AHOL TÉRRÉ VÁLIK AZ IDŐ

„Múzeumnak csak azért nevezhetnénk a házat, mert a formálódó múzeumi negyedben kapott helyet, és kiállított anyagot lát, illetve hall benne a látogató, de klasszikus értelemben nem múzeumról van szó” – mondja Batta András,  a Városligetben épülő Magyar Zene Háza ügyvezető igazgatója. A zenetörténésszel nemcsak arról beszélgettünk, nehéz-e tárlatokon megjeleníteni a zenét, hanem a tervek szerint év végén megnyíló új intézmény céljairól, annak állandó kiállításáról, leendő látogatóiról, és arról is, mitől válhat egyedi és különleges élményközponttá.

Szilágyi Lenke felvétele

A Magyar Zene Háza nemcsak Magyarországon, hanem a világon is egyedülálló lesz. Már a 2012-es építészeti tervpályázatot is úgy írták ki, hogy világosak voltak az épület funkciói és beosztása: legyen benne zenélésre alkalmas tér, kiállítótér, és a pedagógia is szerepet kapjon. A zene azonban nem tárgyiasítható, így önmagában nehezen kiállítható. A Magyar Zene Házában tehát a lehetetlenre vállalkoznak, amikor tárlatokról beszélnek?

¶ Egyáltalán nem, noha kétségtelen, hogy a zene időbeli művészet, míg egy kiállítás alapvetően térbeli elrendezést kíván. Ugyanakkor létezik olyan kiállítás­filozófia, amely arról szól, hogyan tehető időbelivé egy térbeli tárlat. A Magyar Zene Háza állandó kiállítása, amely az európai zene történetét helyezi a középpontba, olyan lesz, mint egy film: a látogató végigsétál egy történeten, tulajdonképpen annak egyik jelenkori szereplőjeként, és közben találkozik más szereplőkkel a múltból. Vagyis az idősíkok egymásra tevődnek, így a kiállítás időbeli művészetté válik. A kiállítótérbe lépve tehát a látogató úgy érzi majd, mintha egy, a zene történetéről szóló filmbe csöppent volna, amely a zenének a társadalomban, a kapcsolatokban és a mindennapjainkban betöltött szerepéről szól. De azt is mondhatjuk, hogy a Magyar Zene Háza állandó kiállítása olyan lesz, mint egy zenemű: az elejétől a végéig szól a zene, hiszen itt minden, ami a látogató elé tárul, a zenéhez kapcsolódik. És ha ezt a zenei folyamatot kiemelnénk a tárlatból, akkor egy kompozíció keletkezne, amit úgy is nevezhetnénk, hogy az európai zene története hangokban. Vagyis zenei kompozícióként is végig lehet majd hallgatni a kiállítást, és úgy is nagyon érdekes élményt nyújthat.

Ugyanakkor meglehetősen nagy figyelmet is kíván a látogatótól, illetve kellőképpen izgalmasnak kell lennie minden pillanatban. Tudjuk, hogy a múzeumlátogatási szokások átalakultak, és már rég nem elég, hogy kitesznek tárgyakat, feliratokkal…

¶ Az állandó kiállításnak gondosan megtervezett dramaturgiája, útvonala van, amit egyébként nem feltétlenül muszáj az elejétől a végéig, pontról pontra végigjárni – az körülbelül háromórás, komoly szellemi tevékenységet kíván a látogatótól –, hanem lehet rövidíteni, akár többféleképpen is. Úgy is fel lehet fogni a kiállítást, mint kisebb utak hálózatát, de akár úgy is, mint egy-egy nagy élményre kihegyezett zenei tanulmányt.

Nem titok, hogy külföldi példákat is tanulmányoztak a kiállítástervezés megkezdése előtt, így többek között a bécsi Haus der Musikot és a párizsi Cité de la Musique-ot. De inspiráló lehetett a salzburgi Mozart-ház vagy a varsói Chopin Múzeum is. Ezekhez képest milyen lesz a Magyar Zene Háza?

¶ Sokkal különlegesebb. Múzeumnak csak azért nevezhetnénk a házat, mert a formálódó múzeumi negyedben kapott helyet, és kiállított anyagot lát, illetve hall benne a látogató, de klasszikus értelemben nem múzeumról van szó. Mozart vagy Beethoven szülőházában az embernek megremeg a lába, hiszen mégiscsak ott jár-kel, ahol ezek az óriási mesterek nevelkedtek, de amúgy ezeken
a helyeken nem látni semmi különöset, semmi extrát. Hozzájuk képest pél­dául a budapesti Liszt Múzeum sokkal izgalmasabb, mert az valóban olyan, mint amilyen akkor volt, amikor Liszt Ferenc ott lakott, vagyis oda belépve tényleg úgy érezhetjük, mintha őt magát látogatnánk meg. De a mi kiállításkoncep­ciónk ennél jóval messzebbre megy, amihez persze meg kellett érniük a technikai lehetőségeknek is.

A koncepció már a kezdetektől az volt, hogy egyfajta zenetörténetet mutassanak be a majdani kiállítótérben? Hogyan kristályosodott ki a végeredmény?

¶ A kezdeti gondolat az volt, hogy a kiállítótérben kellene egy, a zenéről szóló tárlatot rendezni, és az elején engem szakértőként vontak be a munkába. Zenetörténészként mindig is szerettem megjeleníteni, amiről éppen beszéltem a Zeneakadémián a hallgatóimnak, sőt gyakran dramatizáltam is az előadásaimat. A fő területem az általános zenetörténet, és amikor a Magyar Zene Háza csapatával elkezdtünk beszélgetni, bevillant, hogy bár mindig is ezt tanítottam, erről beszéltem, vizuálisan soha nem jelenítődött meg. Rengeteg együttgondolkodás, ötletelés következett, és kértünk ugyan tanácsot külső szakértőktől – a nép­zene kapcsán például Sebő Ferenctől –, de leginkább magunkra voltunk hagyva, ami egyáltalán nem volt baj. Az induló koncepció legalább tízszer annyi anyagot tartalmazott, mint ami a végeredmény lett. Hogy mi maradt meg a kezdeti elképzelésekből, azt nagyban befolyásolta az is, hogy tulajdonképpen kiknek is szánjuk ezt a kiállítást.

Kiknek szánják, és főleg: mi várja majd őket az állandó kiállításon?

¶ A fő bázis a fiatalság lesz, a kisiskolásoktól az egyetemistákig, aztán a családok, a fiatal felnőttek, a parklátogatók, vagyis alapvetően mindenkire számítunk. Olyan széles körnek szól ez a kiállítás, akik nem zenei szakemberek, sőt az sem biztos, hogy rendszeresen járnak klasszikus zenei koncertekre. De persze utóbbiak esetében azért bízunk benne, hogy a tárlat végére kedvet kapnak, hogy elmenjenek a Müpába, a Zeneakadémiára vagy akár az Operába. A zene keletkezésével indulunk, és ide illesztettük be a népzenét is. Az első fordulópont az írott zene megjelenése, ezt követi a többszólamúság, majd jön az újabb fordulat, az opera műfaja. A következő részben virtuális terepasztalon elevenednek meg a zenetörténet szempontjából fontos, 18–19. századi európai városok. Kiemelten mutatjuk be a magyar nemzeti opera megszületését Erkel Ferenccel, Liszt Ferenc „életútjait”, és persze ott a 20. század, amelynek zenetörténete elképzelhetetlen Bartók Béla és Kodály Zoltán nélkül. De ez a kor a kísérletek, az újító törekvések ideje is, és ide tartozik a technológia fejlődése, a fonográftól a legmodernebb hanghordozókig. A tárlat végére eljutunk korunkig, amikor rengetegféle zene, zörej vesz körül bennünket. Ez egy elképesztően interaktív és játékos tárlat lesz. Egyik legfőbb törekvésünk nemcsak a kiállítással, hanem a Magyar Zene Háza egészével, hogy itt a látogatók új zenei stílusokat, irányzatokat, kísérleteket fedezzenek fel, hogy élményeket kapjanak, hogy szórakozva szerezzenek új ismereteket. Azt szeretnénk, hogy ez egy olyan hely legyen, ahol mindig történik valami. A találkozások helyszíne szeretnénk lenni több szempontból is: a közönség tagjai találkozhatnak egymással és a művészekkel, a művészek is egymással, sőt a különféle zenei műfajok és stílusok is keresztezhetik egymást.

A találkozások helyszíne mellett a beavató intézmény hangzik el leggyakrabban
a Magyar Zene Házával kapcsolatban. Utóbbin mit értsünk pontosan?

¶ Ez a Sou Fujimoto által tervezett épület már önmagában is olyan, mint egy különleges formájú hangszer, ami ráadásul rengeteg játékos elemet tartalmaz. A játékosság mögött azonban van egy jól érzékelhető pedagógiai szándék is, amit nem biztos, hogy mindig erősen kell hangsúlyozni, hanem elég, ha egyszerűen csak a látogatók elé tárjuk a lehetőségeket, és rájuk bízzuk, hogy válasszanak. De a kiállítás az alapja a programoknak is, és elmondhatom, hogy nagyon színes tervvel készülünk. Lesznek a háznak például olyan órái, amikor szinte önmagától muzsikál: hallatszik a kiállítás zenéje, hangok szűrődnek ki a hangdómból, és talán még magától játszik a kisterem zongorája is. Óriási feladat lesz, hogy megtaláljuk a megfelelő arányt az intellektuális élmények, a lazább programok és a relaxáció között, amikor valaki azért jön az épületbe, hogy kikapcsolódjon. Nagyon hiszek benne, hogy a háznak olyan különös és hívogató atmoszférája lesz, hogy a családok csak úgy, a hétvégi séta közben is szívesen betérnek majd. És ha betérnek, máris beavatódnak, mert esetleg észreveszik a kiállításokat, megnézik, hogy aznap vagy másnap mi lesz a program, és máris aszerint igazítják az estéiket. A Magyar Zene Háza a zenével való találkozásnak egy újabb módja, lehetősége, helyszíne. Nem múzeum, nem koncertközpont, nem is iskola, hanem mindenből valami. Örülök neki, hogy a zenészek körében is egyre inkább várják, hogy megnyisson: jelentkeznek, érdeklődnek, javasolnak, ötleteik vannak. Vagyis a ház már a zenei köztudat része, ami nagyon jó érzés.

A várakozást nyilván fokozza, hogy a járványhelyzet miatt a kulturális szférában is óriási a bizonytalanság: a művészek nem tudják, mikor játszhatnak újra közönség előtt, utóbbi pedig nem tudja, mikor mehet újra múzeumba, hangversenyre. Lehet-e hozadéka ennek a helyzetnek?

¶ A zenészek és a közönség is szenvednek a koronavírus-járvány elleni védekezés miatti bezártságtól. Hiszen a zenélés lényege pont az, hogy az egyik ember zenél a másik embernek, vagyis a zenészeknek szükségük van a közönségre,
a közönségnek pedig a zenészekre. A jelenlegi egy borzasztó állapot, még akkor is, ha mindenki próbál túlélni, például online koncertekkel. De nagyon nagy művésznek kell lenni, hogy valaki az üres nézőtér ellenére képes legyen ihletett produkciót előadni. Ugyanakkor ha a járványhelyzet végre oldódik, az emberek ki lesznek éhezve a kulturális élményekre. Ebből a szempontból a Magyar Zene Háza nyitása jó időben történik majd, mert úgy érzem, nagy hiányt tudunk pótolni.

Intézményvezetőként mikor lenne elégedett? Mikor jöhet el az a pillanat, amikor hátradőlhet?

¶ Hátradőlni valószínűleg soha nem lehet, mert folyton érdekesnek, izgalmasnak kell maradnunk. Az egyik nagy élmény azonban biztosan az lesz, amikor mi, akik a ház tartalmán dolgozunk, megtapasztaljuk, hogy megszólal, életre kel mindaz, amit megálmodtunk a projektigazgatóval, Horn Mártonnal együtt. A másik nagy élmény a megnyitó lesz, amikor a Magyar Zene Házát átadjuk a nagyközönségnek. De valójában akkor leszünk a legboldogabbak, ha azt tapasztaljuk, hogy jönnek az emberek, hogy használják az intézményt, és élvezik mindazt, amit ott láthatnak, hallhatnak.

BATTA ANDRÁS (1953) Széchenyi-díjas zenetörténész, a Magyar Zene Háza Nonprofit Kft. ügyvezető igazgatója. 2004 és 2013 között a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem rektora. Ez idő alatt több újítás történt a Zeneakadémián; az intézmény ekkortól szervezi önállóan sikeres hangversenysorozatait, nemzetközi kapcsolatrendszere kibővült, megalakult a Népzene és a Zenepedagógiai Tanszék, integrálták a Kecskeméti Kodály Intézetet, illetve új tartalommal telt meg a zenekari képzés is. Vezetése alatt az egyetem új oktatási épülettel bővült, és megújult

a Liszt Ferenc téri főépület is. 2013-ban egyéves időtartamra az egységes komolyzenei koncepció kialakításáért és végrehajtásának koordinálásáért felelős kormánybiztossá nevezik ki. 2014-ben bekapcsolódik a Virtuózok című klasszikus zenei tévéshow zsűrijének munkájába;
a Kis Virtuózok Alapítvány elnökeként mentori szerepet vállal. 2018-ban Miklósa Erikával és Novák Péterrel létrehozza a Partitúra című kulturális televíziós sorozatot. 2015-ben csatlakozik a Városliget Zrt.-hez: szakmai munkacsoport vezetőjeként a Liget Budapest Projektben a Magyar Zene Házának tartalmi (művészeti, pedagógiai) koncepcióját fejleszti.