A bálnaszelídítő

Beszélgetés Gavriel Lipkind csellóművésszel önkéntes száműzetésről, kavicsokról és turnerről

MúzeumCafé 13.

Hatévesen vett először csellót a kezébe, hétévesen már koncertezett, majd – miután kijárt több zeneakadémiát, fellépett a világ sztárkarmestereivel és -zenekaraival, begyűjtött rengeteg elismerést – huszonöt évesen nyugdíjba ment. Mint az orosz bevándorlók gyermekeként Izraelben született világhírű csellista, Gavriel Lipkind meséli: önkéntes száműzetése helyszínén, egy németországi kastélyban négy év alatt kedvére bolyonghatott a zene és saját személyiségének felfedezésre váró labirintusában. A 2005-ben „visszatérő” virtuóz nemrégiben a Szépművészeti Múzeumban hipnotizálta a közönségét.

 

– A csodagyerek nem is gyerek.

Ha az úgynevezett csodagyerek rendeltetésszerűen szenved, nem lát közelről játékot, nem rúg labdába, és elmarad a gyerekkora, akkor én sehogy sem passzolok ebbe a kategóriába. De hogy ne érhessen az álszerénység vádja, azt mondom, teljesen hétköznapi, boldog csodagyerek voltam, saját csodaszülőkkel. Édesanyámék nem álltak felettem összevont szemöldökkel és nádpálcával, nem tiltottak el semmitől, nem nyaggattak a gyakorlással.

 

– Azért a zenetanulás az ő ötletük volt?

Olyannyira nem, hogy amikor bejelentettem ez irányú szándékaimat, frászt kaptak. Anyám halkan annyit kérdezett, nem mennék-e inkább focizni, és nem lennék-e normális gyerek. Zenészjelöltből volt már egy a családban, a hat évvel idősebb nővérem, aki amellett, hogy három nyelven, héberül, angolul és franciául írt verseket, rajzolt, festett, istenien zongorázott. Biológus és kutatói fizetésükből a legdrágább pianínót vették neki a szüleim, a legjobb zeneiskolába járhatott, a legjobb tanárhoz. Csakhogy ő gondolni sem akart a fellépésekre, a tel-avivi nappalink virtuóza maradt. Közönség gyanánt egyedül engem fogadott el, ott guggoltam mellette órákat, lenyűgözve hallgattam.

 

– Aztán helyet cseréltek.

Zongorista pályafutásom hamar lezárult. Az első tanóra három és fél óráig tartott, a tanár elámult, hogy koromat meghazudtolva, hat évesen mennyire tudok koncentrálni, mennyire elmerülök a zenélésben. Aztán néhány héttel később a szomszéd teremből beszivárgott egy mély hang, és anélkül, hogy tudtam volna, egy cselló az, megbabonázva kijelentettem, mától ezen a hangszeren játszom. Még aznap át is „igazoltam”.

 

– Alig hétévesen pedig már fellépett, a nemzeti rádió is közvetítette.

Ennek köszönhetem későbbi tanáromat, a neves csellistát, Pablo Casals egykori tanítványát, Uzi Wieselt. Uzi taxiban ült, és Jeruzsálembe tartott, amikor a rádióban meghallott játszani. Izgatottan megkérte a sofőrt, álljon félre, végighallgatott, majd ahogy hazaért, végigböngészte a telefonkönyvet, és felhívta a szüleimet. Édesanyám vette fel, akinek gyors bemutatkozás után nekiszegezte a kérdést, van-e maguknak csellista fiuk. Azt üzente, vár. Utólag derült ki, mekkora megtiszteltetés ért. Uzi egyetemi tanárként csak huszonöt év feletti korosztállyal foglalkozott. Se előtte, se utána nem hívott fel senkit.

 

– Visszautasíthatatlan ajánlat.

Nagy lecke volt, de nagyon meg akartam felelni. Nemcsak a zenei feladatokhoz, hanem egy felnőtt emberhez is fel kellett nőjek. Ha gyerekpszichológusként Uzi nem is bizonyult a legjobbnak, a hivatását illetően bámulatos tudása és sziklaszilárd elképzelései voltak. Az első levegővételnél leállított.

 

– Betörte?

Egymást törtük be. Mindketten engedtünk a fejlődésem érdekében.

 

– Jó befektetésnek bizonyult. Egyre komolyabb fellépésekre hívták: tizenhat évesen a Zubin Mehta vezette Izraeli Filharmonikusokkal játszott, vendégeskedett a Müncheni Filharmonikusoknál, a Baltimore-i Szimfonikusoknál, a szakma színe-java – Philippe Entremont, Yehudi Menuhin, Pinchas Zukerman, Gidon Kremer – megtiszteltetésnek vette, ha együtt dolgozhattak. Lassan több időt töltött Európában és Amerikában, mint otthon. A Frankfurter Allgemeine Zeitung új csillagként biggyesztette a klasszikus zene horizontjára. Ünnepelték egyéni stílusát, technikai bravúrjait. Kijárta a tel-avivi S. Rubin Akadémiát, tanult a frankfurti Hochschule für Musikban, a New England-i konzervatóriumban, Bostonban, és megfordult még vagy húsz zeneakadémia mesterkurzusán. A Rosztropovicsról elnevezett, párizsi nemzetközi csellóversenyen a legígéretesebb fiatalnak választották, kinevezték az izraeli hadsereg tiszteletbeli zenészének, a legjobbnak bizonyult Izraelben, Karlsruhében és Washingtonban is. Aztán egyszer csak eltűnt.

Egyszerre vizsgáztam zenészként és emberként. Bármilyen furcsán hangzik, egyszerre telítődtem és ürültem ki. Kimerültem. A tapsnál is erősebb inspirációra vágytam. Hogy annyi utazás és annyi fellépés után egyedül a zenére és magamra figyelhessek. Életem legkalandosabb, négyéves utazása következett, egy németországi kastély falai között. )

 

– Ez a csendes magány nem lassítja le túlzottan az embert? Nem motoszkált a fejében, hogy csak meg kellene jelenni ahhoz, hogy ne felejtsék el?

Egészen más dolgok kötötték le a gondolataimat. Ami a legfontosabbat, a zenélést illeti, kibogarásztam magamnak a zeneirodalom fontos szeletének Gavriel Lipkind-féle verzióját. Átszűrtem magamon Csajkovszkijt, Mendelssohnt, Brahmsot, Ben-Haimot, Bachot. Miközben ezekből feljátszottam egy válogatást, meg egy önálló Bach-lemezt, próbáltam ezt az iparágat is kitanulni. Saját zenét szereztem, és tanultam magamat. Elkezdtem odafigyelni arra, mit eszem, és egy egyéves pénzügyi okosításon is részt vettem. A világtól elszigetelve tanultam meg sok mindent a világról.

 

– Négy évvel ezelőtti visszatérésekor felfedezettként ünnepelték. Azóta viszont, ahogy az internetes oldalán is jegyzi, tele a naptárja. Január 22-én például Japánban a kyotói szimfónikusokkal lép fel, 28-án Belgiumban koncertezik. Ez a tempó nem fenyeget újabb nyugdíjba vonulással, ahogy az önkéntes száműzetését egyszer nevezte?

Az elvonulás képességének biztos tudata megkönnyíti a helyzetemet.

 

– A szerzetesi körülmények között nem hiányzik az otthon?

Otthon. Furcsa fogalom. Az emberek fejében az otthon valahogy mindig egy főképp fizikailag meghatározott valamiként él, amelynek többletértékét az állandóság adja. Nekem majdhogynem mindegy, hol élek. Nem kötődöm helyszínekhez, tárgyakhoz, ami igazán fontos, az a fejemben van. Éppen ezért költöztem át annak idején Izraelből Európába. Nem tudtam azonosulni egy olyan országgal, amely azt várja tőlem, hogy az identitásomat teljes mértékben az országhoz tartozás jelentse. Nem a kavicsokhoz, az egykori tengerparti focipályáimhoz, hanem egy politikai állásfoglaláshoz.

 

– És az igazolványaiban milyen cím szerepel?

Pillanatnyilag Frankfurt. Persze ez mindössze annyit jelent, hogy egy évben öt-hat hetet töltök ott, a fellépések közti, apró szünetekben.

 

– Akkor Frankfurtból a repülőteret ismerheti a legjobban.

Kis túlzással. De a városi képtárat például nagyon szeretem, arra mindig megpróbálok időt szakítani. A múzeumba járás felidézi a gyerekkoromat, amikor ezt titokzatos kalandként éltük meg a szüleinkkel.

 

– A külföldi fellépések idején még nehezebb lehet beiktatni a programjába egy-egy kiállítást.

A kedvenceimben, mint a berlini Pergamonban, a velencei Guggenheimben, vagy a bostoni szépművészeti múzeumban igyekszem minél gyakrabban megfordulni. Szeretek egy kicsit elücsörögni a kedvenceim, Rembrandt, Botticelli, Turner remekművei előtt.

 

– Turner? Akkor jól időzített a budapesti látogatással. Épp csak egy ugrás, azaz egy emelet választja el Turner hófehér, aranysárgás velencei képeitől, amikor a Szépművészeti Múzeumban játszik. Egyébként más múzeumban játszani, mint koncertteremben?

Különleges atmoszféra, annyi szent. De ezt csak addig a pillanatig érzékelem, amíg játszani nem kezdek. Ugyanaz a varázslat kerített hatalmába, ha egy izraeli kibuc kertjében, két tehénnel a hátam mögött zenéltem, vagy a mínusz 47 fokos Novoszibirszk zsúfolásig teli koncerttermében.

 

– Ugyanahhoz a varázslathoz ugyanaz a hangszer is tartozik?

Egy 1670 körüli jószág. Ha csak kipróbálok egy másik csellót, szinte érzem, hogy féltékeny. Megsértődik.

 

– Mióta tart ez a kapcsolat?

Jó pár éve. Svájcban találkoztunk. Hangszert kerestem, kipróbáltam legalább tizet, mind nagy mesterek keze műve. Jól szóltak, de egyiket sem éreztem a magaménak. Talán túl szépen is szóltak, túl tisztán, túl tökéletesen. Úgy játszottam rajtuk, ahogy ők diktálták. Fél év reménytelen próbálkozás után egyszer csak megláttam egy félszeg csellómatuzsálemet, porosan, húrok nélkül lógni a falon. A tulaj le akart beszélni róla, mondván, túl sötét a hangja. A következő nap már játszottam rajta, azaz csak játszottam volna. Sötét, füstös és halk hang szivárgott belőle. Leginkább egy fáradt, öreg bálnára emlékeztetett.

 

– Mit kezd egy virtuóz egy ilyen öreg jószággal?

Megszelídíti.