A 2012. évi MúzeumCafé Díjat Sasvári Editnek, a Kassák Múzeum vezetőjének ítélték oda

Hölgyeim és Uraim,

harmadszor állok abból az alkalomból összegyűlt ünneplő közönség előtt, hogy átadjunk egy díjat valakinek, akiről az erre a célra felállított szakmai kuratórium úgy gondolta, hogy az elmúlt évben a magyar muzeológiában végzett munkája alapján ő az, aki ezt a leginkább kiérdemli. Az elmúlt két alkalommal Kalla Zsuzsanna, a Petőfi Irodalmi Múzeum muzeológusa a balatonfüredi Jókai Villa új állandó kiállításának megrendezéséért, illetve Gyarmati Zsolt, a Csíki Székely Múzeum igazgatója az intézményének helyet adó csíkszeredai Mikó vár felújításáért vehette át az elismerést, amely a kulturális minisztérium és a Szépművészeti Múzeum jóvoltából némi pénzel is jár, megtestesülése viszont szándékaink szerint ez a kortárs műtárgy: egy plexitömb, amelyben négy párhuzamos síkban „lebegve” évente változó színű geometriai formák adják ki a díj nevét adó lap védjegyét, a hátsó borító jellegzetes tipográfiai mintáját. A négy különálló sík az ofszet-technológiával készülő lap négy nyomólemezére utal, a mintát befoglaló felső rész mérete megegyezik a nyomtatott lapéval, vagyis 235 milliméter széles és 300 milliméter magas; a vele egy tömböt alkotó talpazattal együtt a díj magassága 433 milliméter, vastagsága 60 milliméter, súlya 5,6 kilogramm. A díjat Salát Zalán Péter tervezte, Paizs László szobrászművész fia, Paizs Csaba, és az általa vezetett Plexiawards műhely munkatársai készítik, és – hogy végre eljussak a legfontosabbig – a MúzeumCafé, Magyarország egyetlen országos terjesztésű nyomtatott múzeumi kiadványának a nevét viseli; úgyhogy ha megengedik, akkor először magáról a lapról mondanék pár szót.

2007-ben néhány múzeumi szakember és pár kulturális újságíró elkezdett azon gondolkozni, hogy mi lenne, ha a magyarországi múzeumi szakmának lenne egy a rangjához, az addigi és a remélhetőleg azután is majd elérendő eredményeihez méltó folyóirata; egy olyan nívós szakmai fórum, ahol a múzeumok dolgozói eszmét cserélhetnek egymással, megoszthatják kollégáikkal munkájuk eredményeit, szakmai sikereiket, beszélhetnek örömeikről és gondjaikról; de ugyanakkor egy olyan kiadvány, amelyet szívesen forgathat az is, aki látogatóként érdeklődik a múzeumok kiállításai, azok kulisszatitkai, a múzeumokban folyó munka érdekességei iránt; egy olyan lap, amelyik tartalmában és formájában is szakmailag egyaránt folyamatosan előre mutat, amelyik megismertet követésre érdemes külföldi és hazai példákkal, amelyik segít közösen megfogalmazni a folyamatosan változó társadalomban folyamatosan változni kényszerülő múzeumok előtt felmerülő kérdésekre a lehető legjobb, legkorszerűbb, legadekvátabb válaszokat. Ebben a szellemben született meg a MúzeumCafé, amelynek első száma 2007 októberében jelent meg, 56 oldalon. Azóta a kéthavonta megjelenő kiadvány már a 33. számánál jár, 2010 júniusa óta most már minden alkalommal 112 plusz négy oldalon jelenik meg, amiből most már ugyancsak rendszeresen nyolc oldal a benne lévő összes írás hosszabb-rövidebb angol nyelvű összefoglalójával tájékoztatja a külföldet is a Magyarországon folyó múzeumi munkáról. Merthogy a megjelenésenkénti 2500 példányból ma már egyre több jut el a határainkon túlra is, ottani nagy, jelentős múzeumokba, könyvtárakba, kulturális intézményekbe, és – büszkén mondhatom – egyre több távoli intézményből érkezik megkeresés hozzánk, hogy ők is szeretnék kapni ezt a magyar kiadványt.

Hogy ebben a nemzetközi sikerben – a nyolc oldalnyi angol szövegek mellett – mekkora szerepe van a lap, fogalmazzak úgy: kinézetének, azt nem tudom, de azt igen, hogy ezt a kinézetet, a tipográfiát, az arculatot már eddig is több hazai és nemzetközi dizájn-díjjal ismerték el; ezek közül hadd említsem itt most csak a 2011-es European Design Awards magazin-kategóriájának bronz fokozatát, vagy az ugyanabban az évben a világ legrégebben működő dizájnversenyén, a 41. Creativity International Awardson harminchat ország több mint ezer pályázója közül abban a három kategóriában, amelyben a lap egyáltalán elindulhatott – komplett magazin-dizájn, magazin-tipográfia, magazincímlap – elnyert három aranyérmet, amelyeknek köszönhetően a MúzeumCafé maga is múzeumi műtárgy lett, hiszen bekerült a Phoenix Design Museum gyűjteményébe.

Az eddigiek fényében aligha lehet meglepő, hogy amikor a lap kiadója és szerkesztősége 2010-ben úgy döntött, hogy a szerkesztőség körül koncentrálódó szakmai-szellemi potenciált kihasználva megalapítja a MúzeumCafé Díjat, akkor ugyanezeket az előbb említett törekvéseket tekintettük elsősorban elismerendőnek, vagyis hogy ezzel a díjjal minden évben a magyar múzeumi életből azt a teljesítményt honoráljuk, amelyet tartalmában és megjelenésében egyaránt a lehető leginkább előremutatónak, példaértékűnek, követésre érdemesnek vélünk.

Ennek kapcsán hadd szólják pár szót arról is, hogy miért is döntöttünk úgy, hogy minden évben éppen márciusban adjuk át a MúzeumCafé Díjat. Mint az nyilván minden szakmabeli előtt ismert, az első magyar állami kiállítási intézmény megalapításának hivatalos dátuma 1802. november 26., amikor is I. Ferenc király aláírta azt a november 20-án két példányban megszerkesztett alapító okiratot, amellyel a gróf Széchényi Ferenc által a nemzetnek adományozott 11.884 nyomtatványból, 1156 kéziratból, 142 kötetnyi térképből és rézmetszetből, 2019 aranyérméből, valamint egyéb régiségekből és portrékból létrehozta a Bibliotheca Hungarica Nationalis Széchényianát, azaz a Széchényi Nemzeti Magyar Könyvtárat – és egyben múzeumot, hiszen az alapító okiratban mind a két intézmény-megnevezés szerepel. Csakhogy mi mégsem novemberben, az első hazai múzeum hivatalos megalakulásának az évfordulóján adjuk át a MúzeumCafé Díjat, hanem márciusban, éspedig azért, merthogy – és ezt talán kevesebben tudják – ebben a hónapban kelt Széchényi Ferencnek az az első levele, amelyben a gróf először fogalmazta meg, hogy személyes kincseit az egész nemzetnek adományozná, és kérte ehhez az uralkodó hozzájárulását. Mi ugyanis ezt az első kezdeményező ötletet, a terv megszületésének első nyilvános megjelenését tekintjük a Nemzeti Múzeum létrejöttére irányuló leginkább előremutató, példaértékű, követésre érdemesnek tartott gesztusnak. Hiszen ahogyan már az előbb is mondtam: a MúzeumCafé egész koncepciójának, és ennek nyomán a MúzeumCafé Díj odaítélésének is ez a legfőbb sarokköve; ennek alapján dönti el a szerkesztőbizottság és a szerkesztőség, hogy mi kerüljön a lapba, és ennek alapján dönti el a kuratórium is, hogy kinek ítéli oda az elismerést.

És akkor ezen a ponton hadd soroljam fel, hogy kik azok, akik a 2012. évi MúzeumCafé Díjat kiérdemlő múzeumi szakember személyéről döntöttek. Az elismerést odaítélő kuratórium munkájában ebben az évben is a lap szerkesztőbizottságának tagjai: Baán László, a Szépművészeti Múzeum főigazgatója, György Péter esztéta, egyetemi docens, az ELTE Művészetelméleti és Médiakutatási Intézetének igazgatója, Rockenbauer Zoltán művészettörténész és Török László régész-egyiptológus, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja; valamint mellettük a kulturális tárca részéről Hatházi Gábor régész-történész, a Emberi Erőforrások Minisztériuma Közgyűjteményi Főosztályának főosztályvezető-helyettese; a Múzeumok Nemzetközi Tanácsa Magyar Nemzeti Bizottsága nevében Cseri Miklós elnök, etnográfus, a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum főigazgatója; a Műkritikusok Nemzetközi Szövetsége Magyar Tagozata képviseletében Mélyi József elnök, művészettörténész-műkritikus; valamint a szerkesztőség részéről Basics Beatrix művészettörténész, a Pest megyei Múzeumok Igazgatóságának főtanácsadója, valamint Martos Gábor főszerkesztő vettek részt.

A fenti grémium ez év január 24-én a 2012. évi MúzeumCafé Díjat Sasvári Editnek, a Kassák Múzeum vezetőjének ítélte oda.

Sasvári Edit 1985-ben Pécsen a Janus Pannonius Tudományegyetem magyar-történelem szakán végzett, majd 1996-ban az ELTE művészettörténet szakán is diplomát szerzett; közben 1994 és 1996 között Bécsben az Institut für Kulturwissenschaft múzeumkurátori képzését is kijárta. És  ha jól tudom, éppen a napokban adja le a Pécsi Tudományegyetem Modernkori Történeti Tanszékének Doktori Iskolájában a PhD-disszertációját, amelyet nyilván még ebben az évben meg is fog védeni (drukkolunk neki). Első diplomája megszerzése után a dunaújvárosi Uitz Teremben rendezett kortárs képzőművészeti kiállításokat, majd 1988-ban Kovalovszky Márta és Kovács Péter hívására a székesfehérvári István Király Múzeum munkatársa lett, ahol a képző- és iparművészeti gyűjteményt gondozta, kiállításokat rendezett, katalógusokat, kiadványokat szerkesztett. Kovalovszky és Kovács nyugdíjba vonulása után ő vette át a művészettörténeti osztály vezetését. 1989 és 1998 között a dunaújvárosi Modern Művészetért Közalapítvány kurátoraként részt vett a Kortárs Művészeti Intézet létrehozásában és munkájának elindításában. 2003-tól a Fővárosi Képtár igazgatóhelyettese. Számos szakmai konferencián tartott előadást, rendszeresen publikál, 1991 és 1996 között az Árgus című kulturális folyóirat képzőművészeti rovatát vezette, 1995-től komoly levéltári kutatásokat folytat, főként az 1956 és 1989 közötti időszak kultúrpolitikai kérdéseivel és a korszak nemhivatalos művészetével kapcsolatban; ebben a tárgyban eddigi legjelentősebb munkája a 2003-ban Klaniczay Júliával közösen szerkesztett, a balatonboglári kápolnatárlatok történetét feldolgozó Törvénytelen avantgárd című kötet. Az ugyanerről a témáról készített Vakáció. A balatonboglári kápolnatárlatok története című kétrészes tévéfilmje a 1998-as szolnoki Képzőművészeti Filmszemlén III. díjat nyert. 1997-től művészettörténetet tanít a székesfehérvári Kodolányi János Főiskolán, 2001 óta adjunktus. 1996-tól a székesfehérvári Smohay Alapítvány kurátora, 1999 és 2002 között a Műkritikusok Nemzetközi Szövetsége Magyar Tagozatának elnökségi tagja, 2005-től a Kállai Ernő műkritikusi ösztöndíj kuratóriumának tagja. 2005-ben munkásságát Németh Lajos-díjjal ismerték el.

Sasvári Editet 2010 októberében nevezték ki a Kassák Múzeum élére. A teljes-hivatalos nevén Kassák Lajos Emlékmúzeum 1976-ban a Petőfi Irodalmi Múzeum filiáléjaként jött létre Csaplár Ferenc irodalomkutató igazgatása alatt, akinek elévülhetetlen érdemei vannak a Kassák-hagyaték feldolgozásában és rendezésében, valamint a múzeum 2000 tavaszán megnyílt állandó, illetve akkori időszaki kiállításainak a létrehozásában. Ugyanakkor akik ismerik a múzeum akkori történetét, azok tudják: Csaplár egy gyakorlatilag „egyszemélyes”, majdhogynem magán-múzeumot vezetett, amelynek legfőbb céljának a hagyaték gyarapítása mellett annak lehetőleg minél zártabb őrzését tartotta. 2007-től, Csaplár halála után Andrási Gábor ugyan már tett lépéseket a múzeum „kinyitására”, igazi változást azonban az intézmény életében Sasvári érkezése hozott. 2011-ben megnyílt az új állandó kiállítás, amihez azóta rendszeres múzeumpedagógia foglalkozások társulnak (ezekhez egy középiskolásoknak szóló különleges pedagógiai kiadvány is készült); a múzeum gyűjteményéhez is kapcsolódva (ez most kereken 1700 képzőművészeti alkotást, 17 ezer levelet, illetve kéziratot, több mint háromezer fotót, közel négyezer könyvet, folyóiratot és nyomtatványt, illetve több mint kétszáz relikviát jelent) nemzetközi konferenciákat és workshopokat rendeznek a Kassák- illetve az avantgárd-kutatás témakörében; tavaly már nemzetközi kapcsolatokra is építve nyitottak meg több időszaki kiállítást, jelentős, köztük határon túli magángyűjteményeket vontak be a múzeumban bemutatott anyag körébe, voltak itt színházi produkciók és kortársművészeti performance-ok, Szombathy Bálinttól Tamás Gáspár Miklósig, Karafiáth Orsolyától Ladik Katalinig tart az előadásokat, szubjektív tárlatvezetéseket tartók névsora. És még egy nagyon fontos dolog történt a tavalyi év folyamán: az intézmény koncepciózus megújulásának ugyanis szerves része volt egy új típusú kommunikáció és az azt megjelenítő új tipográfia is, és ez a Kassák munkáit, az ő szellemét megidéző, korszerű, kortárs szemléletű, letisztult, mégis izgalmas arculat elnyerte a világ egyik legrangosabb dizájn-díját, a red dot awardsot (és nem tudom, hogy szabad-e már mondani, vagy még titok, ha az, akkor bocsánat, hogy kikotyogom, de azóta még egy nagyon komoly amerikai elismerést is).

Egy szó mint száz: Sasvári Edit egy évekig szinte tetszhalott intézményből egy élő, izgalmas kiállításokat és programokat kínáló, nemzetközi szinten és a tudományos kutatásban is aktív, tartalmában és formájában egyaránt megújuló, és ezzel a koncepcióval már komoly nemzetközi elismeréseket elérő magyar múzeumot hozott létre. Természetesen nem egyedül. Így aztán a MúzeumCafé Díjra, azt gondoljuk, mellette méltán lehet büszke a Kassák Múzeum valamennyi dolgozója, mindenekelőtt Csatlós Judit muzeológus és Szőke Katalin pr-munkatárs, és mindazok, akik a maguk tevékenységével segítették az intézményt és annak vezetőjét a tavalyi év sikereinek elérésében. Büszke lehet a díjnyertes arculatot alkotó Lepsényi Imre, annál is inkább, hiszen a MúzeumCafé Díj tervezőjének a meghívására ebben az évben ezúttal ő is „beledolgozhatta” a plexibe a múzeum általa alkotott tipográfiai elemeit. Büszke lehet a III. kerület Önkormányzata, amely komolyan támogatja az intézmény és annak vezetője munkáját. És nem utolsósorban büszke lehet a múzeum anyaintézménye, az E. Csorba Csilla vezette Petőfi Irodalmi Múzeum, annál is inkább, hiszen a MúzeumCafé Díj három éves fennállása óta immár másodszor kapja olyan hazai muzeológus ezt az elismerést, aki és akinek a munkája valamilyen módon ehhez az intézményhez kapcsolódik.

De mert a Kassák Múzeumnak a tavalyi évben kiteljesedett megújulásában a legnagyobb szerepe a bírálóbizottság szerint mégiscsak Sasvári Editnek volt, így ennek alapján megalapozottan találtuk őt méltónak a 2012. évi MúzeumCafé Díjra.

MúzeumCafé Díj 2012
Kassák Múzeum, 2013. március 8., 18:00 óra