„A kritikai gondolkodás alapvető követelmény”

A Semmelweis Orvostörténeti Múzeumot 2008 és 2016 között, majd 2021 óta vezeti, közben öt évig a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatói pozícióját töltötte be, 2015-től 2021-ig az ICOM Magyar Nemzeti Bizottságának elnöke, a múzeumdefiníciós előkészítő bizottságának tagja, jelenleg a stratégiai tervező bizottságban végez munkát. A Zsámboky-díj (2003), a Weszprémi-díj (2013), a Pro Pathologia Hungariae díj (2012), a Pro Universitate díj (Semmelweis Egyetem, 2016), valamint a Magyar Érdemrend tisztikeresztje (2021) után most a MúzeumCafé Díjat is elnyerte. Ennek apropóján beszélgettünk Varga Benedekkel.

A korábbi években többször szerepeltél a MúzeumCafé Díjra jelöltek listáján, végül azzal a „személyes” indokkal húztunk le a listáról, hogy a saját vezetőinket nem díjazzuk. Szerinted melyek voltak azok az évek vagy azok a projektek, amikor akár meg is kaphattad volna?

¶ Nem tudom. Ezt a Ti dolgotok eldönteni.

Mégis…

¶ Nem hiszem, hogy az én dolgom lenne ezt elemezni. A pályámat mások ítélik meg, nem én. Én törekszem dolgokat megvalósítani, mások meg megvonják
a vállukat vagy lelkesednek.

Akkor tegyük föl úgy a kérdést, mire törekedtél, mire törekszel?

¶ Elsősorban annak elősegítésére, hogy azok a múzeumok, amelyeket vezetek vagy vezettem, érdekesebb, izgalmasabb, fontosabb és elismertebb múzeumokká váljanak. Hogy a kollégák elfogadják, a közönség pedig ráébredjen, hogy a múzeum szellemi alkotás. Közösségi szellemi alkotás, amelyet számos hivatás művelői és egyben a közönség interakciója, akár pusztán a reakciója közösen teremt meg. Miközben őrizzük és megóvjuk tárgyi örökségünket, ami egyben az emberiség közös történeti örökségének része, az értelmezése és prezentációja viszont szellemi örökségünk örökös megújítását jelenti.

A szélesebb szakma a Semmelweis Múzeumban rendezett kiállításaid kapcsán ismert meg a 2000-es évek elején. Hogy látod, mitől voltak erősek és újszerűek?

¶ Ez volt a visszhangja, hogy erősek. Amit akkor kitaláltunk, továbbfejlesztett változata volt annak, amit Antall Józsefék csináltak az 1970–80-as években. Az orvostörténelem prezentációja a múzeumokban Antall és munkatársainak tevékenysége előtt többnyire az orvosi szakágak fejlődésének a bemutatásáról szólt. Ez nyilván eléggé szűk közönséget jelent. Hogyan lehet úgy átalakítani a mondanivalót, hogy az orvostörténelem alakulását befűzzük a kulturális, művelődési és társadalomtörténeti jelenségekbe? Hogyan tudjuk az orvostörténelmet kiemelni az általános történelmi tudás mellékes területéből, a történetírás függelék fejezeteiből? Hogyan tudjuk olyan jelenségként bemutatni, ami nemcsak az orvosi-egészségügyi hivatást űzők érdeklődésére tarthat számot? Alapve­tően ez volt a kérdés és ma is ez. Antallék azt a megoldást választották, hogy a magyar nemzeti történeti elbeszélés nagy korszakait egészítették ki az orvosi-egészségügyi gondolkodás, praxis és államszervezés szempontjaival. Ebben a megközelítésben persze továbbra is a politikatörténeti és államszervezési megközelítés dominált, mégis nagyon fontos előrelépés volt. Amiben szerintem túlléptünk rajtuk, hogy nem egyszerűen azt mondtuk, hogy az orvostörténelmi tudás kiegészítheti az egyéb történelmi tudást, és így pontosabb és árnyaltabb képet ad a politikum megértésében, hanem azt, hogy a politikum területén túl milyen mértékben befolyásolta a történelem alakulását az emberi testről, a betegségekről és az egészségről való gondolkodás és a gyógyítás intézményesítése. Tehát önmagában is fontos jelenségről van szó, amit nemcsak a politikai környezet vagy célok befolyásolnak. Olyan jelenségek bemutatására összpontosítottunk, amelyek tipikusan orvostörténeti jelenségek, mégis alapvetően meghatározták vagy tükrözték a köztörténet alakulását. Ez, azt hiszem, nagy különbség. Nevezetesen, hogy például a járványoknak a hatása a népesedésre és a társadalmakra időnként nagyobb, mint a háborúké. Hogy a késő középkori kultúra a pestisjárványok tömeges pusztítása miatt hogyan alakult át mélységében. Ebbe a sorba illeszkedett a pestiskiállításunk. A sebesült Görgei-tárlat, A Semmelweis ikon, a kardiológiai és patológiai tárlat, s persze az erényövről alkotott kiállítás mind-mind más oldalról vizsgálta az említett komplex jelenséget. Utóbbi túlment még a műtárgyak eredetiségének kérdésén is: egy nem létező tárgy muzeologizálásának történetét tárta a látogató elé, s arra mutatott rá, hogy a múzeumok nem létező történeti tárgyakat, azaz teljes hamisítványokat is képesek, legalábbis 150 évig képesek voltak bemutatni.

Hangsúlyt helyeztetek a kiállítások látványvilágára, amikor erre még kevesen
figyeltek.

¶ Lényeges újítás volt, hogy miképpen tudjuk ezeket a szokatlan, erősen kritikus és önreflexív mondanivalókat megfelelő vizualitással bemutatni. Ha kiállítasz egy szikét vagy egy csipeszt, nehezen fog vetekedni egy kvalitásos festménnyel. S mégiscsak úgy kell prezentálni gyűjteményünket, hogy a látvány is hasson a látogatóra. A tudatos megoldás az lett, hogy a kiállítás összképe belsőépítészeti alkotásként legyen értelmezendő, a tervezők vizuális eszközökkel ugyanazt mondják el, mint amit mi akarunk elmondani tárgyakban és a tárgyak inter­pretációjában. Tehát időszaki kiállítás esetében nem egy visszafogott és szerény környezetre van szükség, hanem erőteljes, de a kiállítás üzeneteit megerősítő
intervencióra. Ez akkor bejött. A Szívdobbanás. A kardiológia múltja és jelene,
Az erényöv titkos történetei, A sebesült Görgei-tárlatoknál a látogatók olyan látványban részesültek, mintha egy kortárs művészeti kiállításon jártak volna.
Ezzel az orvostörténeti muzeológiában teljesen új utakon jártunk, amire a nemzetközi szaksajtó is felfigyelt. Örömmel tapasztaltuk, hogy a kardiológia­kiállítás képei szerepeltek orvostörténeti muzeológiai publikációkban. A Semmelweis ikon kiállításról a Lancet, a világ talán legtekintélyesebb orvosi újságja írt kétoldalas cikket. A szerző pontosan felfogta, hogy a kiállítás Semmelweis
emlékezetének, életműve és élete interpretációjának a rétegezettségét vizsgálta, és rámutatott arra, hogy Semmelweis valós alakja, történeti alakja és a művészetekben megjelenített alakja mennyire eltér egymástól. Nyilván a Nem­zeti Múzeumban is az volt a cél, hogy valami hasonló kritikai, önreflexív, a friss tudományos eredményeket a nagyközönségnek kulturális alkotás segítségével bemutató kiállítások valósuljanak meg, de a nemzeti emlékezet kánonjainak kezelése nyilván sokkal ingoványosabb terep, mint amelyen egy periferikus
terület esetében mozgunk. A SOM esetében jóval kevésbé van tétje a politikai
és a kultúrpolitikai diskurzusban annak, hogy mit csinálunk, itt sokkal inkább
a figyelem felkeltéséért kell küzdeni. Persze egy-egy kultúra erejét és kifinomultságát többek között az mutatja, hogyan képes a hagyományos mainst­ream emlékezet mellett a figyelmét kiterjeszteni a mellékesnek tűnő dolgokra.

Visszatérve a vizualitás fontosságára: rendeztetek konferenciát a design múzeumi reprezentációjáról a Semmelweis Múzeumban.

¶ A MOME-val való együttműködésben a SOM úttörő volt 2008–2009 körül. A Görgei-tárlat például úgy indult, hogy a design mesterszakos hallgatóknak őszi félévi feladat volt. Tehát megismerték a kurátori elképzelést, mondanivalót,
a korszak képi világát, beleértve a színvilágot, formákat, tipikus viseleteket, tárgyakat, a sebészeti eszközöket, a tipográfiát stb. Aztán a tavaszi félévben néhány hallgatóval tovább dolgozva ebből formáltuk meg a végleges kiállítást. Nagyon sikeres tárlat lett. A designkonferencia a MOME-vel közös ollókiállításunkhoz fűződött, amelybe a Néprajzi Múzeum MaDok programja is bekapcsolódott. Szellemes projekt volt, érdemes utánanézni.

¶ Érdekes fejezete a magyar muzeológia történetének, hogy a kiállítások megújítása, a digitalizáció által lehetővé tett online lehetőségek és a múzeumpedagógia átalakítása gyakorlatilag a periferikus területeken indult el az ezredfordulót megelőzően és az azt követő évtizedben, a néprajzi, irodalmi, természettudományi és az orvostörténeti múzeumokban és néhány nagyvárosi és kisvárosi múzeumban. Kivétel volt még a Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nem­zeti Galéria, amelyek nem voltak periferikusak, de ugyanehhez a megújuláshoz csatlakoztak.

Amikor kineveztek téged a Nemzeti Múzeum élére, a MúzeumCafé blogja írt egy posztot arról, hogy mit kell tudni Varga Benedekről. Az írás utolsó pontja arról szólt, hogy
ha valakit a szakmában az új muzeológiával kötnek össze, az vajon mit fog kezdeni egy ennyire konzervatív intézménnyel, mint a Nemzeti Múzeum. Hogy látod, tudtál valamit kezdeni vele?

¶ Erre a kérdésre megint nem nekem kell felelni. Ezt ítéljék meg mások, de persze előbb arra a kérdésre kell választ adni, hogy mi is lenne az új muzeológia, s hogy a 2020-as évektől van-e még ennek bármiféle legitimációja, de akár értelme. Tartok tőle, hogy vagy kiüresedett, vagy megfulladt.

Mi az, amibe, úgy gondolod, hogy bele tudtál nyúlni a Nemzetiben?

¶ Mondjuk érdemes a Múzeumkertre vetni egy pillantást. Felidézni a projektiroda felállítását, a számtalan nemzetközi szereplést párhuzamosan három kontinensen, a Seuso-vándorkiállítást és a megújult új szemléletű Seuso-kiállítást, a látogatószám megugrását 150 ezer körüli éves számról 350-360 ezresre 2016-tól 2019-ig, a múzeum közvetlen bevételeinek növekedését négyszázezerről két év alatt majd egymilliárd forintra, a megnövekedett online jelenlétet, a Régészeti Örökségvédelmi Igazgatóság, a RÖG felállítását és működtetését, amit törvény írt elő, az utolsó hónapjaimban elért megduplázott állami támogatást. A sor nagyon hosszú. Ezek hatalmas munkák voltak, külön-külön is, így egyben különösen. A lényeg mégis másban rejlik. Mint minden nagy mú­zeum esetében, a Nemzeti sikere is nemzetközi elismertségén múlik, ezért elsősorban ebből a szempontból volt érdemes újragondolni működését. Ez ma is így van. Különben fordítva ülünk a lovon. Ezt nem könnyű belátni, hiszen a mi magyar nemzeti múzeumunkról beszélünk, a mi privát történelmünkről, aminek értelmezése és múzeumi reprezentációja nemzeti identitásunk egyik sarok­kövét alkotja. A gyűjtemény persze sok-sok ezer év kultúráinak anyagát öleli fel, s ebből a mienk, magyaroké csak az utolsó évezred, tehát már ez sem olyan egyszerű képlet. Mégis a nagy múzeumok (ahogy egyébként a klasszikus zene, az opera, a képzőművészet stb.) nemzetközi környezetben szerepelnek és versengenek. Üzeneteiket nemcsak a saját nemzeti közösségüknek fogalmazzák meg, hanem a nagyvilágnak. A belterjesség, a bezárt gondolkodás meggyőződésem szerint itt használhatatlan. A nemzetközi elismertség nemzetközi tekintélyhez vezet, ami egyenrangú felek közötti kutatási együttműködéseket, ritka és értékes műtárgyak kölcsönzését, közös nemzetközi kiállításokat és nemzetközi jelenlétet, jelentőséget tesz lehetővé, és nyilván erős turizmust is képes generálni, s közben nyilvánvalóan a szoft diplomácia eszköztárát gazdagítja.
Ebben rejlik a kulcs. S ez nem finanszírozási, szervezési és adminisztrációs kérdés, azok pusztán az alapot jelentik. A siker záloga a tartalom, a mondanivaló. A feladat kiindulásában tudományos, de egyben a múzeum sajátos mivolta miatt kulturális kérdés is. A múzeumok a közönség szempontjából, s ebbe nemcsak a kiállítások látogatóit, hanem a rendezvények, az előadások hallgatóit, a katalógusok, a blogok olvasóit, a foglalkozásokon résztvevőket is beleértem, kulturális élményért követik a múzeumok tevékenységét. Tehát alapvetően
alkotói munka folyik itt. Alkotásoknak, méghozzá kiváló alkotásoknak kell vagy kellene születniük a múzeumokban.

Arra utalsz, hogy egy múzeum akkor válik sikeressé, ha a működését egyfajta alkotófolyamatként fogja fel?

¶ Az az igazi kérdés szerintem, hogy a professzionális mesterségbeli tudáson túl hogyan tudunk kiváló alkotásokat létrehozni, hogyan tudjuk a középszerűséget elkerülni vagy túllépni. Ehhez kiindulásként szellemi autonómia és stabilitás szükséges. Ezen túlmenően szorgalom és mindenekfelett tehetség. Ahogy Simonovics Ildikónak mondtam a csodálatos Clara. Rotschild Klára – divatkirálynő a vasfüggöny mögött  kiállítása bemutatója után, ahogy van kiállítás és KIÁLLÍTÁS, azaz van átlag kiállítás és van fantasztikus kiállítás, úgy van kurátor és KURÁTOR. Ő például
az utóbbi. Mindemellett persze a múzeumok a tudományos diskurzusnak is fontos, bizonyos területeken meghatározó szereplői, ahol más szabályok, az akadémiai világ hagyományos szabályai érvényesülnek.

¶ Ezért annyira komplex feladat a múzeumvezetés, és ez volt a rendezőelv a vezetésem időszakában. Változott a múzeum arculata, elevenebb, frissebb témákat mutatott be, a korábbiakhoz képest más eszközökkel. Sokkal nyitottabbá vált a közönség felé, sokkal inkább szolgáltatóként tekintett magára, nem pedig hivatalként, hatóságként, templomként vagy politikai intézményként. Az új megközelítés tetten érhető volt abban is, ahogyan megrendeztük például a Seuso-kiállítást. A Nemzeti Múzeumban erős a hajlandóság arra, hogy olyan régészeti és történeti kiállításokat rendezzen, amelyek narratívákat, szöveges mondanivalót jelenítenek meg. Ez meghatározó hagyomány. A kiállítandó anyagot ezért gyakran, de nem mindig, a szöveges mondanivalónak alárendelt illusztratív eszköznek tekintik. A múzeumi kiállítás azonban elsősorban vizuális műfaj, nem olvasni, hanem látni, nézni jönnek a látogatók. Nagyon nehéz az illusztrációs hagyományon túllépni a történeti kiállítások esetében (a régészet esetében néha egyszerűbb) és összetett megközelítéssel, összetett eszközrendszerrel dolgozni, s ennek során alkalmasint a tárgyak esztétikumát és egyedi történetét helyezni a középpontba.

Melyik lenne szerinted a helyes irány egy történeti múzeumi számára? Merre induljon tovább?

¶ Akár a következő állandó kiállítás koncepciójának a középpontjába állíthatná
a múzeum, hogy műalkotásként tekint a kiállítandó tárgyakra. Tehát nem egyszerűen interpellálandó eszközként, amit szövegekkel, térképekkel, grafikonokkal és diagramokkal fűzünk egybe, hanem önmagában értékes műtárgyakként kezeli a kiállítandó anyagot. Ez a gyakorlat a legtöbb külföldi nagy múzeumban. Nem föltétlenül kell bonyolult narratívákat felmondani, viszont lehetővé kell tenni, hogy a látogató a tárggyal közvetlenebb kapcsolatba léphessen, jobban hasson rá, észrevegye a szépségét, különlegességét és megértse kontextushálóját. Amikor a Seuso-vándorkiállítást követően a kincset először állítottuk ki abban a fekete-sötétszürke installációban, amelyben az országos turnén szerepelt, és A múzeumi dimenzió. Mi tesz múzeumi kurátorrá? című 2018-as ICOM-konferenciára olyan híres múzeumi szakértőket hoztunk el, mint Dominique Poulot, a Panthéon-Sorbonne Egyetem történésze vagy Katarzyna Murawska, a University of London professzora, Poulot meglepődött, hogy bár gyakran járt nálunk korábban is, de ilyen megközelítéssel itt nem találkozott még. A 2019 óta látható félállandónak szánt Seuso-kiállítás továbbra is minimális szöveggel dolgozik, hagyja a tárgyak esztétikumát érvényesülni, de egyben arra is reflektál, hogy
az 1840-es években felépített múzeumpalota milyen tiszta és világos tereket teremtett s mennyire illik ebbe a klasszicista térbe a 1600-1700 évvel ezelőtt Pannóniában használt edényzet. Hogy méltó történeti környezetbe került. S tegyük hozzá, hogy mindez az Apponyi-folyosó és a Todoreszku-termek komplett műszaki felújítását, példaértékű korszerűsítését jelentette, ami vagy hét hónapig tartott s a Nemzeti legkorszerűbb kiállítási tereit teremtette meg. A műszaki főosztálynak persze a kertfelújítás irányítása és felügyelete jelentette a legnagyobb feladatot. Külső projektmenedzsmenttel is kiegészítettem az irányítást, s a kert az egyik legszebb városi kert lett, amit valaha láttam. A kertészlak átépítésével és kiegészítésével kialakított elegáns kávézó-cukrászda pedig gyorsan népszerű lett. Az, hogy ennyire jó csapattal dolgozhattam a gazdaságiak, a műszakiak,
a jogi osztály és a kurátori, restaurátori, múzeumpedagógiai, kommunikációs és marketingterületen egyaránt, a sors ajándéka volt. Én annyit tettem hozzá, hogy megbecsültem őket és megbíztam bennük. Elég széles körű autonómiát kaptak. Kezdeményezőkészséget és önállóságot vártam el tőlük. S nagyszerűen kibontakoztak. A vezetőségre ez különösen igaz volt.

¶ Azt is eredménynek tekintem, hogy komolyabban vettük a pályázatok adta lehetőségeket, rengeteg nagy nemzetközi pályázatot nyertünk el, ennek következtében sokkal többet utaztak a kollégák külföldre, mint korábban, és többen is jöttek hozzánk.

És főleg sokkal többen utazhattak.

¶ Igen, odavittem egy nemzetközi, főleg közvetlen EU-pályázatokban jártas szakértőt, aki széles kapcsolati hálóval is rendelkezett, és így professzionálisabb lett a nemzetközi pályázati együttműködések rendszere. Horizont 2020-, később a Horizont Európa-pályázatok voltak ezek, de mások is. Középtávú, többéves együttműködések jöttek létre számos európai múzeummal, egyetemmel, kutatóintézettel, ami nyilvánvalóan utazásokat generált. Közben több sikeres nemzetközi kiállítási turnét is szerveztünk. Még futott a Csorba László idején megkezdődött világháborús fotókiállítás-sorozat, amiben Róma és Trieszt is szerepelt. Aztán jöttek az újak, a nagyon sikeres kínai turné a Sisi és Magyar­ország-kiállítással, összesen több mint 2,5 millió látogatóval. A magyar sajtó erről alig vett tudomást, de megéltem hasonlót a SOM-ban egy római kiállítással, amelynek átütő nemzetközi sikere lett, de nálunk mégse tudta felkelteni az újságírók érdeklődését. Ilyen az élet. Az MNM Kereszt-tűzben kiállítása, ami az USA-ban, Németországban, Bécsben, Londonban, a Vatikánban is szerepelt vagy a magyar–horvát együttélés történetét feldolgozó nagyszerű Ars et virtus-kiállítás már nagyobb sajtófigyelmet kapott itthon.

¶ A lényeg az volt, hogy minden módon erősítsük nemzetközi jelenlétünket. Ezek az utazások már nem arról szóltak, hogy odamentél és megnéztél egy kiállítást, aztán hazajöttél, bár ilyen is előfordult. Hanem arról, hogy részt vettél egy közös projektben, jöttek ők is, mentek a mieink is, és nem csak vezetők, hanem bárki, aki dolgozott a projektben. Az igazgatónak azonkívül, hogy megszerezze a pénzt, megteremtse a feltételeket, nyugalmat próbáljon elérni az intézmény számára és nyissa ki az emberek gondolkodását, van egy további feladata, ami a teljesítmény legfontosabb mérője, s amelynek minden többi csak az eszköze: az intézmény nemzetközi pozicionálása. Tegyünk még egy szempontot az előzőekhez. Azért nemzetközi, mert egy akkora múzeum, mint a Nemzeti, akkor is meghatározó figyelmet kap a magyar múzeumi nyilvánosságban, sőt általában a kulturális életben, ha semmit nem csinál, vagy csak ostobaságokat tesz. Akkor egyszerűen kinevetik, de beszélnek róla. A nemzetközi versenyben viszont sokkal nagyobb kihívásokkal néz szembe, nem utolsósorban mert a gyűjtemény lokális és viszonylag kicsi, a finanszírozás, nem túlzok, tizede-harmincada-ötvenede a nagy univerzális vagy enciklopédikus múzeumok vagy akár az újonnan alapított arábiai, vagy kínai múzeumok költségvetésének, és így tovább. Mégis itt kell helytállni, mégis ebben a közegben kell eredményeket elérni, mert akkor tölti be a Nemzeti a feladatát.

A magyar nemzeti gyűjtemény hogyan tud érdekessé válni nemzetközi kontextusban? A magyar történelem – számunkra – kultikus tárgyai mit jelenthetnek Európában vagy a tengerentúlon?

¶ A nagy nemzetközi projektek előkészítése, a nemzetközi kapcsolatok kiépítése vagy újjáépítése hosszú ideig tart, és ahogy ezt a múzeumi szakmában mindannyian tudjuk, mindig bizalomra épül. A bizalom az intézményhez is kötődik, de ugyanolyan mértékben kötődik az emberhez is. Nem mindegy, ki a tárgyalófél, ki képviseli a múzeumot. A konkrét tárgyalások sok irányban és sok mindenről szóltak. Az egésznek a lényege egy kettős csavar volt: arról kellett meggyőzni a világot, hogy a mi gyűjteményünknek vannak olyan darabjai, amelyek ugyanolyan fontosak és értékesek, mint amikkel egyébként a monstre univerzális múzeumokban lehet találkozni. Tehát lényegében a nemzetközileg hagyományos kulturális emlékezetet kellene felülírni, kiegészíteni. Ugye milyen szép feladat? Nem könnyű játszma. Mégse látok más megoldást. Ezek a nagy s amúgy kolonia-lista múzeumok hagyományosan úgy épülnek fel, hogy masszív görög, római, egyiptomi és mezopotámiai anyaggal rendelkeznek a helyi régészeti és történeti anyag mellett. S utána, ha eléggé enciklopédikus a múzeum, mint teszem azt a British, de a Louvre-ban már nem föltétlenül van így, akkor komoly kollekciót mutathatnak fel Délkelet-Ázsiából, a Távol-Keletről, Dél-Amerikából stb. Ebben a szemléletben amúgy a közép-európai térség abszolút nem létezik.
Ha megnézed Neil MacGregor A világ története száz tárgyban című munkáját, abban Közép- és Kelet-Európa egy fekete lyuk. Tehát mi nem vagyunk érdekesek. Ezen az ember arca elkezd égni, ahányszor belegondol. Persze nem csak igazságtalanságról van itt szó, nem elemezném most, hogy az európaiság ideája hogyan alakul át a 18–19. században a gyarmatbirodalmakkal és a nagy nyilvános múzeumok megalapításával párhuzamosan. A lényeg, hogy a Nemzeti újra­pozicionálásához elengedhetetlen elfogadtatni, hogy sajátos, néha meghatározó kultúrák épültek ki a térségben, sajátos tárgyi örökséggel, és ennek az örökségnek a gyönyörű és érdekes darabjaival, beleértve nem utolsósorban a magyar kultúrát. Hasonló volt Piotr Piotrowski művészettörténész professzor tevékenysége a varsói Nemzeti Múzeum élén, igaz az a lengyel és közép-európai művészet újrafogalmazására épült. Az lett volna az első dolog, hogy átalakítjuk a régió, a Kárpát-medence és Magyarország történetéről való gondolkodást és tulajdonképpen ezt prezentáljuk majd a tárgyakon keresztül. A másik csavar pedig, hogy folyamatosan együtt dolgozunk nagy külföldi múzeumokkal ennek érdekében. Erre több példa volt, a kelet-közép-európai nomádkultúrák kiállításától, amin Falko Daim régésszel, a mainzi Römisch-Germanischen Zentralmuseum nyugalmazott főigazgatójával dolgoztunk, és Ausztriában meg is nyílt, a római ezüstművészet tárlatig, amit nyolc-tíz európai múzeum anyagából rendeztünk volna Budapesten. De ennek volt iskolapéldája a First Kings of Europe-kiállítás a chicagói Field Museumban, amikor a hosszú, másfél éves tárgyalás végére egyenrangú partnernek tudtuk magunkat elfogadtatni. Azaz nem kölcsönzők, nem pusztán „raktárosok” voltunk. A megállapodás úgy szólt, hogy a három amerikai helyszín után egyenrangú negyedik helyszínként Budapesten is bemutatjuk a kiállítást, sőt a chicagói megnyitással egy időben, Pesten rendezünk nemzetközi tudományos konferenciát a témáról. El kell érned, hogy elfogadjanak egyenrangú partnerként, a gondolkodásodban, az interpretációdban, a szakmai tudásodban. És a szakmai tudás nem arra szorítkozik, hogy te tudod a legjobban meghatározni a saját gyűjteményed tárgyait. Az evidens. Az csak az első lépés, mert anélkül nem is állnak szóba veled. Ha a kontribúciód csak a tárgy, a saját világod leírására szorítkozik, még nem vagy egyenrangú partner.

Elvitted a SOM-ot magaddal a Nemzetibe. Miért volt erre szükség?

¶ A SOM 2012-től nem volt teljesen független. Akkor született egy kormányrendelet, ami szerint bizonyos létszám alatti intézmények nem lehetnek önállók. Százfős létszám kellett az önállósághoz és mi akkor 42-en voltunk, szemben a mostani, 22-23-mal, teszem hozzá. Az volt az álláspont, hogy nem racionális az ilyen picike intézmények önálló működtetése, mert mindenképpen kell gazdasági osztály, aminek van tervezési része, van költségvetési része, van könyvelési része, kell erős jogi osztály, erős műszaki osztály, gondnoksággal, őrzéssel stb. tehát kell öt-hat olyan funkció, összesen tehát minimálisan 20-25 ember, amit nem tudsz racionálisan rátelepíteni a 40-50 fős intézményre. Ebben érintett volt a Bajor Gizi Színészmúzeum, a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, az Idegennyelvi Könyvtár meg a SOM, amelyik egyedül volt országos múzeum az említett országos szakmúzeumok mellett. Akkor az az ötletem támadt, hogy fogjunk össze négyen, így már van kb. 150-200 alkalmazottunk és csaknem 600 millió forint éves költségvetési támogatás, és rotáljuk a központi szakmai igazgatót. A négy vezető közül egy rettenetesen tiltakozott, de a többiek sem rajongtak az ötletért. Így végül azt a megoldást választottam, hogy kilobbiztam, a Magyar Országos Levéltár gesztorálja a SOM-ot. Vagyis egyenran­gúak voltunk, de a MOL gazdasági igazgatója ellenjegyzett nekem is. Egy ideig működött, de közben a levéltári rendszert is átalakították, a Nemzeti Levéltár kialakítása napirenden volt, én pedig elnyertem a Nemzeti Múzeum főigazgatói posztját. Az EMMI álláspontja az volt akkor, hogy a SOM kerüljön át a Nemzeti Múzeumhoz azzal, hogy megtartja országos múzeumi besorolását, amellyel egyébként az 1960-as évek óta rendelkezik, és okkal, mégiscsak a magyar orvostársadalom múzeumi reprezentációjáról van itt szó. Hogy a Semmelweis Múzeumnak egyúttal megszűnt az önálló számlaszáma, és az itteni főigazgató kinevezési joga ettől kezdve nem a miniszternél van, hanem az MNM főigazgatójánál, az nem az én vágyam volt. A lényeg, hogy több lépésben történt a SOM bekötése a Nemzeti Múzeumba és a jogi környezet megváltozása miatt történt. Nyilvánvaló, hogy az orvostörténeti kutatás és múzeumi reprezentáció látja kárát a helyzetnek, de ebben azért lehet majd változás.

Történészként indultál. Melyik volt az a pont, amikor muzeológus lett belőled? És mikor váltál kurátorrá?

¶ Nem terveztem, hogy múzeumban fogok dolgozni. A történészek között ez akkoriban ritkaságszámba ment. Azért kerültem a Semmelweis Múzeumba, mert az egyetem befejezését követően elnyertem egy másfél éves angliai ösztön­díjat a British Counciltól, ám míg azt megkezdhettem volna, a köztes hónapokra szükségem volt egy állásra. A SOM pedig levéltárost keresett, és nekem levél­táros végzettségem is van. Erről a helyről csak annyit tudtam, hogy létezik, mert párszor láttam a buszról, valamint olvastam az OSZK-ban a folyóiratából pár tanulmányt. Antall Józsefnek, az akkori főigazgatónak megtetszett, ahogyan gondolkodtam, amiket csináltam, s felvett. Ennek az volt talán az egyik oka, hogy Deák Ferencről írtam a szakdolgozatomat, Antall pedig a reformkorral foglalkozó jeles tudós volt, komoly Eötvös-szakértő, olvastam is néhány tanulmányát korábban a témában. A reformkorról, a magyar ősi alkotmányosság történetéről, jelentőségéről és 19. századi modernizációjáról pedig nagyon hasonlóan gondolkodtunk. Antall egészen kivételes ember volt.

¶ Tényleg nem szerettem volna muzeológus lenni. Egyetemi oktatóként azonban akkor nem nagyon nyílt tér számomra, de továbbra is politikai eszmetörténetet kutattam, először 18–19. századi, majd később 16–17. századi anyagokon dolgoztam. Angliában is ezt folytattam, erről publikáltam és tartottam előadásokat. Ez akkor London volt és Oxford. Később, a kilencvenes évek végén már a King’s Camb­ridge-ben, ahol rövid kutatói ösztöndíjakon vettem részt. Szégyenletes, de csak akkor kezdtem el szeretni a múzeumot, amikor főigazgató-helyettes lettem, tíz évvel azután, hogy először beléptem az épületbe. Ami akkor megfogott, az volt, hogy lényegesen nagyobb hatást gyakorol az ember a közvéleményre muzeológusként, mint tanárként, egyetemi oktatóként vagy kutatóként. Nem lehet összemérni a lehetséges hatást. Írhat valaki bármilyen népszerűsítő művet, egyszerűen nem fogják annyian elolvasni, nem fogják annyira érteni. Egy kiállítás a témaválasztásával, egy múzeum a hangulatával és a szellemi arculatának a megteremtésével viszont tíz- és százezreket, és a sajtón, az online felületeken keresztül milliókat érhet el. Ég és föld a különbség. Tulajdonképpen ez nagyon megtetszett benne.

¶ Kurátorrá mikor váltam? Az elején, a kilencvenes évek közepén rendeztem egy-két kisebb kiállítást a SOM-ban. Ez 2007–2008 körül változott, amikor párhuzamosan dolgoztam az erényöv- és a Görgei-kiállításon, akkor rákaptam az ízére. Azok szép munkák és jó évek voltak, ahogy a Pilla a tokban múzeumi szakmai beszélgetéssorozat létrehozása és négy évig tartó sikere is.

Általánosságban, egy kicsit elvonatkoztatva a személyes sorsodtól, szerinted szakmailag mi a különbség egy történész, egy muzeológus és egy kurátor között?

¶ Nézhetjük a produktum felől. A történész könyvet ír vagy tanulmányt. A muzeológus leírja a tárgyakat és rendszerezi őket. A kurátornak az lenne a dolga, hogy ebből a kettőből kihozzon valamit, ami vizuálisan is értékes és a közönség számára is érdekes. A tudományos megalapozottság ugyanaz, hiszen a kurátor is rengeteg tudományos szöveget megalkot pályája során, a lényeg azonban a főproduktum formája, ami a kurátor esetében már nem a tudományos, hanem
a kulturális szférában szerepel.

A csavar az, hogy olykor egyazon személyről van szó. Nálad melyiken van a hangsúly?

¶ Mikor melyiken. Ez mindig változik. Relatíve keveset publikáltam, az idézettségi indexem mégis biztatón magas. A kevés publikációnak személyes okai voltak. Mire elkezdtem volna többet kiadni, addigra főigazgató-helyettes lettem, elsodortak a tervezési és a szervezési feladatok. Kétezer óta alapvetően menedzser voltam. Tanítottam közben 1997-től a Károli Gáspár Egyetemen teljes másodállásban tizenhárom évig adjunktusként kora újkori egyetemes történelmet. Mondjuk két teljes állás mellett az ember kevesebbet ír. Pláne, ha az egyik munka vezetői. A SOM-ban 2008-tól a szokásos főigazgatói feladatokat láttam el. Ennek eredményeként nyertük el 2010-ben az Év Múzeuma díjat. Amit aztán megismételtem 2021-ben a Nemzeti Múzeummal. Azt hiszem, én lehetek az egyetlen magyar múzeumigazgató, aki két intézménnyel is elérte ezt. Elnyertünk persze sok egyéb díjat is.

¶ A Nemzetiben nemigen volt mód arra, hogy az ember a főigazgatói munkája mellett kurátorként is működjön, de azért több kiállításba elég mélyen belenyúltam. Egyik elődöm, Kovács Tibor nagyon büszke volt arra, hogy főkurátora volt a Szkíta aranykincsek című kiállításnak. Akkor még a SOM főigazgatójaként, akinek volt fogalma a vezetői munka mibenlétéről, megdöbbentett, hogy hogyan lehetett erre ideje és energiája. Komoly teljesítmény volt ez, megemelem a kalapom.

Érdekes, hogy rendre felhozod, a múlt ábrázolása sokszor hamis. Abban a cikkben is, ami minket arra ösztönzött, hogy neked ítéljük a MúzeumCafé Díjat, a Parthenon, Elgin, Hoi polloi a MúzeumCafé 95. számában a hamisság árnyalatait ragadtad ki.

¶ Aha, akkor megvan, miért kapom! Akkor miért kérdeztétek, én mire gondolok?

A hamisság árnyalatainak értelmezéséről kérdezünk.

¶ Ezek közhelyes életigazságok, de a konzekvenciáik erősek. Az emlékezet mindig változik. A rendszerváltoztatáskor élt a vicc, hogy megváltozott a történelem, új a múlt! Holott, nyilván nem az változott, hanem a történelmi emlékezés, a történelmi emlékezet. A történelmi emlékezet mindig változik. A damnatio memoriae ősrégi találmány, s ez csak az agresszív formája a változásnak. A múlt újra és újra interpretálása fölteszem egyenesen a mesélés ősi aktusából származik, a meséléséből és a regék, az eposzok világának szelleméből, ami családot, közösséget, civilizációt képes egyben tartani. A történelmi emlékezet, aminek még a forráskritikára épülő, okadatolt tudományos szakirodalom is része, bár gyakran úgy tűnik, nem meghatározó része, s aminek történeti vizsgálatát
a 19. századtól hagyományosan historiográfiának hívjuk, szóval a történelmi emlékezet vizsgálata alapvető a mai történeti muzeológiai munkában. Hiszen ezt jelenítik meg a vizuális és a tárgyi források. S ennek vizsgálata során sorra találkozunk a torzítás mechanizmusaival.

Ezek mindig a változás folyamata körül mozognak?

¶ Engem érdekel, hogyan változnak, és az is, hogy ezek a rétegek hogyan épülnek egymásra. Hogy, mondjuk, a Parthenon-márványok kapcsán a britek biztosak voltak benne, hogy ők a görögök igazi szellemi és politikai örökösei, és nemcsak a konzervatív oldal, hanem a liberális filozófia toronymagas alakja, John Stuart Mill is. És ezt a megközelítést (nevezetesen, hogy létezik felsőbbrendű civilizáció, ami magasabb szintű politikai kultúrát képvisel, és ezért győzelme az egész emberiség érdekében morális kérdés) máig ki lehet mutatni az angol, brit, amerikai stb. politikai identitásban. De tudjuk jól, hogy ez kreáció. A múltról való emlékezésünket nagyon tudományosnak szoktuk tekinteni, és az összes akadémiai kör a világon arra törekszik, hogy minél tudományosabbnak hasson.
Aztán mégiscsak azt látjuk, hogy néha ötvenévente, de száz-kétszáz évente biztosan totális paradigmaváltások követik egymást. Nem az a kérdés, hogy melyik uralkodót ki követte, mennyi ember élt szegényen, mert ezek faktumok. Ám az értelmezések folyamatosan változtak, főleg ha kultúráról, műveltségről, művészetről való gondolkodásról van szó.

Hogyan állhat ellent egy kurátor az indoktrináció kísértésének?

¶ Legyen ő, aki indoktrinál? Mert gyakran ez a helyzet. Ahogy a rómaiak  kérdezték: Quis custodiet ipsos custodes? Ki őrzi magukat az őrzőket? Nem tudom a választ. A kritikai gondolkodás alapvető követelmény. Önreflexióval kell élned az állításaid módszertanát és logikai erejét illetően. Kontrollálod magadat. Ez nem fog teljesen sikerülni, mindig torzulni fog, de azért igyekezni lehet és kell is. Fontos, hogy rácsodálkozzunk a dolgokra, hogy a muzeológus, a kurátor ne szűkítse le saját szűk kutatási területére az érdeklődését. Banális, de sajnos manapság újfent hangsúlyozni kell, hogy a lehető legszélesebb műveltség a kurátortól s különösen a múzeumdirektortól alapvető követelmény. Ha csak az olvasásra szűkítjük ezt le, amit amúgy nem szabad, akkor járjon a fejünkben a 19. századi angol filozófusnak, Sir Leslie Stephennek, Virginia Woolf és Vanessa Bell apjának a szép mondása: „Let your readings be part of your life.” Ez a lényeg. Részben másik világban élünk, mert azt akarjuk közvetíteni. Ha elég széles összefüggésekben, elég önkritikusan és árnyaltan gondolkodik a kurátor vagy a múzeumigazgató a munkájáról, akkor kevésbé fog indoktrinálni. A kurátori olvasás lényege, hogy megértsük, más nemzetek, de legalább a nagyobb európai nemzetek hogyan gondolkodnak saját magukról és egymásról, tudományos gondolkodásuk milyen kontextusban jön létre. Ezért nem elég a szakirodalom ismerete. A megértéshez más kultúrák szépirodalmát és publicisztikáját is ismerni kell szinte naprakészen. Meg kell értenünk, hogyan gondolkodnak.

Ezt te meg tudtad tenni?

¶ Úgy érzem, másra se törekedtem egész életemben. Az eredményt nem én döntöm el.

Végeredményben erről szól a tanulmányod is, a nézőpontok ütköztetéséről.

¶ Igen, ilyesmi volt a szándék, és azt hiszem, sikerült bemutatnom, hogy mennyire nem monolitikus egyik ország álláspontja sem, mennyiféle belső vita van. A nemzetközi múzeumi világban pedig milyen feszültségek alakultak ki? Ezek milyen veszélyeket rejtenek, és milyen lehetőségeket nyújtanak a mi számunkra? Mellesleg amíg nemzetközi pozíciónkat nem erősítjük meg, nem nézünk szembe helyzetünkkel és szakmai pozíciónkkal, nagyon kevés lehetőséget nyújtanak.

Fontos kérdés, hiszen egészen más irányt vehetett volna a pályád: miért jöttél haza Angliából?

¶ Mondják erre, hogy kalandvágyból. Nagyon-nagyon jól éreztem magamat Angliában, nagyon szépen beilleszkedtem, szellemileg otthonra találtam. De a családalapítás Magyarországhoz kötött, és bármennyire szentimentálisan hangzik, egyszerűen szeretem Magyarországot, és különösen szeretem Budapestet. S azért a háttér miatt is evidens volt. Anyám (Varga Katalin író, költő – A szerk.) könyvein generációk tanultak meg olvasni, nem hiszem, hogy lenne olyan magyar család, amelynek legalább egy-két kötete ne lenne otthon. Apám, aki egy alig megkezdett karrier elején korán elhunyt, közgazdasági lexikont írt és szerkesztett a mezőgazdaságról súlyos betegen, hatvan évvel ezelőtt. Nem is tudok utánanézni, hány száz éve élnek itt az őseim. Ez a föld, amelyen. Ez itt az én hazám. Igaz, meglepően hosszú ideig tartott, amíg hazatérve akklimatizálódtam. Másfelől közben arra is ráébredtem, hogy a legjobb angol barátaim és kedvenc angol szerzőim sem a Puding-szigeteken éltek vagy élnek. A szellemi, érzelmi és kulturális hazáját az ember viszi magával. Hosszú ideig úgy éreztem, hogy magyarként nagyon pontosan értem Angliát, akár itt élek, akár ott, és ez jó érzés volt. Most már egyre kevésbé értem, de ez természetes. A benyomás mögött megbúvó „merry old England” képzete vagy toposza legalább a 18. századig nyúlik vissza. Viszont most ezerszer jobban értem az itáliai vagy a francia, vagy újabban a modern görög kultúrát, mint harmincévesen értettem. S ez még jobb érzés. Összességében nem hiszem, hogy ebből a nézőpontból, az Angliához való egykori kötődésemből érdemes nézni a pályámat vagy a munkáimat.
Pulszkyét vagy horribile dictu Andrássy Gyuláét sem érdemes angol vagy francia éveikkel azonosítani vagy onnan vizsgálni.

Mégis mi lett volna más, ha úgy döntesz?

¶ Az biztos, hogy Angliából sokkal többfelé jártam volna a világban, sokkal többféle emberrel találkoztam volna, de kisebb lett volna az esélye, hogy a múzeumi világ felé forduljak, hiszen történészként, ahogy beszéltük, ez nem evidens. Maradtam volna néhány évig egy jobb egyetemen, de ha ott nem ugrasz ezalatt nagyot, akkor elengedik a kezed, és elmész egy rosszabb egyetemre. Aztán ott élsz. De akárhol is tanítasz, két-három jó vagy közepes könyv, 40-50 alaposabb tanulmány, amiről egy szűk szakterület tud, ennyi lenne a termés, ez lenne a számadás a végén. S közben azért hiába szellemi központok, nagyon kicsi világok ezek. Cambridge-re és Oxfordra is jellemző, hogy ugyanazokkal az emberekkel beszélgetsz ugyanazokról a problémákról reggeltől estig, egész évben. Tudományosan fontos, de zárt akadémiai világ ez, azzal a tévhittel, hogy mindenről mindent tudnak, csak éppen ugye gyufát gyújtani nem, ahogy a költő mondja. Ezért nem sikerülnek soha igazán jól azok a múzeumelméleti kötetek, amiket kizárólag egyetemi emberek írnak. A magyar múzeumi világ és általában a múzeumi világ sokkal izgalmasabb, érdekesebb, és idehaza, mint látjuk, fordulatosabb, ami ugyan többnyire nem nélkülözi a jakobinus mindentudás mindent átalakító hevületét, de pont ezért színesebb világot kínál. Azért az tavaly jólesett, hogy többen jelöltek a londoni Athenaeum Club tagjának. Igaz, a legfiatalabb klubok egyike, idén lesz csak kétszáz éves, de kiváló, válogatott társaság. Azt különösen szeretem benne, hogy a Parthenon-fríz másolata húzódik a homlokzaton és Athéné szobra néz le a belépőre. Még nem dőlt el, tudok-e csatlakozni.

Mit hoztál magaddal? Azon kívül, hogy tejszínnel iszod a teát?

¶ Csupa felszínes dolgot, ahogy mondod. Angol módon iszom a teát, igen. Frissen forrázva, tejszínnel. A kínai vagy a japán mód sokkal jobb ízt ad, de komplikált elkészíteni, és már hatvan fölött nem fogok váltani. Jó esernyőket használok, van érzékem a legjobbak kiválasztásához. Szeretem a hűvös, esős időt. Fél Windsorra vagy teljes Windsorra kötöm a nyakkendőt. Mellesleg ezek a szokások Angliában mára elporladtak. Sokáig Purcell operáiért lelkesedtem, de majd húsz éve Lullyt, Rameau-t és Gluckot hallgatok inkább (Mozartot említeni sem kell, mert ő maga az egyetemes Európa. Haydn pedig a mi saját zenénk). Szeretem az elegánsan egyszerű, mértéktartó, alulszabályozott, konzervatív megoldásokat az intézményszervezésben és -vezetésben. Szeretem az egyéni ambíciót és kezdeményezőkészséget. Szeretem az eleven hagyományokat, az ősiség modernségét, a szellemes szónoki teljesítményeket. Példának okáért még mindig nagyon szeretek sok embernek angolul beszédet tartani. Hadd hencegjek: volt több olyan miniszter, akik szerint angolul lényegesen jobban szónokolok, mint magyarul és néhány brit múzeumigazgató és nagykövet, aki kedvtelve hallgatott. Nem mintha ennek bármi jelentősége vagy jelenleg bármi haszna lenne. Szeretem a patrióta elkötelezettséget, a pragmatikus józanságot, és szemtelen módon, hogy ne kisebbségi, de inkább szuperioritási komplexusunk legyen egy-egy tárgyalási helyzetben. És mint a tanulmány példája mutatja, az érdeklődést a görög szobrok iránt. Szóval ezeket a szerepjátszó bohóckodásokat, amiket az ember nem vesz magában komolyan. Hiszen a lényeg itt is, akár a múzeum szellemi újrateremtésében, nem ezekben, hanem a tartalomban, a mondani­való árnyalt igazságában és az előadás finomságában rejlik. Azt hiszem, Eco
Baskerville-i Vilmos figurájában megfogta azt, amit erről tudni érdemes. Más­felől jóleső érzés, hogy nem csak magyar szempontból, nemcsak a magyar kultúra ismeretében és nézőpontjából tudok ránézni egy harmadik ország vagy nemzet, vagy éppen Európa történetére és emlékezetére, hanem valamennyire,
de csak valamennyire más szempontból is. De ezek már régóta nem olyan fontosak.
Egy szemléletmódról beszélünk, aminek definiálására személy szerint alkalmatlan vagyok. Kívülről nyilván látszik valami szokatlan, sajátos attitűd, de ezt már Ti és az utánatok következők fogják elemezni. Már ha akarjátok, ha kedvetek vagy kedvük lesz hozzá. Nekem rendben volt ez, így ahogy volt.