Múzeumában éledt újjá Goldberger szelleme

Idén januárban immár negyedszerre ült össze a MúzeumCafé által felkért kuratórium, hogy az előző év kiemelkedő magyar múzeumi teljesítményeit mérlegre téve megvitassa, kinek  ítéli oda a lap által 2010-ben alapított elismerést, a MúzeumCafé Díjat. A kiírás értelmében ezt évente egy olyan, magyar múzeumban dolgozó szakember kaphatja meg, akinek bármilyen múzeumi munkával kapcsolatos teljesítményét az adott évben a maga területén a leginkább újszerűnek, előremutatónak, példaértékűnek tartja a grémium. Akik figyelemmel  kísérték a díj hároméves történetét, tudják: minden évben fontos szempont volt az odaítélés során az innováció; ezúttal pedig a zsűri döntése arra az intézményvezetőre esett, aki egy olyan helytörténeti múzeum igazgatója, amely például szolgál arra is, hogy a múzeumi szakma megújulása, a régi kulturális emlékeknek a látogatók részére új, korszerű formában történő közvetítése nemcsak a nagy, „gazdag” intézményekben lehetséges. A kuratórium döntése szerint idén Népessy Noémi, az Óbudai Múzeum és a Goldberger Textilipari Gyűjtemény igazgatója kapta a díjat az utóbbi intézmény tavaly befejeződött teljes építészeti, valamint kiállításainak tartalmi és formai megújításáért, egy hányatott sorsú hazai ipartörténeti gyűjtemény újranyitásáért. Népessy Noémi lendületének, alkotóvágyának köszönhetően az Óbudai Múzeum mára korszerűen felújított, interaktív múzeummá vált, filiáléjaként megnyílt a Goldberger Textilipari Gyűjtemény – és a történetnek még koránt sincs vége:  az igazgató asztalán már újabb tervek sorakoznak.

Hölgyeim és Uraim!

Engedjék meg, hogy egy rövid névsorolvasással kezdjem: Kalla Zsuzsanna, a Petőfi Irodalmi Múzeum irodalomtörténész-muzeológusa; Gyarmati Zsolt történész, a csíkszeredai Csíki Székely Múzeum igazgatója; Sasvári Edit művészettörténész, a Kassák Múzeum vezetője. Aki csak egy kicsit is figyelemmel kísérte az elmúlt évek magyar muzeológiáját, esetleg még ennek egyetlen országos terjesztésű nyomtatott szakmai fórumát, a Múzeum-Cafét is, az tudhatja: 2010 óta ők érdemelték eddig ki a lap által akkor alapított és azóta évente odaítélt MúzeumCafé Díjat. És csak emlékeztetőül, hogy melyikük miért is: Kalla Zsuzsanna 2010-ben azért a különleges, egyedülálló személyes élményt nyújtó új állandó kiállításért, amelyet a balatonfüredi Jókai-villában rendezett meg, nemcsak újrateremtve benne az egykori író és családja nyári otthonát, de interaktív módon megidézve, sőt személyes közelségbe hozva a látogatókhoz Jókai szellemét, alakját és életművét. Egy évvel később Gyarmati Zsolt azért a sokrétű munkáért, amellyel nemcsak a szó szoros értelmében a pincétől a padlásig megújította az intézményének helyet adó 17. századi csíkszeredai Mikó-várat, de egyúttal Erdély-szerte sikeres és vonzó kulturális brandet is csinált belőle és a benne működő múzeumából. Tavaly pedig Sasvári Editnek azért, amiért a korábban finoman fogalmazva nem túl fényesen prosperáló Kassák Múzeumból egy nemcsak tartalmában, de többszörösen is elismerten arculatában, kommunikációjában is megújult, élő, izgalmas, korszerű múzeumot varázsolt. És igen, jól érezték: mindegyikőjük esetében nem véletlenül, hanem egyenesen hangsúllyal említettem az „új”, „megújult”, „felújított”, a „különleges”, „interaktív”, „izgalmas”, a „korszerű”, „brand”, „kommunikáció” szavakat. És hogy miért? Ennek magyarázatához vissza kell lépnünk kicsit az időben.

Amikor 2007-ben néhány, részben a Szépművészeti Múzeumban, részben a hazai kulturális sajtó különböző posztjain dolgozó szakember közös gondolkodása nyomán kitalálódott a MúzeumCafé, mint a hazai múzeumok lehetséges szakmai fóruma, az alapítók a lap koncepciójaként a többi között a következőket fogalmazták meg: „A MúzeumCafé elsődleges célja, hogy olyan, a hazai múzeumi szakma képviselőinek rendszeresen a kezébe jutó kiadvány legyen, amelyik tartalmában és formájában is egyaránt folyamatosan előre mutat, követésre érdemes külföldi és hazai múzeumszakmai példákkal ismerteti meg az olvasóit, olyan itthoni, illetve külföldi múzeumokban dolgozó szakembereket mutat be, szólaltat meg, akik munkásságukkal a lehető legelőremutatóbb múzeumelméleti szemléletet ültetik át a gyakorlatba, és így időről időre ezzel is segítenek közösen megfogalmazni  a folyamatosan változó társadalomban folyamatosan változni kényszerülő múzeumok előtt felvetődő szakmai kérdésekre a lehető legkorszerűbb, legadekvátabb válaszokat.” A lap azóta is ebben a szellemben jelenik meg, kéthavonta, a kezdeti ötvenhat oldalnyi „gyerekcipőből” kinőve most már rendszeresen több mint százhúsz oldalon, az egyre fokozódó külföldi érdeklődés miatt évek óta minden egyes anyagának angol nyelvű összefoglalóival is. A készítői által a lap tartalmával azonos fontosságúnak tartott, a tervezők szándékai szerint ugyancsak korszerű, a hazai sajtóban mindenképpen előremutató arculatát 2009-ben aranyfokozatú Pro Typographia díjjal és az Év Magazinja elismeréssel tüntették ki, 2011-ben pedig elnyerte a European Design Awards bronzmedálját és az amerikai Creativity International Award három kategóriájának aranyérmét.

Mindennek nyomán pedig az is teljesen természetes volt, hogy amikor 2010-ben a lap szerkesztősége és kiadója úgy döntött, hogy megalapítja a MúzeumCafé Díjat, akkor ennek kapcsán is azt a célt fogalmaztuk meg, hogy a hazai múzeumi szakmából minden évben olyasvalaki kapja meg az elismerést, aki az adott évben végzett bármilyen múzeu-mi munkájában ugyanazt az előremutató, új- és korszerű, általunk is követésre érdemesként ajánlott múzeumi szemléletet valósította meg a maga szakterületén, amelyet mi magunk is szem előtt tartunk a lap készítése közben.  Így történt ez természetesen az idén is, amikor negyedszer gyűlünk össze, hogy átadjuk az elismerést annak, akit az előző naptári év múzeumszakmai teljesítményei alapján a kuratórium erre a leginkább érdemesnek ítélt.

Mielőtt azonban erre sort kerítenénk, hadd mondjam el, hogy miért is döntöttünk úgy, hogy éppen márciusban adjuk át minden évben a MúzeumCafé Díjat. Mint az nyilván minden szakmabeli előtt ismert, az első magyar állami kiállítási intézmény, a Nemzeti Múzeum megalapításának hivatalos dátuma 1802. november 26.; ez az a nap, amikor I. Ferenc király aláírta azt az okiratot, amellyel a gróf Széchényi Ferenc által a nemzetnek adományozott tárgyakból – nyomtatványokból, kéziratokból, térképekből, rézmetszetekből, aranyérmekből, valamint egyéb régiségekből és portrékból – létrehozta a Bibliotheca Hungarica Nationalis Széchényianát, azaz a Széchényi Nemzeti Magyar Könyvtárat, és egyúttal múzeumot, hiszen az alapítólevélben mind a két intézménymegnevezés szerepel. Mi azonban mégsem ekkor, vagyis az első hazai múzeum hivatalos megteremtésének novemberi évfordulóján adjuk át a lapról elnevezett díjat, hanem márciusban, méghozzá azért, mert hogy ebben a hónapban – sajnos a pontos nap megjelölése nélkül – kelt Széchényi Ferencnek az a levele, amelyben a gróf először fordult az uralkodóhoz, hogy engedélyezze számára a nemzet javára történő adományozást, vagyis a múzeumalapítást. Mi ugyanis ezt az első lépést, az ötlet, a terv megszületésének első nyilvános megjelenését tekintjük a Nemzeti Múzeum létrejöttére irányuló legfontosabb gesztusnak. Annak az első és éppen ezért talán a legfontosabb lépésnek, amelynek nyomán egyáltalán létrejöhetett az első magyar múzeum, később a magyar múzeumoknak az egész Kárpát-medencére kiterjedő hálózata, az egész magyar múzeumszakma. Hiszen, mint már mondtam, a MúzeumCafé koncepciójának, és ennek nyomán a MúzeumCafé Díj odaítélésének is ez a kezdeményezésorientáltság a talán legfontosabb szempontja; ennek alapján dönti el a szerkesztőbizottság és a szerkesztőség, hogy mi kerüljön a lapba, és ennek alapján dönti el a kuratórium is, hogy kinek ítéli oda az elismerést.

És akkor ezen a ponton hadd soroljam fel, hogy kik is azok, akik a 2013. évi MúzeumCafé Díjat kiérdemlő múzeumi szakember személyéről döntöttek. A kuratórium munkájában a lap szerkesztői mellett a szerkesztőbizottság tagjai, tehát Baán László,  a Szépművészeti Múzeum főigazgatója, György Péter esztéta, egyetemi docens, az ELTE Művészetelméleti és Médiakutatási Intézetének igazgatója, Rockenbauer Zoltán művészettörténész, a Műcsarnok tudományos munkatársa és Török László régész-nubiológus, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja; valamint mellettük a kulturális tárca részéről Hatházi Gábor régész-történész, az Emberi Erőforrások Minisztériuma Közgyűjteményi Főosztályának főosztályvezető-helyettese; a Múzeumok Nemzetközi Tanácsa Magyar Nemzeti Bizottsága nevében Cseri Miklós elnök, etnográfus, a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum főigazgatója; a Műkritikusok Nemzetközi Szövetsége Magyar Tagozata képviseletében Mélyi József elnök, művészettörténész-műkritikus vettek részt.

A fenti grémium ez év januárjában a 2013. évi MúzeumCafé Díjat Népessy Noéminek,  az Óbudai Múzeum és a Goldberger Textilipari Gyűjtemény igazgatójának ítélte oda.

Népessy Noémi 1969-ben született Budapesten. 1998-ban végzett a Miskolci Egyetem történelem szakán, elvégezve a muzeológia specializációt is. Friss diplomásként rövid ideig egy fővárosi műkereskedelmi galériában dolgozott, majd 1999 végén került az akkor még csak helytörténeti gyűjteményként működő Óbudai Múzeumba. Hat és fél évet töltött akkor itt, közben 2001-ben kulturális menedzseri képesítést szerzett az ELTE-n, 2006-ban pedig az Általános Vállalkozási Főiskola közgazdász szakán is lediplomázott. 2007-től másfél éven át Óbuda-Békásmegyer Önkormányzatában kulturális referensként dolgozott, ahol részt vett a kerület kulturális koncepciójának kidolgozásában. 2008-ban, amikor az önkormányzat az Óbudai Múzeum és a Platán Könyvtár összevonásával új intézményt hozott létre, megpályázta és elnyerte annak múzeumi szakmai igazgatói posztját. Munkatársaival az ezt követő években teljesen megújította az intézményt, amelynek 2012-ben lett az igazgatója. Tavaly pedig ugyancsak ő lett a múzeum új filiáléjának, „ikerintézményének”, az új állandó kiállításával szeptemberben megnyílt Goldberger Textilipari Gyűjteménynek is az igazgatója; annak az intézménynek, amelynek létrehozásáért, példaértékű megvalósításáért a kuratórium neki ítélte a tavalyi MúzeumCafé Díjat.

Az Óbudával szorosan összeforrt Goldberger családnak és az általuk itt alapított, majd sikerre vitt gyárnak a története nem választható el a városrésztől, mégis a gyár bezárása után az 1954-ben pedig törvényerejű rendelettel megőrizni szándékozott műszaki emlékek közé sorolt textilipari gyűjtemény sorsa igencsak sokfelé kanyarodott. Az 1960-as évek közepén a Textilipari Műszaki és Tudományos Egyesület szervezésében megindított szakmai gyűjtőmunka egyrészt a régebbi termelőeszközök, gépek, berendezések, másrészt a textil- és a ruhaipar fejlődését, történetét reprezentáló archív anyagok felkutatását célozta, és végső célja egy Textil- és Ruhaipari Múzeum létrehozása volt; ennek otthonaként először az óbudai Zichy-kastély került szóba, ám ezt az elképzelést végül az épület alkalmatlansága miatt elvetették. A következő tervezett helyszín a kihasználatlan óbudai zsinagóga épülete volt, ahová a gyűjteményi anyag egy része be is került, és 1972-ben egy időszaki kiállítás is megnyílt, ám műemléki jellege miatt ez a hely sem volt alkalmas a múzeum végleges elhelyezésére. 1975-ben a Könnyűipari Minisztérium a Hazai Fésűsfonó- és Szövőgyár Angyalföldi Gyáregységének Pannónia utcai, használaton kívüli üzemépületét ajánlotta fel a múzeum céljára. Mivel az átépítési költséget a tárca nem tudta biztosítani, ezért csak 1982-ben indult meg az építkezés, 1985-ben történt meg a műszaki átadás, és végül 1986. december 3-án nyílt meg a Textil- és Ruhaipari Múzeum; működtetője  a Textilipari Kutató Intézet – később annak jogutódja, az Innovatext Textilipari Kutató és Fejlesztő Vállalat – volt, szakmai irányítását az Országos Műszaki Múzeum végezte.

Az 1980-as évek végére a textilipari vállalatok egyre kevésbé tudtak hozzájárulni a múzeum működtetéséhez.  Az Innovatext ezért bérbe adta a múzeum egy részét, és az ebből befolyó pénzből pótolta a fenntartási költségeket. 1991-ben azonban már ez is kevésnek bizonyult, a múzeum épületét eladták, minden tárgy újra raktárba került. Ugyanekkor azonban az újranyitás érdekében létrehozták a Textilmúzeum Alapítványt, amely megszerezte az óbudai Goldberger-gyár műemlék épületeit a Textil- és Ruhaipari Múzeum számára; 1999-ben nyílt meg itt a közönség előtt az állandó kiállítás, illetve rendeztek az évek során több időszaki tárlatot. 2011 novemberében azonban a fenntartó kellő anyagi háttér hiányában az addig is mostoha körülmények között működő múzeum épületét és műtárgy-állományát felajánlotta a III. kerületi önkormányzatnak, amely felvállalta a feladat ellátását, és ehhez megfelelő anyagi hátteret is biztosított. 2012. január 1-jén létrejött a Goldberger Textilipari Gyűjtemény, amely az Óbudai Múzeum külön intézményi egységeként a korábbi Textilmúzeum felújított épületében 2013 szeptemberében nyitotta meg a kapuját, megmentve ezzel egy egyedülálló ipartörténeti műemléket, új kiállításában izgalmasan hozva közel a látogatókhoz egy kifejezetten speciális múzeumi anyagot, a bemutató mellé múzeumpedagógiai foglalkozásokat, Goldberger Műhely előadássorozatot, szövő- és textilfestő tanfolyamot, dizájnvásárt szervezve, egyszóval létrehozva egy izgalmas, korszerű, példaértékű új múzeumot.

Mindezt a több éven át tartó munkát elsősorban Népessy Noémi vitte végbe – bár természetesen nem egyedül. Így aztán az ő MúzeumCafé Díjára, úgy gondoljuk, méltán lehet büszke vele együtt nemcsak a Goldberger Textilipari Gyűjtemény, de az Óbudai Múzeum valamennyi munkatársa is. És büszke lehet a III. kerület Önkormányzata is, amely komolyan támogatja az intézmény és annak vezetője munkáját; ők ráadásul annál is inkább, hiszen a Kassák Múzeum vezetőjének átadott tavalyi elismerés után ismét egy III. kerületi kiállítási intézmény igazgatójának adjuk át a díjat, aminek nyomán mostantól Óbuda lett az ország MúzeumCafé Díjban legsűrűbben ellátott területe.

De mert a tavaly átadott új Goldberger Textilipari Gyűjtemény megvalósításában a legnagyobb szerepe a bírálóbizottság szerint mégiscsak Népessy Noéminek volt, így ennek alapján megalapozottan találtuk őt méltónak a 2013. évi MúzeumCafé Díjra.

Elhangzott 2014. március 19-én a Goldberger Textilipari Gyűjteményben megtartott díjátadón, amelynek teljes felvételét a www.muzeumcafe.hu oldalon lehet megtekinteni.

– Az első és legfontosabb kérdés: óbudai?

Többen kérdezték mostanában ugyanezt, feltehetően arra utaltak, hogy a munkámban biztos a lokálpatriotizmus hajt. Nos, nem ilyen egyszerű a magyarázat, pedig szeretem Óbudát, rengeteg minden ideköt. Az évek során sok mindent megtanultam a városrészről, mégsem csak a lokálpatriotizmus mozgat, hanem egyfajta szakmaiság. Egyébként nem lakom messze, az Árpád híd túloldalán.

– Hogyan került éppen ide, ebbe a múzeumba?

1998-ban Miskolcon végeztem az egyetemet, történelem szakon, muzeológiai specializációval. Azt tudtam, hogy nem szeretnék tanári pályára menni, egy fővárosi múzeumi állás pedig onnan, Miskolcról meglehetősen reménytelennek látszott. Visszajöttem Budapestre, itt egy kis belvárosi műkereskedésben dolgoztam fél évet, majd egy ottani munkatársam beajánlott az Óbudai Múzeumba. 1999 végétől vagyok itt, 2000-től rendes státussal. Az Óbudai Múzeum persze akkor még nem így nézett ki. Egy kicsi helytörténeti gyűjtemény volt, ami igen keveset változott az idők során. Előttem mindössze két igazgató tevékenykedett itt. Az első az óbudai szanálások idején bekerült tárgyakból hozott létre gyűjteményt, és folyamatosan gyarapította azt, a második pedig – mondjuk így – egy speciálisan értelmezett menedzserszemléletet vitt, ami leginkább a költségvetés feltupírozásáról szólt. A szakmai munka alacsony színvonalon működött, és nemcsak nekem okozott megoldhatatlan problémát beleszokni a semmittevésbe, az alibi tevékenységekbe, de a kollégáim közül is többen éreztek így. Végül hat és fél év után nem bírtam tovább, elmentem, hiszen fiatal muzeológusként, szinte az egyetemről kikerülve, tele lelkesedéssel, felvértezve sokféle tudással, szerettem volna kutatni, publikálni, kiállításokban részt venni, egyáltalán művelni a szakmámat, de nem lehetett.

– Nem elképzelhető, hogy a struktúrában keresendő az okok egy része? Végül is ez egy kis múzeum volt a végeken, lassabban ment az átalakulása is talán, merevebb volt rendszer, kevesebb változtatási lehetőség adódott.

Tisztában vagyok vele, mekkora különbség van egy országos múzeum és egy helyi múzeum lehetőségei között. Azt is tudom, mennyire lassú még ma is a régi keretek átalakulása, de itt elsősorban a vezetői szándék hiányzott a megújuláshoz, és ennek következtében a szakmai lehetőségeim is beszűkültek. Ezt a kényszerűen passzív időszakot tanulásra fordítottam. Ezután lehetőséget kaptam, hogy a III. kerületi önkormányzat kulturális osztályán dolgozzak, részt vehessek a kerület kulturális koncepciójának kidolgozásában. Közben elvégeztem a muzeológia szak után az ELTE-n a kulturális menedzserképzést, majd, mivel érdekelt a menedzsmentszemlélet mélyebb megismerése, beiratkoztam az Általános Vállalkozási Főiskola közgazdászképzésére, ahol 2006-ban végeztem. 2008-ban elment a régi igazgató, én pedig megpályáztam a múzeum szakmai vezetői posztját.

– Kész elképzelésekkel érkezett vissza, és rögtön belekezdett az átalakításokba?

Az Óbudai Múzeum és a Platán Könyvtár összevonásával létrejött egy új intézmény, amelynek én lettem a szakmai igazgatója. Szerencsémre teljesen szabad kezet kaptam. Biztos voltam benne, hogy ami eddig itt zajlott, az tovább nem folytatható, éles határvonalat kell húzni. Ez egy múzeum, ennek megfelelően kell átalakítani, átépíteni, a funkciójának megfeleltetni. Gyakorlatilag mindent elölről kellett kezdeni. Vissza kellett bontanunk az intézményt szó szerint és képletesen is a nulláig, majd onnan újat építeni. Itt volt egy jószerivel működésképtelen múzeum, a leltár, a raktár állapota katasztrofális, a kiállítások tragikusak, a munkatársak perspektíva nélküli vegetálásban. Hiszen az emészt fel mindenkit a leginkább, ha nincsenek célok, nem tudjuk, hová megyünk. Első lépésként írtam egy stratégiát, hogy világos legyen, hogy 2008 és 2013 között hová kell eljutnunk, és ahhoz mit kell tennünk. Még egy lényeges kérdést fontosnak tartottam tisztázni: nagyon örvendetes, hogy bővültek a pályázati lehetőségek, de gyökeresen nem változtat meg semmit egy új kiállítás, ha elmaradott, ósdi struktúrába kerül.

– Mit szóltak mindehhez a régi kollégák, vagy ehhez teljesen új csapatot kellett építenie?

A régi kollégák kitartottak mellettem, de természetesen szükség volt új munkatársakra is. Az az út, amit a kezdetekben felvázoltam, elsőre hihetetlennek tűnt. Az egyik kollégám mondta is nemrég, hogy szerinte rajtam kívül akkor senki nem hitt az új múzeum létrejöttében.

– Lebegett valamilyen példa a szeme előtt, követett valamilyen szakirodalomban olvasott, esetleg valahol személyesen látott modellt?

Sokfelé jártam itthoni és külföldi múzeumokban is, ezekből a tapasztalatokból kiindulva azonban egyetlen konkrét előképet nem tudok említeni. De az ideális vagy mintaként felfogható múzeumot firtató kérdésekre kettőt is említhetnék: a berlini Deutsches Historisches Museumot és a Jüdisches Museumot; mindkettő interaktivitása, történeti szemlélete példaértékű a számomra.

– Honnan jött a Goldberger Textilipari Gyűjtemény ötlete? Bár a régi gyárban működött a Textilmúzeum, az nem a Goldberger családra fókuszált.

A Textilmúzeum története a hatvanas évekre nyúlik vissza, amikor elkezdődött a magyar textilipar emlékeinek gyűjtése. A gyűjteménynek egészen 1975-ig nem volt állandó helye. Akkor a XII. kerületben kiállították, majd a privatizáció során eladták az épületet, a teljes gyűjteményi anyagot kettéválasztották, a gépek és berendezések egy törökbálinti raktárba kerültek. A gyűjtemény fenntartására és kezelésére 1992-ben létrejött a Textilmúzeum Alapítvány, amely megvásárolta az egykori Goldberger-gyár bontásra ítélt épületeit, és megkezdte a múzeumi célú felújítását. Sajnos eközben a szerveződő Textilmúzeum anyagainak jelentős része eltűnt a lerakatból. Az évekig tartó felújítás jelentős anyagi terheket jelentett az alapítványnak. Működésének utolsó tíz évében a Textilmúzeum az alapítványi múzeumok tipikus útját járta be. 2011 nyarán az alapítvány felajánlotta a gyűjteményt és az épületet a III. kerületi önkormányzatnak ajándékba. Az önkormányzat előtt két út állt: vagy átveszi és megmenti a múzeumot, vagy pedig „veszni hagyja”. A kultúratámogató önkormányzat számára nyilvánvaló volt, hogy a gyűjtemény megmentését választja, ezért felajánlotta azt az Óbudai Múzeumnak. Mikor először tartottunk terepszemlét a munkatársaimmal, sok minden negatívum mellett is – hogy mást ne mondjak: patkányok szaladgáltak a térben – fantáziát láttunk benne. Az rögtön nyilvánvaló volt, hogy ez egy nagyszabású projekt lesz, beleértve a szakszerűtlenül tárolt gyűjteményi anyag megmentését, az átláthatatlan leltár kibogozását, a több mint egy évtizede elkezdett építkezés befejezését és egy modern, újragondolt technikatörténeti állandó kiállítás létrehozását, nem beszélve az anyagi források előteremtéséről. Négy év alatt másodszor kezdtünk neki egy új múzeum kialakításának. Ebben az esetben adta magát a hely szelleme, hogy a Goldberger családnak és a gyárnak emléket állító múzeum legyen. Nagyjából tizenöten dolgozunk itt az Óbudai Múzeumban, alapvetően helytörténettel foglalkozunk. A szakmai folytonosság hiánya mellett 2011 telén elővettük a könyveket, és elkezdtük megtanulni, mi is az a textilipar, milyen technológiákkal dolgoztak, mi az a nyomógyár, ki volt Goldberger, hogyan alakult a család és a gyár története. Szép lassan elkezdett összeállni a kép és az új állandó kiállítás forgatókönyve. Ahogy 2009-ben az Óbudai Múzeum esetében, úgy 2012 tavaszán is beadtuk az Alfa pályázatot. A kért nyolcvanmillió forintból hatvanat megítélt nekünk a bírálóbizottság, a polgármester úrtól pedig ígéretet kaptunk a hiányzó összeg pótlására. A pályázat beadása előtt már megkezdődtek az átalakítási munkálatok. Két pályázatot írtunk ki még a munka elején, egy belsőépítészetit a közönségforgalmi terek újragondolására és egy másikat az új arculati elemekre. Friss ötleteket szerettünk volna, amiket meg is kaptunk. Az egész átalakítás nagyon komplex feladat volt. A teljes folyamat alig két éve alatt párhuzamosan és folyamatosan kellett tárgyalni az építészekkel, a kivitelezőkkel, részt venni a közbeszerzési eljárás lebonyolításában. A kiállítás tematikáját pontosítgattuk, a látványterveken, az elrendezésen, a tematikának leginkább megfelelő és a látogatók számára is világos követhető útvonal kialakításán dolgoztunk, miközben rengeteg fizikai munkát végezve takarítottuk ki az épületet és alakítottunk ki olyan raktárakat, amelyekben a műtárgyakat biztonságba tudtuk helyezni.

– A Goldberger-kiállításon látottak, a család és a gyár törekvései, sikerei és sorsa nagyon emlékeztetett engem a Zsolnay-gyár történetére. Ugyanaz a bátorság, dinasztikus szemlélet, innováció érezhető mindkét esetben.

Van hasonlóság. Egy család, vállalkozókedv, sok-sok munka, innovatív szemlélet, világsiker. Mindkét történet önmagánál jóval többről szól, bele van sűrítve csaknem kétszáz év magyar történelme és ipartörténete, a többi között az is, hogyan viszonyulunk magunkhoz. A történet végét pedig mindannyiunknak észben kell tartani, meg kell érteni és feldolgozni. Ahogy egyre jobban belemélyedtünk a Goldberger család történetébe, azzal a szemlélettel találkoztam, amivel én magam is azonosulni tudok. Menjünk előre, merjünk belevágni az újba. Goldbergerék bátran csinálták ezt, igazi példaként szolgálhatnak a ma vállalkozóinak is. És az ő szemléletük átültethető a ma múzeumára is. Ez a kiállítás így, tágabb értelemben a múzeumcsinálás egyfajta ars poeticája. Ha egy igazgató a posztja elfoglalása után arra hivatkozik, hogy lehetetlenek a körülmények, és nem elsősorban a lehetőségeket veszi észre vagy keresi, akkor biztosan nem is jut el sehová. Végezzünk helyzetelemzést, nézzük meg, hol tartunk mi és hol mások, ennek függvényében mérjük fel, hogyan és hová tudunk eljutni. Persze külön szerencse, ha mindezt olyan környezetben végezhetjük, ahol táptalajra találnak a gondolataink. Itt, Óbudán szerencsés együttállás, hogy a kerület vezetésének ennyire fontos a kultúra. A polgármester úr eljött az Alfa pályázat eredményhirdetésére, és legközelebb a kiállítás megnyitóján találkoztunk. Teljesen szabad kezet kaptam, enélkül a bizalom nélkül nem is jöhetett volna létre mindez.

– Milyen visszajelzéseket kapott a megnyitás óta?

Pozitívakat és nagyon pozitívakat, látogatóktól és a szakmától egyaránt. Amikor azt mondják, hogy ez egy nemzetközi színvonalú múzeum, ami példaként szolgálhat mások számára, akkor azt gondolom, hogy nagyon elégedettek lehetünk mindannyian, akik ebben részt vettük, hiszen elértük a célunkat. Sőt többet is annál, mert nem „csak” megmentettünk egy bezárásra ítélt múzeumot.

– Munkájának melyik részét szereti a legjobban?

Az én felfogásomban egy jó vezető mindig a jövőbe tekint, lehetőségeket és alternatívákat keres, és kihozza ezekből a maximumot. Én magam azt az érzést szeretem, amikor a lelki szemeim előtt, a romhalmaz mögött megjelenik a kiállítás maga. A munkafolyamatból pedig a gondolkodás, a kitalálás fázisát. Igaz, a megvalósítás sem rossz. A kollégáimnak pedig igyekszem megteremteni azt a légkört, amiben lehet alkotni, de a végső döntést mindig én hozom, mert nekem kell vállalni a felelősséget is. A kiállításokon együtt dolgozunk, részt vesznek benne muzeológusok, múzeumpedagógusok, a közönségkapcsolatokért felelős munkatársak, mindenki, mert komplex egészet alkotunk, ahhoz pedig nem lehet kihagyni senkit. Mára egy nagyon profi csapat kovácsolódott össze itt a múzeumban, büszke vagyok minden munkatársamra!

– Elégedett? Olyan lett mind a két múzeum, mint amit tervezett, vagy sok kompromisszumot kellett kötnie?

Csak azt a kompromisszumot kötöm meg, aminél nincs kétségem, hogy elfogadható lesz. Persze mindig adódnak problémák, nyilván mindenhol így van ez, de én mindig a megoldásokat keresem, a lehetőségek közül választom ki azt, ami az adott helyzetben a legjobb. Igen, olyan lett.

– Olyan embernek tűnik, aki nem ül egy eredményen. Már új tervet sző, vagy még élvezi a Goldberger sikerét?

Az asztalomon már ki van terítve az új alaprajz.

– És elárulhatja, hogy mi az?

A meglévő játéktörténeti gyűjteményre alapozva egy játékmúzeumot létrehozni, mert ilyen nincs a fővárosban. Állandó kiállítást tervezünk, városi kontextusba helyezve a játékokat, különböző olvasatokban.

– Időben meddig fut ki a játékkiállítás? Arra vagyok kíváncsi, hogy hogyan kezeli a számítógépes játékokat.

Pontosan ez a legfőbb kihívás benne: 19–20. századi játékokat kell érdekesen tálalnunk a mai gyerekeknek, akik PS4 vagy Kinect előtt vannak reggeltől estig. Nehéz feladat lesz, küzdünk is vele rendesen, de majd a korábbiakhoz hasonlóan valahogy megoldjuk ezt is.

– Pályája elején rövid idő alatt több tudományterület felé indult el, minden váltással több száz évet ugrott vissza az időben. Segítsen megfejteni a fordulatok logikáját!

A pályám egy sor véletlen által alakult. Mindenkinek azonban saját véletlenjei vannak. Ezek nem külső, szeszélyes ügyek, alapjukat mindig a közöttem és a sors közötti párbeszéd adta. Építész azért lettem arra a negyedórára, amíg átvettem a diplomámat, és betettem a táskámba, mert mint osztályidegen származású gyereket, nem vettek volna fel a művészettörténet szakra, ahová pedig szívem szerint jelentkeztem volna. Érettségi előtt, 1959-ben eljött a gimnáziumba egy minisztériumi osztályvezető, és érdeklődött, hogy vannak-e olyan kitűnő diákok az érettségizők között, akiket származásuk miatt valószínűleg nem vennének fel egyetemre. Az egyik én voltam.

– Akkor lépjünk egyet vissza! Miért tekintették osztályidegennek?

A nagyapám, de a család több tagja is hivatásos katona volt, sokan magas rangban, a nagyapám még a Monarchia hadseregében szolgált, az apám generációjában, az apám kivételével, aki pacifista volt, többen is a Ludovikán végeztek. Visszatérve a pályaválasztásomra: az osztályvezető azt a tanácsot adta, hogy jelentkezzünk az építész karra, mert oda évek óta a vártnál kevesebben jelentkeznek. Fel is vettek, de a helyzet számomra teljesen reménytelennek tűnt mindaddig, amíg el nem kezdődtek Pogány Frigyes építészettörténeti órái. Azonnal láttam, hogy meg vagyok mentve, mert mégis van itt valami, ami érdekel, Pogány rendkívül inspiráló előadó volt. Nagyon jó kapcsolat alakult ki közöttünk, nála is diplomáztam. Azt mondta, hogy szeptemberben vár az íróasztal, a tanársegédje leszek. A nyár végén kiderült, hogy Pogány tanár úr mégsem döntheti el, hogy ki legyen a tanársegédje, de nem nyugodott bele, hogy nincsen állásom. Azonnal felhívta Gere-vich Lászlót, hogy adjon nekem állást. A következő héten a Régészeti Kutatócsoport munkatársa lettem, Gerevichhez beosztva, aki akkoriban a budai középkori királyi palota publikációján dolgozott. Részt vettem a munkában, rám bízott felméréseket, később rekonstrukciókat, de ez nem volt szívem szerint való feladat. Ugyanakkor felfedeztem magamnak a palmettás köveket, legfőképpen azért, mert ez úgy tűnt, mint egy enigma, mindenki másféle véleményt formált róluk, ezért ebből terveztem a doktori disszertációmat megírni. Gerevichnek ez nem tetszett, mint mondta, ő szeretett volna ezzel foglalkozni. A lényeg, hogy végérvényesen elvesztettem a támogatását. A disszertációt persze megírtam és megvédtem.

– Tehát váltásra kényszerült. Közelítünk az ókor felé…

Itt következett az újabb véletlen. Az intézetben dolgozott a valaha volt legnagyszerűbb magyar klasszika-archeológusok egyike, Castiglione László. Talán tetszett neki a bátorságom, amivel Gerevichcsel viaskodtam, és elhatározta, hogy meg fog menteni. Javasolta, hogy pályázzak meg egy egyiptomi ösztöndíjat, nézzek ott körül, hátha valami érdekel, és ha visszajövök, megbeszéljük a folytatást. Abban a hónapban, 1964 augusztusában, amikor idekerültem az intézetbe, indult el az Akadémia expedíciója Núbiába. Az asszuáni gátépítés kapcsán az UNESCO által szervezett mentőakció utolsó hónapjában végre a magyar expedíció is megkapta az engedélyt és a pénzt, számos kiváló régész utazott ki Castiglione László vezetésével, és feltártak egy késő ókori, korai középkori városkát. Hazajöttek, de a feldolgozás akadozott, mert senki sem érezte, hogy az életéből éveket fordíthat egy olyan szakterületre, ami nem folytatódik a számára. Arra gondolt Castiglione, hogy majd én feldolgozom. Valóban, Egyiptomban felfedeztem magamnak az egyiptomi késő antik művészetet, ráadásul ezen a területen rendkívül egyenetlen kutatások folytak, nagy részüket nemigen lehetett komolyan venni. Castiglione megalapította velem a klasszika-archeológiai részleget, és éveken keresztül tanított, a konkrét anyagon kívül attitűdöt, kérdésfeltevés- és szemléletmódot – ez volt az a véletlen, ami majdnem véglegesen sínre tett.

– Került valami Magyarországra azokból a leletekből, amelyeket a magyar expedíció megtalált?

Kivételes helyzetben voltunk, mert senki semmit nem vihetett el, csak azok az országok, amelyek jelentős hozzájárulással támogatták az UNESCO kampányát. Amerika, Spanyolország, Hollandia elvihetett kisebb templomokat, mások szinte cserepeket sem. Mi viszont megkaptuk a teljes leletanyagot, cserepeket, freskótöredékeket, ez mind bekerült először a Régészeti Intézetbe, itt restaurálták, majd a Szépművészeti Múzeum egyiptomi gyűjteményébe. Ezt mind évek munkájával feldolgoztam és publikáltam. Azután egy újabb véletlen jött. A Humboldt Egyetem Egyiptológiai tanszéke már tizenegy éve ásott Szudánban, egy Kr. e. 5. századtól a Kr. u. 4–5. századig terjedő időszakban virágzó, különös településen, egy királyi palota- és templomkomplexumban, de a munka néhány évig szünetelt, mert megromlott a viszony az NDK és Szudán között. Aztán úgy tűnt, hogy elhárult az akadály, és folytatni tudják az ásatásokat. Körülnéztek Kelet-Európában, hogy kit tudnának bevonni a kutatásokba, és itt, Budapesten engem ajánlottak. Így kimentem Berlinbe, és láttam, hogy ott megismerhetem a núbiai régészetnek egy korábbi időszakát.

– Miért érezte, hogy köze van Núbiához? Nem evidens, hogy egy magyar kutató szudáni, egyiptomi leletek feldolgozásával foglalkozzon.

Mindenekelőtt magát a feladatot láttam, hogy egy olyan dolog megoldásában működhetek közre, amely iránt nincs ugyan egyetemes nagy érdeklődés, de én magam úgy gondolom, hogy ha végre megkíséreljük megérteni, akkor meg fogja érdemelni a nagyobb figyelmet, és ne álljon meg ott a kutatás, ahol a régészeti mentőakció után megállt. Idővel lehetőleg legyen ebből egy saját történeti diszciplína.

– Végül is milyen feladat várta Berlinben, milyen kutatásokat végzett, és kikből állt a Kelet-Európából összeszedett kutatócsoport?

Végül a berlini tanszékből és belőlem, mert aztán ismét megromlott a két ország között a viszony, és nem folytatták az ásatásokat. Elkezdték viszont a publikációkat, és megrendezték az első meroitisztikai konferenciát. A núbiai történelem ókori része két szakaszra tagolódik a hagyományos felosztás szerint, bár én évek óta minden elkövetek, hogy másféle felosztásokat hozzunk létre. A korábbi korszak a Kr. e. 7. századtól a 4–3. századig terjed, ezt napatai korszaknak nevezik egy nagyváros, a feltételezett főváros után; a másik korszak a Kr. u. 4. századig tart, az a meroitikus korszak, mert azt mondják, hogy Napatából Meroéba tették át a fővárost.

– Ezért használja az internetes címében a Napatát? Érzelmi vagy intellektuális szempontból van más viszonyulása Meroéhoz, mint Napatához?

Nincs, nekem a szakma tévedéseivel szemben van egy ingerült attitűdöm, és különösen egyes kollégáimmal vitázom, mert ha egyszer a tanáruk valamit negyven évvel ezelőtt mondott, azt szentírásnak veszik, pedig mindent mindig újra kell gondolni. Ami az e-mail címemet illeti, a Meroét visszautasította a rendszer, mondván, már van ilyen. Úgy látszik, az a korszak népszerűbb a felhasználók között. De visszatérve Berlinbe: ott dolgozott a nagy nyelvész és filológus Hintze professzor, aki a meroitikus nyelvet szerette volna megfejteni. Ezt a monumentális ásatást ő vezette – éppen úgy, ahogyan egy nyelvész vezethet egy ásatást. De történeti érdeme, hogy elindította a meroitisztikai kutatásokat, és összefogta azokat az embereket, akik az UNESCO-kampány során, majd azt követően részt vettek a núbiai régészeti kutatásban, és megkísérelte őket ott tartani ennél a diszciplínánál, ami nem volt könnyű, mert megélni ebből nem lehetett. A tanszéke később átalakult Szudán-régészeti tanszékké, és akkor úgy tűnt, hogy ez a hivatalos egyetemi oktatásban odáig fejlődik, hogy diplomát lehet kapni, doktorálni belőle. Másutt akkor van meroitisztikai vagy nubiológiai képzés, akkor lehet belőle szakdolgozatot írni, doktorálni, ha az egyiptológiai tanszék vagy az ókortudományi tanszék hajlamos erre. Ez nálunk szerencsére bekövetkezett, mert Kákosy tanár úr megértette Núbia értékét, és engem már korán meghívott a tanszékre, hogy tartsak Núbia-órákat. Magát a nubiológia tudományát különböző diszciplínákból érkező kutatók hozták létre, akik megkísérelték azt a mérhetetlen mennyiségű és rendezetlen forrásanyagot, ami megszázszorozódott az UNESCO-kampány idején, olyan állapotba hozni, hogy az a tudományos kutatás alapjául szolgálhasson.

– Itt jött be az életébe egy negyedik tudomány az építészettörténet, a művészettörténet és a régészet mellé: ez a történettudomány, hiszen kutatta a korabeli államalakulatok politikai felépítését.

Az elágazások abból adódnak, hogy az ember időnként szembetalálja magát egy régészeti kérdéssel, amit a régészet eszközeivel nem tud megoldani. Minden régészeti jelenség az űrben lebeg, ha nincs körülötte történelem. Hogy közreműködhessek a nubiológia módszereinek kialakításában, folyton tanulnom kellett. Hálás vagyok a sorsnak, hogy Castiglione László, Fritz Hintze, Kákosy László után újabb mesterek sorával találkozhattam. Boldogan ejtem ki a nevüket: William Adams, Jan Assmann, Charles Bonnet, Bernard Bothmer, Tomas Hägg, Jean Leclant, Patrice Le-noble, Szilágyi János György, David Wilson.

– Norvégiában, Bergenben egy munkaközösséget hozott létre az addig elérhető források közlésére.

Az UNESCO-kampányban a skandináv országok eléggé soványan voltak képviselve az egyiptológiában, annál inkább a klasszika-filológia, különösen a korai kereszténységgel kapcsolatos görög feliratok terén. A bergeni egyetem vállalta, hogy a Núbiában talált görög és kopt nyelvű keresztény sírköveket feldolgozza. Ebben élen járt Tomas Hägg klasszika-filológus és irodalomtörténész, akivel a hetvenes évek elején a Hintze professzor által szervezett konferenciákon ismerkedtem meg. Ő hívott Bergenbe, mert jól jött, hogy olyan valaki is dolgozzon ott, aki nem szövegekkel foglalkozik. Mindez közös munkává akkor fordult, amikor a kilencvenes évek elején eltökéltem, hogy ki kell adni a Núbia ókori történetére vonatkozó összes ma ismert szöveges forrást. Addig a régi forráskiadásból dolgoztunk, ami nem volt több harminc-negyven nyomtatott oldalnyi görög, latin és kopt nyelvű forrásnál. Tudtam, hogy ennek a többszöröse létezik, de ezeket fel kellett dolgozni, új fordításokat készíteni, filológiai kommentárokat írni, amit három bergeni kollégám készített el. Én vállaltam, hogy összeszedem az anyagot, és megírom a történeti kommentárokat, és belehelyezem – amennyire behelyezhető lesz – a történelembe. Ez 1994 és 2000 között négy kötetben, 1375 oldalon jelent meg, tehát lényegesen gazdagabban, mint a korábbi harminc-negyven oldalas gyűjtemény. )

– Szudán mennyire becsüli meg a nemzetközi ásatások és kutatások eredményeit?

Megbecsüli, de elég nehéz politikai helyzetben van. Az az igazság, hogy én már régen nem jártam ott, persona non grata lettem, mert amikor a katonai puccs elkezdődött, többen voltunk ott amerikaiak és európaiak Kartúmban, és a konfliktusok kezdetén némelyikünket felkértek, hogy nyilatkozzunk a médiában a helyzetről. Én is adtam két békülékeny és internacionalista nyilatkozatot, így értésemre adták, hogy lehetőleg ne menjek már vissza. A szudáni régészet és művészettörténet anyaga nagyobb részben más országok múzeumainak gyűjteményeiben található, de a szudáni terepeket is jól ismerem, és reménykedem abban, hogy a helyzet egyszer megváltozik. A legnagyobb felületű szudáni ásatást, amely Meroé városának területén zajlott, egy angol régész végezte 1908 és 1914 között, de az eredményeit sohasem publikálta. Az ásatás anyagának túlnyomó része a liverpooli egyetem egyiptológiai tanszékének birtokában van, és azt láttam a hetvenes évek végén, hogy abszurd helyzet úgy foglalkozni egy nagyon hosszú történeti korszak kultúrájával, hogy a központ, ahonnan rengeteg dolog feltételezhetően ered, ismeretlen marad, mert kiásták ugyan, de az eredményeket nem publikálták. Így nem lehet komoly munkát végezni, ezt meg kell oldani, hogy a tudomány normálisan működhessen. Abszurdum azt mondani, hogy a középkori Magyarország művészetével foglalkozunk, de a budai királyi udvar ásatásai nincsenek publikálva; hogy úgy dolgozunk a soroksári leleteken, hogy nem tudjuk, mi volt Budán. Kiderült, hogy senki nem hajlandó pár hónapra elmenni Liverpoolba, így nagy szerencsével kaptam egy nemzetközi alapítványtól elegendő pénzt, odamentem, feldolgoztam, és kiadtam az anyagot, ami nélkül valóban nem lehet dolgozni. Erről a könyvemről el merem mondani, hogy addig nem ismert, impozáns világot tárt fel, és így nagy hatása lett az 1997 utáni nubiológiára.

– Rendben van az, hogy nem Szudánban vannak a szudáni leletek?

A leleteknek az a jó, ha megfelelő helyen vannak, a megfelelő hely pedig az, ahol gondoskodni tudnak a fennmaradásukról, és hozzáférhetővé teszik őket mindenki számára, aki meg akarja nézni, gyönyörködni akar bennük, tanulni akar belőlük. Az emberiség múltja egyetemes tulajdon. Azért volt nekem mindig kínos, amikor megkérdezték tőlem, hogy miért nem magyar dolgokkal foglalkozom. Ha én lennék az utolsó magyarországi értelmiségi, akkor nyilván muszáj lenne, de nincs így. A feladat hívja meg a megoldóját.

– Térjünk vissza Budapestre, hiszen itt is jelentős késő ókori műgyűjtemény található, mégpedig a Szépművészeti Múzeumban. Ennek feldolgozásában is szerepet kapott.

Castiglione Lászlót említettem, akitől megtanultam, hogy nem létezik olyan kicsiny részfeladat, amiből nem lehet, kell megkísérelni kitekinteni a teljes kontextusra. Az ő mestere Szilágyi János György volt. Amikor hazajöttem Egyiptomból, és az első kopt művészettörténeti tárgyú cikkemet beküldtem az Antik Tanulmányoknak, a folyóirat egyik szerkesztője, Szilágyi János György tudomásul vette, hogy van egy fiatalember annak a tudománynak a peremén, amivel ő foglalkozik. Egyszer csak felhívott, hogy egy nagy OTKA-pályázati támogatásnak köszönhetően folytatódik a múzeum Antik Gyűjteménye elemző katalógusainak sorozata, amelynek kiadására sikerült megnyerni egy igen neves római kiadót. A felkérés először arról szólt, hogy dolgozzam fel a kopt textileket a Szépművészeti Múzeum és az Iparművészeti Múzeum gyűjteményében, valamint az egyéb kopt tárgyakat a Szépművészetiben. Aztán következett a nagyobb megbízás. Castiglione László a szakdolgozatától fogva folyamatosan dolgozott az egyiptomi hellenisztikus terrakottaszobrok feldolgozásán, a Szépművészeti Múzeum nagyon híres, korai gyűjtési korszakához tartozó terrakotta-gyűjteményből kiindulva. Az első ütem a Szépművészeti Múzeum terrakotta-gyűjteményének katalógusa lett volna, önmagában egy magnum opus. Ennek Szilágyi tanár úr még látta a kéziratát, de amikor Castiglione halála után kereste, a kézirat nem volt fellelhető sem a múzeumban, sem az intézetben, sem otthon, a hagyatékban. Itt volt ez a szomorú helyzet, és akkor Szilágyi tanár úr azzal fordult hozzám, hogy próbáljam meg én megcsinálni. Megpróbáltam.

– A mestere életművének egy szeletét rekonstruálta.

Természetesen a magam módján. Ez biztosan nem olyan, mint amilyent ő csinált volna, mert ő nagyon jó vallástörténész volt, én pedig nem vagyok se jó, se rossz, mert egyáltalán nem vagyok vallástörténész.

– Honnan származik a múzeum terrakotta-gyűjteménye, és minőségét tekintve hol áll világviszonylatban?

A korai gyűjtés időszakában az volt a terv, hogy egy gipszgyűjteményt hozzanak létre, mert nem remélte senki, hogy 1900 táján még lehet olyan jelentős antik szoborgyűjteményt összeállítani, ami méltó a múzeum festménygyűjteményéhez. A földszint azért is épült ilyen belmagassággal, hogy ott a szobrászat történetét gipszmásolatok segítségével bemutassák. Ám az akkori Antik Gyűjtemény vásárlásaiban legfőbb közvetítőként részt vevő Paul Arndt müncheni gyűjtő és művészettörténész felkínálta a saját terrakotta-gyűjteményét megvételre, amit szerencsés módon meg is vett a múzeum. Az utolsó pillanatban lett tehát egy olyan anyag, ami jellemzően a világ legnagyobb múzeumaiban szokott leni. Később már nem lett volna mód erre, a piac kimerülőben volt. Az anyag világviszonylatban is jó kvalitásúnak tekinthető, egy egészen kiváló művészettörténész állította össze, és azóta is nagyon okosan gyarapodott, elsősorban Szilágyi János György rendkívüli szakértelmének köszönhetően. Itt vannak olyan egyedi, magas minőségű terrakottaszobrok, amelyek művészettörténetileg nem adat, hanem alkotás értelemben vehetők. Azokra a tárgyakra gondolok, amelyeknek a minősége megengedi, hogy az ember olyan vizsgálatot végezzen el rajtuk, amilyent a gyöngébb minőségű dolgokon nagyon ravasznak kell lenni, hogy el tudjuk végezni. A minőség, a stílus és a keletkezés kora között olyan kapcsolatok vannak, amelyek megértése bármennyire egyszerűnek tűnik is, nagyon bonyolult szellemi folyamat, és ezt csak egy nagyon jó anyagon lehet elvégezni, ami legfőképpen kiváló műveket tartalmaz, ugyanakkor elég gyönge művet is ahhoz, hogy az ember meg tudja érteni, hogy egy gyenge mű mitől lehet gyenge, azon túl, hogy ügyetlenül van megcsinálva. A gyönge mű nagyon sok mindenről tud tájékoztatni.

– Hogyan sikerült a kopt kiállítást megrendezni a Szépművészeti Múzeumban 2005-ben? Honnan érkezett az anyag?

2001-ben egy hivatalos egyiptomi látogatása alkalmából az akkori kulturális miniszternek, Rockenbauer Zoltánnak felkínálták a lehetőséget, hogy Budapest rendezzen egy kopt kiállítást. Hazajött, és ezt a múzeumban jelezte, ahol is az a vélemény alakult ki, hogy az Antik Gyűjteménynek kell befogadnia és lebonyolítania a rendezést, továbbá feltétel volt, hogy elfogadjam a felkérést a kurátori szerepre. Azt mondtam, hogy a legnagyobb örömmel megcsinálom, mert szeretném egy kiállítással igazolni, hogy az általam kidolgozott egyiptomi késő antik szobrászati időrend vállalható-e vagy sem, bizonyítható-e vagy sem. Szeretném azt is megmutatni, hogy az egyiptomi késő antik művészet az egyetemes, földközi-tengeri késő antik művészet szerves része, és csak akkor érthető meg, ha kizárólag ennek tekintjük, nem valami egzotikus „népművészetnek”, aminek a szakirodalom előttem és utánam is hajlamos tekinteni.

– Ha jól tudom, négy évig készült a kiállítás, négy miniszter regnálása idején.

Ennek az az oka, hogy Egyiptom messze van Budapesttől, de Budapest néha még messzebb van Egyiptomtól. Közben eléggé jelentékeny muzeológiai változások történtek Egyiptomban. Előfordult, hogy a kiállításra kiválasztott műtárgyak egy része egész egyszerűen eltűnt, amikor visszamentünk, hogy a publikációs fényképeket a tárgyakról elkészítsük. Egy darabig mindenki fogta a fejét, majd valaki a homlokára csapott, hogy az anyag most az alexandriai új múzeumban található. Elölről kellett kezdeni, mert ezeket a tárgyakat most már egy másik múzeumtól kellett hosszú procedúrával megszerezni. Különben minden rendben ment, már csak azért is, mert annak idején sokat dolgoztam ott, jó kapcsolataim voltak a múzeumokkal, engem beengedtek a raktárakba. Ez azt jelentette, hogy fel tudtam fedezni olyan dolgokat is, amelyek nagyon is szükségesek a művészettörténeti megértéshez, de az állandó kiállításon nem kaptak helyet. Az ember hajlamos azt kiállítani, ami a számára „tipikus” mondanivalóval rendelkezik. Ami nem érthető a kurátor számára, azt általában nem meri kiállítani. Sok nemzedék meg nem értett tárgyai halmozódnak fel az olyan raktárakban, ahol a fölötte lévő múzeumnak nincsen szerves élete, ahol a szemléletmód változásai nem írják felül a mindenkori kiállítási koncepciót. Az a kopt kiállítás, amit megismertem Kairóban 1967-ben, és egészen 2006-ig állt, azonos volt az 1947-ben kialakított állandó kiállítással. Az új kairói kiállítás már érezhetően magán viseli a 2005-ös budapesti kiállítás nyomait.

– A miniszterek egyformán lelkesek voltak, egyformán támogatták a kiállítást?

A lelkesedés mindig más és más alakot öltött, de mindenki egyformán támogatta a kiállítást. Rockenbauer Zoltán és Görgey Gábor a kezdeti szakaszban ugyanúgy rendkívül barátian viszonyult a dologhoz, mint Bozóki András és Hiller István a szervezés hajrájában. Ami szükséges volt, azt megtették, és a napi munkában volt egy nagyon hatásos segítőtársam Koncz Erika államtitkár személyében, akivel kétszer is együtt voltam Egyiptomban, mert láttam, hogy az én makacs tárgyalásmódom nem mindig használ a dolgoknak. Segített, hogy ne vigyék elérhetetlen magasságokba a biztosítási összeget, ne vessék vissza hónapokkal a folyamatot csak azért, hogy lássák, még meddig tudnak elmenni. A vele való együttműködés oázis volt az adminisztráció sivatagában.

– Milyen hatása volt a kiállításnak? A siker egyik elsődleges mércéje a látogatószám.

Ha jól emlékszem, nyolcvanezren váltottak jegyet a két hónapig nyitva tartó kiállításra, ami szerintem kiválóan jó szám, és a sajtója is nagyon jó volt. Tartottunk két konferenciát, amit a Közép-európai Egyetem rendezett; az egyetemes késő ókori kutatás legnagyobb képviselői jöttek el Budapestre. A katalógus két változatban készült el: egy tudományosabb angol és egy kevésbé tudományos magyar változatban. Tehát szakmailag nagyon elő volt készítve, olyannyira, hogy a kiállítással egy időben megjelent Bostonban a terjedelmes egyiptomi késő antik művészettörténetem is.

– Hogyan nézett ki a hatvanas évek közepétől az egyiptológia mint tudomány Magyarországon, az egyetemen, a múzeumban és az Akadémián?

A Szépművészeti Múzeumnak a kezdettől volt egyiptomi műtárgygyűjteménye, ami 1957-ben vált ki az Antik Gyűjteményből, és vált önállóvá. Kákosy László tanszéke, amikor 1967-től két éven át hallgattam nála egyiptológiát, nagyon kis létszámú volt, de később elérte azt a létszámot, amit el lehetett érni, hiszen Magyarország nem az az ország, ahol nagyszámú egyiptológus-utánpótlásra van szükség. Több mint negyven embernek van ma egyiptológusdiplomája Magyarországon, ennyi egyiptológusállás sajnos nincs idehaza. Ásatások rendszeresen folynak az 1980-as évek legeleje óta, a thébai nyugati parton, a nemesi temetőkben több is. Ott Kákosy tanár úr kezdett el ásni egy rendkívül érdekes újbirodalmi nemesi sírban, bekapcsolta a tanítványait, ők pedig később külön koncessziókat szereztek, és elkezdték a saját ásatásaikat. Itt, az Akadémián Castiglione László klasszika-archeológusként működött, az egyiptomi hellenisztikus művészetre koncentrálva, ő tette lehetővé, hogy itt nem magyarországi ókori kutatási témák is létezhessenek. Sokáig úgy látszott, hogy az én visszavonulásommal ez teljesen megszűnik. Most úgy tűnik, hogy ez, szerencsére, mégsem így lesz.

– A többféle tudományban vállalt szerepe ellenére az életrajzai következetesen nubiológusnak említik, márpedig ez a tudomány vagy fogalom talán még nem is létezett, amikor a pályáját tervezte. Ez tényleg a véletlen…

Élveztem ezt a folyamatot, végig olyan emberek között voltam, akikkel közös szellemi élmények kapcsoltak össze, és úgy látom, valami értelme is volt a munkámnak. Azt tudni kell, hogy ezek efemer dolgok, mert amit ma megtalálunk, az vélhetően – Szilágyi tanár úr szavai szerint – „remélhetőleg” el fog avulni, mert ez a lényege a dolgoknak. Azon igyekszem, hogy én írhassam meg először, hogy miben tévedtem tíz évvel ezelőtt. A forrás maga sosem avul el – amit a forrásról mondok, az elavul. Sok fehér folt van a forrásanyagban, ezért ebben a tudományban a hipotézis nagyobb teret kap. Minden egyes új régészeti lelet hipotézisek tömegeit döntheti össze.