A feltett kérdés azt feltételezi, hogy egy korábbi dilemmára, hogy tudniillik egyáltalán szüksége van-e Budapestnek (az országnak) egy ilyen intézményre, már egyértelmű válasz született, mégpedig az, hogy igen, szüksége van. A kormányzat döntése is ezt erősítette, és azok a szakemberek, a zenei élet kiválóságai is örültek az elképzelésnek, akik eddig véleményt nyilvánítottak róla. Ám az még nem kristályosodott ki, hogy milyen jellegű és funkciójú intézményről gondolkodjunk, múzeum legyen-e a klasszikus értelemben, komoly állandó és bővülő gyűjteménnyel, vagy inkább egy „zeneház”, zenei szolgáltatóközpont, amely miközben képet ad a látogatóknak a magyar zeneművészetről, látványos produkciókkal csalogatja a turistákat.

Magyarország zenei nagyhatalom – jó erre büszkének lenni. Olyan kincs van a birtokunkban, amellyel nagyon fontos, hogy jól sáfárkodjunk. Sokan tudják, hogy a magyarok adták az egyetemes zeneművészetnek Lisztet és Bartókot, hogy Haydn élete java részét Eszterházán töltötte, hogy a Liszt Ferenc Zeneakadémia Európa egyik legrangosabb zeneoktatási intézménye. A magyar muzsikusok tucatjai töltöttek (és töltenek) be meghatározó szerepet a világ zenei életében, gondoljunk csak nagy karmestereinkre, hegedűseinkre, zongoristáinkra, vonósnégyeseinkre vagy operaénekeseinkre. Sokan követendő példaként tekintenek a Kodály Zoltán által megálmodott zenepedagógiai módszerre, egyedülálló kóruskultúránkra, irigylik a magyar zeneiskolai hálózatot, és rácsodálkoznak népzenénk gazdagságára vagy táncházaink hangulatára. A kulturális diplomáciával foglalkozó szakemberek, politikusok, intézményvezetők és a világjáró művészek egybehangzóan állítják, hogy nincs jobb országimázs-építő eszközünk, mint a magyar zene. És nemcsak azért, mert rendkívül gazdag és magas színvonalú, hanem azért is, mert a muzsika nyelvét mindenki megérti.

Berzsák Zoltán építész barátommal – a MúzeumLiget projektet irányító csapat megbízásából – a magyar zenei élet nyolc vezető személyiségét interjúvoltuk meg, mit szólnak egy leendő zenemúzeum ötletéhez, majd végignéztük az európai példákat (Barcelonától Bécsig), és összegeztük a tapasztalatainkat. Úgy látjuk, ha lenne egy vonzó épület a Városligetben, amely szórakoztató, interaktív módon olyanoknak is képet-hangot tudna adni a magyar zenei örökségről, akik nem járnak rendszeresen hangversenyekre, amely élő intézményként a magyar zenei élet „arca”, illetve látogató-, szolgáltató- és információs központja lehetne évente több százezer külföldi turista és hazai érdeklődő, például diák számára, az hatalmas nyereség lenne az országnak. Nem csupán kulturális szempontból, hanem gazdaságilag is.

A célokat tehát nem nehéz megfogalmazni. A MúzeumLiget részeként létrejövő zeneház önmagában is több százezres látogatottságot hozhatna, de szolgáltatásaival segítségére lehetne a meglévő gyűjteményeknek is a közönség átirányításával. A zeneháznak úgy kell működnie, mintha a magyar zene honlapjának „címlapja” lenne: információkat kell adnia, hogy melyek azok a helyek, értékek, szépségek, amelyek máshol láthatók Budapesten vagy az országban, hogyan lehet oda eljutni, mivel lehet ott találkozni. A zeneházban lehessen jegyet venni budapesti és vidéki koncertekre, bele lehessen nézni videón korábbi hangversenyekbe, operaelőadásokba, lehessen vásárolni zenei könyveket, kottákat, hangzó anyagokat. Turistautakat kell indítani a többi meglévő gyűjtemény felé (Bartók vagy Liszt „tours”), a Zeneakadémiára, az Operaházba, ifjúsági előadásokat, fesztiválokat kell kínálni és a többi. Egy zenemúzeum nagy segítséget jelenthetne a magyar zeneoktatás számára is: olyan gyerekeket is megérinthet itt a zene, akik életükben még sosem jártak koncerten, sosem fogtak a kezükben hangszert.

Milyen legyen a leendő magyar zeneház? Először is az épületnek is különlegesnek és vonzónak kell lennie – erre remélhetőleg garancia egy többfordulós nemzetközi tervpályázat. Nem kell túl nagy komplexum, kisebb lehet a kiállítótér, mint háromezer négyzetméter. Ami viszont döntő, hogy a háznak hipermodern technikai felszereltséggel kell rendelkeznie.

A világ zenemúzeumai szinte kivétel nélkül hangszermúzeumként működnek, jó példák erre London, Barcelona, Párizs, Prága, Bécs gyűjteményei. Ráadásul rendkívül gazdag és értékes gyűjteményekről van szó. Ezekkel nem tudunk, és nincs is értelme versenyezni. Nekünk olyan zeneházat kell építenünk, amely jóval több, mint egy múzeum. Ami nem tárgyakról, hanem a muzsikáról szól. Kocsis Zoltán mondta kérdésünkre: „Azt kellene megmutatni, hogy milyen kapcsolódási pontok kellettek ahhoz, hogy a magyar zene része lett az egyetemes zenekultúrának.”

Mit gyűjtsön a zenemúzeum? Kevés tárgyat és dokumentumot, viszont annál több zenét – digitálisan. Nem kellene sok teret szentelni nagy állandó tárgygyűjteményeknek, például hangszerkiállításnak, nem is beszélve arról, hogy egy bővülő tárgygyűjtemény egyre nagyobb raktárat is igényelne. Viszont annál gazdagabb és izgalmasabb időszaki tárlatokat kell létrehozni minél nagyobb forgásban. Az állandó gyűjteménybe néhány különleges, a kiállítás vagy a hangulat szempontjából lényeges műremek (hangszer, karmesterpálca, kézirat, bútor, archív fotó, kották stb.) elegendő. Inkább arra kell összpontosítani, hogy a zeneháznak kapcsolódási pontjai, out- és inputjai legyenek a már meglévő digitális hang-, fotó- és videogyűjtemények felé akár az egész világba, de elsősorban a hazai archívumok, intézmények irányába.

Az is elengedhetetlen, hogy az épületnek és „tartalmának” mindenki számára érthetőnek és nyitottnak kell lennie. Döntő, hogy a látogatókat is be kell vonni a „játékba”, hogy az élményt és az ismeretek átadását összekapcsoljuk. Interaktív kiállítást kell létrehozni, egy „zenei csodák palotáját”. Kellenek terek, ahol ki lehet próbálni a hangszereket, ahol meg lehet ismerni, hogyan készülnek, hogyan működnek, ahol bemutatható, hogyan jutunk el a csöndtől a szimfonikus hangzásig, ahol átélhetjük a közös zenélés élményét úgy is, hogy nem értünk a zenéhez. Vannak ötletek, amelyek megvalósításával úgy lehetne zenét hallgatni, ahogyan máshol sehol. A muzsika többdimenziós, térbeli „átélése” 3D-s, „megkomponált” látvánnyal kiegészülve páratlan élményt nyújthat.

Közösségi tereket kell a zeneházban létrehozni, ahol találkozhatnak a zenebarátok. Kell bele kávézó, shop, digitális könyvtár, és egyértelműen kell bele egy kamara-hangversenyterem, mellé pedig egy szabadtéri pódium. Az lenne jó, ha a ház – amely a Városligetbe tervezett új múzeumi épületek közül egyedül képviseli az előadó-művészeteket – programkínálatával „szervezője” lenne az egész MúzeumLiget kulturális életének: adná a lüktetéséhez a ritmust. Ennek megvalósulásához a zenei életben nagy összefogásra van szükség.

Batta András zenetörténész, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem rektora

Wagner Parsifal című, szent ünnepi játékában található egy enigmatikus mondat: „Itt térré válik az idő.” A mindentudó öreg pap, Gurnemanz mondja ezt az ifjú, tudatlan Parsifalnak, amikor először vezeti be a Grál-lovagok csarnokába, remélve, hogy a múlt, a jelen és a jövő egyetlen térben, egyetlen pillanatban találkozik majd. A tervezett Zene Háza (magyar zenei múzeum) is hasonló érzéseket ébreszt bennem: képzeletemben megjelenik egy olyan tér, amelyben a magyar zene helyezkedik el az európai és a világ zenei múltjában-jelenében, és ugyanakkor a jövő csírái is kihajtanak, gyerekek, fiatalok, innovatív kísérletek, víziók alakjában. Mindez szoros párbeszédben azokkal, akik meglátogatják a zene misztikus varázs-kastélyát, és valamennyi érzékszervükkel megtapasztalják ezt az illékony, időben folyó művészetet, ami azonban annyi szállal kötődik terekhez, színekhez, formákhoz, sőt: illatokhoz és ízekhez.

Miért van minderre szükség? A dolognak mindenekelőtt létezik egy missziós oldala, mondhatni: kötelesség szabta kényszere. A magyar muzsikáló nemzet. Zenepedagógiája, amelyben száz-ezren felüli gyermek vesz rendszeresen részt, világszerte megcsodált, sőt sokak által irigyelt. Népzenéje – noha a maga eredetiségében már csak szórványaiban él – mégis, éppen a muzeális, gyűjtögető, konzerváló gondoskodás jóvoltából hangfelvételeken megtalálható, méghozzá hatalmas mennyiségben. De nemcsak hanghordozókon férhető hozzá, hanem újjáélesztve is, a táncházi kultúrában. És itt nemcsak a szűken vett mai országhatáron belüli népzenéről, hanem a határon túliakról is beszélhetünk, akár magyarnak, akár más nemzetiségűnek tartjuk; egy medence nagy vegyületét alkotják, olyan gazdagságban, amelyről a világ sok pontján még csak álmodni sem mernek. Aztán itt vannak azok, akik ezt a népzenét – a szó legtágabb értelmében – felfedezték, gyűjtötték, beolvasztották saját művészetükbe: Erkel Ferenc, Liszt Ferenc, Bartók Béla, Kodály Zoltán, és még az olyan „városi” szellemű muzsikusok is, mint Weiner Leó vagy Dohnányi Ernő. Tehát a zene Magyarország aurájának egyik legjellegzetesebb összetevője. Sokan ennek alapján ismernek és ismernek el bennünket világszerte. Természetes tehát, hogy reprezentálni kell a magyar zenét és zenélést, azaz bemutatni, nemcsak a hangversenytermekben, a zenei archívumokban, az alsó-, közép- és felsőfokú iskolákban, hanem valódi kiállítás formájában, amit körül lehet járni, meg lehet érinteni, meg lehet csodálni. Egy zenei „csodák palotájáról” álmodunk tehát.

Mindennek hatalmas jelentősége lehet a nevelésben. A szót tág dimenzióban értelmezem. Mert nemcsak a szorosan vett nevelésben fontos, hogy legyen egy látogatható zeneház, ahová Magyarország olyan vidékeiről is eljöhetnek az iskolások, ahol a zenei élet hátrányos helyzetben van, hanem a nemzeti önbecsülés szempontjából is. A magyar zene és zenepedagógia tele van sikertörténetekkel, egyéniekkel és közösségiekkel egyaránt. A Háznak ezt kell bemutatnia: gyertek, üljetek le, hallgassátok, nézzétek, ez Orfeusz birodalma! Mint a „szép, híves patakra”, úgy kívánkozunk ide, s nemcsak a sokat emlegetett igény van meg rá, hanem ennél jóval több: a mélyről fakadó vágy a szépség és a transzcendencia felé. Merthogy a zene – a lélek szanszkrittája, ahogyan a romantikusok vélték – összeköt valamivel, ahonnan „nem tér meg az utazó”, de ami egész életünket meghatározza: életünk közben a halál közelében vagyunk, de a halál – sokunk hite szerint – az élet maga. Ennek a médiuma a zene.

Ha az a kérdés, hogy van-e szükség az archívumok, állandó és időszaki zenei tárgyú kiállítások erdejében még egy gigantikus kiállítótérre a zenét prezentálandó, a válaszom egyértelműen: van! Egyrészt azért, mert a különböző zeneszerzők emlékhelyei és a gyűjtemények nehezen hozzáférhetők. Bartók, Liszt vagy Kodály egykori lakásai kegyhelyek, ahová a hívők zarándokolnak el elsősorban. Oda nem buszokkal hozzák a diákokat és a turistákat, ott nem úgy mozgunk, mint egy nagy, kulturális plázában. Ezek szentélyek, amelyeknek akkor is meglesz a maguk közönsége, ha kacsalábon forgó zenepalota épül a Városliget peremén. Ami a gyűjteményeket illeti, mind az Országos Széchényi Könyvtár zeneműtára, mind az MTA Zenetudományi Intézete, a Hagyományok Háza vagy a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem birtokában lévő gyűjtemények olyanok, mint a tenger alatt rejtőző hegyek: a csúcsuk is csak akkor látszik ki, ha egy-egy tudós egy-egy részletről pillanatfelvételt készít évek szorgos munkájával. Hatalmas, rejtőző anyag terül el a mélyben: hangszerek, dokumentumok, kéziratok, hangfelvételek. Ezekből több zeneházat is meg lehet tölteni, megteremtve a modern technika interaktív vívmányaival a mai látogató megszólításának lehetőségeit.

Mert a Zene Házának élőnek kell lennie. És ez nemcsak úgy jöhet létre, hogy számítógépet, 3D-t meg egyéb technikai csodafegyvereket vetünk be, hanem elsősorban is maga az élő zene által. A Zene Háza elképzelhetetlen a zene megszólaltatása nélkül. Hogy ez konkurenciát jelenthet-e majd az operaházaknak és a koncerttermeknek? Aligha hiszem. Sőt úgy vélem: sokkal inkább utat egyengethet azok kapui felé. Mert a Zene Házának éppen az lehet az egyik legfontosabb megkülönböztető jellegzetessége, hogy nem a hagyományos zenehallgatási konvenciók szerint szólítja meg az embereket. Ne feledjük, hogy egy ilyen jellegű múzeumban a megfogható és a megfoghatatlan egyaránt a kiállítás tárgya, de bármelyiket is nézzük, az csak akkor válik átélhető élménnyé, ha testközelbe kerül, aminek előfeltétele, hogy tanítsanak meg bennünket arra, hogy miként közelítsünk ezekhez a kincsekhez. Amit csak lehet, ki kell próbáltatni a látogatókkal: szólaltassanak meg népi hangszereket, fújjanak bele egy tubába, mérjék meg a legkisebb és a legnagyobb orgonasíp hosszát, lessenek bele a hegedű gyomrába, fedezzék fel a „lelkét”, azt a kis fadarabot, amely nélkül meg sem szólal rendesen egy vonós hangszer. Ismerjék meg a zene művelőit, kövessék a mesterségeket, az egyes hangszerek készítésének a folyamatait, de a gyakorlásét is: miként épül fel egy zenemű a művész keze alatt, miként szólal meg egy vonósnégyes úgy, hogy mindenki megtartja benne az egyéniségét, és mégis teljes összhangban szolgálnak egy elképzelt hangzáseszményt. Hogyan próbálták meg lejegyezni a zenét? Mire jó a kotta? Mi a titka egy barokk szvitnek? Mi az opera? Mi a szerepe a karmesternek, mitől szólal meg egy zenekar? Léteznek olyan programok, amelyekben a látogató „vezényelheti” a legnevesebb zenekarokat, amelyek aztán úgy szólalnak meg, ahogyan vezénylik őket – hibásan vagy bravúrosan. Végeláthatatlan a kérdések száma, amiket nekünk kell sugallnunk a látogatóknak, akik – a segítségünkkel – maguk válaszolhatják meg ezeket a kérdéseket a térré vált időben.

Richter Pál zenetörténész, az MTA BTK Zenetudományi Intézetének megbízott igazgatója

Az új budapesti múzeumi negyedbe tervezett Magyar Zene Háza egyrészt a magyar zeneművészet információs központja, amolyan „zenei turinform”, másrészt időről időre változó terekkel rendelkező zenei „csodák palotája” lehetne, ahonnan a hazánkba érkező külföldi, de természetesen a belföldi látogató is el tud jutni más zenei intézményekbe, hangversenyekre, kiállításokra, ahol kedvet kap a magyar zenei kultúrában való további, elmélyültebb tájékozódásra. Látványban és hangban a legkorszerűbb 21. századi technikákat alkalmazva bemutatja az érdeklődőnek a magyar zenetörténet, a népzene, a magyar zeneélet, a magyar zenekutatás legfontosabb jellegzetességeit, szereplőit, eseményeit, és kiállítaná magát a zenét is. Ezzel párhuzamosan jó időszaki kiállításokkal hívná fel a figyelmet egy-egy aktuális évfordulóra, muzsikusra, zeneszerzőre, zenei intézményre stb.

Ha megfelelő a koncepció, a Magyar Zene Házától nem kell tartania a meglévő gyűjteményeknek – MTA BTK Zenetudományi Intézet Zenetörténeti Múzeuma, Liszt és Kodály Múzeum, Bartók Emlékház stb. –, mert ezek nagyon helyhez és/vagy személyiséghez kötött emlékhelyek, amelyek látogatókat nyerhetnek azzal, ha egy korszerű zenemúzeum, a Magyar Zene Háza Budapestre vonz zenebarát turistákat. Zenei emlékhelyeinket jelenleg inkább olyanok látogatják, akik tudnak róluk, és célzottan oda készülnek, többségükben zenerajongók, akik nem tekinthetők átlagos turistáknak. A Magyar Zene Háza ezt a kört tágítaná, amiből a hagyományos zenei kiállítóhelyeink is profitálnának. Ugyanakkor figyelni kell arra, hogy a meglévő múzeumok, gyűjtemények időszaki kiállításai sose keresztezzék egymást a leendő zeneház akcióival. Különböző úti célok ajánlásával az intézmény további magyarországi, zeneileg fontos helyszínek látogatottságát is növelhetné. Ehhez fel kell mérni, hogy a magyarországi vidéki emlékhelyeken, amelyeknek nem túl nagy az ismertségük, milyen kincsek vannak (például Goldmark-ház – Keszthely, Erkel Emlékmúzeum – Gyula, martonvásári Beethoven-múzeum, Kálmán Imre-ház – Siófok stb.). A zeneház különböző „zeneutakkal” segítené egyúttal az összmagyarországi turizmus fellendülését.

Zenetörténetünk bemutatásához jó alapot nyújt a Kárpáti János által szerkesztett Képes Magyar Zenetörténet című album (amely egy kiállítás nyomán született): megtaláljuk benne mindazt, amit ezen a téren a magyar zene múzeumának mindenképpen tartalmaznia kell. Történeti, kultúrtörténeti párhuzamokkal zenetörténetünk egy-egy momentuma széles kapcsolatrendszerbe helyezhető. Izgalmas szellem- és civilizációtörténeti kép rajzolható, ha egymás mellett látjuk: amikor ez és ez történt a nagyvilágban, nálunk mi zajlott, milyen művek születtek stb. Példaként említhetjük, hogy a magyarországi középkori zene önmagában nem unikum, de ahogy és amit a magyar zenetudósok (Rajeczky Benjaminnal, Dobszay Lászlóval és Szendrei Jankával az élen) feltártak belőle, és amilyen kontextusba helyezték, az már különlegesség, és bemutatandó. Ha a magyar zenetörténetre gondolunk, fontos, hogy egy-egy korszakban mindig a teljes ország-, illetve nyelvterületet vegyük figyelembe, azaz nem korlátozhatjuk zenekultúránk bemutatását a jelenlegi országhatáron belülre. Az Európai Unióban támogatott és kívánatosnak tartott regionális gondolkodást kell zenetörténetünk tárgyalásánál is követni, hangsúlyozva, hogy mi az, amit mi „exportáltunk” az egyetemes, illetve regionális zenetörténet számára, és mi az, amit abból „importáltunk”. Amennyire lehet – akár a szomszédos országok szakembereivel együttműködve – a velünk élő nemzetiségek zenéjét is be kellene mutatni. A 18–19. századi magyar nemzeti hangszeres zenét például nem lehet elválasztani a cigány előadóktól, akik a „zenész” szerepet szinte mindenütt betöltötték – a magyar cigányzene bemutatása pedig kikerülhetetlen, mint ahogyan a magyar operettnek és a népszínműveknek is fontos szerep jut, jutott történelmünkben. A könnyebb műfajok területén feltétlen figyelemre méltó az 1960-as évektől kezdődő évtizedek magyar teljesítménye, a méltán híressé vált együttesek (Illés, Omega, LGT stb.) és alkotások (például az István, a király rockopera). Zenekultúránk meghatározó részeként nagy hangsúlyt kell fektetni a magyar népzene bemutatására. A magyar népzenét mint kortárs zenei jelenséget be lehet sorolni történeti rétegekbe, amelyek szintén bemutathatók. Ugyanakkor a magyar kortárs műzenét jobb volna nem történetileg szemlélni: nyitott házat kell számára alkotni, amely minden egykori és jelenlegi magyar zeneszerzőé. Sőt lehetne biztosítani interaktív „zeneszerzősarkot”, ahol mindenki próbálkozhatna különböző technikákkal komponálni.

Általában is nagyon fontos az interaktivitás, a látogatók bevonása különböző zenei játékokba, például a zenehallgatással párhuzamosan lehessen virtuálisan kottát lapozni, vagy az ember a mozgásával generálhat zenét, kipróbálhat különböző hangszereléseket stb. A klasszikus „zenemúzeumok” szerte a világban tulajdonképpen hangszergyűjtemények, és kevés lehetőségük van magának a zenének a bemutatására, megszólaltatására. A muzsika „kiállítása” lehetne a legfontosabb újdonság a Magyar Zene Házában. Erre kell a leginkább törekedni, hogy ezt jól megvalósítsák. Ehhez széles körben szükséges a nemzetközi példák áttekintése, értékelése. Legyenek jó, különböző műfajokat érintő és különböző műfajú időszaki kiállítások, filmvetítésekkel, zenehallgatási lehetőségekkel, előadásokkal, koncertekkel – jó példa a varsói bicentenáriumi Chopin-tárlat –, amelyek miatt érdemes évente akár többször is ellátogatni az intézménybe.

Miután Budapesten a már meglévő zenei múzeumok többsége klasszikus értelemben vett kiállítóhely, gazdag tárgyi gyűjteménnyel, eredeti dokumentumokkal, hangszerekkel, a Magyar Zene Háza nem ezeknek a sorát kell gyarapítsa. Nem kell, hogy eredeti tárgyakat, dokumentumokat őrizzen, nem kell komoly raktárkapacitással rendelkeznie, és nem kell, hogy bármilyen speciális gyűjtőköre legyen. Célja, hogy az egyik legfontosabb magyar brandet, amely méltán örvend nemzetközi elismerésnek és hírnévnek, a magyar zenét, a magyar zenekultúrát múltjával, jelenével mutassa be, egyben legyen országos zenei információs központ, ahol minden fontosabb zenei eseményről tájékozódhatunk.

Korunkban, amikor a kultúrára kevés figyelem jut, nagyon örvendetes gondolat a Magyar Zene Házának terve. Ugyanakkor a leendő múzeum, kiállítótér koncepciójának kialakítását nagyon körültekintően kell végezni, szakértők és a jelenlegi gyűjtemények, központok, archívumok, kutatóműhelyek vezetőinek bevonásával.

Gőz László harsonaművész, a Budapest Music Center Zenei Információs Központ vezetője

A Múzeumnegyed tervezett helyszíne – az Ötvenhatosok tere – nyilván alkalmas tér, bár ezzel megszűnik a főváros legnagyobb tere, számos rendezvény, kiállítás helyszíne. Hogy ez jó ötlet vagy nem, ez most elhanyagolható kérdés, inkább a négy ide elképzelt épület tartalma a fontos, ezen belül az, hogy a négy épület egyikének zenei tartalmat terveztek. Pár hónapja az ötletgazdák felkértek, hogy mondjam el, mi a véleményem egy zeneház létrehozásáról.

Egy zeneház létrehozása egy zenész számára mindig jó hír, és ha lesz támogatás és politikai akarat, ezt a lehetőséget ki kell használni. Rendszeresen hivatkozunk arra, hogy zenei nagyhatalom vagyunk, de sokat nem teszünk érte, hogy azok is maradjunk. Természetesen vannak elképzelések, de többnyire ad hoc jellegűek, amelyek nem tervezik hosszú távra az ország zenei életét. Az úgynevezett klasszikus komolyzenei élet mindenhol a világon működik, az operaház és a hangversenytermek látogatottsága a válság ellenére csak részben esett vissza. Ezekre a célokra vannak a fővárosban és vidéken is alkalmas helyek, ebben nincs hiány. A Múzeumnegyed megálmodói valami mást szerettek volna, valami olyat, ami nem hasonlít az eddigiekre, ami nagy látogatottságot hoz, egyedi meg nemzeti is. Felsorolták az alapötleteket, hogy ebből induljak ki. Kritikusan álltam hozzá, mert csak ennek láttam értelmét.

Lássuk tehát először az alapötleteket.

Hangszermúzeum Egy hagyományos hangszermúzeum létrehozásához bőven van alapanyag (Nemzeti Múzeum, MTA Zenetörténeti Múzeum, Hagyományok Háza, magángyűjtők stb.), régi és modern hangszerek, népi hangszerek stb. De mi indokolná azt, hogy ezek mellett létrejöjjön egy új hangszermúzeum? A jelenlegi tulajdonosok jó gazdaként bánnak a gyűjteményükkel. Ezeket a meglévő gyűjteményeket adott esetben egy-egy alkalomra össze lehet vonni, és egy új „vezérmotívum” mentén, rendezvényekkel megsegítve egybefogni, de ennek csak akkor látom értelmét, ha ez a gazdáknak és a közönségnek is hoz valamit. De emiatt miért kellene milliárdokért új épület építeni? Bárhol máshol meg lehet csinálni egy időszakos kiállítást, számos példa mutatja, hogy ez működőképes rendszer.

Koncertterem Egy újabb hagyományos koncertterem létrehozásának nem látom értelmét, főleg azért nem, mert a felújított Zeneakadémia, a MÜPA, az Opera, az Erkel és az alternatív – főleg magánkézben lévő – kicsi, de sokszor nagyon erős programokkal működtetett zenei helyszínek tökéletesen lefedik a keresletet.

Zenemúzeum/Gyűjtemények A zenemúzeum kérdése kicsit hasonló a hangszermúzeum kérdéséhez, talán annyival bonyolultabb, hogy még kevesebb iránta az érdeklődő. Muzeális érték lehet egy kotta vagy kézirat, vagy tárgyak, de ezeknek már mind megvan a helyük. Ilyen a Liszt Múzeum, a fertődi Haydn-emlékszoba, a Bartók Emlékház, a kecskeméti Kodály Múzeum, a gyulai Erkel-ház, és vannak komoly magángyűjtemények is. Zenei könyvtárak is vannak, sok érdekes, muzeális értékű anyaggal, de ezek inkább a zenész szakmát vonzzák. Egy „zenemúzeum” létrehozásának semmi értelmét nem látom, a működő intézmények – Zenetudományi Intézet, Hagyományok háza stb. – kielégítik a keresletet.

Folytathatnám további ötletek elvetésével, de azt gondolom, hogy engem is azért kértek fel, mert a megálmodóknak is kevés volt a fenti tartalom, és valami új ötletet várnak tőlünk.

Az alábbi, vázlatosan ismertetett projekt sok, már működött vagy működő zenei ötlet szellemi tartalmának vegyülete és továbbgondolása. Egyedisége abban rejlik, hogy nem meglévő eszközökből összerakott tartalomra épül (múzeum, koncertterem stb.), hanem hátteret biztosít egy még nem meglévő kiállítási tárgynak, ami ebben az esetben maga a zene. Mit állíthat ki egy múzeumnegyedben a zeneház, miközben a másik három múzeum fotókat, képeket, szobrokat, építészeti alkotásokat állít ki. A válasz egyszerű: olyan zenei műalkotásokat, amelyek kifejezetten ide készülnek, erre a hangzásra és erre a látványra.

A projekt A zeneház központi eleme egy épített kupola, a következőkben leírt hangzás- és látványvilág ebbe illeszkedne bele. Egyszerűen fogalmazva: ez egy olyan épület lenne, ami egy különleges hardver. A szoftver a tartalom, ami a továbbiakban bemutatott technika felhasználásával a szerzők (zene- és látvány-) műveiből jöhet létre. Az ötlet alapját az 1970-ben az Oszakai Világkiállításra készített német pavilon adja, ahol Németország felépítette a világ első és eddig egyetlen gömb alakú koncerttermét. A terem Stockhausen művészeti koncepciója, valamint a berlini Műszaki Egyetem Elektronikus Stúdiójának audiotechnikai elképzelése alapján épült meg. A közönség egy hangáteresztő rácson ült, a gömb közepe felett, ötven hangfalcsoport volt elhelyezve a gömbön belül, így háromdimenziós hanghatást adva, és különböző zeneszerzők speciálisan erre a térre írt elektroakusztikus darabjait szólaltatva meg. Bernd Alois Zimmermann és Boris Blacher művei is felhangoztak egy többsávos szalagról, de játszottak Bach- és Beethoven-műveket is. A 180 napos kiállítás alatt Stockhausen és egy 19 tagú, kitűnő zenészekből álló zenekar – köztük volt Eötvös Péter is – élőben játszottak több mint egymillió néző előtt. A projekt kulcsa a tartalom, a hardver (a gömb alakú koncertterem) csak másodlagos – és ez jelenti számomra az egyetlen megoldást!

A projekt a stockhauseni ötlet továbbfejlesztése, képi kiegészítése, a zenével egyenértékű művészi vizualizálása. Az előadás a zeneművekhez társult, ma már elképesztően fejlett filmtechnika felhasználásával (animációs filmek, kivetítő-rendszerek) létrehozott audiovizuális tér, amelyre film és zene komponálható. Mondhatnánk: ez egy film- és zenei központ. Nincs műfaji megkötés, elfér egy Bach-oratórium vagy akár elektronikus zene is. Lehet élő zenei előadás vagy hangbejátszás. Képzeljék el, hogy egy nyolcvanfős zenekar minden hangszere más-más hangszóróból szól, és bármikor megváltoztatható a szólamok helye. Leírhatatlan a hangzáskép, és végtelen a lehetőség. A 20. századi zeneszerzők olyan lehetőséget kapnának, aminek nagyságrendje hasonló lehet a tonális zene atonálissá bővítéséhez.

Menekülünk a kortárs zenétől, miközben a legtermékenyebb élő operaszerző magyar: Eötvös Péter, akinek számos operáját játsszák világszerte. Ligeti Györgyöt évente egyszer ünnepeljük, Kurtágot alig-alig játszunk. A többi magyar zeneszerző külföldi bemutatását egy kormány sem tűzte ki céljául, az előadók ritkán játszanak kortárs darabokat. Pedig a tehetséges új magyar zeneszerző- és filmrendező-generáció tökéletesen alkalmas arra, hogy ezt a hardvert művészi színvonalon töltse meg szoftverjével.