Egy másfajta Jókai-kultusz

Beszélgetés a MúzeumCafé-díjas Kalla Zsuzsával a balatonfüredi új állandó kiállításról

MúzeumCafé 22.

Kalla Zsuzsa muzeológussal, a megnyitása óta töretlen sikert arató balatonfüredi Jókai-villa kiállításának kurátorával arról beszélgetünk, hogyan lehet a hagyományos, kissé poros emlékház-kiállítási műfajt megújítani. A füredi azon szerencsés klasszicista nyaralóépületek közé tartozik, amelyek jóvátehetetlen átalakítások nélkül úszták meg a 20. századot, így sikerült felidézhetővé tenni benne az egykori életet. Bár eredeti fotók nem maradtak meg, de számos leírás és a Petőfi Irodalmi Múzeum példásan feldolgozott Jókai-gyűjteménye lehetőséget adott arra, hogy rekonstruálni tudják a korabeli be-rendezést. Ám nem csupán egy 19. századi felső-középosztálybeli otthont láthat itt a látogató, de majd minden szobát átsző Jókai egyik itt íródott s részben itt is játszódó regénye, Az arany ember. „Nem feltétel a tárlat megértéséhez, hogy valaki ismerje a regényt, azt szeretnénk, hogy a szövegek és a tárgyak játéka segítségével kirajzolódjon mindenki számára egy olyan kép, amelyet szívesen magával visz” – mondja a kurátor.

 

– Az elmúlt években a Petőfi Irodalmi Múzeum kínálja az egyik legsokrétűbb kiállítási palettát. A muzeológiában gyakran felvetődik, vajon helye van-e még az állandó kiállításoknak?

Emlékszem, jó néhány évvel ezelőtt ünnepszámban ment egy-egy új kiállítás megnyitója, évekig vártunk, hogy végre ránk kerüljön a sor, ma pedig alig győzzük a munkát, szinte folyamatosan újabbakat és újabbakat építünk. Mára nincs is állandó kiállítása a múzeumnak, a most megújuló Petőfi-tárlatot tekintjük csupán annak. Többször felvetődött, hogy készítsünk egy kronologikus, enciklopédikus igényű tárlatot, ám szembe kell néznünk azzal, hogy a Károlyi-palota terei erre nem alkalmasak. De azt hiszem, nem is kell erőltetni, jobb, ha gyakrabban változó, színes tematikájú tárlatokat tudunk kínálni a látogatóknak.

– Mennyiben lesz különleges a múzeum névadójáról szóló, nemsokára megnyíló tárlat?

A május 17-én megnyíló Petőfi-kiállítás egyik legfontosabb eleme, hogy szoros együttműködésben készül a múzeumpedagógus kollégákkal. Igaz, egyéb kiállításaink sem nélkülözik ma már az ő hozzájárulásukat. De véleményem szerint ez a kiállítás megy el majd talán leginkább a játékosság irányába, ez szól leginkább a tizen-huszonéves korosztályhoz.

– A PIM nagyszabású program keretében igyekszik összefogni, megújítani az irodalmi emlékházakat országszerte. Hogyan áll ez a program? Mitől válik élővé egy emlékház?

Leginkább attól függ, hogy a helyiek mennyire érzik magukénak. Ha sikerül a helyi oktatás, a helyi kultúra egyik központjává tenni, akkor megtelnek élettel az emlékházak. A MIRE nevű civilszervezet abban segít, hogy a meglehetősen elszigetelten működő emlékházak vezetői számára valóságos és virtuális közösséget hoz létre. Szervezünk konferenciákat, bejárásokat, továbbképzéseket, a szervezet tagjai szakmai segítséget adnak egymásnak a kiállítások építésében. Működtetünk egy központi honlapot, vannak tájékoztató füzetek a házakban, s igyekeztünk valamiféle egységes, felismerhető arculatot adni a helyeknek. Próbálunk segíteni, hogy legyen szakszemélyzet, állandó, kiszámítható nyitva tartás. Sok településen a mú-zeumra ma már nem úgy néznek, mint ami a pénzt viszi, hanem rájöttek, hogy munkahelyeket teremthet, egy hátrányos helyzetű település számára kitörési pont lehet.

– Egyik legfontosabb munkája a balatonfüredi Jókai Emlékház kiállítása. Honnan indult ki a megtervezésében?

Minden tárlatnál talán a legfontosabb, hogy felmérjük, kik lesznek a kiállítás látogatói. Klasszikus kirándulóhelyről van szó, ahová nagy számban érkeznek gyerekcsoportok, de vannak nyaralók, akik az esős napokon keresnek magunknak valami, lehetőleg könnyen befogadható kulturális programot a Balaton-felvidéken, és számos külföldi is betérhet a házba, akik semmit sem tudnak Jókairól. És zarándokhely is persze a még Jókait-olvasóknak, hiszen nagy a Jókai-helyek kultusza, turizmusa ma is. Úgy kellett összeállítanunk a kiállítást, hogy több párhuzamos olvasata legyen, és senki se távozzon csalódottan: az sem, aki jól ismeri az írót és az életművet, és az sem, aki soha nem hallott felőle.

– Mit lehet tudni a házról?

Az épületet Jókai építtette a maga számára, s bár a nyaralók sorsa a gyakori átépítés, ez a ház szinte teljesen megőrizte 19. századi formáját. Később átalakították ugyan panzióvá, de nem történtek jóvátehetetlen beavatkozások, és szerencsére megvannak az eredeti tervek is, így műemlékileg tökéletesen helyreállítható volt. Ráadásul a kert egy része is megmaradt.

– Ki a fenntartója, és milyen struktúrában működik a ház?

Az önkormányzat által létrehozott Füredkult Kht. működteti a három múzeumot: a Vaszary Villát, a Jókai Emlékházat és a Városi Múzeumot. Sikerült megoldani, hogy hétvégenként télen is nyitva legyen az emlékház. Nyáron a váratlan látogatói rohamot például úgy tudták levezényelni, hogy a veszprémi idegenforgalmi főiskola hallgatóitól kértek segítséget, ők voltak a kisegítő teremőrök.

– Az emlékházak általában az életrajra fokuszálnak, ám ez a tárlat nem egészen ilyen…

Valóban, mostanában másként rendezzük a kiállításokat, inkább a művekre igyekszünk fokuszálni. A koncepcióm kezdetben az volt, hogy az egész tárlatot Az arany ember című regényre építem, hiszen ezt a művet itt írta Jókai, s egyik kulcsjelenete is a téli Balatonon játszódik. Végül kompromisszumos megoldás született: minden teremben van egy-egy idézet a műből, igyekszünk bemutatni, mennyire volt valóság az író életében a regény világa. Emellett pedig szerettük volna felidézni az eredeti enteriőröket, méghozzá úgy, hogy az egykor ott zajló életnek a nyoma is ott legyen bennük. Csak egy példa: kiállítottunk egy Calderoni-féle távcsövet, amely valóban Jókai tulajdonában volt, és tudjuk, hogy a társasági program része volt a gőzhajóval érkezők között ismerősöket keresni. Ugyanakkor Az arany embernek kulcsmotívuma a távcső, az azon át látott, mindenki által könnyen felidézhető, vészjósló vörös félhold. Így ér össze tehát több ponton a regény és az író világa.

– De a regénnyel egy külön szoba is foglalkozik.

A dolgozószobát ennek a könyvnek szenteltük. Nem meséljük el a történetet, a mű világába valós tárgyak segítségével léphet be a látogató, az installáció játékosan utal a mű valóságreferenciájára. Jókai asztala körül állnak a regény főbb szereplői: az alakokat a Nemzeti Színház korabeli, nagy sikerű előadásainak színészeiről mintáztuk. Nem feltétel a tárlat megértéséhez, hogy valaki ismerje regényt, azt szeretnénk, hogy a szövegek és a tárgyak játéka segítségével kirajzolódjon mindenki számára egy olyan kép, amelyet szívesen magával visz.

– Vannak korabeli fotók a Jókai-villa tereiről?

Sajnos nincsenek, de számos alapos visszaemlékezésünk van, s ezek alapján nagy biztonsággal sikerülhet rekonstruálni az eredeti tereket. Jó néhány bútort is ismerünk az egykori berendezésből. Szerencsére a Petőfi Irodalmi Múzeum Jókai-gyűjteménye a legjobban feldolgozottak között van, ennek az időszakba illő, legjelentősebb darabjait kiállítottuk itt.

– Nagy dilemma a rekonstrukciók és az eredeti tárgyak viszonya. Hogyan különítik el a kiállításban az eredeti darabokat úgy, hogy mégis egységes maradjon az enteriőr?

Természetesen rekonstrukcióból van több, bár néhány eredeti bútort is beépítettünk, megjelölve őket. Az eredeti tárgyakat, például az asztalon a kártyát, azt a nagyítószerkezetet, amelynek segítségével az eredetileg festőnek készülő Jókai miniatűr akvarelljeit festette és egy eredeti faragványát üvegdobozok védik – és hangsúlyozzák is ki egyben. A rekonstrukciókban is igyekeztünk a legapróbb részletekig hűek maradni, így sikerült az eredeti padlót rekonstruálni vagy a korabelihez hasonló függönyöket, szőnyegeket beszerezni.

– Melyik helyiség rekonstruálása volt a legnehezebb?

Nem gondoltam volna, hogy a konyha lesz az. Pedig ezt nagyon fontosnak tartottuk, főleg azért, mert a villa egyik legfontosabb funkciója éppen a vendégfogadás volt. A színpadtól lassan visszavonuló, idősödő színésznő a nagy vacsorák szervezésében kárpótolta magát. – Mekkora teret szentelnek a kiállításban Laborfali Rózának?

Jelentőset. Nemcsak azért, mert a reformkori színjátszás meghatározó személyisége, szerepfelfogásaival a magyar színjátszás korszakos jelentőségű alakítója volt, hanem azért is, mert házasságukban egyenrangú félként élt a két ember. Jókai sokszor megemlékezik róla, hogy a felesége nélkül nem lehetett volna az, amivé végül is lett.

– Hogyan használták Jókaiék a nyaralót?

Ezt is bemutatjuk. Az előtérben hatalmas, félig nyitott utazóládákat láthatnak a látogatók, ami jól mutatja, hogy a szezonra az egész háztartást leköltöztették. Igyekeztünk felidézni a reformkori Füred tradícióit, amelyek Jókaira is hatottak. A felső-középosztály nyaralóhelye volt a balatoni város. Hatalmas és a fővárosihoz képest jóval kötetlenebb társasági élet folyt, amelynek Jókaiék természetesen meghatározó részesei voltak.

– Maga Jókai is sokat tett Füred és az akkor még csaknem ismeretlen, nehezen bejárható Balaton-felvidék népszerűsítéséért.

1858-ban, amikor az egész országon a reménytelenség volt az úr, írja meg a Magyar Tempevölgy című cikksorozatát. A Balaton-felvidék regényes útirajza reményt, büszkeséget keltett a korabeli olvasóban, hogy igen, van, lehet Magyarországon is élet. Ez a program szervesen illeszkedik a nagyregények, az Egy magyar nábob vagy a Kárpáthy Zoltán világképéhez.

– Hogyan igyekeznek a Jókai-villában a legkisebbek figyelmét is megszerezni?

Az egykori gyerekszobában a kecskeméti Szórakaténusz Játékmúzeum jóvoltából korabeli játékmásolatokat lehet kipróbálni. Emellett ekkor megjelent, színes, illusztrált mesekönyvekkel megpróbáljuk megmutatni azt a vizuális világot, amelyik ezt a generációt akkor körülvette. De azt is bemutatjuk, hogy a későbbi generációk hogyan találkoztak Az aranyemberrel; találtunk például egy diafilmet, amely a regényből készült. Az ebédlőben újságok lógnak, amelyekbe bele lehet olvasni; ezzel két dologra akarjuk felhívni a figyelmet, egyrészt megmutatni, hogy mennyi mindennel foglalkozott Jókai, hány tucat lapot szerkesztett, illetve hogy a korban újságokban, folytatásokban jelentek meg a regényei.

– Hogyan készült a tárlat? Elkészített egy forgatókönyvet, amelyet a látványtervezőknek formába kellett önteniük?

Nem, ennél sokkal szorosabban működtünk együtt. Mint egy jó színházi előadásban, az egyik ötlet szülte a másikat. Végig a tartalom és a látvány együttesében gondolkodtunk.

– Ön írt egy fontos tanulmányt, Jókai dolgozószobája mint műalkotás címmel. Van arra remény, hogy ez a szoba egyszer látható lesz, akár a PIM-ben, akár a Bajza utcában?

A tanulmány a múzeum egyik legfontosabb tudományos-népszerű kiadványának, a háromkötetes, vaskos hagyatéki katalógus összeállításának volt az egyik részeredménye. Talán furcsa, de egy rejtőzködő személyiségre vet különleges fényt kéziratainak, személyes dokumentumainak, könyvtárának, fotóinak, műtárgyainak összessége. Erre utal a tanulmány alcíme is: Egy ember, akit még eddig nem ismertünk. A kérdésre válaszolva: kevés reményt látok erre…

– És arra, hogy Budapesten valahol legyen egy állandó kiállítása Jókainak?

Az író a Svábhegyen vásárolt szőlőbirtokot, de az itt épült villát a hatvanas években lebontották, hogy az akkori Madártani Intézet számára felépülhessen egy üveg-beton épület, amelyben most egy parányi emlékszoba működik. Bár a villa tervei megvannak, mégsem hiszem, hogy reális elképzelés volna, hogy valaha is visszaépül. Áll viszont az egykori présház. Ha sikerül összefogni a Duna–Ipoly Nemzeti Park Igazgatóságával, amely működtet a mi emlékházainkhoz hasonló bemutatóhelyeket, és a körülöttük lévő civilszervezetekkel, elsősorban a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesülettel, városvédőkkel, helytörténeti klubokkal, iskolákkal, borászokkal, biogazdálkodókkal, létrejöhetne egy sokszínű kulturális-környezetvédelmi-turisztikai bázis, s akkor ennek keretében tudnánk fejleszteni a kiállítást is.