Minden idők legátfogóbb Kádár-kori poptörténeti kiállítására készül a Magyar Zene Háza – a tervek szerint 2022 tavaszán megnyíló nagyszabású, élményközpontú tárlat a rendszerváltozás előtti évtizedek popkulturális vonatkozásait igyekszik minél több szempontból megragadni. A több mint nyolcszáz négyzetméteres kiállítás nemcsak a politikával átitatott korszak legkiemelkedőbb előadóira, zenekaraira, emblematikus slágereire és legfontosabb poptörténeti eseményeire fókuszál, hanem egyben bemutatja az azokhoz kötődő rajongói szubkultúrákat; a populáris zene elterjedésében nélkülözhetetlen médiumokat; a zenészek mozgásterét alapjaiban behatároló egydimenziós intézményrendszert és politikai erőteret; a színpadi technika fejlődésének legjelentősebb stációit; valamint a populáris zenekultúra és a társművészetek koronként változó intenzitású viszonyát. Deklaráltan a szélesebb nagyközönséget, az egykori zenerajongókat, azok gyerekeit, unokáit és a korszak iránt behatóbban érdeklődő fiatalokat megcélozva.

Rock and roll

¶ Amikor Bill Haley 1954. április 12-én egy New York-i stúdióban rögzítette a Rock Around The Clock című felvételt, nemcsak
a szórakoztató zene történetében kezdődött forradalmian új fejezet (a rock and roll Beethovent és Frank Sinatrát egyszerre küldte volna múzeumba), hanem társadalmi vonatkozásban is. Magyarországon ekkoriban finoman szólva sem a felszabadító erejű rock and rollnak és az ahhoz kapcsolódó ifjúsági életmód-forradalomnak kedvező időket éltünk. Mégis alig három évvel később a szvinges dzsesszt játszó Martiny együttes nálunk is rögzíthette a Rock Around The Clockot. És ezzel óhatatlanul új korszak kezdetét jelölte ki a hazai populáris zene történetében.

¶ E történelmi jelentőségű, 78-as fordulatszámú, törékeny korong (Qualiton, T 7298) egyik oldalán egy modern hangvételű Martiny Lajos-szerzemény (Itt a roki), a B oldalán pedig az említett Rock Around The Clock hallható (Rock and Roll címmel, szerzőként tévesen Elvis Presley-t feltüntetve). E két felvétel később 45-ös fordulatszámú vinyl kislemezen szintén megjelent, az Itt a rokit pedig a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat egy hatvanas évekbeli tánczenei LP-válogatásra is rátette.

¶ A remek muzsikusokból álló Martiny együttes zenei kalandjai persze az ötvenes években azon kivételek voltak, melyek erősítették a szabályt. A „kövérek muzsikájának” (dzsessz) éppúgy nem volt helye a korabeli szocialista kultúrában, mint
a dekadens slágernek, ami a hivatalos ideológia szerint csak arra jó, hogy összezavarja a dolgozók fejét. Az ötvenes évek elején a Szabad Ifjúság című lapban Várjuk az új, jó tömegdalokat! címmel jelent meg írás, a fiatalok pedig az iskolai ünnepségeken, vállalati rendezvényeken olyan szocialista realista slágereket énekeltek, mint a Dal az ötéves tervről vagy
a Sződd a selymet, elvtárs!

¶ Amikor Elvis Presley első lemezfelvételeit készítette Memphisben, Magyarországon épp a népi-nemzeti táncdalok hódítottak. Mint például Majláth Júlia slágere, a Szénát hordanak
a szekerek. Megreformálták a kuplékat is, ezek új változatában olyan sorok szerepeltek, mint „Röpgyűlésen láttalak meg tégedet, rögtön megtetszett a keresztmetszeted. Tudva azt, hogy munkáskáder az apád, az anyád, hát kéz a kézben olvassuk a brosúrát, egy egész életen át, szabadság!” És hogy szilárd legyen az ideológiai bázis, a kívánatos táncdalok közé felvették a szovjet szocialista realista slágereket is.

Hajógyári-sziget, Szuperkoncert 1981. augusztus 22-én
Fortepan / Urbán Tamás

Expozíciós tér

¶ Ebből a nyomasztó politikai-társadalmi miliőből indít a kiállítás, amely az első, Expozíciós térben épp azt a kontrasztot igyekszik plasztikusan megragadni, ami az ötvenes évek derekán az aktuális amerikai populáris kultúra (beatirodalom, James Dean, Marilyn Monroe, rock and roll) és a nehéz levegőjű, Rákosi Mátyás nevével fémjelzett magyar valóság között feszült. Hogy aztán a látogató egy szimbolikus „3T” kapun átléphessen a szocialista mindennapokat sokak számára elviselhetőbbé tevő Dalok és előadók terébe, ahol a falakról ugyanazok a popikonok néznek le ránk, akiknek poszterei a korabeli lakások falait is díszítették. A két tér közti építészeti koncepcióváltás is érzékelteti, még ha a politikai keretek továbbra sem változtak meg gyökeresen, de a hatvanas évek közepétől a hazai popkulturális zene hozzá tudott járulni egy szabadabb légkör kialakulásához, elsősorban a fiatalok mindennapjain változtatva.

Dalok és előadók tere

¶ Ez talán a nagy ívű poptörténeti kiállítás leghangsúlyosabb tere, hisz a populáris zene története a nagyközönség szemében alapvetően az előadói egyéniségek és a hozzájuk kötődő emblematikus dalok történetét jelenti. Ráadásul e műfajnak egyik lényegi sajátossága, hogy mivel benne a dalszerző és az előadó személye általában nem válik el egymástól, így eléggé meghatározó benne a személyesség varázsa. Egy dal pedig elsősorban attól válik korszakossá (emblematikussá), ha benne úgy van jelen az „itt és most” érzése (visszatükrözi, ami
a levegőben sűrűsödik), hogy közben üzenete univerzális, azaz más korok számára is érvényes mondanivalót hordoz. Ezért a jó dalok, a népszerű dalok és a fontos dalok halmaza nem feltétlenül esik egybe, bár kétségtelen, hogy jelentős köztük az átfedés.

¶ A Kádár-kori magyar poptörténet 39 legfontosabb előadójának és a hozzájuk kötődő 39 legfontosabb dalának kiválasztásánál
egyfelől azt mérlegeltük, milyen mértékben hatottak a maguk korában a tömegekre (ennek fokmérője leginkább az eladott példányszám és/vagy slágerlistás helyezés), másrészt azt vizsgáltuk, mennyire hatottak a populáris zene későbbi történetére, azaz az újabb generációk mennyire merítettek belőle, illetve mennyire hivatkoztak rá inspirációs forrásként. Legyen szó hagyományos tánczenéről vagy beatről, klasszik popról vagy hard rockról, punkról vagy újhullámról, bluesról vagy undergroundról. Így állt össze az a kiemelt, eklektikus, de az évtizedeket jól reprezentáló 39 dal, amit akár a Kádár-kor populáris zenei dalkincsének is nevezhetünk. Természetesen ez a válogatás a korszak teljes popkulturális repertoárját nem képes lefedni, így a kiállítási tér lehetőséget ad a további előadókhoz, dalokhoz kapcsolódó információkban történő egyéni elmélyülésre is.

Klubok tere

¶ Az ezt követő Klubok tere – nevének megfelelően – a műfaj explicit megjelenési fórumát, a koronként változó koncerthelyszínek hangulatát igyekszik megidézni. Bár a fiatalok „kulturált” szórakoztatására létrehozott Budai Ifjúsági Park már 1961 augusztusában megnyitotta kapuit, hosszú évekig a hagyományos esztrádzene fellegvára maradt. Az országba az éter hullámain betörő új populáris zene – a „luxemburgi stílus” – viszont feltartóztathatatlanul terjedt a gombamód szaporodó ifjúsági, főiskolai és egyetemi klubokban. A bejáratok előtt a hétvégeken annak ellenére hosszú sorok kígyóztak, hogy pusztán szájpropaganda útján terjedt a hír, hogy hol érhetők el a friss beatkedvencek.

¶ A hatvanas évek végétől a beat egyre inkább kinőtte a klubok világát, és nemcsak a korszak legnagyobb szabadtéri ifjúsági szórakozóhelyét (Budai Ifjúsági Park), a klasszikus zene szentélyét (Zeneakadémia) és az újranyitott kőszínházait (Vígszínház, Pesti Színház, Madách Színház) hódította meg, hanem alkalmanként a Kisstadiont, a Városligetet, sőt a Népstadiont is. Eközben az 1982-ben átadott Budapest Sportcsarnokban a különböző sportesemények mellett a kezdetektől kiemelt szerepet kaptak a hazai és külföldi popsztárok fellépései. A klubok tere feleleveníti – sőt egy alkalmi kis koncerttérként újra is építi – azokat a sokak számára kultikus tereket, ahol a rendvédelmi szervek erős felügyeletével, de lehetőség nyílt a szórakozásra és néha a rejtett rendszerkritikára is, mind a zenészek mind a rajongók részéről, még ha ez leginkább a szubkultúrák divatja szintjén jelent is meg a hétköznapokban.

¶ A populáris zene hazai története során ugyancsak megfigyelhető volt a nyugati társadalmakban olyannyira jellemző ciklikusság: a spontán alulról szerveződő szubkultúrák idővel beemelődtek a kulturális főáramba, mondhatni, a mainstream kultúra részévé váltak, helyükre újabb és újabb ifjúsági szubkultúrák léptek, amik idővel maguk is kiléptek a klubok világából, a kulturális főáram részei lettek, és így tovább.

Várkert Bazár, Budai Ifjúsági Park, parkbúcsúztató koncert. A színpadon a Gemini együttes
Fortepan / Urbán Tamás

Médiumok tere

¶ A klubok és persze a nagyobb koncerthelyszínek azonban csak
az explicit megjelenési fórumai voltak az új ifjúsági zenének. Legalább ennyire fontos fejlemény, hogy a hatvanas évektől
– nem függetlenül a Kádár-rendszer berendezkedésétől, konszolidációjától és a „legvidámabb barakk” működésétől – alapjaiban változott meg a zenének e felhasználóhoz (előbb hallgatóhoz, majd nézőhöz) való eljutása.

¶ A kiállítás következő tere azt a folyamatot igyekszik bemutatni, amikor a zene – a megváltozó rádiók és a megjelenő televíziók révén – tömegesen jutott be az otthonokba, tárolható és bármikor elővehető, egyedül vagy társaságban egyaránt élvezhető lett. Miközben a szalagos és kazettás magnóknak, a lemezjátszóknak, majd a videómagnóknak köszönhetően nemcsak a jogtulajdonosoktól, hanem az állam vigyázó szemeitől is függetlenebbé vált. Mondhatni, a zenei felvételből személyes tulajdon lehetett, amiről korábban nem igazán beszélhettünk.

¶ Ráadásul nemcsak egy szűk réteg, egy gazdaságilag kiemelkedő csoport vagy lakóhely szerint meghatározható népesség válhatott „zenetulajdonossá”, hanem lényegében Magyarország valamennyi lakója (életkortól függetlenül). Természetesen nem egyik napról a másikra, hanem időben és az elért népesség számának tekintetében exponenciális görbét mutatva. Mindez pedig hozzájárult ahhoz, hogy a populáris zene méltó helyére kerüljön Magyarország 20. századi történetében. A kiállítás feleleveníti azokat a hordozóeszközöket: lemezeket, plakátokat, rádió- és televíziókészülékeket, amelyek lehetővé tették, hogy ez a folyamat elinduljon.

Politika tere

¶ Mindeközben a populáris zene hazai fejlődési lehetőségeit értelemszerűen nagyban meghatározta a Kádár-korszak politikai klímája. Ahhoz, hogy megértsük, a hatvanas–hetvenes évek Magyarországán milyen körülmények között kellett érvényesülniük a hazai popzenészeknek, nélkülözhetetlen áttekinteni a nyugati országokétól gyökeresen eltérő, a kultúra minden területére jellemző monopolisztikus állami intézményrendszert.

¶ A hatvanas–hetvenes–nyolcvanas évek szocialista Magyarországán ugyanis nem jöhettek létre független kis stúdiók, rádióállomások, tőkés vállalkozások, nem jelenhettek meg popújságok, nem működhettek koncertszervező irodák, kalózadók, nem bukkanhattak fel a műfajhoz igazán értő producerek, menedzserek, promóterek. Egyszóval a „sztárcsinálók”. A műfaj legfőbb intézményeinek – a Magyar Hanglemezgyártó Vállalatnak, az Országos Rendező Irodának, az Országos Szórakoztatózenei Központnak, a Nemzetközi Koncertigazgatóságnak, a Magyar Rádiónak és a Magyar Televíziónak –
évtizedekig nem volt és nem lehetett konkurenciájuk, alternatívájuk. Felettük pedig a pártállami szervek, nevesül a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) Központi Bizottságának Tudományos, Közoktatási és Kulturális Osztálya, illetve Agitációs és Propaganda Osztálya, valamint a mindenkori kulturális tárca Zene- és Táncművészeti Főosztálya gyakorolta az ellenőrzést a „három T” (tiltott-tűrt-támogatott) elve szerint. Ezek az intézmények hatalmi szerepükkel meghatározták, korlátozták, ki milyen lehetőségekhez juthatott, gyakran kegyet gyakorolva egy-egy külföldi koncert vagy nagylemez kiadásának lehetővé tételével. A kiállítás nemcsak ezt a problémát mutatja be, hanem kitekint a falak mögé, bemutatja, mi minden történt mindeközben azokban a demokratikus országokban, amelyeknek zenéi és hanghordozói csak egyes emberek kreatív megoldásainak köszönhetően juthattak el hazánkba, hatást gyakorolva a hazai előadók művészetére.

Technológia tere

¶ A Kádár-korszak populáris zenéjét bemutató kiállítás persze nem lenne teljes a műfajt kiszolgáló, a magunk mögött hagyott évtizedek alatt látványosan és exponenciálisan fejlődő technikai háttér bemutatása nélkül. A hatvanas évektől ugyanis a hazai előadók és zenekarok lehetőségeit nagyban meghatározta, hogy a keleti blokkban a KGST-munkamegosztásnak köszönhetően a különböző tagországok ipara milyen termékeket (hangszereket, színpadtechnikai eszközöket)
állíthatott elő.

¶ Plasztikus történetek tucatjait lehetne idézni a hatvanas évek házibarkács hangszereiről, a Pacsirta rádiókból átalakított erősítőkről, a sufnituningban készített elektromos hangszedőkről. A beat hőskorában még a vezető fővárosi zenekaroknak is komoly technikai kihívást jelentett egyes brit vagy amerikai slágerben hallott hangszínek megszólaltatása, egy tremolós gitársound vagy később egy torziós effekt reprodukálása. Főleg abban a korban, amikor egy csehszlovák Jolana vagy egy keletnémet Framus gitár sokak számára maga volt
a mennyország. Ahogy a lemezek, még a hetvenes–nyolcvanas években is jobbára nem hivatalos úton, kézen-közön
(értsd: a határon átcsempészve) érkeztek be az országba azok a nyugati hangszerek, színpad- és látványtechnikai eszközök, amelyek már akkor is elavultnak számítottak. Persze ezek a hangszerek mára fontos részévé váltak zenei kulturális örökségünknek: egy-egy korszakos alkotó megkopott gitárja, mára használhatatlanná vált billentyűs hangszere ugyanolyan nemzeti kinccsé válik, amelynek megőrzése és bemutatása egy ilyen kiállítás, és intézmény feladata.

Társművészetek tere

¶ A Magyar Zene Házába tervezett Kádár-kori poptörténeti kiállításon külön egységet jelent a Társművészetek tere, amely egy korabeli lakáson – mint a „második nyilvánosság” adekvát megjelenési terepén – keresztül próbálja bemutatni, hogy egyrészt a populáris zene miként hatott a különböző művészeti ágak képviselőire, másrészt az arra érzékeny művészek közül kik voltak azok, akik tevékenyen is részt vettek az előbbiben.

¶ Az underground zene és a kortárs művészet különösen a nyolcvanas években talált termékenyen egymásra. Egyfelől azok
a művészek, akik szerettek volna kitörni az egyre inkább formalizmusba hajló, belterjessé váló avantgárd világából, rájöttek, hogy az ifjúsági zenén mint médiumon keresztül a művészi mondanivalójuk lényegesen több emberhez juthat el. Másrészt sokan rájöttek, hogy maga a popzene esztétikai minősége is egyre inkább közelített az avantgárd művészeti produkciók színvonalához. Miközben a hivatalos intézményrendszeren kívüliség igazi közösséggé formálta az amúgy egymástól függetlenül függetlenségre törekvőket. A tiltott vagy megtűrt szubkultúrák, kulturális körök tagjai könnyen megértették egymást, így az alternatív nyilvánosság különböző akcióin nagyjából mindig ugyanazok az emberek vettek részt, függetlenül attól, hogy irodalmi, képzőművészeti,
filmes vagy zenei eseményről volt szó. Mindezt tovább erősítette, hogy igen sok művész kísérletezett több műfajban, szabadon használva fel kifejezési formaként a különböző médiumokat. Szoros kapcsolatot biztosítva az egyes művészeti ágak között, egymást segítve a közönséggel való kommunikációban, legyen az filmzene vagy egy-egy fellépőruha megalkotása.

Hajógyári-sziget, P. Mobil együttes, Szuperkoncert 1981. augusztus 22-én
Fortepan / Urbán Tamás

Rajongók tere

¶ Egy vérbeli poptörténeti kiállítás nem is végződhetne másként, mint hogy végre azokra is ráirányuljon a reflektor, akik ezt az egészet éltetik. A rajongókat és az általuk kialakított szubkultúrákat leginkább az azokhoz köthető kultikus tárgyak mentén lehet érzékletessé tenni. Azon szubkulturális kellékek mentén, amelyek épp arra szolgáltak, hogy viselőik a többségi társadalom tagjaitól különbözzenek, elkülönüljenek. Így a Rajongók terében egyrészt a különböző ifjúsági szubkultúrák szobáin keresztül igyekszünk megragadni azok lényegét, másrészt a hozzá kapcsolódó ruhákat, kiegészítőket, hajviseleteket, tetoválásokat, kitűzőket is reprezentatív módon,
a teljesség igénye nélkül szeretnénk a látogatóknak bemutatni. A közelmúlt ismertté vált előadóira is tekinthetünk rajongóként, hiszen sokan ebből – a mind ez idáig talán kicsit méltatlan módon bemutatott – korszakból nyerik mai napig a zenei inspirációt, vagy csak ez indította el őket azon az úton, ahová mára ismert zenekarként eljutottak. Ezeket a zenei asszociációkat is bemutatjuk a kiállítás egyfajta lezáró installációjaként.

¶ A Magyar Zene Háza várhatóan 2022 tavaszán megnyíló nagyszabású időszaki kiállítása tehát a szakma régi álmát válthatja valóra egy hiánypótló intézményben úgy, hogy budapesti bemutatását követően utazó kiállításként eljuthat az ország több, zenetörténetileg kiemelkedő városába is.

¶ Három évtizednyi esemény- és kultúrtörténet, számos korszak, több tucatnyi stílus. Előadók, dalok, helyszínek. Mindez átfogóan, sokrétűen, a széles közönség számára is izgalmas eszközökkel, élményszerűen megközelítve.