nem ez az első együttműködésünk, a kollégákkal nagyon jó a kapcsolatunk, aktuálisan a múzeumunk kiállítási projektje a második koreai helyszínen látogatható.

¶ Ezt követően még egy különleges, intézményi fejlesztésű tárlatot is tervezünk. A MaDok évek óta működik együtt kortárs képzőművészekkel; az év végén nyíló kiállítás műalkotásaiban mutatkozik meg a Néprajzi Múzeum gyűjteményeiben végzett közös kutatómunka eredménye.

¶ Szintén ősszel filmfesztiválra is készülünk. A feltételek adottak: van vetítőtermünk, egy zseniális filmgyűjteményünk, ami a néprajzi filmezés kezdeteitől gyarapszik, a kurrens antropológiai, néprajzi filmezést felölelő egyre szélesedő kapcsolati hálónk, évekre visszanyúló kapcsolatunk a Sztánai Népismereti
Filmszemlével, így az ikonikus sztánai helyszínen túl itt, az új épületünkben is lesz ősszel fesztivál.

¶ Visszautalva a kérdésére, nem kell félni az aktualitástól, a problémafelvetéstől. Ha megvan hozzá a szükséges szakmai felkészültség, még a gyanú árnyéka sem fog felvetülni, hogy itt aktuálpolitikai szerepvállalásról lenne szó. Különben pedig a múzeumnak mint állami intézménynek ez akár a feladata is lehet, mert az állam deklarált kultúrpolitikai céljait egyértelműen magáénak kell hogy vallja. A múzeum az egész világon indoktrinációs eszköz, ez nem magyar sajátosság. De a hitelességét csak akkor őrzi meg, ha szakmai kompetenciája megkérdőjelezhetetlen.

 

KEMECSI LAJOS 1993-ban végzett az ELTE Bölcsészettudományi Karán történelem szakos középiskolai tanárként és etnográfusként.1998-tól a néprajztudomány kandidátusa. 1993-tól a tatai Kuny Domokos Múzeum néprajzos muzeológusaként, valamint a tatai Eötvös József Gimnázium történelemtanáraként dolgozott. 2003-tól
a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumban muzeológiai osztályvezetőként irányította az intézmény Néprajzi Látványtárának megvalósítását és a Felföldi mezőváros tájegység kialakítását, elnyerve
a Pulszky Károly-díjat. 2007-től az intézmény tudományos igazgatójaként a Skanzen muzeológiai tevékenységének felelőse; többek között a múzeum Észak-magyarországi falu tájegységének megvalósítását irányította. 2013-tól a Néprajzi Múzeum főigazgatója, e pozíciójában 2014-től a 2022. májusi megnyitásig irányította az intézmény költözését a városligeti épületbe. 2022 decembere óta az MTA doktora, disszertációját Néprajz és muzeológia. Az elmélet és gyakorlat alakulása
a 20-21. században
címmel írta.