Rizsporos parókán és hófehér mandzsettán kívül saját szimfóniáit is hordhatta úri kiegészítőként Joseph Haydn zeneszerző: hat pár, szerzeményeivel gazdagon hímzett gyapotzoknival lepte meg 1804-ben egyik angol rajongója, William Gardiner műkedvelő harisnyagyáros. A jobbágysarjból Ausztria legkeresettebb muzikális exporttermékévé nemesedett művészt Nelson admirális cizellált aranyórával, az orosz cárnő briliánsgyűrűvel, Mária Terézia pedig satnya énekhangjával kényeztette, de Haydn társasága után áhítozott a nápolyi, az angol és a spanyol király is. Az idős korában Eszterházáról Bécsbe költöző mester előtt a várost elfoglaló Napóleon is lerótta tiszteletét: háza kapujához két strázsát, sírjához díszőrséget rendelt.

A mai német himnuszként ismert dallam kétszáz évvel ezelőtt elszenderült szerzőjét, Haydnt ünnepli idén a világ: operái, miséi, vonósnégyesei, szimfóniái megszólaltatása mellett Eszterháza visszakeresztelésével, Haydn arcképét mintázó euróval, róla elnevezett orchideával, kedvenc receptjeit tartalmazó szakácskönyvvel, valamint több tucat kiállítással. A négy magyarországi tárlat egyikén utoljára megpendített hegedűhúrja is látható.

„Joseph Heyden naponta délelőtt és délután megjelenik Herceg úr Őkegyelmessége előszobájában, és megtudakolja a zenélésre vonatkozó hercegi parancsot” – olvassa az 1761. május 1-jén kelt másodkarmesteri paktumban az Esterházy szolgálatra felkért, huszonkilenc éves muzsikus. A véget nem érő kötelezettségek listáját böngészve Haydnnak bevillan a hatévesen kristálytisztán éneklő, zongorázó és hegedülő fiú nevelését szegény szüleitől átvállaló rokontanító alakja, aki a zeneórák útmutatásait gyakran testi fenyítéssel nyomatékosította. Bevillan Mária Terézia személye, aki károgó varjúnak titulálta a bécsi Szent István Székesegyház fiúkórusának mutáló szopránját, és ezzel hozzájárult korai eltanácsolásához, majd előszivárog a császárváros fűtetlen padlásszobáinak nyomorában zenetanárként és templomi orgonistaként eltöltött nyolc szűk esztendő emléke. Az arisztokratikus kimértséggel megfogalmazott, évi négyszáz forinttal kecsegtető iraton hamarosan ott szárad a kacskaringós tintanévjegy, amely a tisztviselői uniformis viselésén kívül kötelezettséget jelent a zenészek tiszta fehérneműjének és fehérre porozott vendéghajának ellenőrzésére, a zenekari tagok civódásainak elrendezésére, a hangszerek állapotának felügyeletére, számlák kiállítására, kizárólagos tulajdonjogokkal terhelt új zeneművek írására és továbbiak megrendelésére.

– A hercegi kegy vezette be az adószedővel és a lovászmesterrel egyenrangú Haydnt a finnyás arisztokrácia köreibe, később ő maga vált a saját operaházzal és marionettszínházzal bővülő, barokk udvar védjegyévé – mondja az Országos Széchényi Könyvtár zenei gyűjteményét vezető Mikusi Balázs Haydn-kutató, aki a Zenetudományi Intézet Haydn és Magyarország címmel rendezett kiállításának szakértője. Az Esterházy-kincsek 1949-es államosításával a nemzeti könyvtárhoz kerülő óriási Haydn-hagyaték „gazdájaként” büszkén mutatja az évfordulóra kölcsönzött autográf kéziratritkaságokat, mint például a háborús időkben lejegyzett Üstdob-mise megsárgult lapját és a magyar nemzeti induló leheletfinom kottafejekkel meghintett partitúráját. A Haydn-kutatók Mekkáját felügyelő Mikusi meséli, hogy az évad apropóján szerettek volna minél több, eddig sosem látott kuriózumot a közönség elé tárni. Így az abszolút tabunak számító triász darabjain – a családtagjaikat az eszterházi szezonra hátrahagyó zenészek vigasztalására szerzett Búcsú szimfónia partitúráján, Haydn eredeti önéletrajzán, vagy az idős, megözvegyült mesternek az opera tehetségtelen, ám annál mutatósabb szólistájának, Luigia Polzellinek tett házassági ígéretén – kívül időlegesen tucatszám váltak meg féltett kincseiktől. Az Erdődy grófok palotájában működő Zenetudományi Intézet erre az évadra felújított kiállítótermeibe nekik köszönhetően jutottak a hercegi magánoperában vendégeskedő olasz díszletmester, Pietro Travaglia vázlatrajzai, egy eredeti Mozart-kézirat mellett a Mozart Figarójának megvásárlását igazoló 1789-es elismervény, valamint Haydn viaszpecséttel rögzített hegedűhúrja, és a névjegy, amelyen kétsornyi dallammal menti magát meghívója előtt a távolmaradó, megfáradt zeneszerző.

A személyes relikviák körét tágítva az évad valamennyi kiállításának középpontjába kerül a Haydn életét leginkább meghatározó, Goethe által Tündérvilágnak aposztrofált, arisztokratikus eszterházi-közeg. Noha a „kenyérre kenhető köd” országából, a hang- és lóversenyben egyaránt gazdag polgári Angliából hazagondoló Haydn már mérhetetlenül provinciális és ingerszegény közegnek látja a magyarországi úri vircsaft színhelyét, mégis ez a világ határozza meg évtizedekig mindennapjait. Az illatos narancsligetek birodalma, amelynek csendjét az előkelő közönség brokátjainak susogása, az opera olasz primadonnáinak hajnali trillái és a marionettszínház életnagyságú fabábjainak nyikorgása mellett legfeljebb a messzi földről érkező óracsodák ketyegése és az udvari könyvtáros, páter Primitivius Niemetz házi készítésű szerkentyűinek zeneszámai törik meg.

– A karosszék is zenélt Esterházy Fényes Miklós udvarában – meséli Bardi Terézia művészettörténész az Iparművészeti Múzeum korabeli elefántcsont-berakásos, léghajót formázó, drágakövekkel díszített óraművei közt sétálva. A Haydn és az idő címmel rendezett kiállítás kurátora hozzáteszi, ez a korszak jelentette az európai udvarokat meghódító mechanikus játékok és zenélő szerkezetek virágkorát. A barátként és zseniként tisztelt Mozart mellett Haydn is számos zeneművet komponált az apró holmikra szabva, amelyek aztán az orgonához hasonlóan fuvolaregiszter-sípok segítségével szórakoztatták az időmilliomos nagyurakat „a legkisebb előke, trilla és díszítés tökéletes megszólaltatásával”.

Az Iparművészeti Múzeum év- és napszakokra osztott anyagát szemlézve – az előkelőségeket sorjázó miniatűr almanachok, a napóleoni bútorműhelyben készült tekintélyes komód, a kelet-rajongó évtizedek tuskészlete, cseresznyevirágos papírtapétája és a korabeli állapotban megőrzött hegedű láttán – élesedni kezdenek egy letűnt világ körvonalai. Ezt a képet gazdagítja tovább a magyar Versailles-nak is becézett tündérvilágot eredeti, ma újra Eszterházának nevezett helyszínén bemutató tárlat, ahol a szúrós tekintetű hercegi mecénások, grófok, püspökök, kancellárok mellett a Haydn vezette operáért rajongó Mária Terézia is felsorakozik. Királyi gereblyék és angolparktervek társaságában megelevenedik a cserépkályha-fűtésű és mécsesekkel megvilágított, négyszáz férőhelyes opera intézménye, ahol az akkoriban még igény szerint alakítható, „képlékeny” operákat zenészei tehetségéhez igazította Haydn, és ahol felvilágosult szellemének köszönhetően először játszották német nyelven Shakespeare Lear királyát, meg az Othellót.

– Noha már életében, úgy az 1780-as évektől valódi kul-túrikonná vált a világszerte ünnepelt Haydn, majd halála után meglepő gyorsasággal három életrajza is napvilágot látott, többek között Stendhalé, halálával a hercegek nagyvilágtól elzárt termeiben őrzött hagyaték sokáig érintetlen maradt – magyarázza Mikusi Balázs, miért jelentett ez esetben fontos lépést a hercegi kollekció közkinccsé tétele. Az 50-es években megkezdett kutatás első eredményeit már az 1959-es ünnepi ceremónia alkalmával bemutatták Budapesten, az azóta világméretűvé szélesedett tudományos Haydn-kutatás legújabb leletei az idei ünnep zenetudományi szenzációi. (A Széchényi Könyvtárnak nemrég egy berlini árverésen sikerült megvásárolnia a zeneszerző elveszettnek hitt, saját kezűleg rendszerezett műjegyzékét, a Haydn-Verzeichnistet.)

– Az utóbbi évtizedek során árnyalt Haydn-kép egészen más embert fest, mint akit korábban ismertünk. Az egyszerű, udvari zenefelelős helyett egy művelt, olvasott, latinul, olaszul, franciául értő, korának filozófiai nézeteit tanulmányozó, a kottákon kívül metszeteket gyűjtő, korszerű értelmiségi áll előttünk – magyarázza a könyvtár Haydn hétszer címmel, a zeneszerző különféle arcait tavasszal bemutató kiállítás rendezője, Mikusi –, akinek ráadásul humorérzéke is legendás volt. Aki 1809. május 31-én bekövetkezett halálát két évvel korábban kikacagta.

– Ha időben értesítenek, én magam sietek a gyászmisét levezényelni! – mosolygott a legenda szerint a Párizsban felröppent halálhír és a pillanatok alatt megszervezett gyászceremónia hírére az „élő halott”. Majd elmajszolt egyet kedvenc marcipánjaiból.

A kismartoni kastély évszázadai

Nem csak Haydn halálának kétszázadik évfordulója alkalmából érezhető a zeneszerző jelenléte a kastélyban és Kismartonban, a Lajta hegység délnyugati lejtőin fekvő kisvárosban, amely Eisenstadt néven vált Burgenland fővárosává: az ő nevét viseli a kastély díszterme, amelyet Európa egyik legjobb akusztikájú hangversenytermének tartanak. Emlékháza az ő nevét viselő utcában áll, ha az egyik irányba indulunk el, a Haydn-zöldségeskerthez jutunk el, a másikban a hamvait őrző mauzóleumhoz, s ha nem megyünk sehová a kastélyban rendezett Haydn-tárlatok megtekintése után, hanem betérünk a kastély bejárata mellett lévő bormúzeumba, kellemes meglepetéssel nyugtázzuk, hogy az Esterházy Alapítvány egyik kiváló borával is Haydn emléke előtt tisztelegnek. Méltán teszik, hiszen ő is szerette a bort. S nem is elégedett meg a szülőfalujában, Rohrauban szüleitől örökölt táblával, de Kismartonban is vásárolt egy jó darab szülővel beültetett földterületet.

S ha a borról beszélünk, máris évszázadokat lépünk vissza az időben. Ahogyan a kastély alatt húzódó hatalmas pincerendszerben rendezett kiállítás mutatja, az Esterházyak évszázadok óta foglalkoznak szőlőtermesztéssel, borászattal Kismartonban. A pincelabirintus egy részét pedig nyilván már akkor kialakították, amikor a ma látható barokk-klasszicista kastély helyén az a gótikus vár állt, amelynek birtokosa a Gutkeled család egyik ága, majd a nagyhatalmú Kanizsai család volt, akik a 14. században az egész várost fallal erősítették meg. Houfnagel 1617-ben még a vár középkori formáit ábrázolja, az épület nagyszabású bővítésére, átépítésére akkor került sor, amikor a kismartoni és a fraknói uradalom egy csere révén az Esterházy család birtokába került. M. Greischer 1687 körüli rézkarca már a nagy vonalakban ma is látható homlokzatot mutatja, amelyet I. Pál herceg alakíttatott ki 1663 és 1672 között, amikor a kastélyt az ország egyik legreprezentatívabb főúri rezidenciájává tette.

A középkori körfal külső és belső oldalához építették az új helyiségeket, kivéve az északi szárnyon, ahol a három szintet magába foglaló dísztermet kialakították, mert ott lebontották a régi körfalat. A régi tornyok köré is keskeny helyiségek épültek, a tornyokra rézborításos, kettős hagymakupola került. Egységes képet kapott a fő-és az udvari homlokzat is mind a négy oldalon. A főhomlokzat különleges hangsúlyt kapott a köztes emeleten elhelyezett, magyar hadvezéreket ábrázoló mellszobrokkal, középen Esterházy Miklós és Pál nádorok képmásaival. Mai egységes, sárga színét a 19. században nyerte el a főhomlokzat, az utcafronton eredetileg a szürke, a fehér és a rózsaszín, az udvari oldalon pedig a szürke, a fehér és a kék dominált.

Mint a kor főúri építkezéseinél általában, itt is olasz tervező, Carlo Martino Carlone nevéhez fűződnek a munkálatok, itáliai mester, Andrea Bertinalli készítette a gazdag stukkódíszítést és a fő- és az udvari homlokzaton egyaránt felbukkanó torzfejeket. A díszterem kifestésére is olasz művészt, Carpoforo Tencalát hívták meg. A képsor összetett programját bizonyosan a megrendelővel, a zenében, művészetekben, irodalomban egyaránt otthonos Pál herceggel együtt alakította ki, középpontban az Esterházyak klasszikusan feudális érdekházasságait eszményítő Ámor és Psyche történetével.

A 18. század folyamán csak kisebb átalakítások történtek a kastélyban, a legnagyobb építkezés a rövid ideig uralkodó Antal herceg időszakához (1790-94) fűződik: ő emeltette a kastéllyal szemben álló két egyforma épületet, amelyek közül a baloldali, keleti szárnyban a lóistállók és a szekérvár, a jobboldaliban a hercegi gránátosok főőrsége kapott helyet. Utóda, II. Esterházy Miklós a kor egyik legnagyobb építészének, a francia Charles Moreau-nak adott megbízást, hogy klasszicista stílusban építse át a rezidenciát, s két oldalon egy-egy, képtárnak, illetve színház-hangversenyteremnek helyet adó szárnnyal bővítse azt. A tervek szerint a kastély főhomlokzata az eredeti háromszorosára nőtt volna. Az 1803-ban elkezdett munkálatokat azonban 1809-ben a város francia megszállása miatt félbe kellett szakítani, s a herceg nagyfokú eladósodása miatt a későbbiekben sem tudták folytatni a bővítést. Így a tervek csak töredékesen valósultak meg, igazán csak a park felőli oldalon okozott jelentős változást a 19. század eleji átalakítás. No meg magában a parkban, hiszen a korszak egyik legszebb angolparkja jött itt létre Moreau tervei szerint, mezőkkel, erdős területekkel, tavakkal, patakokkal, ligetekkel, mintegy összekötve a fényes főúri rezidenciát a természettel. A kastéllyal szemben mesterséges dombon áll a Leopoldine kápolna, amely klasszicista formáival a kultúra, a művészet korokat összekötő szépségét, a főúri reprezentáció nagyszerűségét dicsőíti. A látvány szépségéhez a korszak legfejlettebb technikája is hozzájárult: 1804-ben ugyanis itt helyezték el a monarchia első, James Watt által megalkotott gőzgépét, amely a gépház tavából egy magasabb tóba szivattyúzta a vizet, amely ezután természetesnek tűnő vízesésként hullott a Leopoldine kápolna tavába. Mintha csak ezt az időszakot, a múlt, a jelen és a jövő közötti szerves kapcsolatot idézné az Esterházy Magánalapítvány nagyszabású programja, amely a legkorszerűbb eszközök alkalmazásával törekszik arra, hogy a tradíciókat újjáélessze, egyszersmind a kastélyt a régió, közép-Európa kulturális, művészeti életének meghatározó jelentőségű központjává tegye.