„A Nyolcak kiállításai közül örökös emléket hagyott bennem a harmadik kiállítás, amelyet a Nemzeti Szalonban tartottunk. Itt kiállított Berény egy arcképet, melyet Bartókról festett. Bartók eljött megnézni a kiállítást, Berény hívta meg. Én Adyt. Nem ismerték még egymást, bár Bartók ekkor már több Ady verset megzenésített. Én mutattam be őket. Ady nem értett a zenéhez, neki cigányzene kellett, Bartók a festészethez nem értett. Csak szorongatták egymás kezét, néhány banális szót váltottak. Bár Ady nem értett a zenéhez, Bartókot ösztönösen tisztelte, tudta, kivel áll szemben. Keveset beszéltek, inkább csak nézték egymást.” [1] Ezt a történetet Márffy Ödön sok alkalommal elmesélte, szinte mindig ugyanezekkel a szavakkal. Az elmondott jelenet minden félszegsége ellenére is felemelő pillanat: a magyar modernizmus triászának metszéspontjában a költészet és a zene fejedelmei kezet ráznak egy festészeti remekmű előtt. Mindez olyan heroikus, hogy négy évtizeddel később akár egy igazi szocreál festményt is kanyaríthatott volna erre a témára maga Berény Róbert, vagy a másik, a háború után „megtért” nyolcakos, Pór Bertalan.

Kérdés azonban, hogy valóban így történt-e? Márffy visszaemlékezésébe ugyanis több pontatlanság csúszott. A lényeget nem érintő, apró tévedés, hogy Bartók csak 1916-ban komponált először muzsikát Ady-versekhez, a Nyolcak harmadik – és egyben utolsó – tárlata pedig 1912 novemberében nyílt. Súlyosabb problémát vet fel azonban az a tény, hogy Berény ismert Bartók-portréjának bal felső sarkában a szignón kívül dátum is szerepel, mégpedig: 1913. IV. A kép története számos furcsaságot rejt, ezek közül a keltezés csak az egyik. Datálhatta-e a portrét utólag Berény későbbre? Elméletileg igen. Az ilyesmi olykor előfordul, ha a festő nem szignálja azonnal a képet. Esetleg később már rosszul emlékszik, de megesik az is, hogy egy elsőre befejezettnek gondolt művön még tovább dolgozik, és a végső lezárást jelzi az évszámmal. Berény a Bartók-arcképet 1913 áprilisában bizonyosan kiállította a Művészház nemzetközi posztimpresszionista tárlatán – hogy immár másodszor-e (netán némileg újrafogalmazva), nem tudjuk. Ugyanis míg a Művészház katalógusa cím szerint szerepelteti, a fél évvel korábbi Nyolcak-képjegyzék csak műfajt és technikát tüntet fel: eszerint mindössze az tudható, hogy három, olajjal készült arckép függött Berénytől a tárlaton. A sajtóbeszámolókból kiderül, hogy az egyik Ignotust, a másik Weiner Leót ábrázolta. A harmadik lehetett akár Bartók is, de erről (vagy ennek cáfolatáról) jelenleg nincsen adat. Ugyancsak talányos, hogy mit jelenthet a képen a dátum felett – a Berény-szignó mellett – az OP 3 felirat? Mintegy fél évszázada vitatkoznak erről a művészettörténészek, megnyugtató eredmény nélkül. A számos elméleti lehetőség egyike, hogy az arcképből két korábbi változat is létezett, és ez a mű lenne az opus 3. E magyarázat feloldaná a datálás és Márffy elbeszélésének ellentmondásait is, ám mindez csak találgatás.

Nem lehet, hogy Márffy rosszul emlékezett, és a találkozás nem a Nemzeti Szalonban (1912 késő őszén), hanem a Művészházban (1913 tavaszán), az ott kiállított Bartók-portré alatt jött létre? Végül is ez utóbbi eseményen a Nyolcak majdnem teljes létszámban részt vettek – szemben a harmadik, csonka tárlattal, ahol a csoportnév (és a tárlatcím) dacára csak négyen állítottak ki a törzstagok közül. A Művészházban Márffy-képek is szerepeltek, ám a Nemzeti Szalonban nem, tehát az ő személyes jelenléte is indokoltabb lenne a második esetben. Ha azonban történetünk főhőseit nézzük, ki kell zárnunk ezt az eshetőséget. Az észak-afrikai gyűjtőútra készülő Bartók még Budapesten volt ugyan a kiállítás idején, április 20-án a Nyugat-matinén is fellépett, ám Ady bizonyosan nem tartózkodott a fővárosban: márciustól júliusig a Graz melletti maria-grüni szanatórium lakója volt.

A nevezetes eseménynek azonban ismerjük egy másik, patetikusabbra hangszerelt verzióját is. Gervay Erzsi énekesnő Szíj Bélának „úgy mondta el Bartóknak a Nyolcak egyik tárlatán tett látogatását, hogy Bartók ott ismerkedett meg személyesen Ady Endrével. Bölöni György, aki mellettük állt – a következő szavakat mondta: »Uraim, itt a történelmi pillanat, amikor Ady Endre és Bartók Béla megismerkednek.«” Szíj Béla, Berény első monográfusa hozzáteszi: „Gervay Erzsi művésznőnek Bartók tárlatlátogatásáról adott közlése nem befolyásolja Márffy Ödön festőművésznek azt az állítását – melyet a zenetörténet és műtörténet ápolóinak ismételt esetben elmondott – mely szerint ő volt az, aki Adyt és Bartókot bemutatta egymásnak a Nyolcak valamelyik tárlatán.” [2]

Ám, mint a legendák többségében, ezúttal sem a tényleges eseménytörténet az igazán fontos, hanem az a helyzet, amelyből az anekdota kisarjadhatott. Hogy a Bartók-portré alatt történt-e a kézszorítás, vagy pusztán a Nyolcak más képeinek körében, kevésbé lényeges. A történet emléket állít a magyar kultúrhistória csillagórájának, amikor különböző területről jött művészóriások szükségét érezték, hogy kifejezzék egymás iránti tiszteletüket, szolidaritásukat. Márffy egy alkalommal úgy fogalmazott: „Az volt a magyar művészeti életben a forradalmárok kora: Ady, a zenében Bartók, a festészetben pedig mi, a Nyolcak.” [3] Nehéz lenne röviden összegezni, mi volt a közös ebben az irodalmi, zenei és festészeti „forradalomban”. Nyilvánvalóan nem ugyanazon esztétika vagy művészeti meggyőződés terelte össze Bartókot, Adyt és a „magyar vadaknak” a Nyolcakat alkotó csoportját, sőt tudvalévő, hogy még csak nem is értették teljesen egymás törekvéseit. Leginkább maga az újítás, a múlttal való szakítás vágya volt az, ami egységbe fogta őket. Ezért tartottak a Nyugat írói felolvasóestet, Bartókék hangversenyt a Nyolcak kiállításán. És emiatt bélyegezték az ellenfelek a Nyolcak művészetét hol „perverzitásnak” (akárcsak egyébként Bartók muzsikáját is), hol „festészeti adyzmusnak”.

A festőcsoport tagjai egyébként élő kapcsolatot tartottak a zenével. Közülük négyen kifejezetten jó színvonalon játszottak valamilyen hangszeren: Pór Bertalan hegedült, Czigány Dezső gordonkázott, Orbán Dezső zongorázott, Berény pedig hegedülni és zongorázni is tudott.

Márffy nem zenélt aktívan, de sok muzsikussal volt közeli barátságban, köztük Kerpely Jenővel, a később nemzetközi hírnévre jutott csellistával és Egisto Tango karmesterrel, aki az operaház főzeneigazgatójaként Bartók két színpadi művét, a Kékszakállút és A fából faragott királyfit mutatta be – mindkettőjük portréját megfestette. Bartókot is ő ismerte meg leghamarabb a Nyolcak közül, de a zeneszerzőhöz kétségkívül Berény Róbert került a legközelebb. Ő nemcsak kiváló muzsikus volt, de komponált is, és zenekritikákat írt a Nyugatnak. Bartókkal évek óta szívélyes viszonyban voltak, olyannyira, hogy 1909-ben együtt karácsonyoztak Párizsban. [4] Berény harcos támogatója volt az Új Magyar Zeneegyesületnek, amely Bartók és Kodály kezdeményezésére azért alakult 1911 tavaszán, hogy a kortárs zenét megfelelő színvonalon ismertesse meg a magyar közönséggel. Az UMZE sikertelensége azonban elkedvetlenítette Bartókot, és 1912 tavaszától jó időre visszavonult a zenei nyilvánosságtól. Ebben az időszakban festette Berény az arcképet – a Bartókról készült képzőművészeti alkotások talán leghitelesebb és legszuggesztívebb darabját. Részletezőbb, mint a nagyvonalú Weiner-portré. Mintha az arcot előbb szilánkokra törte volna a festő, és úgy rakta volna össze újra, miközben a modell szinte feloldódik a háttér kavargó fénypászmáiban. Az előadásmód ereje a kortársakat is megragadta, Bálint Aladár a következőket írta róla a Nyugatban: „Berény Róbert Bartók-arcképe hatalmas akkordokban veri vissza a piktor és a festői objektum – két súlyos egyéniség – küzdelmét. Ennek a küzdelemnek az intenzitása fűti át a vaskézzel összegyúrt tömegekből felépített fejet. E kép a lelkiség legbelsőbb rezdüléseinek optikai egyenértékeseit vetíti ki csodálatos sugárzással. Összesűrűsödött energiák feszítik a konstruktív rajzzal tömör egységbe forradt, lobogó színeket. Hogy ez a portré milyen jelentőséggel illeszkedik Berény Róbert piktori jövőjébe, azt előre megállapítani nem lehet, azonban kétségbe nem vonható, hogy nemcsak a tendenciákat, hanem már a kész eredményeket is tekintve ez a kép »esemény«, és a művész tudatos előretörésének, logikus munkálkodásának rendkívül becses dokumentuma.” [5]

A festmény további története ugyancsak kalandos. [6] A Művészház kiállítása után egy évvel Bécsben is kiállították a Brüko Szalonban, majd 1915-ben a magyar festészetet bemutató terjedelmes válogatás részeként a San Franciscó-i világkiállításra került. Ám onnan a világháborús körülmények következtében a magyar kollekciónak csak egy része jutott vissza a tulajdonosokhoz, sok festménynek – köztük a Bartók-portrénak is – nyoma veszett. Időközben Bartók Béla hozzájárulásával Kassák Lajos lapja, a Ma címlapon közölte a festmény reprodukcióját, ami bizonyítéka annak, hogy a zeneszerző – aki életében mindössze háromszor ült festményhez modellt – maga is elégedett volt a művel. Genthon István 1935-ben úgy tudta, hogy a kép amerikai magántulajdonban van, ami viszont azért különös, mert Berény Róbert sohasem adta el. A kép hosszú lappangás után 1953-ban tűnt fel egy San Franciscó-i árverésen, ekkor Leon Kolb neves könyv- és arcképgyűjtő vette meg, s hamarosan (1956 októberében) a High-Fidelity magazin címlapján színesben is reprodukálták. Ezt követően került a festmény Bátor Viktorhoz, az amerikai Bartók-hagyaték vagyonkezelőjéhez, és vált ekként az archívum részévé.

Berény Bartók-portréja jelenleg a világtól elzártan, Homosassában található, Bartók Péter, a komponista egyetlen élő fia házában, aki hallani sem akar arról, hogy a képet kiállításra kölcsönözze. Pedig idestova száz esztendő után ideje lenne újra bemutatni Magyarországon, amire a Nyolcak ez év végén esedékes reprezentatív emléktárlata nyújtaná a legméltóbb alkalmat.

[1] Horváth Béla: Márffy Ödön kortársairól és a korról. In: Jelenkor, 1961. december. 717. o.

[2] Szíj Béla: Berény Róbert életútja gyermekéveitől a berlini emigrációig. In: A Magyar Nemzeti Galéria közleményei, 1963. 4. sz. 118. o.

[3] Murányi-Kovács Endre: Márffy Ödön művészetéről. In: Hétfői hírek, 1957. július 22. 3. o.

[4] Lásd Bartók Béla levelét édesanyjának, özv. Bartók Bélánénak, Párizs, 1909. december 25.: „Este eljött Berény Róbert (emlékszel rá?).”

[5] Bálint Aladár: Három kiállítás. Posztimpresszinisták. Nyugat, 1913. 10. sz.

[6] Ezúton mondok köszönetet Barki Gergelynek, aki rendelkezésemre bocsátotta a kép történetét feldolgozó, a Magyar Tudományos Akadémián 2004. február 23-án elmondott előadásának kéziratát.