Megörültem a kötet megjelenését megtudva, több okból is. Egyrészt mert végre angol nyelven adnak ki egy egész kötetet magyar múzeum- és kultúrtörténetről, másrészt, a címe alapján, nagyon fontos témát tárgyal. Amikor kinyitottam és végigolvastam a tartalomjegyzéket, némi csalódás ért. Szemben a cím által sugalltakkal, a kötet két tematikus félből áll – ebből eleve csak az első és második fejezet (Integráció és izoláció a magyar múzeumok és műpártolás történetében, Kortárs múzeumi kérdések Közép- és Kelet-Európában) foglalkozik a tulajdonképpeni múzeumi ügyekkel, míg a harmadik és negyedik (Magángyűjtés és a művészeti piac, A kortárs művészeti gyűjtés stratégiái) rövidebb írások gyűjteménye a címekben jelzett témákról. De az első két fejezet közül is csak az első az, ami ténylegesen a címnek (nem az alcímnek) megfelelő tárgyú.

¶ A korábban, különféle alkalmak kapcsán készült írások egy kötetben publikálása gyakori és jó ötlet, akár egyazon szerzőtől vagy éppen úgynevezett tanulmánykötetként, több szerző egy témát körüljáró írásainak gyűjteményeként. Ébli Gábor már több alkalommal jelentkezett ilyennel, de most először angol nyelven.

¶ Rögtön az első írás, amely 2011-ben született, érezhetően külföldi közönség számára készült. A Nemzeti Múzeum alapításának, létrejöttének, 19. századi történetének összefoglalója, a legfontosabb információkat megkaphatják belőle
a téma iránt érdeklődő külföldi kutatók.

A Magyar Nemzeti Múzeum főlépcsőházának falképei

¶ A következő írás bár korábbi, tematikailag érthető módon került az előző után:
a magyar múzeumtörténetre vonatkozó reflexiók általánosabb következtetéseket hordoznak, mint amikor a Nemzeti Múzeum a fő téma. A Nemzeti Múzeum azonban itt is az egyik főszereplő, mellette a belőle kivált vagy más módon született gyűjteményekből létrejött újabb múzeumok. Felvetődik a kérdés, mitől nemzeti egy nemzeti múzeum. E kérdéssel egyre több tanulmány, sőt kötet foglalkozik a 21. században, és a mi vonatkozásunkban az egyik legfontosabb ilyen munka Marlies Raffler 2007-es kötete (Museum – Spiegel der Nation?), amelynek sok vonatkozása összevethető ezzel a tanulmánnyal. A Nemzeti Múzeum legnagyobb és mindmáig legfontosabbnak tartott gyűjteménye a régészeti, ez a sokszor elhangzott és leírt, de nem elég sokat vitatott ténymegállapítás megjelenik itt is, annak ellenére, hogy sem az intézmény 19. századi története, sem pedig akkori állandó kiállításai nem igazolják ezt. Nem említve azt, hogy ami szám szerint a legnagyobb, vajon ténylegesen is a legnagyobb-e. Mennyire lehet például egy cseréptöredéket, de akár egy ép régészetilelet-tárgyat összemérni egy európai vagy éppen globális szinten kiemelkedő jelentőségű 18. századi művész (szándékosan nem említek nevet) festményével. Lehet-e, szabad-e a különböző gyűjteményeket csak a konkrét számadatok alapján egybevetni, értékelni?

¶ Mintha csak Pulszky Ferencet és Károlyt hallanánk, amikor arról esik szó, hogy a Szépművészeti Múzeum alapításával létrejött az „igazi” művészeti múzeum, míg a Nemzeti Múzeum képtárában a 19. század folyamán bemutatott műveket csak „dokumentatív (illusztrációs)-érzelmi” okokból látogatta és kedvelte a közönség. Ám a Történelmi Képcsarnok 1884-es létrehozásával, bármennyire megfogalmazódott is ez mint deklarált cél, az anyag szétválasztása (szerencsénkre) mégsem ilyen mereven és didaktikusan történt, amint ez az eredményen is jól érzékelhető lenne, már ha mindkét oldalt lehetne állandó kiállításon látni. A képtári gyűjtemény jellegzetességei nem is tették volna lehetővé az efféle elosztást, amint az eredmény mutatja; s amit a 19. században „csak” dokumentatív értékűnek tartottak, esetleg az esztétikai ítélet szempontváltozásai okán más értékelést kaphat később.

¶ Mi tett nemzetivé egy múzeumot a 19. században, teszi fel a kérdést a szerző a következő, 2006-os tanulmányában. A Nemzeti Múzeum falképei kapcsán említés történik Rudolf Eitelberger megrendeléséről és arról, mennyire tükrözte a birodalmi eszmét a falképprogram. A szerző úgy fogalmaz, „a falképek csak később nyertek nemzeti üzenetet, és ezt a történelem hozta így, és nem szabad összetévesztenünk a múzeumépület emelésének nemzeti indítékával”. Ha a Nemzeti Múzeum falképeinek keletkezéstörténetét vesszük szemügyre, tény, hogy a legsajátságosabb momentum az ötletadó személye, a bécsi kiindulópont. Rudolf Eitelberger régész, a bécsi műemlékbizottság elnöke fordult a kiegyezés előtt egy évvel Than Mórhoz, s levélben kérdezte meg tőle, lenne-e alkalmas középület, s vállalná-e a feladatot a művész. Eitelberger éppen ez idő tájt fogalmazta meg nézeteit egy osztrák történeti képcsarnok (pontosabban galéria) szükségességéről. E gondolat jegyében bízvást támogathatta hasonló történeti galéria létrehozását Pesten is, a Nemzeti Múzeum falain. A legkorábbi falképek, Lotz Károlynak a mennyezetet díszítő kompozíciói 1874-ben készültek, ezt a zsűrizést kérvényező levélből tudhatjuk meg. A mennyezetképek tartalmilag szoros kapcsolatban, összefüggésben állnak a fríz és az oldalfalak ábrázolásaival, jóllehet stilárisan eltérnek azoktól. Amint a lépcsőkön fölérünk, jobb oldalt kezdődik el a Lotz által festett jelenetek sora. Than a szemközti fal fríze mellett a bejárati és azzal szembeni keskenyebb, mennyezet alatti falfelületeket is megkapta a program folytatásához. Míg azonban Lotz konkrét történelmi eseményeket fűzött egybe, addig Than – amint ezt írásban is kifejtette – egy-egy téma élőképszerű, zsáner jellegű bemutatásával a magyar művelődéstörténet legjelentősebb pontjainak sorát kívánta bemutatni. Ezek között jelenik meg maga a múzeum alapítása is, és a legizgalmasabb, utolsó falkép. Az eredeti programban ezen a képen nem szerepelt volna Deák alakja, amint ezt a szépiavázlat is bizonyítja. Nem véletlen, hogy a közönség és a kritika körében egyaránt ez az utolsó kép keltette a legtöbb indulatot: Keleti Gusztáv is kénytelen volt megvédelmezni írásában. „Az utolsó képre vonatkozólag, mely a negyvennyolczas eszmék diadalát jelképezi, többfelől az a vélemény nyilvánult, hogy nem odavaló. E nézetet azzal indokolják, hogy a negyvennyolczas eszmék diadala nem tekinthető a régibb kor zárkövéül, hanem hogy az a kiindulási pontja egy újabb érának, mely mostani mozgalmainknak és törekvéseinknek jellemet ad és irányt jelöl.” A közönség elvárásai szerint a múzeumalapítás kora lett volna a ciklus méltó és illő lezárása. De a „negyvennyolczas eszmék bajnokait, vértanúinak nemes alakját” hiba volt-e megörökíteni, tette föl a kérdést a kritikus. S rögtön meg is felelte azzal, hogy amíg ezen alakokról és cselekedeteikről illőbb nemzeti középület, akár egy parlamenti palota falain nincsen mód megemlékezni, addig
itt a helyük.

Archív felvétel a Magyar Nemzeti Múzeum főlépcsőházáról Than Mór és Lotz Károly falképeivel

¶ A falképek programja tehát nagyon is párhuzamba állítható az épület emelésének programjával, sőt éppen egy olyan utolsó jelenettel, amelynek maga az épület is „főszereplője” volt, a korszak nemzeti törekvéseinek egyfajta emlékműve lett. És ez a szerző által említett „nemzeti üzenet” a program keletkezésétől kezdve megvolt.

¶ A nemzeti és egyetemes múzeumi ellentétéről vagy éppen együttéléséről a szerző fontos vidéki példákat is említ. A vidéki múzeumok és gyűjteményeik története során csak az utóbbi időkben kezdtek el a kutatók ezzel foglalkozni.

¶ A Petrovics Elek tevékenységével foglalkozó írással átlépünk a 20. századba. „A múzeumigazgató, aki felélesztette a modern művészetet” kétségtelenül
a 20. század első fele egyik legjelentősebb múzeumi személyisége volt. A korszak felidézése, a magángyűjtemények szerepe, a felajánlások, vásárlások története a Szépművészeti Múzeum egy különleges korszakát mutatja be, s ez esetben is kiemelten fontos, hogy erről angolul is lehet olvasni. Bár az írás két évtizedes, és eredetileg is angolul jelent meg, ma sem veszített jelentőségéből.

¶ A Tamás Galériáról szóló 2003-as dolgozattal eltávolodunk a múzeumi területtől, de a következővel visszatérünk: az iparművészeti gyűjtés második világháború utáni helyzetét tárgyaló tanulmány, egy, az intézmény által kiadott kötetben jelent meg először. Ennek a résznek az utolsó két modern, valamint kortárs művészeti témája is az 1945 utáni időszakból válogat.

¶ A II. résszel ismét a múzeumok a főszereplők, a közép- és kelet-európai kortárs művészeti múzeumi gyűjtemények. A 20. század végétől kezdett el ezekben az országokban fontossá válni a kortárs művészet múzeumi bemutatása, állapítja meg a szerző, akár a nemzeti galériák kiállítási egységeként vagy önálló modern/kortárs művészeti múzeumokban. Bizonyos jellegzetességek szinte mindenhol megjelennek, de vannak egyedi jelenségek is. Ezekhez kapcsolódik
a következő tanulmány, a kortárs művészeti múzeumoknak a nemzeti identitáshoz kapcsolódó szerepéről. A kortárs művészet provokatív, „underground” jellege és az állam által fenntartott múzeumok esetleges politikai kontrollja a magánkezdeményezések fontosságára irányítja a figyelmet. Ugyanakkor érdemes visszaemlékezni arra, hogy amikor Kubinyi Ágoston a Nemzeti Múzeum igazgatójaként az akkori kortárs művészeket kérte fel a 19. század derekán önarcképeiknek a múzeum számára történő megfestésére és felajánlására, ez milyen forradalmian új gesztus volt. Mint ahogy arról se feledkezzünk el, hogy 19. század hatvanas–hetvenes éveiben a magyar művek Nemzeti Múzeum-beli galériájában szintén az akkori idők kortárs művészeinek festményei lógtak a falakon.
És e művészek, mint például Székely Bertalan, olykor többször is felajánlották műveiket a múzeum számára, és előfordult, hogy többször is elutasításban részesültek a ma már a remekművek sorában emlegetett művek.

A Magyar Nemzeti Múzeum főlépcsőháza, archív felvétel

¶ A kötet bevezetőjében megfogalmazódik a szerző konklúziója, amely szerint
a köz- és magángyűjtemények céljai nagymértékben azonosak. És szerinte ezért lesz teljes a kötet üzenete a két utolsó rész kisebb írásaival.

¶ Lehet, hogy a köz- és magángyűjtemények céljai nagymértékben azonosak,
de eszközeik és lehetőségeik merőben eltérőek. A kötet írásai is jól érzékeltetik ezt, és mindenképpen fontos és hasznos, hogy angol nyelven elérhetően és olvashatóan. Ugyanakkor nem tudjuk meg, a fordítás kinek vagy kiknek a munkája – netán a szerzőé vagy másé, másoké. Ennek jelzése észszerű és szükséges lett volna. Egyáltalán a szöveg gondozása volt-e feladata bárkinek, a szerző mellett. Ezt a kérdést nemcsak néhány fordításbeli probléma (például az 1848-as forradalom és szabadságharc esetén sokáig magyarul is bukást emlegettek, itt angolul a „failure of the revolution” valami hasonlót fogalmaz meg) veti fel, de a nevek írásmódjának hibái is: Bruckenthal a Brukenthal helyett, Festetich
Júlia Festetics Julianna helyett, csak példaként.

¶ A kötet kiadása a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem anyagi támogatásával valósult meg, s ez nagyon fontos. Az elmúlt hetekben több olyan kötet került a kezembe, aminek megjelenését a szerző munkahelye, egy felsőoktatási intézmény tette lehetővé. Ez jó irány, korábbi hagyományok nyomán. Jelentős eredmény, nemcsak a szerzők, hanem az intézmények számára is.