Akármilyen emlékház, emlékhely fenntartása költséges, gyakran öncélúnak tűnő vállalkozás; gazdaságosabbnak és marketing szempontból szerencsésebbnek tűnhet egy művészeti ágnak összefoglaló jellegű múzeumot létrehozni, állandó (áttekintő, történeti) és időszaki kiállításokkal. Az emlékház helye adott, esetleg nehezen megközelíthető, kiesik a turistaforgalomból, kincsei költségesen és kevesek számára tehetők hozzáférhetővé. Mindezt cáfolva a Magyarországon jelenleg működő zenei emlékhelyek népszerűek, folyamatosan fogadnak diák- és főleg külföldi turistacsoportokat, hiszen előnyük, hogy az ünnepelt művész életműve internacionális (szemben például a költőkével), az archívumok távoli kontinensek kutatói számára is szükséges források, és ott van az a bizonyos hely szelleme, amit már egy eredeti helyére letett eredeti hangszer önmagában is érzékeltetni tud.

Alighanem a bevezetőben említett költségesség és öncélúság lehet az oka, hogy egyes művészeti ágakban alig találunk autentikus emlékmúzeumot, ahol az egykori élet- és alkotótérben ma kiállítóhely is működik. A képzőművészet ebből a szempontból a legelhanyagoltabb, hiszen a ritka kivétel, a Rippl-Rónai lakta kaposvári Róma-villa mellett nehéz találni hasonló példát. A szentendrei egyéni múzeumok közül csak az Ámos Imre–Anna Margit Múzeum működik az egykori lakhelyen (mármint Anna Margitéban), Pest megyében a Gorka Múzeum és a Szőnyi Múzeum tartozik még ide. Budán a Várkert rakparti Szántó Piroska–Vas István Emléklakás legalább annyira irodalmi, mint képzőművészeti emlékhely; programjában szinte kivétel nélkül felolvasások szerepelnek, holott fenntartója a Szombathelyi Képtár. A békéscsabai Munkácsy Emlékmúzeum bemutat ugyan jó néhányat a festőhöz kapcsolható relikviákból, de abban az épületben csak a város híres szülöttének rokonai laktak valaha.

Az irodalmi emlékházak egy része a Petőfi Irodalmi Múzeum filiáléiként működik, részben eredeti lakásban, házban (Ady lakása a Veres Pálné utcában, a Jókai-villa a Sváb-hegyen), de Kassák Lajos például sosem lakott a Zichy-kastélyban, igaz, ott nem is találkozunk rekonstruált élettérrel. A többi a megyei vagy települési önkormányzat fenntartásában áll. Bár ennek az írásnak nem tiszte az irodalmi emlékmúzeumok látogatottságának felmérése, de borítékolható, hogy leginkább hazai (és határainkon túli magyar) diákcsoportok keresik fel őket.

A zenei emlékházak és múzeumok helyzete mindezektől merőben eltérő. Kultuszuk egészen egyedülálló, gondoljunk csak a világraszóló fesztiválokat gerjesztő külföldi emlékhelyekre, Salzburgra vagy Bayreuthra. Ebben persze jelentős szerepet játszik a műfaj alkalmassága – nem véletlen, hogy nincsenek szülőházhoz vagy szülővároshoz kapcsolható festő- vagy írófesztiválok –, a zenei előadások képesek tömegeket vonzani akár a világ másik feléről is. A két fent említett város önmeghatározása erősen kötődik egy-egy muzsikushoz (egyik sem lenne önmagában „világváros” Mozart, illetve Wagner nélkül), de vannak városok, ahol a kulturális turista egy helyen számos zenei emlékházzal találkozhat: Bécsben Beethoven, Haydn, Mozart, Schubert, Strauss emlékét őrzi olyan múzeum, ahol a nevezett muzsikus született, élt, alkotott vagy éppen elhunyt. (Nyugodtan kijelenthetjük, hogy ezen a téren Budapest is előkelő helyen áll, hiszen kevés város dicsekedhet három olyan világhírű zeneszerző emlékházával, mint Liszt, Bartók és Kodály). Néhány zeneszerző élete és életműve több múzeumot is megér: Beethovennek a szülővárosában, Bonnban a nevét viselő centrum mellett Bécsben és Bécs körül négy emlékhelyet is összeszámolhatunk (és persze Martonvásáron), Haydnnak is akad több, Eszterházán, Kismartonban, Bécsben és szülőhelyén, Rohrau-ban. Liszthez kapcsolódva a budapesti múzeum mellett szülőhelyén, a ma Ausztria területén található Doborjánban (Raiding) alapítottak emlékházat, akárcsak Bayreuthban, ahol Wagnerékat meglátogatva érte a halál.

A zenei kismúzeumok szolgáltatásai között eltérő lehet, hogy őriznek-e (kutatható) archívumot, vagy megelégszenek a relikviák őrzésével és bemutatásával. Viszont mindenképpen közös pont a kisebb-nagyobb hangversenyterem, és természetesen a hangszer, mint a kultusz fő darabja; mindig tudható, hogy mikor került a zeneszerző birtokába, mikor, milyen körülmények között játszott rajta, mely darabok megírásához vette igénybe. Az ereklye hatását kétségkívül erősíti, ha a hangszer pontosan azon a ponton áll, ahol használták. A célközönség természetesen az igényes tömeg lenne, de sokkal inkább a kulturális turizmusra és a diákcsoportokra számíthatnak; a hangversenyek látogatói nyilván megtekintik a kiállításokat is, de szokás csoportok számára zártkörű előadásokat is szervezni, tárlatvezetéssel egybekötve.

Jelenleg egy átfogó zenei múzeum (munkacímén: Magyar Zene Háza) terve körvonalazódik, a tervezett új múzeumi negyed részeként. Bármikor és bármilyen koncepció alapján is készülne el, a kiállítások és a programok tervezésénél nem lehet figyelmen kívül hagyni a jelenleg működő zenei emlékhelyeket és múzeumokat, amelyek többségükben az örökösök szándékával, felajánlásaival, anyagi áldozatával és – általuk is – meghatározott formában és keretek között működnek. Mindez azt jelenti, hogy az ezeken a kiállítóhelyeken található tárgyi és kutatási anyagot a majdani átfogó múzeum csak kompromisszumokkal tudja majd felhasználni vagy bemutatni, hiszen ezek az intézmények a helyeknek és a – nem véletlenül és nem esetlegesen – bennük őrzött tárgyaknak köszönhetően nem lesznek lecserélhetők semmilyen korszerűen tervezett és berendezett zenei múzeumra. A megkérdezett múzeumvezetők úgy vélik, hogy szükséges Magyarországon egy évszázadokat és műfajokat átfogó zenetörténeti kiállítás, ám ez nem veszélyeztetheti az emlékhelyek működését. A kismúzeumok többségében a tárgyi anyag és az archívum egy része vagy egésze magánemberek (örökösök) letétje, van, ahol a jelenleg látható állandó kiállítás megbontása jogilag nem is lehetséges.

Átfogó zenei múzeum jelenleg is működik Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának Zenetudományi Intézetéhez kapcsolódva, a várbeli Erdődy-palotában, Zenetörténeti Múzeum néven. A csodálatos barokk épület története a szokásos budapesti épületsors, egyelőre örömteli befejezéssel: a 18. század végén Erdődy György megbízásából épített palotát a Hatvany család 1913-ban némileg átépítette, majd 1944-ben a Waffen SS vette birtokba. A háború után egy ideig iskola működött benne, ma pedig az intézet, a világ legnagyobb Bartók-archívumával és több zenetörténeti osztállyal, valamint szakkönyvtárral. És itt kapott helyet a Zenetörténeti Múzeum, amelyet az intézet osztályaként 1969-ben alapítottak, és a felújítás és bővítés után 2009-ben egy évfordulós Haydn-kiállítással (lásd: MúzeumCafé 12.) nyitottak meg újra nyolc teremben, 450 négyzetméteren. A kiállítási programot az évfordulók és az anyagi lehetőségek határozzák meg: az októberben nyílt hangszertörténeti kiállítás előkészítése – a többi között a munka- és pénzigényes restaurálások miatt – nyolc évig tartott. A tárlatok érdekessége, hogy az intézet gazdag dokumentum- és tárgygyűjteménye mellett az illusztrálást, a kor rekonstruálását segítő kép- és bútoranyagot több múzeumból (MNG, Nemzeti Múzeum, Iparművészeti Múzeum) kölcsönzik, talán nagyobb arányban, mint ahogyan azt más intézmények esetében megszokhattuk.

Jelenleg egy Liszt Ferenc és a társművészetek, illetve egy zenei témájú érem- és jelvénykiállítás látható, három termet pedig a már említett hangszertörténeti tárlat foglal el. Baranyi Anna, a múzeum vezetője elmondta, hogy az 1969-es alapítás óta gyűjtik a hangszereket: kezdetben vásárolni is tudtak, ma már csak ajándékozás útján bővül a gyűjtemény. Különös hangsúlyt fektetnek a magyar vagy magyar vonatkozású műhelyek hangszereire, és a kiállításon is külön egységet képeznek a klasszikus zenébe integrált népi hangszerek, így például a cimbalom, amelyet színházi zenekarban először Erkel Ferenc használt (a Bánk bánban). Néhány hangszer esetében sokat segítenek a hangulatos, karikatúraszerű rajzok a megszólaltatás módját illetően. Akadnak olyan különleges darabok, mint a karmesteri (vagyis állva használatos) pianínó, amely az Operából került a múzeum birtokába vagy a „pozitív” orgona, amelyet pedál híján ketten szólaltattak meg: az orgonista és a fújtató.

Folyamatos az együttműködésük a többi zenei múzeummal: a Liszt-kiállítás kurátora a Liszt Emlékmúzeum korábbi igazgatója (ma tudományos igazgatója), Eckhardt Mária volt, a 2010-ben megrendezett Bartók és Kodály – anno 1910 kiállítás a Kodály Archívummal kooperálva jött létre. A közeljövőben megnyílhat az állandó Bartók-kiállítás az intézetben működő Bartók Archívum anyagára támaszkodva. Tárgyi relikviák híján ezen a tárlaton is az életmű kerül előtérbe az életrajz és a kultusz illusztrálásával szemben (ez a különbség az itt látható Liszt-kiállítás és a Liszt Emlékház tárlatának összehasonlításakor is szembetűnő).

Muzeológiai szempontból a magyarországi zenei emlékhelyek közül a Liszt Ferenc Emlékmúzeum és Kutatóközpont van a legkedvezőbb helyzetben, mivel az ott dolgozó kutatók és kurátorok kezét már nem kötik szerzői és tulajdonjogok. A múzeum és az archívum is nyitott, és földrajzi elhelyezkedése is – a többihez képest – kedvező: tömegközlekedéssel is könnyen megközelíthető, pár lépésre van a Nagykörúttól, egy bevált turistavonalon, a Hősök tere–Bazilika-tengelyen. Az 1875-ben harminc fővel alapított Zeneakadémia 1879-ben költözött ebbe az épületbe, és 1907-ig működött itt. A Zeneművészeti Egyetem fenntartásában álló múzeum Liszt egykori, honorárium gyanánt kapott szolgálati lakásában működik, melyet 1980-ban vásárolt meg múzeumalapítás céljából a Művelődésügyi Minisztérium, az intézmény pedig 1986-ban, halálának századik évfordulóján nyílt meg (lásd MúzeumCafé 23.). Az első emeleti lakásban a zeneszerző 1881-től 1886-ig lakott, ennek szobái ma kiállítótérként működnek: a szalont, illetve a háló-dolgozószobát korabeli fotók, leírások (például a Magyar Szalon című lap 1886-ban közölt cikke) alapján rekonstruálták, az egykori ebédlőben pedig időszaki kiállításokat rendeznek. A rekonstrukcióban sokat segített, hogy Liszt maga is hagyott tárgyakat a magyar államra: először a Nemzeti Múzeumnak (például díszkardot és babérkoszorút), majd a Zeneakadémiának ajándékozott és hagyományozott emlék- és dísztárgyakat, hangszereket, kottákat, dokumentumokat. A bútorok egy része nem a hagyatékból származik, ezeket más múzeumok gyűjteményeiből a megelevenítendő kornak megfelelően válogatta Eckhardt Mária, az első igazgató.

Domokos Zsuzsanna, a múzeum jelenlegi igazgatója úgy látja, hogy csak az élő zenei múzeumnak van értelme és értéke, élővé pedig „használattal” tehető, a látogatók és a kutatók által, illetve hangversenyek, hangszerbemutatók, délelőtti kamarakoncertek rendezésével. Ellenpéldaként az egyébként csodálatosan berendezett weimari Liszt Múzeumot hozza fel, amely az emlékkiállításon kívül nem kínál mást az érdeklődőknek. Ide a kutatókon kívül nagy számban látogatnak külföldi csoportok, sokszor avatott zenetörténész vezetésével, Franciaországból, Hollandiából, Ausztriából, de Kínából is, és a Zeneakadémia protokollvendégeit is rendszeresen elhozzák a Vörösmarty utcai épületbe. Bárhonnan érkezik vendég, nem jönnek zavarba, hiszen az audioguide tizenegy nyelven áll rendelkezésre. Emellett idén elkészült és bárki számára hozzáférhető a honlapjukról a digitális archívumuk is.

Az állandó kiállítás, vagyis az egykori lakás a befutott és ünnepelt művész miliőjét idézi, a már az életében is nyilvánvalóan meglévő kultusz tárgyaival, számtalan korabeli ábrázolással, elismeréssel, bronzba öntött jobb kézzel, a legnevesebb hangszerkészítők ajándék zongoráival, amelyekből csak a szalonban található négy! Ezeken Liszt maga is játszott, de számos hangszere közül többet is használhattak a Zeneakadémia növendékei. Bösendorfer Liszt barátjaként nemcsak személyre szabott ajándék zongorákkal, hanem egy különleges íróasztallal is kedveskedett, amelyből fiókként egy háromoktávos klaviatúrát is ki lehetett húzni, apróbb gyakorlatok, pontosítások elvégzése céljából. A szalonból nyílt a hangversenyterem, amely ma is koncerteknek ad helyet. A hálószoba fölött pedig Erkel Ferenc igazgató dolgozott – ez ma is az igazgatói iroda, Erkel-kiállítás azonban itt nem található.

A kevésbé magyarként, inkább európaiként számon tartott zeneszerző utolsó éveiben tehát ebben a lakásban élt, ám nem itt, hanem egy bayreuthi látogatásakor hunyt el, ottani mauzóleuma mellett emlékház is található a városban, ahol tavaly a Liszt-bicentenárium alkalmával ünnepségsorozatot tartottak. Jövőre viszont Budapesten emlékeznek Wagner születésének kétszázadik évfordulójára: a Liszt Emlékmúzeumban is zajlik az emlékkiállítás előkészítése, amely a két zeneszerző életének és pályájának közös pontjait idézi majd fel.

Bartók Béla egykori lakásai közül kettőben is létesült rá emlékező intézmény, igaz, Rákoshegyen inkább zenei rendezvényház, míg Pasaréten klasszikus emlékmúzeum működik. Rákoshegyen a mai, Bokor Jutta operaénekes által vezetett Bartók Zeneház épületében 1912 és 1920 között lakott a zeneszerző első feleségével, Ziegler Mártával és ifjabb Bartók Bélával. Igazi civil kezdeményezésként mentették meg az összeomlás elől a helyiek a házat, és 2006 szeptemberében meg is nyílhatott a Zeneház, amely idén év elején tovább bővült a „Kis-Alkotóházban” létrejött Petrovics Emil-emlékszobával, köszönhetően a zeneszerző lányának.

Ugyancsak éppen nyolc évet, 1932 és 1940 között élt Bartók a Csalán utcai házban, a mai Bartók Béla Emlékház épületében, már Pásztory Dittával; ide született Bartók Péter, és a házaspár innen utazott az Egyesült Államokba. A házat a háború után államosították, de ifjabb Bartók Béla meg tudta menteni a bútorokat és a tárgyakat, így ezekkel az emlékekkel 1981-ben (a zeneszerző születésének századik évfordulóján) a főváros megnyitotta a múzeumot. Ekkor még a Budapesti Történeti Múzeum filiáléjaként működött, 1989 óta fővárosi tulajdonú, de önálló költségvetéssel rendelkező intézmény. Szirányi János igazgató két pillérre építi a múzeum működését: Bartók tárgyi hagyatékának őrzésére és bemutatására, valamint Bartók szellemiségének ápolására – ezt szolgálják a hangversenyterem rendezvényei.

Az egykori földszinti házmesterlakásból lett a fogadótér, az első emeleten található a hangversenyterem, a másodikon pedig három szobában a lakótér rekonstrukciója, kevés dísszel, puritán módon elrendezve. Az épülethez csatoltak egy tágas, üvegfalú lépcsőházat, amelyet a 2006-os újjá- és átépítés során ismét átdolgoztak: Kós Károly egy motívuma alapján készítették el a korlát díszrácsait. A Bartók-jogok egyik tulajdonosa, Vásárhelyi Gábor (ifjabb Bartók Béla keresztfia és örököse) saját költségén kiállítótérnek építtette át a tetőteret; a védett (tehát megváltoztathatatlan és megbonthatatlan) második emeleti lakószobákban csak – dísz- és használati tárgyak nélkül – a bútorok és a zongora kapott helyet, a tetőtér vitrinjeiben pedig a személyes tárgyak, valamint Bartók gyűjtőszenvedélyének emlékei, a bogárgyűjteménytől az erdélyi bokályok soráig. A koncepcióval lehet vitatkozni, hiszen a tárlatok nyilván nem pontosan rekonstruálják az egykori lakóteret: a szobák az üres tálalóval és könyvespolcokkal bizonyára nem hasonlítanak az eredeti állapotokra, míg a tárgyak a vitrinekben akár egy, a lakóhelytől teljesen független múzeumi térben is hasonlóképpen lehetnének kiállítva. Ám mégiscsak így kapnak nagyobb figyelmet Péntek Gyugyi György erdélyi asztalosmester csodálatos faragott bútorai (Bartók íróasztalának párdarabja megtalálható a Kodály Emlékmúzeumban), és sem itt, sem a tetőtérbeli kiállításon nem tereli el a figyelmet a tárgyakról egyetlen felirat vagy ismertető szöveg; mondhatnánk, minden tárgy önmagáért beszél. Az anyag letétben van az emlékházban, a zenei (dokumentum-) hagyaték az MTA Zenetörténeti Intézet Bartók Archívumában található. Az átépítés alatt új, széles portált kapott a ház, és rendezték a kertet is, ahol Varga Imre több helyen (például Londonban, Párizsban és Siófokon) felállított Bartók-szobrának egyik öntvénye fogadja (háttal, hogy meg kelljen kerülni) a látogatót.

A múzeum látogatóinak kilencven százaléka külföldi, a múzeum munkatársai remek kapcsolatot ápolnak az utazási irodákkal. Népszerűek a turistacsoportok számára rendezett, tárlatvezetéssel egybekötött zártkörű hangversenyek, sokan jönnek az Egyesült Államokból, Japánból, Angliából, újabban Németországból, és nemrégiben megrendülten nézte végig a kiállítást a párizsi Musée d’Orsay igazgatója: Bartók rajongójaként intézményével hamarosan fogadja a Nyolcak-kiállítást, amelynek címe is a zeneszerzőhöz kapcsolódik: Cantata Profana lesz.

Kodály Zoltán hosszú életének nagy részét abban a lakásban élte le, amely a nevét viselő köröndi ház félemeletén található, és ahol 1990 óta emlékmúzeum és az archívum működik. Az intézmény a Zeneművészeti Egyetem Kodály Zoltán Zenepedagógiai Intézete (Kecskemét) kezelésében áll, de nem feledkezhetünk meg Kodály Zoltánné Péczeli Saroltáról sem, aki a mai napig őrködik a hagyaték és a szellemi örökség méltó gondozása és kezelése felett.

Kodály 1924-ben költözött ebbe a házba, amelynek tulajdonosa első felesége, Schlesinger Emma testvére volt, és itt élt 1967-ben bekövetkezett haláláig. Az intézmény bővebb alapterületű az eredetinél, hiszen a szomszéd lakást is hozzácsatolták – ez ad ma helyet az archívumnak és a koncertteremnek, ahol a többi között zeneakadémiai órákat, díjátadó ünnepségeket és hangversenyeket tartanak. Az élettér három szobából áll, az ebédlőt, a szalont és a könyvtárszoba-alkotóműhelyt tekinthetik meg a látogatók. Sebestyén Theodóra, a múzeum vezetője felhívja a figyelmet arra, hogy a lakás berendezése és hangulata kiválóan illusztrálja a művész személyiségét: az egész falat beborító könyvespolcon tematikus rendben (és több sorban) sorakoznak értékes könyvgyűjteményének darabjai, köztük Voltaire műveinek első kiadását éppúgy megtaláljuk, mint a művész által is gyakorolt egészséges életmód legkorábbi tanácsadó köteteit, szépirodalmi és zenei könyveket, eredeti nyelven. A kötetek és a népzenei gyűjtés során összeszedett emlékek megbecsültsége alapján egy nyitott és hallatlanul precíz embert ismerhetünk meg. Az elegánsan puritán bútorok (itt látható a kőrösfői faragó, Péntek Gyugyi másik íróasztala, amely rokon Bartókéval) között forgott – a kirakott képek alapján – Toscanini, Yehudi Menuhin, Hacsaturján, Stokowski és Pablo Casals, itt fogadta tanítványait Kodály (például Vásáry Tamást, Perényi Miklóst), itt próbált Ferencsik János és Basilides Mária. Kottáiról és jegyzeteiről könyvtárosi pontossággal vezetett kartotékokat a zeneszerző. Látható Kodály bölcsészdoktori disszertációjának (A magyar népdal strófaszerkezete) eredeti, kézzel írott példánya, és egy évvel később, 1906-ban megjelent kiadása. De ezek csak ritka példái a kifejezetten a kiállítás céljából látható daraboknak, a három szoba berendezése az eredeti helyzetében fogadja az érkezőket, a mindig friss virágokról pedig személyesen Kodályné gondoskodik.

Az épület évekig felújítás alatt állt, így a múzeum is csak 2011-ben nyithatott meg újra. A látogató egy tágas fogadótérbe léphet, ahol korabeli koncertek és előadások plakátjait helyezték el, valamint egy különleges, táncosokat ábrázoló hímzett faliképet, amelyet a kiskunfélegyházi zárda leánykórusa készített Kodály számára. Az egykori hálószobában kapnak ma helyet az időszaki kiállítások, hagyományos – vitrinekkel kiegészített – kiállítótérben.

Aki miatt sokan úgy érzik, hogy a magyar zenetörténet fővárosi bemutatása hiányos a mégoly gazdag emlékmúzeum-hálózat mellett is, az Erkel Ferenc, aki igazgatta ugyan a Zeneakadémiát és az Operaházat, megzenésítette a Himnuszt, megteremtette a nemzeti operát, ám számos pest-budai lakása közül ma egyikben sem működik múzeum. Egészen Gyuláig, szülővárosáig kell utazni, hogy egy életmű-kiállítást és emlékházat találjunk.

Az épület egykor iskolaként működött, itt tanított Erkel apja, szolgálati lakásában született Erkel Ferenc. A ház először – a zeneszerző születésének századik évfordulóján, 1910-ben – csak egy emléktáblát kapott, majd 1968-ban a város kezelésében megnyílt az emlékmúzeum, amelyet az épület 2010–2011-es felújítása után másfél évvel ezelőtt kibővítve adtak át a látogatóknak. Nemcsak az egykori lakóhelyiségeket (háló, szalon, konyha) rekonstruálták, hanem az iskola tantermét is, valamint azt a 19. századi kisvárosi miliőt, amelybe Erkel beleszületett és amelyben élt, műveit létrehozta. Hagyományos kiállítási installáció mutatja be a pálya sarokköveit, plakátokkal, dokumentumokkal, elismerésül kapott emlék- és dísztárgyakkal. A múzeum legbecsesebb kincse a fél évszázados karmesteri működéséért kapott, 39 briliánssal díszített babérkoszorú. Emellett kialakítottak egy hangversenyek és más programok megtartására is alkalmas rendezvényközpontot, és nem feledkeztek meg a sakkozó Erkelről sem, aki korának egyik legtehetségesebb mestere volt, ő alapította meg az első szövetséget Pesti Sakk-kör néven, amelynek haláláig elnöki tisztét is betöltötte. Az újjávarázsolt múzeumban van lehetőség élő- vagy óriásfigurás sakkjátékra is.

A gyulai múzeum méltó emléket állít ugyan a város szülöttének, azért a főváros mégis tartozna Erkelnek egy emlékhellyel, végül is 1835-től haláláig, 1893-ig, csaknem hatvan évet élt ebben a városban. A kéziratos hagyatékot az OSZK vásárolta meg 1910-ben, ez két évvel ezelőtt (a bicentenárium évében) az elsőszülött fiú, Erkel Gyula hagyatékával bővült – a gyulai kiállításon is láthatók dokumentumok az ugyancsak zeneszerző fiú által megőrzött anyagból.

Egy kis műfajváltással Kálmán Imréhez érkezünk, ő érdemelt még ki szülővárosától (1882-ben még szülőfalujától) emlékmúzeumot: a siófoki belvárosban a vasút mellett húzódó Kálmán Imre sétány 5. számú házában született a település megbecsült kereskedő-polgárának harmadik gyermekeként (Koppstein) Kálmán Imre. Ahogy Erkel esetében, itt is egy jóval régebben felavatott emléktáblát követett az 1987-es múzeumavatás. A kiállítás a család ajándékaiból és némi kiállításrendezői fantáziából állt össze. Az első, 16 évesen vásárolt zongora, a zeneszerző jobb kezének gipszlenyomata, az archív fotók, dokumentumok, eredeti kéziratok és használati tárgyak (pénztárcától a ceruzahegyezőig) többsége 1991-ben került Siófokra, ekkor a sokáig tevékeny özvegy, Kálmán Vera, valamint két gyermeke, Yvonne és az ugyancsak zeneszerző Charles a városnak ajándékoztak több tárgyat a bécsi Hofburg Kálmán Imre-kiállításáról. Az állandó kiállítás része egy kis hangulatfestő tárlat a 19. század végi Siófokról, a zeneszerző gyermekévei ugyanis éppen egybeesnek a helyi fürdőélet fellendülésével. A második szobában pedig egy igazi Kálmán Imre-brandet, a Csárdáskirálynő bárjelenetét rekonstruálták díszletekkel és figurákkal. Az emeleten időszaki képzőművészeti kiállításokat rendeznek, így vált a Kálmán Imre Emlékház egyben siófoki kulturális központtá. A vasútállomással szemközt elterülő parkban egy zenepavilont állítottak fel, amelyben ki más, mint a város másik híres szülötte, Varga Imre Kálmán Imréről készült szobra foglal helyet.

A keszthelyi Goldmark-háznak csak az udvaráig mehet a látogató, és legfeljebb az emléktáblát tekintheti meg. Ehhez képest mégiscsak sikertörténet Hubay Jenő Bem rakparti palotájának újjáépítése, amely a szomszédos szálloda tulajdonosának jóvoltából történt meg, és amelyet ma – 2008 óta – Hubay Zeneszalon néven koncert- és rendezvényteremként működtetnek, híven az egykori tulajdonos négy évtizeden keresztül tartó praxisához. A világháborúban a ház nagy része megsemmisült, később bérháznak építették újjá, a rendszerváltást követően pedig magántulajdonba került. Ma ismét zenei központ, sokat visszaad a megbecsült zeneszerző és zeneakadémiai pedagógus szellemi hagyatékából.

Két külföldi zeneszerző magyarországi éveiről is megemlékezik múzeum: Haydnról és Beethovenről. Haydn 1766-tól 1790-ig lakott Eszterházán, pontosabban a kastélyhoz tartozó Muzsikaházban, amely az udvari zenekar elszállásolására épült. Az életmű tekintélyes része született itt és hangzott el először a kastély dísz- és hangversenytermében, köztük az itt szerzett ötvennél több szimfónia közül az egyik legismertebb, a Búcsúszimfónia 1772-ben. A parkban volt valaha Esterházyék saját operaháza, amelyet természetesen Haydn-operával nyitottak kétszer is (az első leégett), ez az épület ma már nem létezik. A kastély és a park egész atmoszféráját átlengi Haydn szelleme, apróbb kiállítást a kastélyon kívül, a Muzsikaház Haydn-emlékszobájában láthatunk. Az épületben ma zeneiskola, helytörténeti kiállítás működik, falán 1932-ben Esterházy Pál helyezett el emléktáblát. Az 1996-ban alakult Magyar Haydn Társaság az évente megrendezett zenei fesztivállal tartja életben a zeneszerző emlékét Eszterházán.

A nyári koncertek Martonvásár életéhez is hozzátartoznak, a többi között ezzel adóznak Beethoven emlékének, aki többször járt a Brunszvik-kastélyban, mivel barátság fűzte elsősorban a család nőtagjaihoz. A kastélyban ma a Magyar Tudományos Akadémia Mezőgazdasági Kutatóintézete működik, a benne létrehozott Beethoven Emlékmúzeumot is az intézet működteti. A látogató találkozhat a zenei emlékházak állandó kellékeként szereplő hangszerrel, amelyen Beethoven is játszott, a zeneszerző és a Brunszvik család közötti levelezés fennmaradt dokumentumaival, a Brunszvik lányok emléktárgyaival, így Beethoven medalionba foglalt hajtincsével.

A külföldi Liszt-emlékhelyek (Weimar, Bayreuth) mellett meg kell még említenünk Lehár Ferencnek az ausztriai Bad Ischlben működő emlékmúzeumát egykori házában, ahol 1912-től haláláig, 1948-ig élt. A patinás villában berendezett kiállítás mellett a város az évente megrendezett Lehár-fesztivállal is köszönti a komáromi születésű operettszerzőt.