„EGY JÓ MÚZEUM TÖBB KÉRDÉST TESZ FEL, MINT AMENNYI VÁLASZT AD”

Dr. Sári Zsolt néprajzkutató, a Szabadtéri Néprajzi Múzeum főigazgató-helyettese, az ICOM Magyarország és az Európai Szabadtéri Múzeumok Szövetségének elnöke, számos népszerű kiállítást, kötetet, programot kidolgozó muzeológus, kurátor vehette át 2025-ben a MúzeumCafé Díjat. A zsűri elsősorban a magyar muzeológia nemzetközi pozicionálásáért, innovatív múzeumi projektek és kiállítások létrehozásáért díjazta a Debreceni Egyetemen diplomázott és doktorált szakembert. Az itt olvasható interjú azonban ennél jóval távolabb mutat: egy egyéni életpálya és a múzeumok folyton változó valóságának kölcsönhatásaira reflektáló beszélgetésfolyam.

Mennyire látszódnak a magyar múzeumi szakemberek a nemzetközi muzeológiai platformokon?

¶ Gyakran vádoljuk magunkat, hogy a magyar múzeumi munka, valamint a magyar muzeológia nem látszódik, nincs jelen a nemzetközi színtéren. Az ICOM elnöki tapasztalataim elmúlt két és fél éve pont az ellenkezőjéről győzött meg. Igenis látszódik, pontosabban bizonyos elemei hol projekteken, hol kurátorokon keresztül érzékelhetők. A Szépművészeti Múzeum és a Skanzen teljesítménye egyértelműen igazolja, hogy egy magyar múzeum képes a nemzetközi porondon is kitűnni, alkalmasak vagyunk arra, hogy kutatásainkkal, gyűjteményeinkkel egyenlő felekként jelenjünk meg. Ez a mai középgeneráció, azaz a negyvenes évei második felében és az ötvenes éveiben járó szakemberek esetében is megfigyelhető már, hiszen számos nemzetközi múzeumszakmai együttműködésben részt vesznek. Ennek az egyik lenyomata, hogy a 2022-ben kezdődött új ICOM-periódusban három magyar muzeológus is bekerült a nemzetközi bizottságokba. (Galambos Henrietta – ICOM Legal Affairs Committee, Sári Zsolt – Ethics Committee, Varga Benedek – Strategic Plan Commitee – A szerk.) Másrészt jó néhány hazai kolléga ma már nemzetközi színtéren dolgozik. Berlinben egyre több magyar kurátor kap lehetőséget, de Ausztriában, Londonban vagy New Yorkban is találkozhatunk magyar szakemberekkel. Az ő tevékenységükben viszont már nem biztos, hogy a származásuk bármilyen szerepet játszik, a mi reputációnk szempontjából azonban meghatározó a jelenlétük. Még akkor is, ha egy részük a hazai szcénában nemigen dolgozott vagy nem exponálta magát.
A saját pályámon mindig is irányadó volt a szentendrei Skanzen egyik alapvetése, miszerint ne itthon akarjunk világhírűek lenni. Tehát azt, amit jól csinálunk vagy amiről azt gondoljuk, hogy nemzetközi párbeszédre alkalmas, ki kell vinnünk a nemzetközi színtérre. Nem zárkózhatunk be, hanem határozottan és nyitottan kell beszélnünk az eredményeinkről.

Hogyan viszonyulnak ehhez a nyugati világ szakemberei? Több kollégánk hordoz magában kellemetlen emlékeket arról, hogy nem kezelték egyenrangú partnerként.

¶ Én magam is tapasztaltam időnként, ha nem is lesajnáló, de egyfajta „jól van kis kelet-európai” hangnemet. Ezt általában kikérem magamnak.

Milyen indokokkal kéred ki magadnak?

¶ Lehet, hogy harminc évvel ezelőtt még meghatározó volt a geopolitikai elkülönülés, ma azonban ez már a múlté. Hozzájutunk ugyanahhoz a szakirodalomhoz, ismerjük ugyanazokat a módszereket, sőt vannak olyanok, amelyeket mi honosítunk meg. Tehát semmivel nem vagyunk gyengébbek, butábbak, elmaradottabbak. Az tény, hogy különböző szociokulturális háttérrel rendelkezünk, de ez nem jó vagy rossz, csak más. Sajnos előfordul, hogy bizonyos nyugati kollégák ezt nem hajlandók még ma sem elfogadni, sőt rám akarják erőltetni a saját nézőpontjukat.

Azaz az egyenrangúságot, demokráciát, sokszólamúságot hirdető nyugati muzeológia sem mindig következetes?

¶ A nyugat-európai muzeológia ma sajátos helyzetben van, ami a dekolonizációs vitában is megjelenik. Az elmúlt évszázadok kolonizációs tevékenysége, az anomáliák, a negatív következmények miatt a nyugati közgyűjtemények bűntudattal birkóznak. Az egyik konferencián ezt a jelenséget egy kolléga „bűntudat muzeológiaként” aposztrofálta. A kelet-európai történelem viszont ezen a szemüvegen keresztül nem értelmezhető. A nyugati szakemberek többsége nem tud azzal mit kezdeni, hogy Európának ez a fele egészen más kulturális, szociológiai, történeti háttérrel rendelkezik, a mi problémáinkat ők nem érzik problémának. Amikor kisebbségekről beszélnek, akkor például az őshonos kisebbségek kérdését sem szívesen veszik elő. A tavalyi év ebből a szempontból különleges, hiszen a finnországi Számi Múzeum nyerte el az Év Európai Mú­zeuma díjat, ők pont ezt a kérdést feszegették.

Azt mondtad, hogy nem tudják értelmezni a régiónk múltját. Nem tudják vagy nem akarják?

¶ Mind a kettő benne van. De van ennek egy másik aspektusa. Érdemes mindezt generációs kérdésként is megvizsgálni. Az a generáció, amelyik a keleti–nyugati, vasfüggönnyel elválasztott politikai megkülönböztetésben szocializálódott, egészen másként tekint éppen ebből fakadóan ránk, mint az a fiatal generáció, amely számára ez igazából már történelem. Ez a probléma a Szabadtéri Múzeumok Európai Szövetségében is elég erősen felszínre került.

Milyen kontextusban?

¶ 2024-ben mi rendeztük a szövetség konferenciáját, miután hat évvel korábban rögzítette a szövetség, hogy Szentendre lesz abban az évben a helyszín. Hat évvel azelőtt az akkori board egyetértésével a tematikát is kijelöltük, ami a társadalmi és történelmi traumákra adott szabadtéri múzeumi válaszokról szólt. És háromnegyed évvel a konferencia előtt jöttek elő azok a hangok, részben az aktuális magyar politikai helyzet és a magyar politika nyugati megítélése miatt, amelyek megkérdőjelezték, alkalmas-e egy magyar múzeum egy ilyen diskurzusra.

Milyen érvek hangzottak el a kritikusok részéről?

¶ Az egyik érv megfogalmazói nem hitték, hogy az általuk vélt politikai környezetben a szentendrei Skanzen objektíven és politikától mentesen tud a kijelölt témára reflektálni.

És mi volt a másik érv? Hiszen végül mégiscsak Szentendrén rendezték meg a konferenciát, melynek végén a tagok téged a szervezet elnökévé is választottak.

¶ Igazából az akkori board adott választ, amelynek alelnökként tagja voltam, és egyfajta hidat képeztem a szövetség és a Skanzen, azaz a szervező múzeum között. Fölállítottunk egy tudományos bizottságot, amelynek az volt a feladata, hogy a beérkező absztraktok alapján kiválassza az előadókat. Teszem hozzá, vita nélkül elfogadták a Skanzen javaslatát a három keynote speaker személyére. Ami önmagában sokatmondó volt, hiszen Jette Sandahl, a koppenhágai Dániai Női Múzeum és a göteborgi Világkultúrák Múzeuma alapító igazgatója (lásd interjúnkat a 96. számban – A szerk.) volt az egyik, Anastasiia Cherednychenko, az ICOM Ukrajna elnöke a másik, Varga Benedek, az ICOM Magyarország korábbi elnöke (szintén MúzeumCafé díjas – A szerk.) volt a harmadik főelőadónk. Utólag a száz résztvevő közül nem hallottunk negatív visszajelzést. Sikerült meggyőzni őket arról, hogy múzeumpolitikai téren az egyik legfontosabb múzeumi feladat a kutatás és az interpretáció autonómiájának a megőrzése. De az is hozzátartozik ehhez a történethez, hogy akadt azért olyan múzeum, ahonnan az igazgatót nem engedték el, csak egy beosztott munkatársat, vagy nem képviselték magukat, mert Magyarország adott otthont a konferenciának. De a korábbi alelnöki tevékenységem és az a szakmai út, amin keresztül eljutottam idáig, és maga a konferencia – hiszen a tisztújítás a konferencia utolsó napján volt –, nem hagyott kételyt abban, hogy elnökként is azt az utat fogom folytatni, amit alelnökként elkezdtem: párbeszédre fókuszáló, a szabadtéri múzeumok ügyeit szem előtt tartó független szövetség erősítése, amely a tagok érdekeit képviseli.

Jelen pillanatban már két nemzetközi szervezetben is kulcsszerepet töltesz be. A Szabadtéri Múzeumok Európai Szövetsége mellett az ICOM Magyarország elnöke is vagy. Milyen módon tudod ez utóbbi szervezetben képviselni az egész magyar muzeológiát vagy akár a saját szakterületedet, a néprajzot?

¶ Az ICOM Magyarország elnökeként is az egyik legfontosabb feladatomnak azt tekintem, hogy láthatóvá tegyem a magyar bizottságot. Egy nehéz időszak, a koronavírus világjárvány után vettem át az elnökséget. Ami sok mindenről szólt, csak nem a személyes láthatóságról és jelenlétről. Ahogy véget ért a pandémia, rögtön jött az ukrán háború. Ezt a helyzetet a magyar bizottság azonnal kezelte, ami számos pozitív nemzetközi visszajelzést váltott ki. Két hónappal a háború kirobbanása után már segélyszállítmányt indítottunk Ukrajnába, valamint azokkal a nemzeti bizottságokkal kezdtünk el együtt dolgozni, amelyek határosak Ukrajnával. Az, hogy konstruktív és nyitott párbeszédet tudtunk kialakítani, különösen az ICOM cseh, lengyel, szlovák, osztrák és balti bizottságaival, segítette az európai jelenlétünket is.
Minden pozíció annyi munkával jár, amennyit beletesz az ember. Az ICOM-elnökség sem azért fontos, hogy be tudjam írni az önéletrajzomba, hanem igyekszem annyit dolgozni, amennyire lehetőségem van ezen a területen. Három év elteltével ennek az eredményeit is érzékelem, nem csak azt, hogy három nemzetközi bizottságban is ott vannak a magyar kollégák. Az ICOM Európa konferenciáin rendszeresen felkért előadók vagyunk. Nem véletlen, hogy az ICOM főigazgatója személyesen nyitotta meg társult szervezetének, az Európai Szabadtéri Múzeumok Szövetségének a konferenciáját Szentendrén. Kifejezetten jó szakmai és emberi kapcsolat alakult ki az osztrák kollégákkal: például a 2024-es fenntarthatósági konferenciánkon az osztrák ICOM ügyvezetője adott elő. Rendszeresen együttműködünk, konzultálunk a közép-európai bizottságokkal. Ez kifejezett hangsúlyos, hiszen az elmúlt évben kezdeményeztük egy regionális szervezet létrehozását.

Miért vált sürgetővé, hogy az ICOM-on belül Közép-Európa önállóan is megjelenjen?

¶ Az ICOM egészén belül egyre halkabb Európa. És ha az egész kontinens esetében ezt érezzük, akkor el lehet képzelni, Közép-Európa mennyire hallható. A nemzeti bizottságok alig tudnak láthatóvá válni. Ez még a nagy országok bizottságainak is egyre nehezebb. Már Prágában, a 2022-es konferencián érezhetővé vált, hogy Latin-Amerika roppant megerősödött, Ázsia nem veszített a 2000-es évek közepén megszerzett pozícióiból, nem is beszélve az arab világról. Talán az sem véletlen, hogy az idei konferencia Dubajban lesz. Hadd meséljek el egy részben személyes példát, tapasztalatot. 2023-ben megüresedett az Advisory Council alelnöki széke. Többen is biztattak a nemzetközi bizottságokból és a párizsi központból, hogy pályázzam meg. Végül hárman kandidáltunk a spanyol, a Costa Rica-i elnök és én. A végeredmény sokatmondó volt, a spanyol kollégával ketten nem kaptunk annyi szavazatot, mint a Costa Rica-i jelölt.
Bízunk abban, hogy egy ilyen regionális bizottsággal markánsabban képviselhetjük álláspontunkat. Nem egy posztszovjet bizottság kialakítására törekszünk, amelyben az egykori keleti blokk országainak a nemzeti bizottságai állnak össze, hanem egy olyan tágan értelmezett Közép-Európa megjelenítésére gondoltunk, amelyben Ausztria, Németország, Svájc is megjelenhet. Azok a balti bizottságok, amelyek eddig az ICOM Nord felé kacsingattak, de még nem kerültek be, szintén érdeklődnek a most szerveződő együttműködési hálónk iránt.

Az ICOM Magyarország elnökeként hamarosan az első ciklusod végéhez érsz. Mit látsz eredményként, és mi az, amiről úgy véled, hogy nem sikerült, és esetleg egy következőben meg szeretnéd valósítani?

¶ Nekem és az egész elnökségnek vállalása volt, hogy szeretnénk a taglétszámot bővíteni. Három év alatt sikerült szinte megduplázni az egyéni tagok számát, és az intézményi tagok száma is emelkedett. Hasonlóan jelentős eredménynek tartom, hogy elindítottuk az ICOM-délután sorozatot. Ezáltal kívántuk a hazai tagság számára láthatóvá tenni, hogy a bizottság nemcsak nemzetközi lehetőségeket teremt, hanem olyan programokat tud szervezni, ahol találkozhatnak, kiállításokat nézhetnek, kérdéseket vethetnek fel. A prágai közgyűlés után rendezett, az új múzeumdefinícióról szóló konferenciánk is sikeresnek bizonyult. Ahogy azóta minden konferenciát, ezt is streamingeltük, hogy ne egy egyszeri pillanatnak bizonyuljanak a konferenciákon elhangzott előadások, hanem széles körben hozzáférhetők maradjanak. Számokban mérhető, hogy azóta is folyamatosan emelkedik az online elérhető előadások nézettsége. Eredménynek érzem, hogy a magyar nemzeti bizottság korábbi gyakorlatait is tudtuk folytatni: például, hogy évente öt-tíz olyan szakembert támogatunk, akik külföldi ICOM-konferenciákon szerepelnek. Ez amellett, hogy a magyar muzeológia nemzetközi jelenlétét erősíti, a hazai szakterületre is hat. A támogatást élvező muzeológusok minden esetben publikálják tapasztalataikat az ICOM Magyarország honlapján, amellett, hogy különböző szakmai fórumokon, konferenciákon is megosztják információikat.

És mi az, ami nem úgy sikerült, ahogy szeretted volna?

¶ A nemzetközi diskurzusok itthoni megjelenítése. Egyelőre nem tudtunk olyan konferenciát szervezni, ahol több külföldi előadóval, több ICOM-bizottsággal együttműködve megjelenünk. Viszont friss hír, hogy a párizsi központtal és számos nemzeti bizottsággal közösen többéves előkészítés után sikerült egy európai uniós projektet tető alá hozni. Ez azt jelenti, hogy az ICOM Magyarország is részt vesz az illegális műkincs-kereskedelem és a múzeumokban őrzött műtárgyak biztonsága témájában egy olyan nemzetközi kutatásban, amihez kapcsolódóan módszertani kézikönyv és kiállítás is fog születni.

Eddig főleg az általad képviselt intézmények eredményeiről beszéltünk. Mi a helyzet a te személyes karriereddel? Milyen nemzetközi fórumokon szerepelsz? Milyen intézményekkel, mely kutatókkal állsz kapcsolatban?

¶ A különböző európai projektek, amelyekben a Skanzenen, később az ICOM-on keresztül részt vehettem, nemcsak szakmai, de szoros emberi kapcsolatokkal is gazdagítottak. Talán a legrégebbi ilyen kapcsolatom a Marseille-i Mucemmel (Musée des Civilizations de l’Europe et de la Méditerranée) alakult ki. Azon belül is Edouard de Laubrie kurátorral, akivel 2006 óta szoros szakmai és baráti kapcsolatot ápolok. A másik meghatározó intézmény az aarhusi szabadtéri múzeum, a dán skanzen, amelyet a világ egyik legkiemelkedőbb szabadtéri múzeumának tartok, ahol elképesztően izgalmas projekteket valósítottak meg az elmúlt két évtizedben. Természetes, hogy a legszorosabb szakmai és emberi kapcsolatom az európai és az észak-amerikai szabadtéri múzeumokkal és az ott dolgozó kurátorokkal alakult ki. Mérvadó volt a latin-amerikai muzeológiával való találkozásom, ami egy egészen új múzeumi gondolkodást jelent, és amiből sok minden átvehető vagy adaptálható itthon is.

Mit emelnél ki ezek közül?

¶ Azt, ahogyan a közösségeikkel dolgoznak. A MúzeumCafé Vadmúzeumok számában (101.) a favela múzeumokról szóló írásom rövid összefoglalója annak a tudásnak, amit a latin-amerikai múzeumok kapcsán megtapasztaltam Mexikóban, Brazíliában vagy éppen Argentínában. Sokat jelentett, hogy megismerhettem Bruno Brulon Soares brazil muzeológust és antropológust, akinek több írását is olvastam. Már 2018-ban felhívta a figyelmet az ICOFOM-konferenciákon és publikációkban arra, hogy egy akkora nemzetközi világszervezet, mint az ICOM, alkothat-e egy olyan, egységes múzeumdefiníciót, amely Chilétől Dél-Koreán át Észtországig igaz a múzeumokra. Nem követelik-e meg azok a társadalmi, szociális, kulturális különbözőségek, amelyek az egyes régiókra jellemzők, hogy árnyaltabban beszéljünk a múzeumokról, hiszen nem biztos, hogy egy dél-amerikai kistelepülés közössége ugyanazt gondolja a múzeum feladatáról, mint a londoniak. Az ICOM ezért jó: nem fog megoldani sok mindent, de terepet ad a párbeszédre és a vitára.

Arról már beszéltünk, miként hat rád a nemzetközi szcéna. Most fordítsuk meg a kérdést! Hogyan hat Sári Zsolt a nemzetközi muzeológiára? Hogy tudod megmutatni a tudásodat a nemzetközi porondon? Nem egy tanulmányod jelent meg nemzetközi szaklapban, konferenciákon szerepeltél sikerrel, több kiállítást is rendeztél már külföldön. Van-e remény esetleg arra, hogy egy jelentős nemzetközi kiállítást megrendezz?

¶ Lehet, hogy erről nem engem, hanem a külföldi kollégákat kellene megkérdezni. Az mindig jó érzés, amikor felkérést kap az ember, hogy vegyen részt konferenciákon, különösen, amikor nyitó előadásra kérnek föl. Az, hogy egy kurátor nemzetközi színtéren is figyelemre méltó kiállítást alkosson, pénzt kíván. Rengeteget. Abban semmilyen szempontból nem látok kihívást, hogy molinó kiállítást utaztassak. Volt már kiállításunk New Yorkban, kurátora voltam Franciaországban, Svédországban, Lengyelországban rendezett tárlatoknak. Ezek egytől egyig olyan kiállítások voltak, amelyek múzeumi műtárgyakra, a Skanzen gyűjteményére épültek. A varsói Magyar szerelem kiállítás, amelyet Németh Szandrával és Cseri Miklóssal rendeztünk, az adott helyszínre, a varsói Nép­rajzi Múzeum tereire készült, nem is lett bemutatva sehol máshol. Ez nem vándorkiállítás volt, hanem a Szabadtéri Néprajzi Múzeum kiállítása a Varsói Néprajzi Múzeumban. Arra a helyre komponáltuk, úgy, hogy a varsói lengyel közönségnek szóljon. Ha ezt Szentendrére készítem, biztos, hogy mind nyelvezetében, tárgyi anyagában más megoldásokat választok.

Feledkezzünk meg most a különböző korlátokról. Mi lenne az az álom nemzetközi projekted, amit megvalósítanál?

¶ Hát igazából nem tudom. Ilyesmiről nem nagyon álmodoztam. A Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban (MKVM) rendeztem egy kis kiállítást Floris – Csokoládék és torták Budapesttől a londoni Sohóig címmel. Azt szívesen megcsinálnám Londonban. És talán nem is lesz álom.

És Londonban hol?

¶ Hát valahol a Sohóban, mert oda kötődik ez az egész történet. Nekem ebben a kiállításban is az volt a fontos, hogy a saját határaimat feszegethettem. A néprajztudomány remek alapot ad, hogy interdiszciplináris módon közelítsünk meg egy témát. Tehát kurátorként nemcsak a néprajzi tárgyak, a néprajzi diszciplína keretei között gondolkodom, hanem a társtudományokban is. Szeretem kombinálni a néprajzot akár a képzőművészettel, akár a történettudománnyal, akár a természettudományokkal. Az MKVM kiállítása egy olyan magyar csokoládékészítő cukrászról szól, aki itthon alig ismert. Floris Frigyes neve Angliában talán sokkal több ember számára cseng ismerősen, hiszen húsz éven keresztül Churchill születésnapi tortáit készítette, beszállítója volt a királyi családnak, felesége szakácskönyveket jelentetett meg. Az 1950-es, hatvanas, hetvenes években a londoni Sohóban a Floris Bakery annyira jellegzetes volt, hogy festőket, jazzmuzsikusokat inspirált alkotásra. Bernard Cohen Tate Modernben őrzött Floris című festménye is ilyen. Floris Frigyes idehaza mindössze tizennégy-tizenöt évig dolgozott 1920 és ’35 között. Viszont üzlethelyiségei kialakításában, csokoládéi csomagolásának tervezésében együttműködött Kozma Lajossal, Kaesz Gyulával, Gádor Istvánnal, Dankó Ödönnel, Galambos Margittal, a reklámfotózással Pécsi Józsefet bízta meg. Az egész kiállításban számomra az volt a legizgalmasabb, hogyan tudom azt a történeti és a képzőművészeti anyagot összehozni, amivel megmutathatom Floris zsenialitását és azt az inspiráló közeget, amiből a húszas évek és a harmincas évek elején egy üzleti vállalkozás és a korabeli kortárs művészek együttműködése fakadt. Ez a téma egyszerűen beszippantott, és számos határátlépésre késztetett.

Ehhez a kis alapterületű kiállításhoz hányféle intézményben kellett kutatnod?

¶ Idehaza a Nemzeti Levéltár, az Iparművészeti Múzeum, a Vendéglátóipari Múzeum, az Építészeti Múzeum és a Janus Pannonius Múzeum gyűjteményében kutattam, dolgoztam magángyűjtőkkel, segített a család. Angliában a National Trust, a Tate Modern gyűjteménye vált forrássá. Ma már az online adatbázisok is kitágítják a lehetőségeket, hiszen számos internetes felületen lehet megtalálni az egykori újságok, folyóiratok digitalizált anyagát, amelyekből bámulatos információk kerülnek elő. És itt tényleg túlzás nélkül szédületes sztoriról van szó! 1921-ben Kozma már úgy beszél az akkor egyéves cégről, hogy a segítségével tudta a merkantil grafikát megújítani, és hogy Floris Frigyes olyan üzleti, kereskedelmi fogásokat mutatott neki, amivel ő mint művész meg tudta reformálni a csomagolástechnikát, ami aztán egészen napjainkig hat a bonbon- vagy a csokoládékészítésre és dizájnra. És aztán egyszer csak azt veszi észre a kutató, hogy nemcsak itthon, hanem a német nyelvű, valamint az angliai szaklapokban is kiemelt helyen szerepel a Floris bonboncsomagolás.

Téged először egy családtag keresett meg, hogy szeretne a méltatlanul elfeledett felmenőjéről egy kiállítást, de egy elszánt műgyűjtővel is dolgoztál. Milyen eszközök állnak a kurátor rendelkezésére, hogy egy ehhez hasonló gomolygó emlékezet-, érzelem- és információáradatban rendet teremtsen és hiteles alkotást hozzon létre?

¶ Ez a legfontosabb, a hitelesség. Etikusan és hitelesen kell dolgozni. És kíváncsinak kell lenni.

És ezt hogy csinálod?

¶ Nagyon sokat olvasok, de nagyfokú kombinációs képességre is szükség van, hogy összekössek sztorikat, tárgyakat, embereket.

Mint egy detektív?

¶ Igen, ennek a munkának jelentős része olyan volt, mint egy nyomozómunka. A családtagok, a műgyűjtő és köztem az a különbség, hogy számomra ez egy projekt, amit elindítok és lezárok. Merthogy aztán jön a következő. Viszont addig, amíg egy témán dolgozom, én is fanatikussá válok, és a szóban forgó területet a lehető legmélyebben akarom megismerni.

Jól emlékszem arra, amikor az első vitrinedet berendezted az 1990-es évek végén egyetemistaként az akkori munkahelyeden, a szolnoki Damjanich Múzeum készülő állandó kiállításán. Az akkor egy rád osztott feladat volt, nem te döntöttél, hogy halászattal és pásztorkodással foglalkozz. Nem is tűntél eleinte boldognak, de aztán mégis megszeretted a feladatot, és belevetetted magad. Hogyan változott az idők során a rád jellemző szenvedélyesség egy-egy téma iránt?

¶ Ahogy minden átalakul körülöttünk, változom én is. A módszeremben talán az nem változott, hogy kíváncsi vagyok. Minden témát úgy közelítek meg, hogy soha nem lehet tudni, mit fog az egyik adat generálni, hova vezet el, és ott mit fogok még találni. Ehhez idő kell, sok türelem, mert nem tudod, mikor fog valami igazán lényeges eléd kerülni. Amikor a Skanzenben az erdélyi épületegyüttes előkészítésén dolgoztunk, a sepsiszentgyörgyi úgynevezett Keresztes-ház kurátoraként kutattam. Az épületet egy Keresztes Károly és Keresztes István nevű testvérpár építtette Kós Károly tervei alapján, de kifejezetten izgalmas székely lófő primor családtörténet is kibontakozik a két emberen keresztül. Sajnos a lakóház korabeli berendezéséből semmi sem maradt meg, mert Keresztes Károlyt 1944-ben egy szovjet katona agyonlőtte, az épületet a román állam rekvirálta, és eltűntek a család tárgyai. Egy alkalommal Németh László levelezését olvastam. A kötet egyik levelében olyan történetre bukkantam, amiről úgy éreztem, hogy már ismerem valahonnan. Kiderült, hogy tényleg ismerem, merthogy az én Keresztesemről szólt. Olyan adalékra leltem, amelyet amúgy nem tudtam volna meg soha. Kiderült, hogy Keresztes Károly láncdohányos volt, aki borostyán szipkán keresztül szívta a cigarettát. Ezért van a Keresztes-ház enteriőrjeiben mindenhol dohány és hamutartó, sőt egy borostyán szipkát is elhelyeztünk. Ez teljesen véletlen, hiszen nem a kiállítás miatt vettem elő a Németh László-kötetet.

A véletlen máskor is beavatkozott ilyen módon a kutatásodba és a kiállításodba?

¶ Sokszor! Meghatározó állomása volt a kurátori pályafutásomnak a 2008-as Három a kislány – Babaházak a Skanzenben című kísérleti kiállítás, amire katalógus híján már alig emlékszik valaki. Amikor egy játékokhoz fűződő tematikus év keretében megkaptam a feladatot, azon töprengtem, alkalmas vagyok-e arra, hogy babaházakról rendezzek tárlatot, mivel nem kutattam a témát. Viszont néhány évvel korábban – egy véletlen folytán – gyűjteményeztem a múzeumban egy szentendrei polgári gyerekszobabútort, amelyet egy az egyben úgy találtunk meg, ahogy azt az 1940-es években használta egy testvérpár. A probléma abból származott, hogy nem voltak leszármazottak, így semmit sem tudtam a tárgyakról. Azt találtam ki, hogy olyan kiállítást készítsünk, amelyben azt vizsgáljuk meg, miként tudja a kurátor a múzeumba bekerült tárgyakat megszólaltatni, el tud-e valós történeteket a tárgyakkal mesélni. Hogyan tudom a tárgyak történetét megszólaltatni? Ennek az ellentéte lett a másik kérdésfelvetésem, mit tudunk kezdeni azokkal a történetekkel, amiket néprajzi módszerekkel gyűjtünk, de a terepen már nem találjuk meg a történetekhez kapcsolódó tárgyakat. Mit tud a múzeum gyűjteménye ebben az esetben hozzáadni ehhez? Így került
a bútorok és a megszólaltatott tárgytörténetek mellé egy másik, párhuzamos történet. Ugyanabból a korból egy ugyanolyan idős, más háttérrel rendelkező kislány gyerekvilága, amelyhez viszont egyetlen tárgyam sem volt, csak néprajzi interjúm. Fel kellett tenni a kérdést: alkalmas-e a múzeum gyűjteménye, hogy a történethez hozzárendeljünk tárgyakat? Mire használjuk azokat a néprajzi tárgyakat, amik kontextus, történetek nélkül kerültek a gyűjteménybe?

¶ Mivel tízéves gyerekekről szólt a kiállítás, arra jutottunk, hogy a célközönség is legyen ez a korosztály. Végül az egész kiállítást úgy terveztük meg, mint egy társasjátékot. Az már ismét a véletlenek folyománya volt, hogy találtam egy fényképet a hagyatékban a testvérpárról. Hasonlóan a szerencsén múlott, hogy az általuk viselt kabátok a gyerekszoba bútorában lógtak. És még nincs vége: egy számlát is felfedeztem 1939-ből, ami szerint két gyerekkabátot vásároltak Budapesten egy Király utcai üzletben, majd ráadásként ugyanarra a napra szóló HÉV-jegy is előkerült a hagyatékból. Ez alapján fel tudtunk építeni egy sztorit, miszerint a család Szentendréről Budapestre utazott HÉV-vel, hogy egy divatüzletben megvegyék a kiállításban látható kabátokat. Igaz vagy sem, de összeállt a történetnek ez a kis eleme, ami bekerülhetett a kiállításba.

Már szóba került a Skanzen kilencedik tájegysége, az erdélyi, amelynek első egységét 2022-ben vehette birtokba a közönség. Nemcsak a Szabadtéri Néprajzi Múzeum eddigi legnagyobb vállalkozásáról van szó, hanem egy nagyszabású kísérleti projektről is, amely alapvetően az egész skanzenológia megújítását jelenti. Magyarországon ez az első szabadtéri múzeumi megoldás, amikor a falusi mellett városi tér szervezi egybe az épületrekonstrukciókat, kávéházzal, szabadkőművesekkel, emeletes polgári otthonokkal, üzletekkel. Az épületekben berendezett kiállítások csak egy része enteriőr jellegű, amelyek történeti, társadalmi, művelődéstörténeti problémákra reflektáló tematikus kiállításokkal kapcsolódnak össze, gyakran szokatlan vizuális, multimédiás megoldásokat alkalmazva. A Szabadtéri Néprajzi Múzeum főigazgató-helyetteseként minden bizonnyal a te elképzeléseid is markánsan megjelentek ebben a szocialista időszakot idéző határállomást, immerzív vetítést, kortárs épületet is felvonultató koncepcióban.

¶ Bár az Erdély tájegységben Cseri Miklóssal, Batári Zsuzsannával mi voltunk a főkurátorok, minden muzeológus, sőt a teljes múzeumi csapat részt vett a munkában. Az épületegyüttes hihetetlen mértékű összefogással jött létre. Mi hárman ehhez főkurátorként arculatot adtunk, nemcsak vizuálisan, hanem koncepcionálisan is, hiszen a tájegység valóban a szabadtéri múzeumi kiállítási műfajnak a radikális, nagymértékű megújítását jelenti.

Miért volt szükség ennyire gyökeres változásra?

¶ Több mint egy évtizedes felismerés, hogy a hagyományos szabadtéri muzeológiai módszertan, amely enteriőrökre épít, és azt mondja, hogy semmiféle feliratra, információra nincs szükség, mert a tárgy és az enteriőrbe helyezett tárgyegyüttes mindent elmond arról a kultúráról, amit reprezentálni akar, már idejétmúlt. A mai látogatóknak már nincsenek olyan tapasztalatai, amelyek alapján értelmezni tudják a hagyományos paraszti kultúra tárgyi világát. Másrészt fel kellett tennünk magunknak a kérdést, mit kívánunk elmesélni. Azt, hogy hol éltek ezek az emberek? Vagy radikálisan mást szeretnénk? Inkább olyan történeteket mondanánk el, amelyek a ma embere számára relevánsak, és a saját életére vonatkozóan is értelmezhetők? Ha erre igennel válaszolunk, akkor viszont nem elég a tárgyakat enteriőrökbe rendezni.
Erdély bemutatása egészen más társadalmi és múzeumi megközelítést igényelt, hiszen a magyar társadalom jelentős részének van Erdéllyel kapcsolatban valamiféle koncepciója vagy prekoncepciója. Sokan családilag érintettek, vagy történetileg, vagy a jelenben. Meg kellett találnunk a megoldást, hogy ne politikai vagy nosztalgia tájegységet építsünk, hanem tudományosan, muzeológiai
szempontból adjunk a felvetődő kérdésekre válaszokat. Az első ilyen kérdés az volt, hogy miért Erdély? A Skanzen identitásában, indíttatásában alap­vetően egy építészeti múzeum. Ebből a szempontból Erdély, a ma nem Magyarország területén található magyar nyelvterületek közül az a régió, amely önálló építészeti zóna. Az egésznek az alapja ebből indult ki. A másik, hogy éppen a kutatási módszerünk miatt egy olyan idősíkot kellett kiválasztani, ami még ma is valamilyen formában kutatható, és a hagyományos szabadtéri muzeológiai módszerekkel részben, a részletek teljességében be is mutatható. Ezért az alapkoncepció arra épült, hogy a kisebbségi létbe került magyarság kultúrája kerüljön fókuszba. De nemcsak egy magyar épületegyüttest szerettünk volna létrehozni, hanem bemutatni azt a multikulturális, sokszínű Erdélyt is, ahol nemzetiségek, felekezetek élnek együtt, hol kevesebb, hol több problémával. Ezeket a problémákat nem elrejteni akartuk, hanem feltárni és megvitatni.
Viszont az is lényeges volt, hogy a kiállításokban feltett kérdésekre ne csak egy választ adjunk. Ez pedig az új muzeológia téziseit érinti: alkalmas-e a múzeum a sokszínűségre és a többszólamúságra? A mi válaszunk egyértelmű igen. Seregnyi kutatóval, megannyi közösséggel dolgoztunk együtt, és a kiállításokban rendszerint nemcsak a kurátori megfogalmazások, hanem ezeknek a közösségeknek, egyéneknek a hangja is visszaköszön.

Csak egyetlen példát mondj, ahol ezt meg tudtátok valósítani.

¶ A kiskedei kultúrház eredetileg is szimbolikus unitárius közösségi tér volt. A berendezésével kapcsolatos elképzeléseket azokkal a közösségekkel együtt fogalmaztuk meg, amelyek ma is használják ezt az épületet, másrészt az Unitárius Nőszövetség szervezeteivel konzultáltunk. Tehát itt egy kurátor és egy közösség párbeszédét akartuk láthatóvá tenni a kiállításban, így került bemutatásra a János Vitéz helyi előadása az 1940-es évek végéről, vagy az az unitárius vándorabrosz, melynek egyes darabjait a különböző unitárius közösségek tagjai készítették el, majd varrták egybe.

Hogyan reagált a skanzenológia és a tágabb értelemben vett muzeológia ezekre a radikális újításokra?

¶ Az európai skanzenek muzeológusai gyakran látogatják egymást, rendszeresen cserélnek tapasztalatot. Ha látunk egy jó ötletet, beépítjük a praxisunkba. Ezért a szabadtéri múzeumok munkatársai nem feltétlenül módszertanilag csodálkoztak rá a tájegységre, hanem a kiállításokon keresztül láthatóvá tett sokszínűség fogta meg őket. A másik újdonság számukra a projektben megvalósított történetalapú kiállításmesélés, az egyes épületekben kibontott családtörténeti rekonstrukciók mélysége volt. A harmadik fókusz azokra a kiegészítő kiállításokra irányul, amelyek különböző történeti kérdésekre úgy reflektálnak, hogy kortárs problémákat húznak maguk mellé. Olyan kérdéseket teszünk fel a látogatóknak, hogy ezeket a tapasztalatokat a mai társadalmi vagy történelmi traumák feldolgozása során is hasznosíthassák. A legtöbbeket talán, különösen a német kollégákat, a szász ház fogta meg, főleg a szászok kivásárlásának történetét bemutató fejezet. Itt is erősen együtt dolgoztunk a kitelepített vagy kivásárolt szászok közösségeivel, több kutatást végeztünk Németországban, amelynek köszönhetően több személyes visszaemlékezés jelenhet meg a kiállításban. A kollégák általában pozitívan értékelik, hogy mindig a mikróból tágítunk a makró felé. Tehát amikor templomrombolásról beszélünk, nem álltunk meg az 1980-as évek Ceaușescu-diktatúrájában megtörtént templomrombolásoknál vagy falurombolásoknál, hanem ezt kiszélesítettük, és megmutattuk, hogy ez általában része a diktatúráknak, sőt tovább menve nem feltétlenül csak a diktatúráknak lehet ez a következménye.
Érdekes visszajelzések voltak arra vonatkozóan is, milyen mértékben használunk ebben a kiállítási egységben multimédiás eszközöket. Hatásos az unitárius templom fényinstallációja, a Keresztes-házban pedig kibontakozik egy Bartók-történet, amely teljes egészében egy multimédiás installációra épül: Bartók sepsiszentgyörgyi hangversenyét hangvizualizációval jelenítjük meg, ahol eredeti Bartók-zongorajátékra „mozdulnak” meg a kiválasztott képek. Ez egyáltalán nem megszokott a szabadtéri muzeológiában, de szerencsére pozitív volt az értékelés.

¶ Ami viszont meglehetősen vitatott a muzeológiában, az az élő történelem, a múzeumi színház módszertana. A szabadtéri múzeumok gyakran használják, de ott is vannak törésvonalak. Tavaly száz külföldi kollégának mutattuk be a nálunk kialakított módszert. Alapvetően meglepődtek azon, mennyire szervesen illeszkedik a kiállításokhoz az élő történelem, és milyen mértékben ad magyarázatot a kiállításokhoz, hányféle új kontextust képes megjeleníteni, hogyan dolgozott együtt a múzeumi és a színházi szakember.

2001 óra dolgozol a Skanzenben. Mit szólt volna az akkori Sári Zsolt, ha belépne ma a Szabadtéri Néprajzi Múzeumba?

¶ Biztos, hogy megdöbbentem volna, hiszen én is más kiállításokon, módszereken szocializálódtam. De ez valahol normális, hiszen azóta eltelt csaknem egy negyed évszázad.

Ezért is kérdezem, talán így jobban érzékelhetjük a változások mélységét.

¶ Amikor Szolnokról átjöttem Szentendrére, a Skanzen néhány hónappal volt a Bakony–Balaton-felvidék tájegység átadása után. Előtte hosszú évek teltek el úgy, hogy egyetlenegy új épületegyüttes sem épült fel. Ettől függetlenül 2000-ben egy hagyományos szabadtéri múzeumi állandó kiállítás jött létre, alapvetően ugyanazokkal a módszerekkel, eszközökkel. Nem sokkal ezután már épült is a 2005-ben átadott Dél-dunántúli tájegység. Nekem ez volt az első tájegységépítési időszakom, a muraszemenyei lakóházon dolgoztam, amelynek kiállítása ugyancsak egy klasszikus szabadtéri múzeumi kiállítás volt.
A 2006-ban elkészült Felföldi mezőváros viszont abból a szempontból már különleges volt, hogy nem egy tájegységfelelős hozta létre, hanem egy team, és ott már voltak termes múzeumi módszerekre utaló megjelenések is.
És aztán a 2010-ben az Észak-magyarországi falu (tájegységfelelős muzeológusa Nagyné Batári Zsuzsanna) volt az, amikor már olyan interpretációs eszközök is bekerülhettek a kiállításokba, amelyek korábban szóba sem jöhettek volna: monitoroktól elkezdve feliratok, kiegészítő multimédiás anyagok segítették az értelmezést. Az Erdély-tájegység azonban mind módszerében, mind technikájában teljesen más megközelítést, muzeológiai felfogást adott.

Hogyan érhető tetten ez az új muzeológiai felfogás?

¶ Erdély mint a Skanzen új állandó kiállítási egysége számomra azért is fontos, mert itt jó néhány időszaki kiállításunkhoz hasonlóan megmutathattuk, hogy a történelem újbóli elmesélésének, a gyűjtemény újraértelmezésének társadalmi értéke is van. Ezt az értéket a múzeumoknak meg kell találni. Abban is érzékelhető az új irány, hogy olyan marginalizált vagy elnyomott csoportok, emberek történeteit hozzuk elő, amelyek korábban nem jelentek meg a múzeumban, akár a különböző női szerepek, akár a roma közösségek lehetnek ebben megjelenítve.
És ez új távlatokat nyit a múzeumoknak. Rendkívül fontos, hogy akkor, amikor a múzeumról mint örökséghelyszínről, mint az identitás megélésének az egyik helyszínéről beszélünk, akkor az ne egyetlen narratívát mutasson föl. Ez az a többszólamúság, amely már az 1960-as évektől jelen van az új muzeológia elméletében, ez az a polifonikus tér gondolat, amely a Jette Sandahl vezette definíciós javaslatban is szerepelt 2019-ben. Lehet, hogy naivitás, de szerintem inkább optimizmus, hogy hiszek a kulturális állampolgárságban, abban a polgári attitűdben, amelyben önálló, gondolkodó emberek vesznek részt a múzeumok életében. Biztos vagyok abban, hogy a múzeumoknak nemcsak a közönséghez kell szólni, hanem a közösséghez, azokhoz is, akik nem jönnek a múzeumba. Ez hosszú távú befektetés, ez hosszú távú munka, ez nem azonnal hoz eredményt. Nem egyszeri hatás kell hogy legyen, hogy eljönnek a múzeumba, aztán eltűnnek. Segíteni kell, hogy a múzeumot ismerő, a múzeumot értő közösségek legyenek. A múzeumoknak ott kell lenniük ezekben a csoportokban, ezeken a területeken, kell hogy legyenek „nagyköveteink”, akik megmutatják, érdemes múzeumokba járni. Ők legyenek a mi „szociális munkásaink”, akik megmutatják a múzeum értékét, a lehetőséget, hogy egy nyitott és befogadó intézmény vagyunk, hogy a múzeumban olyan közös, egyetemes történetek vannak, amit magukénak érezhetnek sokan, egyre többen.
Próbatételek előtt állnak a múzeumok. Nagy kihívásoknak kell megfelelni ma is és a közeljövőben is. A múzeumoknak újra kell gondolniuk a hatókört, a léptéket és a fejlődés sajátosságait. Ez azt is jelenti, hogy megvizsgáljuk, hogyan lehet megfelelni az éghajlatváltozás, a természet vesztesége és a növekvő kulturális és gazdasági egyenlőtlenség terén jelentkező kritikus kihívásoknak, és hogyan lehet valódi értéket teremteni a társadalmi, környezeti, kulturális és gazdasági dimenziókban. Nem kételkedem, hogy a múzeum ebben a gyorsan változó közegben tud olyan hely lenni, amely segít válaszokat találni. A múzeum lehet a remény helye a zűrzavaros időkben.

¶ Ehhez a múzeumnak meg kell őrizni mind a kutatásában, mind az interpretá­cióban az autonómiáját és az integritását, olyan autonómiát kell kialakítani, ami a közösségekkel együttműködik. Ezért nélkülözhetetlen, hogy a múzeum ne csak tárgyakat gyűjtsön, hanem a tárgyak mögött lévő történeteket, az embereket is feltárja és bemutassa. Ezeken a történeteken keresztül lesz egy nagyon kreatív, intelligens, merész és kritikus helyszín a múzeum. Emiatt a felelősség és erő miatt azonban nagyon sérülékeny is a múzeum, könnyen érheti olyan támadás, amely ezt az autonómiát kezdi ki.

¶ Akár az Erdély-, akár amikor a Kádár-korszakhoz kötődő történetekből hozok létre kiállítást, vagy éppen bármilyen társadalmi felelősségvállalási programon gondolkodunk, egyfajta kettősséggel találom szemben magam. Egyrészt sokan azt állítják, hogy a múzeum egy konzervatív intézmény. Minden, ami a mú­zeumban történik, az egyfajta hagyomány. Ezzel szemben ott egy másik megközelítés, amely meg azt mondja, hogy többet kellene tenni a társadalmi változások előmozdításáért, és azt a múzeumnak aktivista hozzáállással provokálnia kell. Szerintem ez nem vagy-vagy kérdése. Pont az a jó a múzeumban, hogy nem fekete vagy fehér, mivel a múzeum mégiscsak egy kollektív kifejeződési formája a kultúránknak. Egy olyan tér, ahol reflektálni tudunk a különböző értékekre. Merthogy nem egy érték van. Azaz a múzeum alkalmas arra, hogy egy olyan közösségi térként működjön, ami igazából azt támogatja, hogy reagáljunk az értékeinkre, az örökségünkre, az identitásunkra, és vitatkozzunk róla. Akkor jó a múzeum, hogyha azt érzi benne az ember, hogy a párbeszéd és a vita helyszíne, nem erőszakol rám semmit, de megmutat történeteket. Egy jó mú­zeum, egy jó kiállítás több kérdést tesz fel, mint amennyi választ ad.

Hogy jelent meg ez a szemlélet a 2024-es A kockaház. Lakóház, életforma és annak reprezentációja a Kádár-korban című kiállításodban?

¶ Azért élveztem azt a kiállítást, mert ezt a dilemmát több rétegben tudta megjeleníteni. Egyrészt maga az épületforma állandó vita témája. Ronda és táj­idegen, vagy éppen ez a modernitás, a paraszti léttől való eltávolodás szimbóluma? A másik, hogy a néprajzot, a szociológiát és a képzőművészetet egyszerre tudtam integrálni abba a kiállításba, amely szintén egyfajta párbeszéd volt. A kockaházon keresztül egy olyan, néhány évtizedes – tehát viszonylag rövid – társadalomtörténeti kérdésről is beszélhettünk, amely a mai napig befolyásolja az életünket, hiszen több százezer ilyen ház áll ma Magyarországon. Ez nem egy klasszikus történeti vagy etnográfiai kiállítás volt szerintem, hiszen azt tartottam fontosnak, hogy a különböző nézőpontokat – az építészét, a néprajzosét,
a képzőművészét és a kockaházban lakóét – ütköztessem, és olyan olvasatok kerüljenek bemutatásra, amelyek ma is relevánsak.

Említetted, hogy a képzőművészetet is integráltad a kiállításba. Milyen módon dolgozol együtt kortárs művészekkel?

¶ Az elmúlt tíz évben biztos, hogy minden kiállításomban valahogy megjelenik
a kortárs művészet, ha máshogy nem, a dizájn szempontjából mindenképpen. Fontosnak tartom, hogy a kiállítás témáját nemcsak a benne elhelyezett tárgyak, fotók, szövegek jelenítik meg, hanem a látványvilága is. A kiállítás számomra egy művészeti alkotás is. A múzeum vizuális műfaj, izgalmassá teszi a kiállítást, ha képzőművészeti alkotásként is tekintek rá. Ezért dolgozom együtt mindig látványtervezőkkel, dizájnerekkel. Rendszerint izgalommal tölt el, hogy kit hívjunk meg a közös munkára, építészt vagy képzőművészt? Mert egészen más lesz a végeredmény.

A te projektjeidben hogyan jelentkezik ez a különbség?

¶ Rajcsányi Balázs, akinek a csapatával számos kiállításon dolgoztam együtt, építész, televíziós háttérrel rendelkezik. A másik csapat, a Heonlab, egy designstúdió, és egészen más megközelítéssel terveznek. Hihetetlen intellektuális kaland, amikor a látványtervezővel vagy a dizájnerrel párbeszédet folytathatok. Erre ugyanúgy tekintek, mint amikor egy közösséget akarok bevonni a kiállításba.

A pályád során a közösségekkel való munkának különleges etapja a Robog a Skanzen projekt. 2017 és 2020 között visszavittétek a közösségekhez azt, amit a múzeum elhozott. Felkerestétek azokat a falvakat és településeket, ahonnan az elmúlt évtizedek során a Szabadtéri Néprajzi Múzeumba kerültek a vidéki Magyarország tárgyi és építészeti emlékei. 

¶ Amikor a Skanzen alapításának 50. évfordulójára készültünk, termékeny belső párbeszéd alakult ki a múzeumban arról, miként tegyük emlékezetessé a jubileumot. Ekkor a saját szakmai pályafutásom szempontjából két izgalmas kiállítás is megvalósult. A Skanzen Galériában megcsináltuk a Skanzen 50 című rendhagyó múzeumtörténeti közösségi kiállítást. Itt a közösség a múzeum közössége volt, 50 munkatárs történetén keresztül mutattuk be, hogyan lett egy alapvetően építészeti – népi építészeti – indíttatású múzeumból társadalmi múzeum. A gyűjtemény újraértelmezése is elkezdődött ezzel, hiszen az ötven emberből már nem mindenki élt akkor. A gyűjtemény volt az, amin keresztül ők is megszólalhattak. Ebből a szempontból figyelemre méltó volt, ahogy egy múzeumtörténeti kiállítás mögött a gyűjteményfeldolgozás új lehetősége is megjelent. Ennek persze nem értünk a végére, ez állandóan jelen kell hogy legyen a múzeumi munkában. A másik témában a Skanzen alapítási évére fókuszáltam, az érdekelt, miért a konszolidálódó Kádár-korszakban jön létre Magyarországon a szabadtéri múzeumok hálózata. A Hé’67! című kiállításom azt járta körül, hogy milyen társadalmi, kulturális, politikai közeg volt az, ami létrehozza ezt a múzeumtípust.

¶ Amikor a jubileumi év lehetőségeiről beszéltünk, folyamatosan az járt a fejemben, hogyan mondhatnánk köszönetet azoknak a közösségeknek, amelyek az épületeikkel és tárgyaikkal hozzájárultak a múzeum felépítéséhez. Ekkor született meg a Robog a Skanzen ötlete, azaz hogy menjünk vissza azokba a falvakba, azokra a településekre, ahonnan az épületeink és gyűjteményeink származnak. A Skanzen alapmódszertana az volt, hogy a kiválasztott épületekbe olyan tárgyak kerültek, amelyek az adott családot, az adott települést reprezentálták, így a tárgyak nagy része ugyanarról a településről jött, ahonnan az épület.
Ehhez ismét el kellett mélyedni a gyűjteményeinkben. Olyan digitális anyagot kellett ebből kialakítani, ami jogszabályoknak megfelelően, etikusan a közösség számára visszaadható. És ebben nemcsak a tárgyak, nemcsak a fényképek, nemcsak az épületfelmérések, de a néprajzi gyűjtések anyaga is benne volt. Az interjúkat meg kellett vizsgálnunk, hogy a mai GDPR követelményeinek megfeleljenek, hiszen a hatvanas, hetvenes években más normák szerint dolgoztak a néprajzkutatók. És amikor összeállt a digitális gyűjtemény az adott településről, akkor pedig azon kellett még gondolkodni, hogy kinek adjuk vissza. Az önkormányzatnak, a tájháznak, az iskolának, egy civil szervezetnek vagy
a könyvtárnak?

¶ Mielőtt visszavittük ezt az anyagot, újraismerkedtünk a közösségekkel. Kulcsfontosságú volt, hogy ne csak egyszerűen odavigyünk valamit, hanem egy mini kiállítást is bemutassunk, mutassunk meg eredeti tárgyat is. A kurátor olyan tárgyat választott, amelyet az adott közösség reprezentációja szempontjából jelentős tárgynak vélt.

Ezt a helyi közösség is így gondolta?

¶ Nem feltétlenül. Sokszor a közösség tagjai már nem is ismerték azt a tárgyat. Olykor több órán keresztül vetítettünk fotókat a közösség tagjainak, és beszélgettünk velük. Ez egyfajta revízió is volt, hiszen sokszor további adatokat szereztünk azokhoz a fényképekhez, amelyeket az elmúlt évtizedekben készítettek a kollégák. Tehát a projekt gyűjteményi szempontból is előrelépés volt a múzeumban. Sajnos nem tudtuk végigvinni minden tájegységünkben, hiszen a Covid–19-világjárvány megakasztotta a projektet, majd az Erdély épületegyüttes építése is lekötötte az energiáinkat. Ezt a programot mindenképpen szeretném folytatni.

Számos radikális átalakulásról beszéltél. Ez a terepmunkáid esetében hogy alakult? Biztos vagyok abban, hogy 2001-ben álmaidban sem merült fel, hogy egyszer Izraelben fogsz gyűjteni.

¶ Nem. Egyetemistaként még Erdélyben sem akartam gyűjteni, mondván, ott is vannak kollégák, akiknek ez a feladatuk. A diaszpórakutatás fantasztikus szakmai kihívásnak bizonyult. Egyrészt már maga az a felvetés, hogy miként lehet a különböző migrációs hullámokban Magyarországot elhagyó közösségek örökségét a Skanzenbe visszaszármaztatni és bemutatni, újdonság volt. A múzeum Észak-Amerikában kezdte ezt a munkát, majd Argentínában folytatta. A harmadik elem volt Izrael, miután a tudományos tanács úgy döntött, hogy egy magyar alapítású kibucból kerüljön Szentendrére majd egy épület. Szerencsém volt, mert a kiválasztott kibuc egyik holokauszt-túlélő alapítója még élt. Az egész kutatás azzal indult, hogy több alkalommal órákon át interjúsorozatot készítettem vele. Ma már nem tudnám megtenni, hiszen azóta eltávozott Marica, az egykori szabolcsi kislány, aki Auschwitzot túlélte és Izraelben kezdett új életet. Ez életem egyik legnehezebb kurátori feladata volt, ami belső történelmi és társadalmi traumafeldolgozássá is vált számomra. Vajon mit tud majd a Szabadtéri Néprajzi Múzeum egy egyszerű deszkaépületen keresztül erről a történetről bemutatni és átadni? Egyelőre az épület még nincs itt, felmértük és lebontottuk, de a háborús konfliktus miatt még nem került Szentendrére.

A MúzeumCafé Díjat elbíráló zsűri azért is döntött melletted, mert számos innovatív projekt kidolgozása fűződik hozzád, sokszor háttéremberként. Ha jól emlékszem, a Skanzen nemzetközileg és Magyarországon is kitüntetett demenciaprogramjának elindítói közé tartozol. Ami szintén nem egy könnyű történet.

¶ A Skanzenben az a jó, hogy csapatban dolgozunk. Egy-egy projekt létrejötte, alakulása közösségi munka eredménye. Hosszú éveken keresztül, először mint tudományos titkár, aztán mint tudományos igazgató, később tudományos és ismeretátadási igazgató, majd főigazgató-helyettes, feladatom volt a nemzetközi kapcsolatok kezelése. 2004-ben neveztek ki tudományos titkárnak, 2006-ban indítottuk el az első EU-s projektet, amelyet számos különböző hátterű, célú program követett. Egyike ezeknek, amikor öt európai szabadtéri múzeum – egyetemekkel együttműködve – a demenciával élők számára kívánt olyan múzeumi programot kialakítani, ami életminőség-javulást eredményez. Ez akkor roppant távol állt a hazai múzeumi gondolkodástól. Amikor először bemutattuk ennek a programnak az eredményeit, volt olyan hozzászóló, aki eléggé dühösen azt kérdezte, hogy a múzeumoknak most már kórházi szerepet is kell vállalniuk?
A projekt abból indult ki, hogy a korszerű múzeumnak társadalmi felelősségvállalási programokkal is kell foglalkoznia. A magyar társadalom elöregedő társadalom, ami óriási kihívást, de lehetőséget is tartogat a múzeumok számára. A demencia egyre inkább népbetegséggé válik, fogalmunk sincs, sem nekünk, sem a szakembereknek, hogy Magyarországon pontosan hány ember él ezzel a problémával. Csak egy részüket ápolják otthonokban, jelentősebb azoknak a száma, akikről a családjuk gondoskodik, sokszor diagnózis nélkül. Az észak-európai, nyugat-európai múzeumok már évekkel korábban felmérték, miként foglalkozhatnak a demenciával élőkkel, és programokat dolgoztak ki számukra. A közös projektünk újdonsága az volt, hogy egyetemeket, kutatókat, kórházakat szólítottunk meg, és megnéztük, a múzeumi tevékenység milyen hatással van a demenciával élők életminőségére, illetve milyen feltételeket kell kialakítani, hogy a lehető legjobb hatást érjük el. A Skanzen demenciaprogramját ennek a kutatásnak az eredményeire építettük. Igazán büszke vagyok arra, hogy részt vettem ennek a programnak a kidolgozásában, projektvezetőként segítettem azt a csapatot, amely Szentendrén megvalósította az ország első múzeumi, demenciával élőknek kialakított programját. Az igazi érdem azoké a kollégáké, mint Szigethy Zsófia, Bokonics-Kramlik Márta és az ismeretátadási osztályunk munkatársai, akik nemcsak létrehozták és működtették ezt a programot, de olyan módszertani újításokat tettek bele, amelynek köszönhetően már továbbképzéseket is tudunk tartani a betegeket ápoló hozzátartozók vagy az otthonokban dolgozók számára.

Még az ötvenet sem töltötted be. Milyen terveket dédelgetsz, amelyeket szeretnél az előtted álló évtizedekben megvalósítani?

¶ Jó lenne, ha befejezhetnénk az Erdély épületegyüttest, de el kellene kezdeni a Diaszpóra épületegyüttes megvalósítását is. Az egész szakmai pályafutásom nagy víziója, hogy a 20. századi falu épületegyüttest legalább elindítsuk, azaz a második világháború után radikálisan átalakuló vidéket is bemutassuk a Skanzenben. Hihetetlen mennyiségű kutatási, gyűjteményi anyag van már a múzeumban. Nemcsak tárgyakról, interjúkról, fotókról van szó, hanem egy ONCSA-házat (Országos Nép- és Családvédelmi Alap – A szerk.) és egy indián rönkházat már le is bontottunk. Ezek elsősorban kurátori szempontból fog-lalkoztatnak. Közben írok is, hiszen készül a kockaházakról szóló mono-
gráfiám anyaga, illetve szeretném megírni a szabadtéri múzeumok társadalmi és történeti traumákra adott válaszait bemutató elméleti könyvet is. Ezt az is motiválja, hogy néhány éve a Debreceni Egyetem Szentendrén létrehozta az Alkalmazott muzeológiai tanulmányok kihelyezett tanszékét, melynek oktatója is vagyok. Ez az oktatói munka nagyon inspiráló, hiszen folyamatosan kapcsolatban vagyok azokkal a fiatalokkal, akik ezt a pályát választják, akik a múzeumokban lehetőséget és kihívást látnak. Másrészt azon gondolkodom, hol és hogyan lehet bővíteni a múzeumok társadalmi felelősségvállalási programstruktúráját, miként lehet megvalósítani azt az ideát, amit a 2022-es ICOM-definíció takar. De hadd legyek ennél egy picit radikálisabb. Szeretném, ha a Jette Sandahl vezette definíciós bizottság által
a 2019-es kiotói közgyűlésen előterjesztett és az ICOM által el nem fogadott múzeumdefiníciónak, pontosabban inkább víziónak minél több eleme beépülne a mi praxisunkba. Minden tapasztalatom azt mutatja és erősíti, hogy a múzeumok nemcsak a lokális és a nemzeti kultúra letéteményesei, de az egyetemes örökségünk hordozói is. Én igazán hiszek Európában és az európai közösségben. Meggyőződésem, hogy megéri. Ha visszatekintek a történelembe, látom, hogyan utaztak művészek, diákok, kézművesmesterek is Európa egyik feléről a másikra, és érintkeztek egymással. Ez nagyon fontos dolog egy múzeum számára, hogy segítsen az embereknek megérteni, hogy történelmünk és kultúránk sokkal többrétegű és sokkal egyetemesebb, mint azt gyakran gondolnánk. Találjuk meg azt, ami összeköt, és ne azt keressük, ami elválaszt.

Sok sikert!