“A szív, az ész, a szellem ünnepe volt”

Tisztelt díjazottak,

kedves vendégek és kollégák!

Hatodik alkalommal adjuk át a MúzeumCafé Díjat, rendhagyó módon hármat is egyszerre, és nem egy múzeum vezetéséért vagy egy állandó kiállítás megrendezéséért, mint korábban, hanem egy olyan programért, amelyik a díjátadás pillanatában már nem létezik, nem látható. Ez a döntésünk összecseng azzal a törekvésünkkel, hogy az eddigi, magunk számára kijelölt kereteket átlépjük lapunk tartalmi és grafikai újratervezésével, most pedig nem felelünk meg annak a definíciónak, amelyet éppen mi írtunk le a MúzeumCafé Díj alapításának idején, 2010-ben. De valami megmaradt: továbbra is azt tartottuk szem előtt, hogy az elismerésre kiválasztott teljesítmény túlmutasson önmagán, a díjazott szemlélete példamutató legyen a teljes magyar múzeumi szakma számára. Egy megosztott művészeti térben is lehet találni olyan teljesítményt, amely minden nézőpontból megkérdőjelezhetetlen értéket képvisel, így bár fellelhető áttételes kapcsolat lapunk és a díjazottak által rendezett kiállítás között, ezúttal gátlásainkat, amelyek esetenként meghatározták a korábbi évek döntéseit, levetettük, és teljes mellszélességgel vállaljuk, hogy a MúzeumCafé szerkesztőbizottsága, szerkesztősége A túlélő árnyéka – Az El Kazovszkij-élet/mű kiállítást, annak kurátori munkáját tekinti a 2015-ös év legfontosabb múzeumi teljesítményének. Ha nem így döntünk, a saját díjunk értékét devalváljuk.

El Kazovszkij az itt jelenlévők egy részének abszolút kortársa volt, valamennyire a többieknek, az egy-két generációval fiatalabbaknak is. Egy ilyen közeli, de már lezárt életmű feldolgozása során nehéz elkerülni a szubjektivitás, a nosztalgiába esés hibáját, és nem könnyebb a dolga a fiatalabb kutatónak, kurátornak sem, hiszen a művészt jól ismerők, barátok tekintete előtt kell adekvát módon részt venni a munkában. A kiállítás kurátorai, felkészültségük, a művészhez való viszonyuk, viszonyulásuk, a feldolgozás módjának elképzelése alapján tökéletesen kiegészítették egymást: az elméleti ember, a barát és a korszakot jól ismerő múzeumi szakember közös, inspiráló munkája egy zenekar szólistáinak együttes, egymás nélkül kevésbé értékes teljesítményéhez hasonlítható. Bármelyikük részvétele nélkül El Kazovszkij művészete, személye nem kapta volna meg a neki járó fényt és figyelmet. Mindannyian tudták, hogy ezt a kiállítást csak egyszer lehet megrendezni, az életmű következő, ilyen mélységű feldolgozására legközelebb nyilvánvalóan csak hosszú évek, talán évtizedek múlva kerülhet sor.

Jerger Krisztina baráti viszonyától a művésszel akkor sem tekinthetünk el, ha pusztán kurátorként is eszményi választás lett volna a kiállítás létrehozására, de az ő személye volt a garancia arra, hogy El Kazovszkij vonzódásainak, extremitásának ábrázolása pontos, hogy a művek, motívumok egymás mellé helyezése, a tematika meghatározása nem lehet tévedés, nem lehet több és más, mint amit a művész láttatott vagy láttatni szeretett volna, amennyiből jól értjük őt, és hogy szerethetővé vált a következő generációk számára.

Rényi András hosszú évek óta tartó töprengése az életmű feldolgozása, a feldolgozás mikéntje körül mániává, de szimpatikus és gyümölcsöző mániává vált, nemcsak hogy képes volt karmesterként meghatározni egy monstre kiállítás minden részletét, de arra is képes volt, hogy saját, korábbi koncepcióit felülbírálva megtalálja a bemutatás legmegfelelőbb módját. A gondolatmenet, amelyik a megvalósult kiállításhoz elvezetett, önmagában megérte volna azt a kötetet, amelyik végül nem készült el, és amivel még tartoznak nekünk El Kazovszkij művészetének ismerői.

Százados László a korszak underground művészeti irányzatai-nak kiváló ismerője éppúgy, mint a tárlatnak helyet adó múzeum tereinek, így korban és térben is képes volt azt a kontextust megteremteni, amelyben elhelyezhető, érzékelhető és értékelhető
El Kazovszkij művészete. A következő generációk ajándéka a rálátás képessége, Százados László pedig rendelkezik ezzel az erénnyel, így vált a kiállítás egy korszak, egy szubkultúra ünnepévé és lett befogadható a közönség azon hányadának, amelyik itt, a Magyar Nemzeti Galériában találkozhatott először El Kazovszkij világával.

Hogy mennyire sikerült mindez, jól mutatja a kiállítás látogatottsága, visszhangja, amely minden kétséget kizáróan bizonyítja, hogy ha El Kazovszkij eddig egy generáció művésze volt, már nem az többé, hogy a kiállított művek mennyisége a tárlat újbóli megtekintésére ösztönözte a látogatókat, hogy jó volt elveszni a terek és gondolatok labirintusában, és hogy ez a kiállítás nem hallgatott el semmit, de nem magyarázott bele többet, mint amit kellett volna. A túlélő árnyéka nem egy lehetséges módja, hanem mintája egy klasszikus kortárs életmű feldolgozásának.

Köszönet jár Siklós Péternek, az El Kazovszkij Alapítvány kuratóriumi elnökének, aki a hagyaték gondos kezelésével, Kazó kapcsolatrendszerének ápolásával hozzájárult ahhoz, hogy egy ilyen gazdag kiállítás szülessen, de köszönet illeti Somlai Tibor belsőépítészt, a kiállítás arculatát meghatározó fogadótér, az abban elhelyezett Dzsan-panoptikum létrehozásáért.

Ez a kiállítás kétségtelenül a szív, az ész és a szellem ünnepe volt. A MúzeumCafé kiadója, szerkesztőbizottsága és szerkesztősége nevében szívből gratulálok mindhárom díjazottnak.

Elhangzott 2016. március 31-én, a Magyar Nemzeti Galériában rendezett díjátadón.